Zenész szemmel
A történet egyszerű és tipikus: egy zenész családból származó fiú nyolc esztendőn keresztül klasszikus zongorát tanul, majd megalapítja első diákzenekarát. Zenél külföldön és idehaza, két jó nevű együttesben is leteszi névjegyét, majd perspektíva híján, huszonnyolc évesen búcsút mond az aktív zenészlétnek. A végkifejlet azonban már korántsem a szokásos: Enyedi Ernő billentyűs, zeneszerző egy külkereskedelmi vállalat gyártásvezetőjeként, valamint a korábban saját bőrén tapasztalt hivatalos lemezgyári mellőzöttség okán megalapítja Magyarország első független lemezkiadóját, a Protont – ám ez már egy másik történet.
Lemezkiadóként tettél szert ismertségre, de a hetvenes évek fiatal generációja talán visszaemlékszik arra, hogy akkoriban zenészként kerested a kenyered. Muzsikus családból származol?
Igen, édesapámat akkoriban az egyik legelismertebb zenészként tartották számon, aki szinte egész Európát bejárta. Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a nyári iskolai szünetekben Zoltán testvéremmel együtt elkísérhettük külföldi útjaira, így szinte az összes skandináv államba, a Benelux államokba, még Svájcba is. Ez utóbbi kapcsán a montreauxi kaszinóban magával Oscar Petersonnal is találkozhattam egy alkalommal. Igaz, amíg édesapám fel nem hívta rá a figyelmem, nem tudtam, hogy valójában a világhírű dzsessz zongoristával hozott össze a sors. Szép emlékeim fűződnek ezekhez az időkhöz, amelyek egyben a zenével kapcsolatos jövőmet is megalapozták.
Tanultál zongorázni, vagy magadat képezted?
Édesapám már az általános iskolai tanulmányaim kezdetekor, elsősként beíratott zongora előképzőbe, ahol nyolc éven át vettem klasszikus zongoraleckéket. Később átkerültem az OSzK-ba (Országos Szórakoztatózenei Központ – H.I.), valamint a Postásba, ahol édesapám tanár barátai által olyan ismeretekre tettem szert, amely jelentős továbblépést hozott számomra. A billentyű gyakorlatok mellett elsajátítottam a zeneelméletet, szolfézst és az összhangzattant is. Mindenképp meg kell említenem Gallusz György tanár urat, aki ma Kanadában él, és az ottani Hilton szállóban ad zongora esteket. De sokat köszönhetek másik tanáromnak az idős Papp „Gyuli” Gyula bácsinak is (nem azonos Papp Gyula billentyűs barátommal), aki szintén rengeteget tett hozzá szakmai tanulmányaimhoz.
Ha visszagondolok, hatévestől egészen tizennyolc éves koromig folyamatos képzésben részesültem, ugyanakkor a klasszikus zenei tanulmányok nem segítették a pop-, vagy rockzenébe történő beilleszkedésem. Nem sok közöm volt az akkori és örök kedvenceim – a Deep Purple, a Uriah Heep, vagy az Emerson, Lake and Palmer – zenéjének interpretációjához; a rock- és a progresszív zene világa újdonságként hatott rám. Viszont a klasszikus műfajban Hoffmann Ferenctől a Bach kantátáig mindent játszottam, amit kellett.
Az említett alap-ikonokon kívül milyen zenei hatások értek? Volt-e valamilyen kiválasztott stílus, amely konkrétan megfogott, avagy szélesebb spektrumon mozogtál ezen a területen?
Külföldi útjaim során, sőt később is szorgalmasan gyűjtöttem a hanglemezeket, elsősorban az imént említett kedvenceimtől igyekeztem minél több hangzó anyagot beszerezni. Közülük is a Uriah Heep zenéje fogott meg leginkább.
Mellettük nagyon szerettem Ian Andersont a Jethro Tullból, a west coast műfaján belül a Foreignert, a Bostont, a Journeyt, de a fúziós rockot zászlajára tűző Chicagót is. Ezek közül is – a mai napig – a Boston áll hozzám a legközelebb.
Az a színtiszta gitármuzsika, amelyet Tom Scholz és vele az egész zenekar produkált, a mai napig képes lenyűgözni. Brad Dalp csodálatos hangú énekes halálával pótolhatatlan űrt hagyott maga után; azokat a magas hangokat, amelyeket mindenféle erőlködés nélkül, tisztán ki tudott énekelni, nem sokan tudják rajta kívül. A Boston ma is működik, de véleményem szerint nem lehet olyan jó, amilyen Dalppal volt.
Gondolom, az első zenekarod is hasonlóan mély nyomokat hagyott benned.
Hát igen, az első próbálkozás mindig emlékezetes marad. Még tinédzser koromban, a Corvin Mátyás Híradástechnikai Szakközépiskolában alapítottam a bandát – mindenféle szerénytelenség nélkül – Adonis néven. Főként Uriah Heepet játszottunk. Deep Purple-lel is próbálkoztunk, ám Pálfy Gyuri Gillan után képtelen volt kiénekelni azokat a magas hangokat. Ma már nincs közöttünk szegény, a zenekar feloszlása után néhány évvel halt meg.
Sajnos nem ő az egyedüli: Katona Karcsi legelső énekesünk szintén nagyon fiatalon, huszonnyolc esztendősen hagyott itt bennünket. Ilkei Géza basszusgitáros úgyszintén eltávozott; ő sokáig óceánjáró hajókon zenélt. Kurucz Béla gitáros-szövegíró, Szigeti Attila dobos és jómagam, mint billentyűs maradtunk mutatóban. Béla és Attila rájöttek, választott hangszerükkel nem képesek boldogulni a zenei pályán, így idejekorán váltottak. Utóbbi azért nem szakadt el teljesen a zenétől, színpad technikusként dolgozik, jó barátság fűz össze bennünket. Elmondhatom, hogy a régi zenésztársak csaknem mindegyikével felhőtlen jó viszonyban vagyok.
Történt valami érdemleges az Adonis és a Volán Rt. közötti időszakban?
Csuka Marit, későbbi feleségemet 1976-ban ismertem meg, ő a nagyon kevés női, magyar dobosok egyike. Minden formációban részt vett, ahol megfordultam, még az egykori Adonisban is. Nem csupán kisegített, ha szükség volt rá, de sokat hozzá is tett a produkcióhoz, a zenekar épüléséhez.
Megismerkedésünk után két évvel egy esztrád zenekarban kötöttünk ki, amellyel eljutottunk Svédországba. Ez a nagy létszámú, tizenhárom, vagy tizennégy tagú formáció a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat égisze alatt működött, amelyben nagyon jól éreztük magunkat. Negyvenkét városban turnéztunk, ami nem tűnt sétagaloppnak. A be- és kiszerelések, a folyamatos utazások napi szintű ismétlődése eléggé kiborított bennünket. Anyagilag viszont nem jártunk rosszul; az ottani gázsinkból sikerült beszerezni egy modern, minden igényt kielégítő zenekari felszerelést. Erősítőket, hangládákat, mikrofonokat, hangszereket – mini-Moogot, Fender zongorát, Roland szintetizátort –, sőt egy jó minőségű keverőpultot is tudtunk vásárolni. Eredményesnek mondható tehát ez a külföldi turné.
Ezek szerint minden készen állt arra, hogy létrejöjjön egy zenekar…
Igen, minden készen állt, hiszen nem csupán az említett felszereléssel, de olyan erős zeneelméleti ismeretekkel is rendelkeztünk, amely reményt keltőnek bizonyult az érvényesülés felé. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, nem törtünk olyan babérokra, amelyek amúgy is elérhetetlenek lettek volna.
Annyit mindenesetre elértünk, hogy 1978-ban, a turné végeztével Sáfár Öcsi, aki akkoriban a Volán Rt. zenekart erősítette (alapította), megkeresett. A XVII. kerületi lakóhelyem közelében egy gazdasági épületben próbáltunk, ahol meghallgatott minket; épp billentyűst és dobost keresett. Másnap már jelentkezett, hogy mindkettőnkre számít zenekari tagként. A zenekar akkori felállásban Szigeti Edit gitározott és énekelt, emellett zeneszerzőként is dolgozott; Várszegi Éva és Szánti Jutka vokálozott, ők korábban valamennyien a Mikrolied vokál tagjai voltak. Sáfár Öcsi zenekarvezető basszusozott, Mari dobolt, jómagam pedig billentyűztem. Később a zenekar neve mögül az Rt. megjelölés elmaradt és Volán-Mikrolied néven folytatták, amelyben Marika és én már nem voltunk benne.
Jó csapat voltunk, egymás után születtek a dalok. Csak saját számokkal léptünk színpadra; össze is jött volna egy nagylemeznyi anyag, ám Erdős Péter hallani sem akart róla. Öcsinek voltak kapcsolatai a hanglemezgyárban, ennek ellenére még az illetékesek irodájáig sem sikerült eljutni. Pedig az Indulj hát című szerzeménnyel komoly sikereket értünk el. Meggyőződésem, ha a Volán Rt. hosszabb ideg együtt marad, több esélyünk lett volna az ismertségre, a népszerűségre.
Akkoriban még nem írtam dalokat, ezeket Öcsi, Szánti Jutka és Szigeti Edit megoldotta. Előttem Dáni János billentyűzött a zenekarban (többek között az említett dalt is ő írta Szigeti Edittel), nem volt könnyű megtanulni azokat a szólókat, harmóniákat – főként a mini-Moogon –, amelyeket Jancsi kitalált és lejátszott. A rock stílusnak egy egészen különleges szegmensét képviseltük: Marika a többi lánnyal közösen dolgozta ki szólamokat, nyugodtan mondhatom, hogy a Volán Rt. a korszak egyik legjobb vokális zenekarának számított.
A soha el nem készült albumhoz tartozik még, hogy a lemezfelvétel lehetőségének kilátástalansága lelkileg sem inspirált bennünket komponálásra. Ha a kitűzött cél elérhetetlennek bizonyul, a küzdelem is értelmét veszti. Nagyon hiányzott mindannyiunknak a lelki erőforrás. Mindez rányomta a bélyegét az összetartó erőre is, amely a későbbi, 1980-as megszűnéshez vezetett. ’79-ben még részt vettünk egy fesztiválon, ahol valamilyen díjat is nyertünk.
A Volán korszak nem csupán a színpadi zenélés örömét hozta el számomra: ott és akkor – főképp a lemezkiadási kudarc okán – eresztett gyökeret bennem a gondolat, milyen jó lenne, ha nem kellene másoktól függeni ezen a területen…
Kicsit még a Volán Rt. -nél időzve: a csapat elődjét, a Baranski László, Végvári Ádám nevével fémjelzett, hatvanas-hetvenes évek fordulóján létező Volán együttest kiemelten támogatta az ország közlekedési cége a Volán Tröszt. A későbbi, ha úgy tetszik, utódformációnak, az Rt. -nek is jutott még valami?
Öcsinek köszönhetően igen, hiszen jó viszonyt ápolt a Tröszt vezérigazgatójával. A Volán támogatásával bővíthettük és minőségileg javíthattuk a zenekari felszerelést: Edit egy SG Gibsonon, Öcsi Rickanbacker basszuson, Marika Premier dobfelszerelésen játszott; kiváló Marshall és Vox erősítőkön szólaltunk meg, két saját keverőpulttal rendelkeztünk. Az én billentyűparkom ugye adott volt, kintről hoztam, akárcsak a keverőpultot, a másikat a cég biztosította. Nagy szó volt ez akkoriban.
Hammond orgonát nem kaptatok?
Az igazság az, hogy nem is nagyon kapacitáltam. 1973-ban láttam Lerch Pistit a V’73-ban – az Omega előzenekaraként – billentyűzni, elképesztő benyomást tett rám. Ahogy a Hammond orgonán nyomta az Emerson Egy kiállítás képei szvit feldolgozást, vagy Weiner Leó Rókatáncának átdolgozását, tizenhét évesen rá kellett jönnöm, hogy én soha a büdös életben nem fogom tudni ilyen szinten kezelni ezt a csodálatos hangszert. A zongorával elboldogulok ugyan, de a Hammondhoz nem tudok úgy hozzáállni, vagy ülni, hogy virtuóz módon szólaltassam meg. Úgy gondoltam, hogy ez esetben fölösleges beruházni Hammond orgonára. Viszont sok dalt írtam a későbbiekben, úgy gondolom, ez bőségesen kielégít.
Mihez kezdtél a Volán Rt. feloszlása után?
1980 márciusában Marikával Németországba mentünk dolgozni. Nyolc hónapos szerződést kötöttünk, szerencsére nem kifejezetten vendéglátós munkára, egy tivoli parkban lévő nagy színházteremben zenéltünk. A napi tizenöt perces munka kielégített bennünket, innen tudtunk tovább építkezni. Keresetünket ezúttal is a zenei felszerelésünk fejlesztésére fordítottuk; az év októberében olyan felszereléssel tértünk haza, ami itthon hiánycikknek számított.
A későbbiekben más formációkban is együtt zenéltünk Marikával, bejártuk Nyugat-Európa legjelentősebb országait, és boldogok voltunk, hogy jobban jövedelmező külföldi munkalehetőséghez jutottunk.
Úgy tudni, a Non-Stopban is megfordultál.
Igen. Pálhegyi István nagyon jó barátom (sajnos már ő sincs közöttünk) hívására látogattam le kilencedik kerületi Mihálkovics utcai pincehelyiségébe (a Volán Rt.-vel korábban egyébként a Tavaszmező utcában próbáltunk), ahol a Non-Stop együttes próbált. A nagymúltú zenekar a hetvenes években aratta sikereit, a névhasználati jog meglehetősen zavarosnak tűnt. A lényeg, hogy akkoriban, ’81-’82-ben éppen Gazdik József billentyűs birtokolta.
A csapatot, ha jól emlékszem, Kocsis Gábor dobos, Pálhegyi István, Gazdik József, valamint Marikával ketten alkottuk. A Non-Stop ekkoriban egyértelműen a külföldi vendéglátós zenélésre állt rá, sok országban megfordult. Később Zalatnay Cini is csatlakozott, az akkor még Non-Stop néven zenélő formációhoz, amely később szinte észrevétlen átúszott a Cinibabák elnevezésű csapatba. Abban a zenekari formulában már nem álltam színpadra, hiszen Zalatnay egyértelműen női muzsikusokban, tisztán lány összeállításban gondolkodott. Hangtechnikusi minőségben azonban továbbra is a csapat mellett maradtam.
Emlékezetes, hogy Cini kapcsolatai révén egy NATO katonai bázison is felléptünk. Legnagyobb koncertünk azonban a Körcsarnokban, Amanda Lear fellépése előtt volt, ahol Balázs Fecónak a Korállal készült, Maradj velem című dalát is előadtuk. Később Cini más utakra lépett, őt Falusi Mariann váltotta, akinek – immár ismét Non-Stop néven – ez volt élete első zenekara. Vele is sok helyen jártunk, eljutottunk külföldre, Skandináviába is. Jó kis banda volt ez: Vágó Laci basszusgitározott, Kiss Ernő Pál, a harmadik Illés formációból gitározott és énekelt, a másik énekes Deák Erzsi volt, Marika dobolt. Az utolsó fellépésre a grabeni Chattanoogában – ahol egyébként három hónapig játszott a zenekar – Marika nővére, Mónika segített ki bennünket, amikor Mariann elvállalta a Padlás főszerepét.
Ismervén a Non-Stop, ha nem is élvonalbeli, de mindenképp dicsőséges múltját, amelynek sikerében Victor Máténak akkori zenekari tagként, szerzőként és hangszeresként nem kis szerepe volt, nem gondoltatok arra, hogy a válságosabb időszakban hozzá forduljatok segítségért?
Tudomásom van arról, hogy Victor Máté a zenekarból való távozása után is rajta tartotta a szemét a a különböző összetételekben később is működő Non-Stopon. Amikor mi Marikával beléptünk, az akkori tagság egyértelműen a vendéglátózás mellett tette le a voksot, nem törekedtek hazai sikerre. Már csak a név maradt a régi legendából. Amikor a zenekar Cinibabákra váltott, onnantól – véleményem szerint – Victor Máté figyelme is másfelé fordulhatott. Hiszen már semmi sem kötötte őt ahhoz a formációhoz. Őszinte sajnálatomra személyesen soha nem találkoztam vele.
Visszatérve a támogatási igényre, az amúgy is a név-, vagy jogtulajdonos – akkoriban Gazdik József – feladata lett volna. Mint említettem, az egész névhasználat körül kaotikus állapotok alakultak ki, neki kellett volna rendet teremteni ebben a zűrzavarban.
Mikor hagytál fel az aktív zenéléssel?
’83-ig tartott a zenészkorszakom, ’84-ben végleg befejeztem. Civil foglalkozást választottam, egy külkereskedelmi vállalatnál, a Holdexnél dolgoztam gyártásvezetőként. Aztán – ahogy ezt egy korábbi interjúban elmondtam – megalapítottam Magyarország első független lemezkiadóját, a Protont. Amely, igaz több éves kihagyással, valamint más label (e-Music) alatt, de ma is működik.
Mindent összevetve, két évtizednyi zenei múltad mennyire segített a kiadói pályádon?
Nagyon sokat segített. Zenei tanulmányaim nélkül csupán esetleges megérzéseimre támaszkodhattam volna, ami ugye lehet akár szubjektív is. Ha olyan zenével szembesültem, amely nem illeszkedett az általam tanultakba, inkább mellőztem. Kiadóként a gyakorlatban számtalan olyan beadott művel találkoztam, amely nem tartalmazta azokat a szakmai-zenei minimumokat, amelyek megfeleltek volna az általam elsajátított zenei kritériumoknak.
Tudomásom van arról, hogy a mai világban más mércével mérnek: vannak kiadók, amelyek a pénz és a siker kedvéért felvállalnak olyan produkciókat is, amelyek nem felelnek meg az igényesség támasztotta követelményeknek. Én ezt nem tettem meg, és a jövőben sem fogom.
És nem csupán a korábban elsajátított zenei tanulmányok járultak/járulnak hozzá a helyes döntés meghozatalához: életem során rengeteg lemezt hallgattam végig, amelyek olyan ízlésvilágot alakítottak ki bennem, amitől megalapozódott az értékrendem és az értékítéletem.
Hegedűs István
.jpg)
2023. szeptember 3. 04:59