YES - Geoff Downes: „a Yes életműve már túlmutat mindannyiunkon”
Elképesztő belegondolni, hogy egy 2000-es évek elején bekövetkezett hosszabb szünettől eltekintve a Yes tagsága immár 55 éve koptatja a világ színpadait. A progresszív rock brit alapcsapata ez idő alatt mindent átélt, amit egy rockbanda átélhet, lendületüket azonban szupersztárság árnyoldalai, a tagcserék és a tragikus halálesetek sem tudták megtörni. A zenekar legújabb inkarnációja a napokban jelentette meg a huszonharmadik Yes-lemezt, amiről a legendás billentyűs, Geoff Downes mesélt lapunknak.
Tavaly Alan White dobos sajnálatos módon elhunyt, éppen a Close To The Edge album jubileumi 50 éves turnéjának megkezdése előtt. Egyértelmű volt, hogy a zenekar nélküle is folytatja?
Rendkívüli szomorúsággal töltötte el a zenekart Alan halálhíre, az elmúlt 10 évben azonban számos alkalommal érkezett keresztúthoz Yes, például amikor Chris Squire itt hagyott minket 2015-ben. Chris azt akarta, hogy a csapat nélküle is menjen tovább, Alan esetében pedig ugyanaz volt a helyzet. Az igazság az, hogy a Yes többgenerációs életműve már réges rég önálló életre kelt, a jelentősége pedig túlmutat mindannyiunkon, így a Chrishez és Alanhez hasonló kulcsfigurák elvesztése után is kötelességünk megakadályozni, hogy kialudjon a tűz. A klasszikus zenét tudnám felhozni jó példaként, ahol a művek évszázadokkal élték túl alkotóikat és ezzel megmaradtak az örökkévalóságnak, ennél pedig semmi sem lehet fontosabb.
Végül hogy sikerült a Close To The Edge turné tavaly?
Kiváló kört futottunk, ami ilyen zeneanyaggal nem is csoda. A Close To The Edge a Yes életművének egyik legragyogóbb ékköve, a leghatalmasabb album, amit a zenekar valaha készített és bárkit kérdezel, ezzel mindenki egyet tud érteni. Számomra is nagy élmény volt minden este előadni ezt a definitív lemezt, különösen az And You And I című darabot, ami a legnagyobb favoritom. Megtestesít mindent, amitől a Yes igazán ellenállhatatlan, az aprólékos felépítéstől a hatalmas kórusokig.
Alan helyét Jay Schellen vette át, akit nem kell bemutatni a Yes rajongótáborának, hiszen korábban többször is a zenekar rendelkezésére állt, de játszott az Asiában is jó ideig. Mi az, amit Jay zeneileg hozzá tudott tenni a Yes hangzásához?
Először is, Jay-re mindig is nagy hatást gyakorolt Alan munkássága, így játékstílusát tekintve tökéletesen illeszkedik a csapatba, mondhatni, benne van a DNS-ében a Yes világa. Régóta ismerjük és nem csupán velem, hanem Billy Sherwooddal is komoly közös múltja van, de még Chris Squire-rel is dolgozott anno. Szóval részünkről teljesen egyértelmű volt, hogy csak ő lehet a Yes következő ütőse, ezért is forszíroztuk, hogy ne csupán session-jelleggel, hanem teljes értékű zenekari tagként csatlakozzon. Mindent képes eljátszani, amit Alan tudott, hangról hangra vágja a teljes katalógust, ugyanakkor a zenekari tagság lehetővé tette számára azt is, hogy a saját elképzeléseit is belevigye a friss dalokba. A Yes mindig is a folyamatos fejlődésről szólt, Jay jelentős mértékű hozzájárulása pedig egyértelműen tetten érhető az új lemezen.
Jay csatlakozásával még nagyobb lett az átfedés a Yes és az Asia tagságai között. Eddig te magad, Steve Howe és Billy Sherwood képviseltétek a két halmaz metszetét, most pedig már ő is elmondhatja magáról, hogy mindkét bandában játszott. Mindig ugyanolyan elvek szerint dolgoztok, függetlenül attól, hogy éppen melyik csapat mezét öltitek magatokra?
Jay 2004-ben és 2005-ben zenélt az Asiában, azóta sok minden történt. Steve-vel a Drama-időkig nyúlik vissza a történelmünk és mindig azt éreztem vele kapcsolatban, hogy elképesztően sokat jelent a számára a zenekar. Nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy a Yes az ő gyermeke, mindazonáltal egyedülálló az a rendkívüli szenvedély, amivel viseltetik a csapat irányába. Persze mindannyian ilyenek vagyunk. Én magam az Asia kapcsán érzem ugyanezt, ami az első igazi zenekari élményt adta nekem, noha a Yes soraiban már az említett Drama lemez idején is megfordultam. Billy pedig legalább annyira alkalmazkodóképes zenész, mint Jay. Mindketten magasan képzett muzsikusok, aki bármit képesek eljátszani, ezt már számtalanszor bizonyították. Azóta, hogy 2014-ben elveszítettük John Wettont, az Asia aktivitása jelentős mértékben lecsökkent, így inkább a Yes ügyeire koncentrálunk. A tagságtól eltekintve a Yes és az Asia vonatkozásában azért több a különbség, mint a közös jellemvonás, és ezt mi, zenészek mindig szem előtt tartjuk. Úgy játszunk és úgy írunk dalokat, ahogy az adott banda keretei megkívánják.
Térjünk át a Mirror To The Sky című új Yes-lemezre! Hogyan zajlott a dalszerzés ezúttal?
A pandémia kellős közepén láttunk hozzá az album megírásának, rögvest azután, hogy a The Quest kiadásra került. Mivel nem volt lehetőségünk szokványos stúdiómunkára, arra kényszerültünk, hogy mindannyian önállóan dolgozzunk a témákon. Más választásunk nem lévén, először csak küldözgettük egymásnak az elképzeléseket, az összes információt pedig Steve fogta össze, aki producerként is felügyelte a teljes folyamatot. Aztán amikor már kezdett lecsengeni a járvány, Jon Davison és Billy Sherwood átrepültek hozzánk Angliába és az utolsó simitásokat végül együtt tettük meg. Érzésem szerint nagy szükség volt erre a végeredmény egységesítése szempontjából, így sokkal jobban összeolvadtak és kiteljesedtek a különböző ötletek. Talán ennek is köszönhető, hogy ezúttal epikusabban fogalmaztunk és hosszú, kifejtős dalok születtek, melyekben sokkal inkább kidomborodtak a hangszeres részek, mint az előző lemezen. Ez az egyik legfőbb sajátossága a Mirror To The Sky-nak. A másik lényegi aspektus Jon rendkívül meghatározó énekteljesítménye: szerintem ez az az anyag, amin istenigazából kiteljesedett, sokkal többet láttat magából, mint eddig. Ez a zenekar oldaláról nézve is elsőrendű fontossággal bír, mert egy énekesnek hinnie kell abban, amit csinál. John Wetton például csak olyasmit volt hajlandó elénekelni, ami tényleg a szívéből jött, azért is tudott annyira hiteles lenni.
A korábbiakhoz képest most kevesebb dalt jegyzel szerzőként. Miért alakult ez így?
Nálunk mindig úgy van, hogy az aktuális album koncepciójába leginkább passzoló témák kerülnek fel a lemezre. Mindig szelektálunk az ötletek között és ezúttal úgy hozta a sors, hogy a többiek domináltak. Nincs ezzel bajom, a zenekarban betöltött szerepemmel ettől függetlenül teljes mértékben elégedett vagyok. A Fly From Here albumnál pont az ellenkezője történt, akkor az én dalaim adták az anyag gerincét, a szerzők kiléte azonban tényleg nem az a kérdés, amivel sokat foglalkozunk. Teljesen mindegy, hogy éppen ki teszi bele a legtöbb szerzeményt a kalapba, egyedül az számít, hogy minden lemezzel előre tudjunk lépni. Egyébként az sem lehetetlen, hogy a most fel nem használt ötleteket később, például a következő lemeznél elővesszük, vagy éppen egy másik projektben használom majd fel őket.
Zeneiségét tekintve a Mirror To The Sky klasszikus korai Yes-élményeket is tartogat. Ezt a jellemvonást mindig szem előtt tartjátok?
Azt mondanám, hogy tudatosan idézzük meg a ‘70-es éveket. Nyilván eszünk ágában sincs lekoppintani bármelyik korai Yes-lemezt, de az akkori kelléktárra és fogásokra azért előszeretettel hivatkozunk az újabb anyagokon is. A legjobb példa erre Billy Sherwood basszusgitárja, ami nem azért került előtérbe, mert így kevertük a lemezt, hanem azért, mert roppant lényeges témákat vezet elő rajta. Ez pedig Chris Squire-től indult annak idején, ő tette ennyire dominánssá a hangszert a Yesben, amivel tulajdonképpen magasabb szintre helyezte a basszust a rockzenei hierarchiában. Chris sosem az az egyszerű basszusgitáros volt, aki szépen elbújt a háttérben és szimplán a dobokkal együtt döngölt, ő gyakorlatilag a szólógitárral egyenértékű témákkal gazdagította a dalokat. Ezt a hagyományt pedig Billy ápolja tovább a zenekarban, aki Jonhoz hasonlóan szintén megtalálta mára a helyét és a saját hangját. Az új album ezen ismérve amúgy irányadónak is tekinthető: a zenekar újabb tagjai ezen a lemezen bontakoztatthatták ki leginkább magukat és a saját stílusukat, ami a jövőre nézve további izgalmas lehetőségekkel kecsegtet.
Az előző lemezen számos különböző hangzást valósítottál meg, a Hammond orgonától a mellotronon és a Fender Rhodes-on át a különböző szintetizátoros témákig. Ezúttal milyen eszközök voltak segítségedre a textúrák kialakításakor?
Az a zenész vagyok, aki az akusztikus billentyűs hangszereket mindennél nagyobb becsben tartja. A Steinway hangversenyzongoránál grandiózusabb hangzást semmi nem képes produkálni, úgyhogy nálam mindig ez jelenti a kiindulópontot, ez az első számú hangszerem. A Hammond orgona persze megkerülhetetlen a Yes zenéjét illetően, akárcsak a mellotron és a Minimoog, így ők is felvonultak a lemezen. Ezek a hangzások mind remekül idomulnak Steve gitárjátékához és lényegesek az összkép kialakításakor, ugyanakkor az ilyen ismerősen csengő dolgok mellett szeretek kísérletezni kevésbé nyilvánvaló és nem várt hatást kiváltó dolgokkal, például filmzenés hatású megoldásokkal is. Az egyik dalban még templomi orgona is hallható, ami szintén nem nevezhető szokványosnak. Mindig nagyon tudatosan választom ki a hangszíneket, észben tartva azt, hogy a Yes kontextusában elsősorban az analóg hangszerek mutatnak jól, de ahogy említettem, a modern hangzások is éppúgy érdekelnek, következésképpen igyekszem jól egyensúlyozni a nosztalgia és a haladó szellemiség között! (nevet)
Majd’ 14 perces játékidejével a címadó dal még ebből az alapvetően nagyívűre vett környezetből is kitűnik. Mi a története ennek az ambiciózus megoldásokkal teli dalmonstrumnak?
Érdekes sztori ez, mert egyáltalán nem úgy indult, hogy ez lesz belőle. Egy jóval rövidebb és lényegretörőbb elképzelés formájában jött létre a dalszerzős időszak alatt, majd amikor már össze tudtunk jönni a stúdióban, akkor kezdett egyre terebélyesedni. A zenekar a ‘70-es években ugyanilyen felfogásban dolgozott, így született a Tales from Topographic Oceans
és a Relayer is: a zenészek a stúdióban ülve, közösen szabták meg a dalok fazonját és a folyamatos ötletelések eredményezték a hosszúra nyújtott témákat. Pontosan ez történt most is, kreatív értelemben mindenki hozzátette a maga részét, tehát a lehető legtermészetesebb módon duzzadt óriásmértetűvé.
A dalban tetszetős nagyzenekari részek is helyet kaptak, amiket az észak-macedón FAMES Orchestra játszott fel a saját stúdiójában Szkopjéban…
Valóban, és nem ez volt az első eset, hogy igénybe vettük a szolgálataikat: az előző lemezen is közreműködtek és remekül sült el a szerepeltetésük, ezért úgy gondoltuk, hogy ezúttal még hangsúlyosabbá tesszük a jelenlétüket. Ezzel együtt nem az volt a célunk, hogy szimfonikusok legyenek a darab fő mozgatórugói, inkább azt szerettük volna elérni, hogy egy különálló textúrát hozzanak létre a dalon belül, egy másik nézőpontot.
Élőben mennyire lesz nehéz előadni a dalt?
Mivel alapvetően a komolyzenei gondolkodást képviselem, nem hinném, hogy gondot fog jelenteni a nagyzenekari hangszerelés lényegi perspektíváinak megragadása.
Milyen turnéterveitek vannak erre az évre?
Egyelőre úgy néz ki, hogy az amerikai turnét ősszel kezdjük, majd 2024 tavaszán kerül sor Európára. Remélhetőleg összejön egy budapesti dátum is!
Az Asia kapcsán is tennék fel néhány kérdést, ha megengeded: ahogy említetted, John Wetton halála óta takaréklángon üzemeltek. Tervezel bármiféle aktivitást a közeljövőben azzal a csapattal?
Továbbra is benne van a pakliban számos eshetőség. Carl Palmerrel rendszeresen beszélek, tavaly pedig úgy volt, hogy mindketten részt veszünk az Alan Parsons Project megmozdulásaiban, de aztán beteg lett. Most már szerencsére jobban van, úgyhogy bizakodó vagyok, szerintem előbb vagy utóbb csinálunk valamit ismét közösen, akár már jövőre.
Szerinted lenne értelme egy újabb Asia-lemezt készíteni John Wetton nélkül?
Gondolkodtam már ezen, de őszintén szólva még magam sem tudom a választ. A John-nal való kapcsolatom egészen különleges volt, nélküle egészen biztosan nehezemre esne nekilátni egy új albumnak, ennek ellenére soha nem fogom azt mondani, hogy soha…
Írta: Danev György
Fotó: Gottlieb Bros
„You’ve got to want to succeed”: a 90125 és a ’80-as évek Yesének útja a csúcsra
Negyven évvel ezelőtt, 1983-ban a Yes kissé fonák módon úgy került fel a rockszakma abszolút csúcsára, hogy eleinte nem is akartak Yesként dolgozni. A 90125 album mindazonáltal a tökéletes újjászületés egyik példája a műfaj történelmében: Trevor Rabin zenei vezérletével a zenekar a ’70-es évek Yesének minden erényét átörökítette az új évtizedbe, ám olyan formában, hogy azzal a régi hívek mellett az akkori tizenéveseknek és az egyszeri slágerhallgatóknak is tudtak mit mondani.
DRÁMA, 1. SZÍN
Nem lehet éppen azt állítani, hogy a ‘70-es és a ‘80-as évek fordulója a progresszív rock aranykora lett volna. A közönség megfogyatkozott, a punkhullám idején pedig a zenei sajtóban valóságos közellenségként tekintettek az előző éra már dinoszaurusznak tekintett bandáira. Utóbbi persze elég vicces, hiszen a King Crimsonban, a Yesben, az Emerson Lake & Palmerben és társaikban maximum még ekkortájt is csak harmincas éveik elejét taposó zenészek játszottak. Az egymást váltogató zeneipari trendek közepette kibontakozó címkézésben azonban már ekkoriban sem igazán volt értelme racionalitást keresni, a fatva pedig kimondatott: a progrock ciki, a jövő pedig a poszt-punk és new wave muzsikáké. Utólag jól tudjuk, hogy a progresszív zene később sem halt ki, de az átalakulás természetesen nagyban érintette az említett nagyságokat is. A Yes eleve komoly személyi változások után fordult rá 1980-as Drama lemezére, hiszen a bandában új énekes debütált a Jon Anderson helyére került Trevor Horn személyében, és itt mutatkozott be a Rick Wakeman posztjára állított Geoff Downes billentyűs is. Az album magas zenei minőségben, korhűen reflektált az aktuális new wave-es hullámokra is, de emellett is megmaradt Yesnek – a két alapember nélkül azonban a közönség nem fogadta jól. A Drama 1971 óta először nem jutott be az amerikai Top 10-be, és végül nem érte el az aranylemez fokozatot sem a tengerentúlon. A személyi feszültségekkel terhelt turné után a zenekar úgy döntött: itt a vége.
MOZI
A feloszlást követően Steve Howe és Geoff Downes közösen alapította meg az Asia szupergroupot John Wettonnal és Carl Palmerrel. A szétszéledt zenekar ritmusszekciója a továbbiakban szintén együtt kívánt zenélni. Chris Squire és Alan White először – új menedzserük, Phil Carson terelgetése mellett – a Led Zeppelin-sztori befejeztét követően szintén céltalanul hányódó Jimmy Page-dzsel jammelgetett, de az XYZ néven futó projektből végül semmi sem lett. Squire-t és White-ot az ekkor már a rockszakma egyik legkeresettebb producerének számító Robert John „Mutt” Lange mutatta be a hozzá hasonlóan szintén dél-afrikai születésű multihangszeres-stúdióguru gitárzseninek, Trevor Rabinnak. Eleinte nehezen hangolódtak egymásra, de mindenki egyetértett benne, hogy a közös zenélésben van potenciál, így nem adták fel, és együtt mentek tovább. Negyedik tagnak felhívták a Yes alapfelállásának billentyűsét, Tony Kaye-t, és összebútoroztak egy új zenekarban. A formáció énekese eredetileg Horn lett volna, ő azonban végül kifarolt a Cinema munkanevű projektből, és producerként terelgette társait. A csapat elsősorban Rabin szinte kész demóit vette alapul a formálódó dalokhoz. Minden idők leghatalmasabb Yes-lemezének alapjai tehát úgy születtek meg, hogy eredetileg nem is Yesnek szánták őket.
DRÁMA, 2. SZÍN
Trevor Horn nélkül a Cinema énekes nélkül maradt, így jobb híján Rabin és Squire osztották meg egymás között a feladatokat. Kaye eközben úgy döntött, inkább mégsem kíván részt venni a zenekar tevékenységében: noha kimondottan feküdtek neki Rabin klasszikus progresszív rockvonalhoz képest sokkal modernebb, egyszerre rádiósabb és new wave-esebb ötletei, Hornnal egyszerűen képtelen volt megtalálni a hangot. A szintetizátorok véglegesítése így szintén a formáció egyértelmű zenei vezérévé előlépett Rabinra maradt. A zenekar ekkor már nyakig ült a munkában, és ha hihetünk a korabeli forrásoknak, mintegy 300 ezer fontot költöttek a Cinema majdani első lemezére – az Atlantic kiadó illetékesei azonban fél év munka után benyögték, hogy nem tetszik nekik az ének. Mindezt persze jó okkal tették: a formálódó lemezanyag sokkal komolyabb slágerpotenciált rejtett, mint a Yes bármelyik korábbi munkája, de ehhez képest az éneket egyszerűen nem érezték elég karakteresnek a korszak etalon rádiórock-torkai, így Steve Perry, Lou Gramm vagy az Asia első lemezével egyből a sztratoszférába katapultáló John Wetton mellett. Carson utolsó mentsvárként dobta be Jon Anderson nevét, akivel – ha hinni lehet a zenekari legendáriumnak – Squire az énekes háza előtt, az autóban hallgatta meg az aktuális demókat. Jonnak bejött, amit hallott, és igent mondott.
DRÁMA, 3. SZÍN
A zenekar felállása tehát végre megszilárdulni látszott – csak éppen pénzük nem maradt befejezni a lemezanyagot. A kiadó emberei behúzták a satuféket, Carson szintén kiköltekezte magát, így nem maradt más választásuk, mint egyenesen a legilletékesebbhez fordulni: a menedzser vett egy nagy levegőt, és bekopogtatott az Atlantic mindenható alapító vezérigazgatójához, Ahmet Ertegunhoz. Annak idején, a ’60-as évek végén Ertegun szerződtette a céghez a Yest, vagyis a rokonszenv és a személyes kapcsolat adott volt. A hallott friss felvételek alapján a kiadóvezető is meglátta a fantáziát a készülő albumban, és Anderson szereplése végleg meggyőzte, hogy érdemes kiköhögni a hiányzó összeget a felvételekhez. A felvételek folytatódtak, és a Cinema végül az MTV egyik hírműsorában mutatkozott be. Mint kiderült, a kálvária nem ért véget ezen a ponton: már létezett hasonló zenekar ezen a néven, akik természetesen egyből perrel fenyegették meg őket. Némi kínszenvedő vajúdás után üzletileg az tűnt a leglogikusabb lépésnek, ha a Yes nevet használják. Utóbbiról egyébként Rabint bizonyult a legnehezebbnek meggyőzni, a gitáros ugyanis egyáltalán nem szerette volna, ha még emiatt is a ’70-es évek klasszikus Yes- albumaihoz mérik a friss művet. Végül azonban kelletlenül beadta a derekát, és Eddie Jobson billentyűs csatlakozásával a felállás is teljes lett – hogy aztán megint megváltozzon, Tony Kaye ugyanis a névcserét követően kitalálta, hogy mégis részt venne a visszatérésben. Addig rágta Carson fülét, mígnem a menedzser meggyőzte Squire-éket is, a zenekar így két billentyűssel fordult rá a megjelenésre. Az új album címe profán módon jött: ez volt a lemez katalógusszáma az Atlantic regisztereiben.
ÚJJÁSZÜLETÉS
Az 1983 novemberében kiadott 90125 ilyen előzmények után korántsem tűnt biztos győztesnek. Az album elkészítése iszonyatos pénzekbe került, így a kiadó emberei és Carson az agyvérzés peremén egyensúlyozva várták az első kimutatásokat. Eközben Rabin cseppet sem örült, hogy a zenekar végül új sztori helyett egy régi folytatása lesz, Jobson pedig nem nézte jó szemmel, hogy Kaye is ott áll mellette, és árnyékával szinte teljesen eltakarja. A lemez fogadtatása azonban roppant kedvezőnek bizonyult a rocksajtóban: noha minden ítész megjegyezte, hogy a Rabin által dominált Yes más, mint a régi, az album fölényes zeneisége és dalcentrikus megközelítése mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. A ’70-es évek Yesének rajongói körében persze okozott némi felzúdulást a váltás és az új éra, de többségük, ha vállat vonogatva is, végül kénytelen volt elismerni: az album bivalyerősre sikeredett. A Yes körül izzani kezdett a levegő – hogy aztán minden berobbanjon.
MAGÁNYOS SZÍV
Mindehhez persze katalizátorra volt szükség, és mivel ekkoriban már vastagon az MTV-korszakot írtuk, természetesen egy potenciális sláger és a hozzá tartozó videóklip bontotta le jóformán napok leforgása alatt az összes falat körülöttük. Az Owner Of A Lonely Heart alapjait egy az egyben Rabin hozta: a szám gyökerei még a ’70-es évek végére nyúltak vissza, és ha hihetünk a szerzőnek, a vécén ülve pattant ki a fejéből az alaptéma, illetve a szám váza. A végeredményen mindez nem hallatszott: a ’80-as évek elejének egyik legmarkánsabb, legkarakteresebb riffje a rászőtt, a kor viszonyaihoz képest maximálisan előremutató billentyűs megoldásokkal és a ’70-es évek Yesének minden kiműveltségét őrző, rafinált, leheletfinom hangszereléssel letaglózó összhatást eredményezett. A multivokálokkal megtámogatott Anderson pedig feltette a koronát a műre hajlékony, bármilyen mutatványra képes hangjával. Ahogy mondani szokás, így festett egy instant sláger, a londoni háztetőkön forgatott klip pedig épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy beindítsa a nézők fantáziáját. Ironikus, de az MTV fiatal törzsközönségének java vélhetően soha az életben nem hallott a ’70-es évek Yeséről, és ezzel a dallal ismerte meg a zenekar nevét. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt: az Owner Of A Lonely Heart megindult felfelé a listákon, és 1984 elején feljutott a Billboard Top 100 csúcsára. A megújult Yes hirtelen nagyobbra nőtt, mint a régi valaha is volt.
TRANSZFORMÁCIÓ
A 90125 sikere negyven év távlatából is maximálisan érthető. Az album úgy szólt kortárs módon a ’80-as évek közönségéhez és a rádiórockra áhítozó fiatalabb rajongóknak, hogy közben minden hangjában őrizte a ’70-es évek Yesének kifinomultságát, progresszív szemléletét. Az ekkoriban a csapat zeneisége első számú letéteményesének számító Rabin ugyanakkor sokkal inkább hagyományos dalformátumokban gondolkodott, mint a régi Yes: a dalok valósággal hemzsegtek az előremutató, abszolút nem nyilvánvaló hangszerelési, hangolási megoldásoktól, brutálisan összetett és cizellált vokáloktól, ám hallgatásuk közben nem volt szükség tollra és jegyzetfüzetre. A leghatalmasabb slágertéma egyértelműen az Owner Of A Lonely Heart volt, de a Hold Ont, az It Can Happent vagy a Leave It-et ugyanúgy egy-két hallgatás után vihette magával mindenki az agy melódiaközpontjában. A Changes és a Hearts pedig ebben a friss, csillogó-villogó high-tech AOR stílusban vitték tovább az epikusan progresszív vonalat. Mindehhez ráadásul elképesztő hangzás párosult: az album még a kor viszonyai között is nagyon sokba került, de minden penny hallatszott a végeredményen.
A CSÚCSON
Az Owner Of A Lonely Heart a ’80-as évek első felének egyik leghatalmasabb slágereként természetesen egyből megdobta a 90125 eladásait: a lemez a Billboard-lista ötödik helyéig jutott, a Yes pedig egyből arénákban kezdhette meg az album turnéit. Szintén ironikus, hogy a ’70-es évek felállásainak tagjai külön-külön mind-mind nagyobb sikereket értek el ezekben az években, mint annak idején együtt. Bár a klasszikus Yes is roppant népszerű bandának számított, a progresszív éra kifinomultságát a ’80-as évek elejének AOR-jával és new wave-jével összeházasító irány tényleges szupersztárokká tette a tagokat. Miközben Howe és Downes a Heat Of The Momenttel taroló Asia soraiban értékesített lemezmilliókat, az eredetileg nem is Yesnek szánt 90125 minden korábbi Yes-albumnál nagyobb példányszámokban fogyott: az anyag végül több mint 6 millió példányban talált gazdára világszerte, miután a Leave It és az It Can Happen is nagyot ment a rádiókban meg az MTV-n. A több mint száztíz állomásos világkörüli turné szintén sosem látott nézőszámok előtt futott le, olyan kiemelt koncertekkel, mint a Rock In Rio, vagy egy dupla stadionbuli Buenos Airesben – ahol ők léptek fel először brit csapatként a néhány évvel korábbi falklandi háború óta, emiatt természetesen súlyos fenyegetésektől övezve. Az éra élő teljesítményét az 1985 végén kiadott 9012Live: The Solos koncertlemez örökítette meg az utókor számára.
DRÁMA, 4. SZÍN
A folytatás elkészítése nem volt mentes a kreatív differenciáktól, de az 1987 szeptemberében kiadott Big Generator a 90125 méltó utódjának bizonyult, és még bátrabban mászott bele bizonyos kísérletekbe. Rabin mélyebb hangolásai például mai fejjel is mellbevágóak: ha korábban nem esett le valakinek, itt már a legrosszabb indulattal sem lehetett elvitatni, hogy a Yes a ’80-as években is ugyanolyan úttörő maradt, mint az első évtizedben – csak éppen másként. A Love Will Find A Way és a Rhythm Of Love ráadásul továbbra is az éterben tartották őket, így ez a lemez is beplatinázódott. Anderson ezzel együtt is úgy érezte, hogy kreatív téren nem tud maradéktalanul érvényesülni, így 1988 végén kilépett a csapatból, és egyesítette erőit a ’70-es évek Yesének három oszlopával, Steve Howe-val, Rick Wakemannel és Bill Bruforddal. Az Anderson Bruford Wakeman Howe – röviden ABWH – formáció 1989-es, első albuma nagy siker volt, ám a másodikkal dalszerzési gondjaik támadtak, így aztán ismét képbe került Rabin. Innen már csak egy lépés volt, hogy némi kiadói sugallatra a két frakció egyesítse erőit az 1991-es Union lemezen. Aminek készítése további káoszt és feszültséget eredményezett, és végül ismét a Rabin-felállás vitte tovább a Yes nevet az 1994-es Talkkal. De ez már más lapra tartozik. A 90125 árnyéka mindenesetre egészen idáig elkísérte a zenészeket, ám az 1983-as lemez sikerei végül megismételhetetlennek bizonyultak.
Írta: Draveczki-Ury Ádám
2023. október 25. 09:04