Zeneipar a tengeren túl
Nem túl sok magyar gitárosról tudunk, aki szerencsét próbált és elismert muzsikus lett az Egyesült Államokban. Néhai Szabó Gábornak anno, újabban Little G. Weevilnek, vagy Tommy Katonának sikerült, nem különben annak a szigetszentmiklósi srácnak, aki immár a hatodik éve él a lehetőségek hazájában. Gere Máté régi álma vált valóra, amikor még a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeként felvételizett a világhírű Berklee College of Music egyetemre, amelynek aztán ösztöndíjas tanulója lett. Még az utolsó szemeszter előtt jelentkezett a Los Angeles-i Electric Feel Entertainment hangstúdióba, amelynek azóta is megbecsült munkatársa. Tapasztalatai szerint az elmúlt húsz évben az általa művelt hármas tevékenység – zeneszerő-producer-hangmérnök – mára egybeolvadt. Az amerikai- magyar muzsikussal beszélgettünk.
Amikor zenélésre adtad a fejed, nem úgy vélted, merész álom, vagy elképzelés, hogy a világhírű Berklee College of Music hallgatója légyél?
Szigetszentmiklóson laktunk, talán ötéves lehettem, amikor foglakozni kezdtem a zenével. Talán az általános iskola első, vagy második osztályába jártam, amikor a szomszédunk furulyázni tanított. Ekkoriban szinte semmit sem tudtam a szakmáról, igazából a szüleim vették észre, hogy van ritmusérzékem. A bátyám Tankcsapda DVD-jére indultam be oly módon, hogy a lakás bútor berendezését, puffot, ülőgarnitúrát, székeket használtam dobnak. Ezt látva, hét éves koromban, a szüleim beírattak dobolni egy klasszikus zeneiskolába. Ezt követően a másik szigetszentmiklósi, Zenesziget elnevezésű alternatív zeneiskolában folytattam, ahol már jobb közösség fogadott, sőt, zenekarunk is volt. Ide basszusgitározni, majd gitározni jártam. Innen vezetett az utam előbb Tornóczky Feri bácsihoz, majd a fiához, Tornóczky Ferihez gitároktatásra.
Akkoriban még fogalmam sem volt a Berklee egyetem létezéséről.
Hogyan találtál rá a Tornóczky családra?
Egyik általános iskolai barátom ajánlotta Feri bácsit, aki a Kőbányai Zenei Stúdióban tanít. Egyébként már ott, az általános iskolában megfogalmazódott bennem, hogy Kőbányára szeretnék járni, de előtte mindenképp le kellett érettségiznem.
Az ifjabbik Ferivel az első Gitármánia táborban találkoztam. Egy közös ismerősünk mutatott be neki, és a tábor után szeptemberben már a Városligeti fasorban lévő Vasutas Zene- és Képzőművészeti iskolába jártam hozzájuk.
Honnan a zenei véna? Szülői, vagy családi részről tudsz valamilyen átöröklésről?
Bár egyszer sem láttam, de mondták, a nagymamám hegedült. A padláson meg is találtam az öreg darabot, de sohasem használta. Anyukám gitározott, de ugyanúgy őt sem láttam hangszerrel a kezében. Amúgy egy klasszikus héthúros orosz gitárja volt, hozzá a Csepei Tibor-féle és más tanárok által jegyzett oktatófüzetek. Tehát az érdeklődés megvolt, de kimondott zenészről nem tudok a családban.
Elképzelhető, hogy az anyai ágról történt hatások keltették fel benned az érdeklődést a gitár irányába?
Érdekesen alakult, mert zenei pályafutásom alatt a gitár mindössze a negyedik helyre tehető. Először, talán ösztönszerűen – amit a már említett gyerekkori próbálgatások is alátámasztanak – dobos szerettem volna lenni. A Tankcsapda DVD-ket nézve is inkább az ütőhangszer fogott meg. Ezek hatására körülbelül egy évet doboltam, a bátyám pedig gitározott. Nem akartam én is ugyanazt csinálni, ezért inkább a basszusgitárt választottam. E hangszer szerepét tízévesen nem igazán értettem, aztán emiatt mégiscsak a gitár mellett döntöttem.
Gyermekkori inspirációként a Tankcsapdát említetted. Ezen túlmenően milyen zenei hatások értek, kik voltak a kedvenceid, példaképeid?
A zene iránti szeretetem, ahogy említettem is, a Tankcsapdával kezdődött. A bátyám hazahozott egy másolt CD-t tőlük, amelyet újra és újra meghallgattam. Ugyancsak tőle erednek az Edda- és a P. Mobil lemezek, szóval a magyar rock klasszikusok, ezeket kivétel nélkül megszerettem.
Másik, még a zenetanulás előtti nagyon korai zenei élményem a Dáridó, amelyet vidéki nagyszüleim minden kedden néztek a TV-ben. Aztán amikor elkezdtem gitározni és basszusgitározni, nyilván megváltozott az ízlésem, Steve Vai és Joe Satriani zenei világa felé fordultam. Később az említett alternatív zeneiskolában megismerkedtem a The Beatles és Elvis Presley, valamint a kortársak muzsikájával, ezek úgyszintén magukkal ragadtak. Egy idő után az első gitártanárom úgy látta, hogy érdemes elindulnom a dzsessz irányába is.
Először nem nagyon értettem a dzsessz muzsika lényegét, igazából Tornóczky Feri bácsi kezei alatt kezdtem el hallgatni, megszeretni, majd elmélyülni benne. Nála tanultam meg a műfajra jellemző akkordokat és néhány dzsessz sztenderdet.
Nem próbáltad ki magad később valamilyen zenekarban?
Sokáig magányos zenész voltam. A zeneiskolai dob órákon komolyzenét tanultam, ennek megfelelően ott kamarazenekarok működtek, ám ez valahogy nem fogott meg. Amúgy fellépés sem volt, mindössze hetente egyszer jöttek össze közös muzsikálásra.
Gimnáziumi tanulmányaimmal együtt kezdtem gitározni is, ezidőtájt néhány gimis barátommal megcsináltuk az első komolyabb zenekarunkat. Írtunk saját számokat, akadtak fellépéseink is. Ez volt a Main Street zenekar, amellyel Szigetszentmiklóson az Edda előtt játszhattunk.
Hogyan kerültél a Berklee egyetemre?
Kissé kalandosan. Már utolsó éves gimistaként jelentkeztem a Berklee-re, utólag visszatekintve, talán örülök is annak, hogy akkor nem sikerült. A felvételi vizsgára ugyanis Londonba kellett utaznom, ám elnéztem az időpontot, így egy nappal később érkeztem az angol fővárosba, vagyis lekéstem róla.
Ezután iratkoztam be a Kőbányai Zenei Stúdióba, ifjabb Tornóczky Feri osztályába. Az idősebb és fiatalabb Tornóczky is a Vasutas Zene- és Képzőművészeti iskola után itt, Póka Egon iskolájában folytatta a tanítást.
Annak ellenére, hogy apa és fia is arra kapacitált, fejezzem be náluk az iskolát, mindössze egy évet töltöttem Kőbányán, ahonnan ismételten jelentkeztem a Berklee-re. Úgy éreztem, az idő nem nekem dolgozik, nem szerettem volna huszonhárom-huszonnégy évesen elkezdeni egy másik egyetemet. Köztudott, hogy a nevezett felsőoktatási intézmény extra magas tandíjat kér, s ebben a tekintetben úgy érzem, szerencsésnek mondhatom magam. Későbbi egyetemi társamnak, Kozma Katának köszönhetően – aki felhívta rá a figyelmem –, ugyanis olyan ösztöndíjhoz jutottam, hogy a tandíjnak csupán kis százalékát kellett kifizetnem.
És ott miért éppen a könnyűzenei zeneszerzés és producer szakot választottad?
Ez abból következik, hogy a már említett szigetszentmiklósi Main Street zenekaron túl nem játszottam más bandában. Sokkal nagyobb örömöt okozott a zeneszerzés, mintsem együtt élni azzal az óriási tehertétellel, izgalommal, amely a színpad velejárója. Amellett, hogy lámpalázas voltam, sosem elégedtem meg azzal a teljesítménnyel, amit a közönség előtt nyújtottunk.
A zeneszerzés akkor kezdett érdekelni, amikor az énekes apukájának – óriási gitárgyűjtő volt – pedálsorain különböző hangzásokkal kísérletezhettem.
Magyarországon a zenélés csúcsa, hogy a zenekar kiáll a színpadra és a jó játék jutalmaként besöpri a sikert. Ez a siker azonban összetett dolog, hisz nem csupán az előadón, de a zeneszerzőn, szövegírón is múlik. Akik viszont a legtöbb esetben rejtve maradnak a közönség elől. A Tankcsapdát és egyéb zenekarokat hallgatva sosem jutott eszembe, hogy milyen háttérmunka – zeneszerzés, producelés – állhat egy-egy zeneszám mögött.
Nálam is gyakorlás közben jöttek a különböző dalötletek, amelyeket rögzítettem. Innentől kezdtem elmélyülni a zeneszerzés különböző technikáiban, beleértve a zenei alapok és a rögzítés tudományát is. Miután sem énekes, sem szövegíró nem vagyok, kifejezetten az instrumentális dalokra álltam rá.
Mennyire boldogultál az angollal? Tanultál nyelvet itthon?
Másodikos gimnazistaként találtam rá a Berklee-re, ekkor már határozott célom volt, hogy külföldön tanuljak. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a nyelvoktatás nagy hangsúlyt kapott az iskolában. Elsősként németet tanultam, a második osztályban Amerika miatt áttértem az angolra. Heti öt angolórát tartottak, én pedig a kitűzött cél érdekében komolyan vettem a nyelvtanulást. A tanároknak is sokat köszönhetek, hiszen segítségképpen olyan nyelvórákra is beengedtek, amelyek nem tartoztak a kötelezően előírt tantervhez. Abszolút tudatosan készültem az angol nyelv elsajátítására.
Miképpen zajlik az élet a zeneművészeti egyetemen?
Viszonylag kevesen, olyan négy-ötezren tanulnak a Berklee-n. Ha összehasonlítom a Kőbányai Zeneiskolával, abban mindenképp találok hasonlóságot, hogy az órákat szándékosan kevés hallgató előtt tartják, így sokkal több időt tudnak fordítani egy-egy tanulóra. Az utolsó szemeszterben például olyan egyéni zeneszerzés órát is tartottak, hogy a tanáron és rajtam kívül senki sem tartózkodott a helyiségben. De a csoportos, specifikus órákon sem voltunk többen, mint húszan. Már a tanterem mérete okán sem férnének el sokan, másfelől pedig tendenciózusan az egyéniség kinevelésére, kiaknázására, a személyre szabott oktatásra helyeződik a hangsúly. Az egyetem egyik fontos célkitűzése – és ugyanezt éreztem Kőbányán is –, hogy minél szorosabb kapcsolat alakuljon ki a tanárok és a diákok között. Többek között ezért is drága az oktatás a Berklee-n.
A tanárok rendkívül barátságosak és közvetlenek, már a megszólításnál sem ragaszkodnak a az őket megillető címhez. Kollégaként, egyenrangú félként kezeltek bennünket, hiszen nem tudhatták előre, mikor és hol fogunk együtt dolgozni. De később, az elhelyezkedésnél is számíthattunk a segítségükre.
Hogy kerültél Los Angelesbe és az Electric Feel Entertainment stúdióba?
A Berklee-nek köszönhetően. Az előző stúdiómenedzsernek – aki többek között a stúdióidők beosztását is csinálja és egy évfolyammal felettem járt –, írtam egy e-mailt, hogy az utolsó félévem elvégzése után szeretnék Los Angelesben, a stúdiójukban dolgozni. Az egyetemi e-mail címemnek köszönhetően egy perc múlva már válaszolt is, hogy amúgy is szükségük van segítségre, várnak. Persze előtte megkérdezte, melyik területen tanultam, mennyire vagyok jártas a stúdiómunkában, s úgy tűnik, elégedett volt a válasszal. Már a tanulmányaim befejezése előtti nyáron náluk dolgoztam. Ősszel elküldtek a szemeszter befejezésére, azután mehettem is vissza.
Ekkor sem merült fel benned, hogy zenei elképzeléseidet, szerzeményeidet a gyakorlatban, egy aktív közösség, valamely formáció keretei között valósítsd meg?
A Berklee-n ugyan zeneszerzést oktattak, ennek ellenére kevés lehetőségem nyílt arra, hogy a saját szerzeményeimen dolgozzam. A kötelező beadandókat kellett csinálnom. Amikor lehetőségem adódott, a saját zenéimet csináltam, abban kellett gyakorlatot, rutint szereznem. Kezdetekkor ez a fontos összetevő még hiányzott, így nem dolgozhattam profi előadókkal. Csakis azt a munkát fogadták el, amely nem volt megkülönböztethető a kezdő, az amatőr, vagy épp profi zenész művétől. A stúdióban ez utóbbi már sikerült, munkáim kielégítették az amerikai rádiók igényét. A Berklee-n tanultak ennek csupán egy kis szeletét jelentették, az igazi gyakorlatot a stúdióban sajátítottam el.
A Berklee- felvételin megkérdezték, ha a lámpaláz miatt nem szeretnék színpadon állni, mit választok helyette, akkor a sessionzenélés mellett döntöttem. Végül a stúdiómunka felé orientálódtam.
Hogyan jutottál el, mi vezetett a producerségig?
Elsősorban a kitartás. A mai napig tanulok új dolgokat, figyelem más producerek, zeneszerzők munkáját, amelyben sokat segített a gyakorlat, valamint a stúdió. Ez utóbbiban ma már hangmérnökként dolgozom, de a szakma tisztában van vele, hogy zenét is írok. Sok zenésszel, előadóval dolgoztam, másfelől a szerzeményeimet is ismerik nagyjából.
A mai modern zene világából a leghíresebb producerek és zeneszerzők dolgoznak partnerként az Electric Feel Entertainment stúdióval, köztük Louis Bell, akivel napi szintű kapcsolatban állok, és aki idén vehette át negyedik gyémántlemeze után az elismerést. Ez amerikai mércével mérve tízmilliós eladást jelent, ami nagyon ritka.
Sokat köszönhetek Frank Dukes producer-zeneszerzőnek, aki rengeteget segített a kezdetekkor: meghallgatta a zenémet és ellátott tanácsokkal, mit hogyan csináljak. Frank olyan számoknak a producere és zeneszerzője, mint Camilla Cabello előadásában a Havana, vagy Post Malone – Circles című dala. De dolgozott Taylor Swifttel, Rihannával és Kanye Westtel is.
Frank Dukes hatására változott meg a zeneipar pop- illetve hip-hop stílussal foglalkozó része. Ennek alapján a producerek egy csoportja arra fókuszál, hogy instrumentális ötleteikkel segítsék a többi producer munkáját, akik aztán az előadóval közösen fejezik be a darabot. Franknek működik egy Kingsway Music Library nevű weboldala, ahol megjelenteti ezeket az ötleteket, és ahol az általam írt több zenemű is helyet kapott. Mindemellett azt is megengedte, hogy saját zenéimhez is igénybe vegyem a szintetizátorait, gitárjait valamint a stúdióját. Munkatársaitól úgyszintén sok mindent ellestem, ugyanakkor neki köszönhetem, hogy elindultam a zeneszerző-producer pályán.
Az Electric Feel stúdióban hangtechnikusként kezdtem dolgozni, ahol először találkoztam és kerültem jó kapcsolatba Frankkel. Munkámhoz tartozott a jelentkező énekesek és zeneszerzők felvétele, illetve segítségnyújtás a külsős hangtechnikusoknak a stúdió használatában. Ezen túlmenően itteni, feltörekvő előadókat producelek, továbbá a nevesebb előadókkal dolgozó producereknek küldök insturmentális ötleteket. Feladatköröm még az énekhangzás megjelenítése is.
Néhány esztendeje inkább a popzenében utazom: elsősorban a gitártémákat, vagy a szintetizátorokat játszom fel, a hangszerelésnek is ezt a részét csinálom. Jobb esetben, hangmérnöki tevékenységemnek köszönhetően az éneket is felveszem. Ha szükséges, ugyancsak az énekest segítve kitalálok extra-, vagy háttér (vokál) dallamokat. Az elmúlt húsz évben a zeneszerő-producer-hangmérnök hármas tevékenysége – amit művelek – összeolvadt.
Elmondásod alapján úgy tűnik, a produceri tevékenység, ha úgy tetszik szakma, jóval nagyobb súllyal esik latba, mint idehaza Magyarországon. Nálunk, sok esetben maga az előadó, vagy a zenekar „produceli” magát, legtöbbször erre nincs külön kapacitás, szakember. Nem tévedek, ha azt gondolom, hogy ez odakint elengedhetetlen?
Abszolút! Ezért is érdekes, hogy idáig jutottam és ezzel foglalkozom, hiszen mindeddig fogalmam sem volt arról, mit csinál egy producer Magyarországon. Mi több, azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik ilyen. Azt gondolom, a magyar zenészek többsége sincs tisztában azzal, mit takar ez a fajta munka. Magam is itt tanultam ki ezt a „szakmát”. Főként a fiatal korosztálynál és főként a pop-, a hip-hop zenében már-már az előadóval egyenrangú sztárokká lettek. A zenehallgatók is tisztában vannak azzal, hogy az adott zeneszámot ki producelte.
Miből áll a produceri munka? Hiszen te is utaltál rá, hogy nem egészen tisztázott ez a fogalom, vagy inkább tevékenységi kör idehaza. Sokan úgy vélik, a producer bőröndnyi pénzzel, vagy éppen „duzzadó” bankkártyával kell rendelkezzen.
Igazad van, ez a tévképzet tartja magát Magyarországon. Sokan összekeverik a filmproducerrel, miközben a kettőnek semmi köze egymáshoz.
A produceri, illetve zeneszerzői státusz sokat változott az elmúlt tíz esztendőben. A producer részben zeneszerző. Magamból kiindulva, én játszom fel a gitárokat, én találom ki a harmóniamenetet, csinálom a hangszerelést, valamint az úgynevezett sound designt. A zeneszerzőre itt azt mondják, top-liner. Ő alkotja meg az énekmelódiát, valamint ezzel együtt megírja a dalszöveget. A zeneszerző, ha akarja, megteszi, de kevésbé szól bele az akkordmenetbe. Ez utóbbi inkább a producer feladata, aki ilyen módon egyfajta zeneszerzői kreditet is kap, vagyis a két feladatkör kissé összemosódott.
Kétfajta producert különböztetünk meg a pop-, illetve hip-hop műfajban: az egyik megcsinálja hangszerelés azon részét, amely nem tartalmazza a ritmusszekciót, a másik pedig pont ez utóbbival foglalkozik.
A rockzenében a tradicionális produceri munka az irányadó; vagyis a fő feladat a zenekar összetartása, a megszólalás már a zenekarral közös, vagyis kollektív munka eredményeként születik. Ha viszont extra, mondjuk, vonós, szimfonikus hangszerelésre van szükség, azt általában a rockzenekari producer biztosítja. De hiány esetén a zongorista pótlása is az ő feladatkörébe tartozik.
Hogyan működik a zenei élet odakinn? Csak a tehetség számít, netán – akár produceri segédlettel – „megcsinálnak”, felépítenek egy sztárt, vagy mindkettő szükséges a befutáshoz?
Mindkettő szükséges, de a tehetség nagyon fontos eleme a sztárságnak. Ugyanakkor másról szól, mint – teszem azt – négy évtizeddel ezelőtt. Negyven éve például nem rendelkeztünk azzal a stúdióeszközzel, amelyet akkor használunk, ha valaki nem rendelkezik megfelelő ritmusérzékkel, vagy nem tudja tartani a hangmagasságot. Ma már képesek vagyunk javítani, korrigálni ezeket.
A sztárság lényege, hogy az összes nagy előadó karakterisztikus. A producerek abban is segítenek, például a zeneszerzésben, vagy az éneklésben, hogy az előadó olyan karaktert találjon magában, amely megkülönbözeti magát más előadóktól, és valamilyen érzelmet vált ki az emberekből. Ez a zeneipar fontos része, Magyarországon egyelőre kevéssé ismerik fel ennek jelentőségét. A produceri tevékenység hiányának tudható be, hogy magyarországi nagyon tehetséges zenészismerőseim játékát, vagy énekstílusát pusztán hallás után nem tudom megkülönböztetni egymástól. Hiába jók, ha nincs karakterük, egyéniségük.
A kérdésed másik felére válaszolva azt tudom mondani, hogy Nyugaton, vagy Amerikában zeneiparról beszélünk. Tehát, ha a piaci érdekek úgy kívánják, sokan, sok pénzt tudnak előállítani kreált sztárokból. Bizony, ma is előfordul, létezik olyan előadó, akinek kisebb a tehetsége, mint a híre. Ezt nem lehet teljesen kiküszöbölni, ilyen mindig is lesz. Saját szememmel láttam, hogy egy előadó, akinek a népszerűsítésébe, befuttatásába sokszázezer dollárt fektettek, sokmillió követője van az Instagramon, mégsem lett belőle semmi. Azért nem, mert hiányzott a karaktere, sem a személyisége, sem a zenéje nem győzte meg a közönséget. Látva a sikertelenséget, a temérdek hiábavaló munkát, végül mindenki kihátrált mögüle.
Ami a koncertezést, előadásokat illeti, nyáron fesztiválozás, települési-kulturális fellépések, télen a klubok, rockkocsmák, pubok jelentik a közönséggel való kapcsolattartást. Az előbbi helyek a profiknak tisztes megélhetést biztosítanak. De mennyire igaz, vagy csupán városi legenda az, hogy Nyugaton, így az USA-ban is, hogy a kisebb pubokban fellépő, nem hivatásos zenészek (akiknek egyébként van „civil” foglalkozásuk), pusztán hobbiból, hétvégén, fellépti díj nélkül zenélnek, és adományokat gyűjtenek?
Nehezen tudok erre válaszolni, mert az Államokban mindig nagyvárosokban, Bostonban, Los Angelesben laktam, ahol nem találkoztam a zenélésnek ezzel a formájával. Legalábbis én nem hallottam ilyenről. Bostonban több, kisebb klub létezik, ahol a tanárok és diákjaik közösen lépnek fel, de ott mindenki fizetésért játszik. Azt viszont el tudom mondani, hogy az említett városokban sokkal kevesebb ilyen jellegű klub van, mint Budapesten.
Összehasonlítva az itteni és a magyarországi állapotokat, odahaza jobban és kedvezményesebben lehet hozzájutni az élőzenéhez. Amerikai barátaim nem akarták elhinni, hogy – korábbi, nyolc évvel ezelőtti tapasztalataim alapján – az A38 hajóra a Random Trip zenei társulat előadására minden kedden 200 forintért vettem belépőjegyet. És ez nem számított luxusnak.
Ezzel szemben itt nagyobb léptékű befogadó koncerthelyek vannak. Ilyen például a Fórum nevezetű is, amely Aréna, vagy stadion méretű. Több ilyen is létezik, a belépő hatvan dollártól (tizenötezer forint) kezdődik. Az egyik itteni zenészbarátom koncertjére, akit Amerikán kívül nem igazán ismernek, negyven dollárért árulták a jegyet. Az átszámolva tizenkétezer forint összeg még itt is pénz… Ekkora tételnél kétszer is meggondolja az ember, hogy elmegy-e, nemhogy heti rendszerességgel. És az ilyen jellegű koncertből sok van itt.
Hogyan látod az élőzene helyzetét? Kezd visszatérni, vagy még mindig a fél-, vagy egész playbacké, vagyis a gépeké főszerep? Merre tendál, ahogy te nevezted, a zeneipar?
Egyáltalán nem vagyok megelégedve a popzene alakulásával, az élő fellépések arányával. Sajnos sok tehetséges és ismert előadó, akit például innen, a stúdióból ismerek, a fél playbackhez ragaszkodik. Ez a megoldás pedig agyonüti az élő zene varázsát, még akkor is, ha tényleg professzionális előadó áll a mikrofon mögött. A közönség, aki megveszi a drága belépőjegyet és hosszasan várakozik kedvencére, azzal szembesül, hogy ugyanazt kapja „élőben”, amit a lemezen hall. Az élő zene varázsa számomra azt jelenti, hogy minden koncerten – a lemezekhez képest – kicsit másképpen szólalnak meg a dalok.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a technika fejlődését. A másik kulturális ágban, a filmiparban is óriási, robbanásszerű fejlődés állt be, amelynek következtében a filmvásznon meg lehet jeleníteni mindazt, amit a színházban nem. Ugyanez igaz a zeneiparra is: az eszközök fejlődése következtében nem lehet élőben kivitelezni azt, ami a stúdiókörülmények között kiválóan működik. Ilyenkor dönteni kell a lemezhű, vagy a szerényebb technikai kivitelezésű, ám mégis élő megszólalás között.
Hogy merre tart a zene manapság? Nehéz egyértelműen megválaszolni. Ismerek olyan előadót, aki stúdiókörülmények között brillíroz, élőben pedig alig-alig, vagy szinte semmit nem tesz hozzá a produkcióhoz. Olyan is akad, aki viszont zeneileg nem, de a koncertélmény fokozásához viszont annál inkább hozzá tud járulni ahhoz. Méghozzá a már emlegetett karakterisztikájával. Mindazonáltal nem temetném el teljesen az élő műfajt, hiszen Beyoncé, vagy Ariana Grande élő zenekari kísérettel lép föl.
Ami a tendenciát illeti, a felsorolt példák ellenére is egyre többen használnak fél playbacket, tehát úgy látom, nem jó irányba mennek a dolgok. Ha élőzenét szeretnék hallgatni, elmegyek egy dzsessz klubba.
Hogy döntöttél, hazatérsz, vagy hosszabb távra, netán véglegesen berendezkedsz a kinti életre?
2016 óta, tehát csaknem hat éve élek Amerikában. Ez idő alatt számos kapcsolatra, barátra tettem szert, a munkám is ideköt, tehát itt szeretnék maradni. Természetesen megmaradtak a magyarországi, főként a kőbányai zenesulis kapcsolataim, de most, rövidtávon tetszik az a fajta kulturális és emberi nyitottság, közeg, ami itt Amerikában körülvesz. Ez hiányzott nekem Magyarországon. Hosszútávon persze még bármi előfordulhat, ezen nem gondolkodtam. Nem zárkózom el attól, hogy később akár Magyarországon, akár máshol éljek.
Mit gondolsz arról, hogy az Amerikában megszerzett tapasztalataidat lehetséges-e átültetni a hazai viszonyokra, és vajon működhet-e az itteni körülmények között egyáltalán?
Részben igen, részben nem, hiszen minden zenei környezet más és más. Itt azt kellett megtanulnom, hogy az itteni emberek milyen zenét hallgatnak, milyen a zenei ízlésük. Milyen irányba fordul az amerikai kultúra, mire rezonálnak. A helyi viszonyokat figyelembe véve teljes mélységig meg kellett ismernem a mindennapi életet, hogy ha kell, meg tudjam írni zenében. A zenei ízlés, a zenei trendek országonként változnak, különbözőek. Magyarországon is, Amerikában is mást szeretnek, hallgatnak az emberek. De a zenei miliő is egészen más, elég csupán a procduceri intézményre gondolni.
Az itt megszerzett tapasztalatokat, tudást nyilván hazai viszonyok között is tudnám hasznosítani, de a már említett zenei-kulturális sajátosságokat magyar viszonyok között újra kellene tanulnom.
Hegedűs István
2022. február 7. 10:21