Valamit el kell mondanom…
Zenét szerez, szöveget ír, gitáron, billentyűs hangszeren és fúvósokon játszik. Több, mint öt évtizede tapossa a világot jelentő deszkákat, hetven évesen ma is aktív muzsikus. Gyermekként a klasszikus, valamint a beat-pop-rock zene határán egyensúlyozva az utóbbi mellett tette le a voksát, amit ma sem bánt meg. Képzett zenészként megalapította a ZG együttest, majd abból a Generált és a Mikrolied vokált, amelyeknek számos slágert írt. Tizenhat esztendőn keresztül működtette a Rock Színházat, amelynek negyven, a Generálnak pedig ötven éves jubileumára készül. Várkonyi Mátyás élete összeforrt a zenével.
Életpályádat áttekintve felmerül a kérdés: a klasszikus helyett miért a beat-pop-rock zenei pályát választottad?
Eleinte párhuzamoson haladt a két műfaj az életemben. A Magyar Rádió Gyermekkórusában a klasszikusokkal ismerkedtem, ugyanakkor robbant be a hatvanas évek elején a The Beatles és a The Rolling Stones, ami nagyon megfogott. De az új zene rajtam kívül olyanokat is megérintett, akik tényleg nagy komolyzenei karriert futottak be: gondolok itt Kocsis Zolira, akivel együtt jártam a zeneszerzés tanszakra, vagy a Fischer-testvérekre. Nagyon érdekelt a zene technikai háttere, elsősorban az elektromos hangszerek, a billentyűsök és a gitár.
Aztán jött a Bartók Béla Konzervatórium dzsessz tanszaka, amely már egyértelműen a könnyebb műfaj felé vitt. A kötelező két éves katonai szolgálatig – ez komoly kiesést jelentett – nem szembesültem azzal, hogy döntenem kellene; leszerelésem után viszont egyértelmű lett, hogy a Generál együttesben folytatom zenei pályámat. A zenekar hamar népszerű lett, ennek fényében érdemes elgondolkodni azon, mi lett volna, ha az ellenkező irányt választom: arra jutottam, hogy középszerű komoly zenész lennék… Úgyhogy nem bántam meg a döntést. Amúgy a dilemma feloldódott, eljutottunk odáig, hogy mára van átjárás a kettő között.
Több hangszeren játszol, a Generálban billentyűsként álltál a színpadon, elsősorban mégis zeneszerzőként tekintenek rád. A vénád már gyerekként megmutatkozott, hiszen nyolc évesen színpadi művet írtál.
A Magyar Rádió Gyermekkórusa egyben a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusaként is működött, több operában játszottunk. Közreműködtünk a Varázsfuvolában, a Borisz Godunovban, a Háry Jánosban és még sorolhatnám. Innentől beszippantott a színház. Közösen léptünk fel több későbbi zenésztársammal, többek között Fischer Ivánnal, aki általános iskolai osztálytársam volt, vagy bátyjával, Ádámmal, aki egy osztállyal fölöttünk járt. Páran összeálltunk, és együtt csináltunk néhány meseoperát, amelyet előadtunk iskola-, illetve kórustársainknak. Sokat segített a szolfézstanárnőnk – nem mellesleg zseniális orgonaművész, improvizátor – Kistétényi Melinda, aki főképp a prozódiában igazított el bennünket. Később zeneszerzés, szövegírás terén nagy hasznát vettem ennek.
Első zenekarod a Sylicon. Milyen zenét játszottatok?
Iskolai zenekarként, úgy hetedikes-nyolcadikos korunkban, a gyermekkórus-időszak vége felé alakultunk. Akkoriban jött be a gitárzene, még dobozos gitárral próbálkoztam. Héthúros hangszer volt, az akkori Szovjetunióból kaptam édesanyámtól. A Sylikont Antal Jancsi barátommal, osztálytársammal alapítottuk, és ezen a néven különböző iskolákban léptünk fel. Bluesokat és rock and rollokat játszottunk, három-négy begyakorolt szám mellett improvizációkkal töltöttük ki a műsoridőt.
Bangha Tamás orgonistával és Antal Jancsival együtt felvételiztünk a konziba, ekkor a zenekar nevét ZG-re változtattuk, ami a Zenei Gimnáziumra utalt. Már rögtön az elején – amire nagyon büszke vagyok – írtunk saját dalokat, természetesen magyarul. Időben egybeesett az Illésékkel, a siker persze messze elmaradt az övékétől. A ’68-as Ki-Mit-Tudon már saját dalainkat játszottuk, a ’69-es Táncdalfelsztiválon a Hungária együttes kísérte a Horváth Vilmos által előadott Balatoni nyár c. dalunkat, egy évvel később pedig a Majd a mi vonatunk című számmal jelentkeztünk, ezzel megnyertük a Salgótarjánban rendezett amatőr zenekarok fesztiválját. Nemrég összeírtam: abban az időben legalább húsz szerzeményünk készült, plusz egy filmzene, a Mi lesz veled Eszterke? betétdalai. Azt gondolom, akkoriban ez komoly karriernek számított…
Majd jött egy második névváltoztatás is. Hogyan lett a ZG-ből Generál?
A ZG együttest 1970-ben a Fekete testvérek, Gyula és Gábor (gitár, dob), Antal Jancsi (basszusgitár) és jómagam (billentyűsök, gitár) alkottuk, előtte több tagcserét megéltünk. Ez a formáció is csak néhány hónapig működött, jött Danyi Attila és Juhász Márió, akikkel – és persze Antal Jancsi barátommal – átmenetileg Atlantisz néven mentünk tovább. Megtanultuk a Led Zeppelin első két lemezét, nyomtunk Deep Purple-öket, tehát a keményebb rock felé vettük az irányt. A 4. számú AFIT (autójavító vállalat, szerviz – H.I.) klubjában léptünk fel, ahol a Heart együttes is fellépett – az énekes posztján Révész Sanyival. Megtetszett a hangja és a színpadi megjelenése, összejárogattunk, ötletelgettünk, mit is kéne csinálni. Még egy Simon és Garfunkel duó-szerű formáció lehetősége is felmerült… Hamar elvetettük, inkább zenekarban gondolkodtunk. Rövid ideig a Nap együttes basszusgitárosával, a később kiváló dzsessz zenésszel, Bajka Imrével is játszottunk, de ő Németországba távozott, mígnem a 6-os busz megállójában találkoztam Novai Gáborral, aki épp akkor szerelt le a honvédségtől. Még a Rangers együttesből ismertem. Vele, Révész Sanyival és Kiss András dobossal összehoztuk az utolsó ZG-formációt. Az OSZK közvetítése által ’71 nyarán, Keszthelyen, a Hullám étteremben kaptunk fellépési lehetőséget, ahol örökzöldeket, softos tánczenét játszottunk. Eközben írtunk saját számokat, Gabi is hozott néhányat. Itt született meg a Lehajtott fejjel, a Ha ismerném és a Törökméz.
Kiss András már nyár végén távozott, helyette Szikora Robi ült a dobokhoz, de nem sokra rá tovább ment a Ferm zenekarba. Októberben behívtak katonának, ő, Novai és Révész egyedül maradtak. Jamest, azaz Karácsony Jánost át akarták csábítani a Fermből, ám ő kijelentette, hogy egyedül nem, csak Reck Lajos dobossal – aki épp kapóra jött – és Ákos István gitárossal hajlandó átigazolni. Így alakult ki a Generál a két zenekar fúziójából, 1971. december elején.
A Generál neve összeforrt a Mikrolied vokállal, amely egyedülálló vállalkozás volt akkoriban Magyarországon. Hogyan jött az ötlet?
Már azon a nyáron, vagyis a ZG-korszakban összeraktam a Mikrolied vokált és beneveztem őket a Ki-Mit-Tud-ra. A ZG-t is szerettem volna, de a katonaság közbeszólt, így a ’72-es tehetségkutató versenyen már a Generál állt színpadra. A Mikrolied tehát külön indult – az én hatásomra –, ott egyesült a két formáció, ebből lett aztán a „nagy” Generál.
Erdős Péter, mint hanglemezgyári menedzser, mindenható, miképpen viszonyult a Generálhoz?
Erről a második, Neked szól című albumunk borítója árulkodik, amelyet krizantém, vagyis temetői virágok borítanak. Mi csak „sírhantos” lemezként emlegetjük… Egyszóval nem volt felhőtlen a kultúrpolitika és a zenekar viszonya.
Az ORI (Országos Rendezőiroda – H.I.), az Interkoncert (a külföldi koncerteket, zenészközvetítést bonyolító monopolista vállalat – H.I.) és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) gyakorlatilag összezárt. Mint tudjuk, a múltjuk is közös volt… Az Interkoncert és az ORI az elején nagyon felkapta a Generált. Ennek hatására felvehettük, és a lemezgyár 1973-ban kiadta első albumunkat, a Stafétát. Simán átment a rostán, óriási siker lett. Az Interkoncert jobban beleszólt a dolgainkba, mint amennyire azt szerettük volna, de Erdős doktor elképzelései sem valósulhattak meg maradéktalanul. Ez nem csupán az illetékes szervekkel való viszonyunkra nyomta rá a bélyegét, de a zenekaron belül is megosztottságot eredményezett.
Odáig fajult, hogy ide-oda csábítgatták a zenészeket, szét akarták robbantani a Generált. Az akció főszereplője az Interkoncert és az MHV volt. Először nem jártak sikerrel, de aztán csak elvitték Révészt, aki nem sokra rá visszajött. Később Jamest az LGT-be, majd Sanyit másodszorra is, ezúttal a Piramisba, majd Solti Jánoskát ugyancsak az LGT-be vitték. Végeredményként, a sikeres ötletet lenyúlva, a három lánnyal létrehozták a Neoton Famíliát. Az egyetlen magyar hanglemezgyár óriási pénzeket belepumpálva csinált sztárt belőlük, a Generál és más zenekarok, ennek a töredékét sem kapták meg.
Miért csípte mégis a kultúrhatalom szemét egy itthon és nemzetközileg egyaránt sikeres pop-rock zenekar, amelynek nevéhez nem fűződtek botrányok, nem fogalmazott meg társadalomkritikus, pláne politikailag áthallásos, a cenzúrának munkát adó szövegeket?
Az említett három szervezet vezetői, alkalmazottai között egyrészt személyi összefonódások, másrészt ízlésbeli különbségek álltak fenn. Valamilyen módon mindenki szeretett volna úgy anyagilag, mint egzisztenciailag részesedni a zenekarok által elért sikerekből. A Generál nagyon fiatalon robbant be és váratlanul ért el óriási sikereket. Ami sértett bizonyos érdekköröket. Sokáig tartotta magát az államilag is elismert és tűrt Illés, Metro, Omega triumvirátus, a mögöttük jelentkező második generációt különböző okok miatt nem akarták elfogadni.
Ami a dalszövegeket illeti, valóban nem mondható, hogy politikailag odamondogatós lett volna, különösen a Stafétánál nem, inkább afféle csipkelődés volt jellemző ránk. A második albumon azért, ha nagyon óvatosan is, de már megjelentek a kissé másként is értelmezhető verssorok. E tendencia aztán a Tátrai-Charlie időszakban továbbfejlődött, ahol már bizonyos „távoli rokonok” is szóba kerültek…
A második nagylemez kiérlelt hard rock albumnak is mondható, ekkorra kiforrott a zenekar. Révész távozása azonban alaposan keresztbe tett.
Még Révész előtt elment James, őt Paczári Karcsi váltotta. A lemezt még meg tudtuk turnéztatni, többek között Hollandiában, ahol egy kislemezt is felvehettünk.
Igen, valóban átestünk egy stílusváltáson: az első lemez könnyedebb dalait két évvel később felváltotta az Ének a toronyból, a Szerelem virágai és az egyéb, rockosabb nóták. Erdősnek természetesen ez sem tetszett. „Miért nem csináltok olyan lemezt, mint az első?”. Hát azért, mert azóta eltelt két-három év és megváltozott az érdeklődési körünk! Mi is fejlődtünk. A klasszikus módszerrel dolgoztunk: bementünk a próbaterembe, aki hozta a témát, megmutatta a többieknek, aztán mindenki hozzátette, amit tudott. Annak ellenére, hogy Novaival közösen írtuk a dalokat, ebben a váltásban valamennyien benne voltunk; a korábbi kölyökévekből mindannyian érettebbé, mondhatni, felnőtté váltunk.
A dobos cserék mennyire befolyásolták a zenekart?
Reck Lajos mindenáron külföldre akart menni, ami sikerült is neki, és Svédországban halt meg. 1975-ben jött Póta Andris a P. Mobilból, majd a Révész-es Generál megszűntével kitaláltam a kétdobos felállást. Solti Jánoska a Non-Stopból érkezett, Pótával nagyon jó párost alkottak, amire megint csak felkapták az emberek a fejüket. Jól is működött a dolog, de nem sokáig élvezhettük a siker gyümölcsét, mert Presser elvitte Jánoskát Laux helyére. Póta szerencsére maradt, onnantól kezdve egy dobossal dolgoztunk. Még a kétdobos időszakra esett egy fellépés Nyugat-Berlinben, a War együttessel, ahová útlevél hiányában Jánoska nem tudott velünk jönni. Még az egy dobbal is olyan frenetikusra sikeredett a buli, hogy aztán lekeverték a zenekart.
Tátrai Tibor és Horváth Charlie belépésével ismét minőségi változás állt be. Noha a második album erőteljesebben a kemény rock irányába mutat, az új felállás mégiscsak nagy léptékű változás a „kölyök” Generálhoz képest.
Itt visszautalnék beszélgetésünk elejére, amikor szóba került, hogy a Fekete testvérekkel a hetvenes évek elején már Zeppelint játszottunk. Bár a korábbi tagoktól sem állt távol a keményebb zene, Tibusz és Charlie – akik az Olympiából érkeztek – belépésével vissza akartunk térni a keményebb vonalhoz. ’76 év elején találkoztunk a KEK-en (Kertészeti Egyetem Klubja – H.I.), beszélgetésünk közben felmerült, hogy együtt kellene valamit csinálnunk. Némi gondolkodás után ráálltak, egész nyáron intenzíven próbáltuk az új műsort. Nem kellett nulláról kezdeni, hiszen eleinte a velem együtt négy tag (Novai, Póta, Solti) adott volt, Tibusszal és Charlie-val pedig hamar megtaláltuk a közös hangot.
Másfelől az előző formációval eléggé sok helyen jártunk külföldön, így Lengyelországban, Bulgáriában, de Nyugaton is, ahol már ismert banda voltunk. A saját kapcsolatrendszerünk mellett volt egy menedzserünk, Hegedűs László (a Multimedia Concerts vezetője – H.I.), aki ehhez még hozzátette a magáét. Az új Generál – többek között – azzal a céllal alakult, hogy folytatjuk a külföldi fellépéseket. Összeraktunk egy nagyon profi műsort, amelyet az NDK-ban (Német Demokratikus Köztársaság – H.I.) mutattunk be. Ezt egy hatalmas lengyel, majd szovjetunióbeli turné követte.
Sokat jártunk külföldre, ami egyben a második Generál vesztét is jelentette. Az említett országokban jobban ismerték a zenekart, mint idehaza, ezzel a megélhetés is nehézzé vált. Másfelől, ez időtájt indult be a Piramis, később az Edda, amely ebben a műfajban valahogy jobban bejött a magyar közönségnek. Az általuk, a szövegviláguk által megjelenített ideológia közelebb állt a fiatalok érzelmi világához.
A Zenegép és Piros bicikli albummal pont az ellenkezője történt, mint az első két „kölyök” lemez esetében. Míg a Stafétához képest a Neked szól LP egyfajta fejlődést, érettséget mutat, addig az utolsó Generál album az összeshez képest jelentős minőségi visszalépést jelent.
A Piros bicikli lemez felvételeikor már felbomlás közeli állapotban élt a Generál. Az MHV label-menedzsere, Wilpert Imre az akkoriban divatba jövő lakodalmas rockot ajánlotta a figyelmünkbe. Ezen mindenki berágott. A lemez érdekében viszont elvállaltam: megkértem két roma, volt katonatársamat, hogy hegedűvel és cimbalommal játsszák fel a címadó dalt, a Piros biciklit. Paródiának szántuk, Tátrai azóta is mondogatja, hogy emiatt lépett ki a zenekarból. A sors furcsa iróniája, hogy a nótának baromi nagy sikere lett, több feldolgozást is megért.
A lemez felvételei nagyon rossz hangulatban készültek, erősen rányomta a bélyegét az azt megelőző herce-hurca. Ismeretes, hogy abban az időben egy saját album megjelenése, úgymond, „élet-halál” kérdése volt. Már lemondtunk róla, amikor szóltak, hogy most van egy hét stúdióidő, vagyis szabad kapacitás. Nem volt időnk kellőképpen felkészülni, hevenyészve raktuk össze a dalokat. Tibusz akkor már az alakulófélben lévő Új Skorpióba készült, Charlie is nyűgös volt, ő a külföldi vendéglátózásra ácsingózott. Mindez alaposan rányomta a bélyegét a lemezre. Annyit azonban megjegyeznék, hogy a II. Generál ereje sokkal inkább az élő koncertekben, mint a lemezekben rejlett. Az igazi az lett volna, ha ezzel a felállással koncertlemezeket csinálunk, ám a technika akkori állása ezt nem tette lehetővé.
Milyen érzésekkel jöttél le a színpadról 1999-ben, a Valamit el kell mondanom koncertet követően?
Nagyon jó hangulatú buli volt, főképp annak fényében, hogy régen, húsz év kihagyás után játszottunk újra együtt. A koncert a Sony támogatásával jött össze, képben és hangban rögzítették. Tervbe vették, hogy a televízió koncertfilmet készít belőle, amelynek az egyik fele adásba ment, a másik valahogy eltűnt. A neves tévés szerkesztő Somogyi (Soma) halálával azonban megszűntek az ilyen jellegű műsorok a Magyar Televízióban. A hangot én rögzítettem, az megvan, és a koncert címével egyezően CD-n is megjelent.
Önmagában is kuriózum, hogy a két különböző stílust játszó formáció közös színpadon lép fel: James Tátraival, Révész Charlie-val, ez utóbbiak egymás számait is énekelték. 2015-ben a két felállásból keveredve egy kisebb turnét csináltunk négyesben Jamesszel, Charlie-val és Novaival. Eddig ez volt a Generál utolsó fellépése.
Lépjünk vissza az időben, az 1980-as esztendőre: ekkor alakult a Rock Színház. Hogyan jött létre?
’79 júniusában feloszlott a Generál. Tátrai az Új Skorpióba igazolt, Póta és Charlie külföldi vendéglátózásba kezdett, Novaival ketten maradtunk. Stúdióépítkezésbe fogtunk, ám egy idő után belefáradtunk az építőipari nehéz fizikai munkába. Abban az esztendőben nagyon rossz idők jártak ránk, minden szempontból lenullázódtunk.
Novai elment az újjáalakuló Hungariába, én pedig Miklós Tibivel tartottam, aki a Generál dalszövegeit is írta, és elkezdett színházi vonalon mocorogni. Az Operettszínházban segéd dramaturgként dolgozott, de kijárt Lengyelországba is a kortárs darabokat tanulmányozni. Beszélgetéseinkkor – a Hair és a Jézus Krisztus, szupersztár alapján – felmerült, hogy olyan színházi társulatot kellene létrehozni, amelyben a rock meghatározó szerephez jut. Először saját rockopera komponálásában gondolkodtunk, de az „eladhatósági” szempontokat figyelembe véve az Evita színre vitele mellett maradtunk. Nagy ütés volt. Közben meghívtak bennünket egy győri musical bemutatóra, amelynek a munkálataiban részt vettünk, és az ottani igazgató javaslatára megírtuk az első magyar rockoperánkat, a Sztárcsinálókat. Ez lett a második bemutatónk, ami úgyszintén komoly sikert aratott. Ekkor már állandó társulatban és bemutatókon gondolkodtunk, év közben koncertek formájában is dolgoztunk. Öt év kellet ahhoz, hogy a Rock Színházat elismerjék hivatalos intézményként, vagyis a kulturális minisztérium, mint színházi modellt, befogadta.
Állandó társulattal dolgoztatok?
Eleinte mindenki ideiglenes szerződésekkel, külsősként szerepelt, később státusba kerültek. Mellettük vendégművészek segítették a produkciót: többek között Kaszás Attila, Vikidál Gyula vagy Malek Andrea. A színészek, énekes, táncosok és szólisták, mint Sasvári Sándor, vagy Földes Tamás alkották a magot, ehhez jöttek a vendégek.
Felvetődik a kérdés, hogy ez esetben vajon miért nem kapott a társulat egy állandó, kőszínház épületet?
Folyamatosan kérvényeztük, kilincseltünk, mindenféle eredmény nélkül. Nem volt olyan épület Budapesten, amit kinéztem, és ne próbáltam volna megszerezni a színháznak. Eredménytelenül. Még konkrét építési tervünk is volt, a Dohány utcában található volt Continental Szálló és Fürdő épülete, ám a kialakításhoz szükséges hetven millió forintot nem tudtuk megszerezni. Kénytelenek voltunk másokra hagyatkozni: a MOM Művelődési Központtól a Bartók Béla Gyermekszínházon keresztül a különböző fővárosi, valamint vidéki szabadtéri színpadokig mindenhová bekéredzkedtünk, vagyis bérbe vettük a helyiséget.
Államilag tehát nem sikerült épülethez jutnunk, saját tőkénk pedig nem volt. A Nyugati pályaudvarnál kaptunk egy ideiglenes létesítményt, egy sátrat, amit le kellett bontani, miközben komoly összegeket fordítottunk annak fenntartására. Amelyre nem kaptunk fedezetet. Még így, épület nélkül is tizenhat éven keresztül működött, s közben szépen fejlődött a Rock Színház. Számos bemutató fűződik a nevéhez: a nyolcvanas évek sikerdarabja a Jézus Krisztus Szupersztár a szegedi Dóm téren, a Nyomorultak, de ide tartozik a Bestia is. Ezek az előadások nagyot lendítettek a Szegedi Szabadtéri Játékok népszerűségén. A Nyomorultak frenetikus sikerű előadásainak köszönhetően ugyanígy meglódult az akkor éppen válsággal küzdő Vígszínház látogatottsága is.
Miklós Tibivel elsőként vágtatok bele a zenés színház műfajába, mára óriási tapasztalatot halmoztál fel ezen a területen. Nem látod úgy, mintha az utóbbi időkben felhígult volna a műfaj?
De igen, egyetértek a felvetéssel. Divattá vált, hogy miképpen lehet újra fényezni rozsdás kardokat. Hogy mikképpen lehet a rókáról újabb és újabb bőröket lehúzni. Igazából ezek nem „művek”, amelyek gondolatok köré épülnek, nem egyfajta tükörtartás a társadalom elé, hiányzik maga a cselekmény és még sorolhatnám. Ezek inkább a limonádé kategóriájába tartoznak.
És nem kifejezetten magyar sajátosságról beszélünk, világszerte találkozhatunk ezzel a jelenséggel. Véleményem szerint a Disney-musicaleket is nyugodtan ide sorolhatjuk. Gondolok itt a Hamupipőkére, a Hófehérkére, amelyek tömény giccsek, és amelyekhez hasonlók elárasztották a piacot.
Miklós Tibivel mindig figyeltünk arra, hogy értékes alapanyagból dolgozzunk, hogy a mű szóljon valamiről, legyen dramaturgiája. Ő élete végéig ebben a szellemben munkálkodott.
Alkotásaidon végigtekintve látható, hogy a legváltozatosabb témákat állítod színpadra. Valamilyen meghatározott koncepció szerint dolgozol?
Amint felmerül egy mű megírásának gondolata, elejétől végig részt veszek a munkafolyamatban, és ez a mai napig így van. A zeneszerzésben, a szövegkönyvben, a dramaturgiában egyaránt. Tibivel együtt csináltuk a Webber-Tim Rice rockopera, az Evita színpadra vitelét. Ő fordította, de mindvégig jelen voltam és bedolgoztam abba is. Első közös művünk a Sztárcsinálók, amit egy alkotóházban készítettünk. A szövegkönyvet Tibi írta, én találtam ki hozzá az alaptémát. Dolgoztam Béres Attila költővel is, ’85-ben a Bábjátékost mutattuk be a MOM-ban. Kissé más műfaj, hiszen az ő verseire írtam zenét. A Dorian Gray-ben már szövegíróként is benne vagyok, Bereményi Gézával pedig az Ifiparkról írtam musicalt.
Nincs különösebb megkötés, a legkülönbözőbb témákat dolgozom fel. Csakis az jöhet szóba, amelyhez valamilyen életélményem fűződik; bele tudom szőni a saját gondolataimat, tapasztalataimat, kritikáimat esetleg az iróniámat. Az Ifipark is saját élményeimet dolgozza fel. 1999-ben, a mű megírásakor még nemigen nyúltak az ügynök témához, a musical már ezzel foglalkozik.
A lényeg, hogy a megírt darab „színház” legyen, amelyet a zenének is színesen kell követnie. Legújabb darabom, most ezen dolgozom, Kovács Erzsi – az egykori táncdalénekes, akit személyesen ismertem – és Szűcs Sándor történetét dolgozza fel. A Bűvöletben című musical dráma a népszerű énekesnő, és a válogatott focista szereleméről szól.
Miklós Tibi sajnálatos és tragikus halála pótolhatatlan űrt hagyott a szakmában. Hogyan emlékszel rá?
Valójában senki sem pótolható. Minden alkotó más szellemiségben, más szempontok szerint, más stílusban alkot. Sajnáltam, hogy egy időre megszakadt a munkakapcsolatunk, de az Ifipark darabot már együtt kezdtük. Miután megszűnt a színház sajnos nem tudtuk befejezni. Közben is voltak közös próbálkozásaink, ám ő egyre inkább a saját útját akarta járni, emiatt nem dolgoztunk együtt. Ilyen értelemben még a halála előtt megszakadt közöttünk a munkakapcsolat. Biztos vagyok benne, ha nem következik be a tragédia, csináltunk volna közös darabot, és együtt ünnepeltük volna a Rock Színház megalakulásának negyvenedik évfordulóját.
2010-ben zenés darabot írtál az operett újrateremtésének szándékával. Mennyire sikerült valóra váltani ezt az álmot?
Nagy lelkesedéssel álltam neki, a darab mára elkészült. A probléma csupán annyi, hogy senki sem hisz benne. Pedig véleményem szerint egy mai, modern operett átütő lehetne. Ráadásul nem tisztán operettről beszélünk, hanem benne rejlő, becsempészett könnyűzenei – például egy Illés-dalrészlet – idézetekről is.
A szakmai bemutatón túl vagyunk, ám a közönség előtti premiert a Fővárosi Operett Színházbeli botrány megakadályozta. Próbálkoztam más rendezőkkel is, de az valamiért nem jött össze, aztán az újabb inspirációk elmosták a darab színrevitelét. De nem feledkeztem meg róla, ha a lehetőség lesz rá, újra előveszem, hiszen meggyőződésem, hogy egy új magyar operett bemutatása ma kuriózumszámba menne.
Idén ötven éves a Generál, és negyven a Rock Színház. Készül valamilyen évfordulós megemlékezés?
Óvatos tervezgetés folyik. A járvány már keresztülhúzott egy MŰPA-s, szerző centrikus koncertet, erre a dalok szimfonikus átiratával készültünk. Ezeknek én készítettem el a hangszerelését. Miután a Generál 1971 végén alakult, és a KI-Mit-Tud ’72 közepére esik, csak úgy mint a Táncdalfesztivál, így nagyjából egy éves mozgásterünk van. Ebbe szeretnénk valahogy beépíteni a jubileumi megemlékezést. Ez részben koncert lenne, részben közös megjelenés. Júliusban, az Akváriumban Rota Francesco vendégeiként fellép a Generál négy tagja: a Révész, James, Novai és jómagam. Ez lesz az első közös megmozdulásunk a jubileum jegyében.
A leendő koncertre aktualizáltam, vagyis arra az alkalomra átírtam néhány nóta szövegét, ami jól jellemzi, miképp gondoljuk ugyanazt a dalt ma, fél évszázad elteltével. A jó hang aranyat ér című szerzeményünk már átesett ezen. De Gabival írunk néhány új nótát is, aktívan dolgozunk együtt.
Hegedűs István
2021. augusztus 17. 06:53