TREVOR RABIN: „Hagyni kell, hogy a dolgok természetesen történjenek”
A 2023-as év a nemzetközi rockszíntér számos nagy formátumú előadójának visszatérését reprezentálta, a legnagyobb meglepetést azonban kétségkívül a Yes hajdani lángelméje, Trevor Rabin okozta, amikor a nyár folyamán bejelentette, hogy októberben új rocklemezzel jelentkezik. A dél-afrikai születésű zenei géniusz utoljára 2012-ben jelentkezett szólóalbummal, a Jacaranda címmel akkor kiadott korong fúziós-instrumentális megközelítésével viszont nem a megszokott Rabin-stílust hozta. A Rio címre keresztelt vadiúj albummal viszont végre elkészítette a harmincnégy évvel ezelőtti Can’t Look Away anyag igazi folytatását, mellyel ismételten leckét adott a szakmának hangszeres és produkciós ismeretekből. A hogyanról és a miértről a friss korongot szokásához híven producerként, szerzőként, gitárosként, énekesként, basszusgitárosként és billentyűsként egyaránt jegyző művész Los Angeles-i otthonából mesélt lapunknak.
Trevor Charles Rabin 1954. január 13-án látta meg a napvilágot Johannesburgban. Zenész családba született, minek hála már idejekorán megismerhette a muzsika és a hangszerek világát. Gyerekkorában zongorázni és gitározni tanult, tizenévesen pedig már stúdiózenészként dolgozott, valamint a Rabbitt nevű helyi rockbanda frontembereként tevékenykedett. A Rabbit tagjaként szép sikereket aratott a ‘70-es évek Dél-Afrikájában, az évtized vége felé mégis a szólópálya felé fordult. Megírta első filmzenéjét, majd Londonba költözött és 1978-ban a nemzetközi porondra is kilépett bemutatkozó lemezével, melyet további két önálló anyag követett gyors egymásutánban. Dalszerzői erényeivel és hangszeres felkészültségével azonmód óriási tekintélyt vívott ki magának a legmagasabb zenész-körökben, melynek hamarosan kézzelfogható eredménye lett: a Rabinben rejlő irdatlan potenciál akkor vált a napnál is világosabbá mindenki számára, amikor 1983-ban csatlakozott a Yeshez, melynek domináns világát azonnal a feje tetejére állította és a saját képére formálta. A vezérletével írt és világszerte több mint hatmillió példányban elkelt 90125 album soha nem látott magasságokba repítette a brit progresszív rock intézményét, továbbá egy Grammy-díjat is besöpörtek vele, Trevor uralkodó látásmódja pedig egészen az 1994-es Talk lemezig meghatározta a zenekar irányvonalát. A gitáros ezzel párhuzamosan előállt a kultikus Can’t Look Away szólóalbummal, mellyel még Eddie Van Halenre is hatást gyakorolt, a ‘90-es évek közepén viszont azt érezte, hogy mindent elmondott a rockzene nyelvén. Új kihívásokat keresve felcsapott főállású komponistának, majd meg sem állt Hollywoodig, ahol Jerry Bruckheimer producer stábjának állandó tagjaként blockbusterek egész sorát jegyezte zeneszerzőként: Con Air - A fegyencjárat, Armageddon, A közellenség, Tolvajtempó, A nemzet aranya 1-2, Bad Boys 2 - csupán néhány mozisiker a teljesség igénye nélkül. Rabin az elmúlt negyed évszázadban olyan rendezők keze alá dolgozott, mint Michael Bay, Renny Harlin, Tony Scott, Joel Schumacher, illetve Jon Turteltaub és szinte minden filmes műfajban kipróbálta magát a családi vígjátéktól a drámán és a westernen át egészen a kökemény thrillerig és horrorig, mindenhol a maximumot nyújtva. Azonban bármekkora sikereket aratott és bármennyi elismerést gyűjtött be ezekkel, a gitározás és a rock iránti szenvedélye mindvégig olthatatlan maradt, így a 2010-es évek elején előbb egy újabb szólómunkával jelentkezett, később pedig Jon Andersonnal és Rick Wakemannel ARW név alatt speciális Yes-műsorral indult útnak. A nemsokára hetvenedik születésnapját ünneplő nagymester az idei Rio albummal ezt a folyamatot tetőzte be és innen át is adom a szót neki:
A Rio az első vérbeli rocklemezed az 1989-es Can’t Look Away óta. Miért érezted úgy, hogy ideje visszatérni a műfajhoz?
Nem hirtelen elhatározásból döntöttem így, szép lassan érlelődött bennem a gondolat. Az első lökést az jelentette, hogy a múlt évtized elején összefogtunk Jon Andersonnal és Rick Wakemannel, majd ARW néven elkezdtük turnéztatni a Yes életművét. Száznál is több koncertet adtunk az évek során, ez idő alatt pedig azt éreztem, hogy visszatértek a régi beidegződések és egyre jobban belerázódom a rockzenébe. A hangom újra erőtől duzzadt, a gitározásom ismét magabiztossá vált, mindezen tények pedig oda vezettek, hogy elkezdtem játszadozni egy új rockalbum gondolatával. Dalokat persze azt megelőzően is írogattam, ugyanis mindig megragadtam az alkalmat, ha a filmes munkák között lehetőségem nyílt rá, igazán komolyra viszont akkor fordultak a dolgok, amikor beütött a covid: hirtelen minden a helyére került a kirakósban. Azonnal felhívtam az ügynökömet és közöltem vele, hogy addig nem vállalok újabb filmzenét, amíg ezt a lemezt össze nem rakom. Viszont annyira elkapott a gépszíj, hogy meg sem vártam a Rio megjelenését és már neki is álltam a következő anyagnak, ami persze azzal járt, hogy a filmes világtól való önkéntes száműzetésemet kicsit meg kellett hosszabbítanom! (nevet) Elmondani sem tudom, mekkora örömömet leltem ebben a projektben. Annyira régen foglalkoztam utoljára ilyesmivel, hogy ismét nagyon friss és izgalmas élményekkel gazdagodtam általa. Olyasmi lelkesedés kerített hatalmába, mint amikor a legelső szólóalbumom felvételeire készültem 1978-ban!
Harmincnégy év nagy idő minden szempontból. Mennyire jöttek elő a régi reflexek, amikor elkezdtél stúdiózni? Egyből ráállt a kezed mindenre? Mondhatni, hogy tényleg olyan a zenélés, mint a biciklizés, amit nem lehet elfelejteni?
Pontosan így van! Ezt nem felejti el az ember! Az első pillanattól kezdve magától értetődő módon állt rá a fejem, a fülem és a kezem mindenre. Tudod, a filmzenék komponálása és hangszerelése közben néha akadt olyan gitáros feladat, ami közelített a rockhoz, tehát annyira azért nem jöttem ki a gyakorlatból, ámbár mégsem volt ugyanaz, mint amikor rocktémákat és dalszövegeket írva fókuszál az ember egy teljes albumra. Mégis azt tapasztaltam magamon, hogy a lehető legnagyobb természetességgel törnek elő belőlem a témák és teljesen otthonos számomra az egész szituáció. Olyan volt, mintha el sem telt volna az a harmincnégy év.
Akkor biztosan gyorsan haladtál a munkával…
Attól függ, honnan nézzük. A Rabbitt zenekar első albumát 1975-ben hét nap alatt rögzítettük a stúdióban, és ebbe az időtartamba még a keverés is belefért! (nevet) A Rio felvételei úgy kilenc hónapon át zajlottak, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ez idő alatt ki sem mozdultam a stúdióból. Akadtak kisebb-nagyobb megszakítások, amikor más ügyek élveztek prioritást. Azt hiszem, a mai viszonyok közepette ez jó tempónak számít. A dalszerzéssel együtt összesen másfél évet vett igénybe a teljes folyamat, az anyag nagyrészt ugyanis friss ötleteket ábrázol, csupán egy-két régi témát húztam elő a fiókból.
Voltak előzetes elképzeléseid arról, hogy miként fog kinézni ez a korong zeneileg?
Rendelkeztem ugyan egyfajta elgondolással, de azt már rég megtanultam, hogy ezek a dolgok menet közben mindig megváltoznak. Egyfelől nem akartam semmit erőltetni, mert azt szerettem volna, hogy természetesen jöjjenek az ötletek, ugyanakkor volt egyfajta tudatosság is bennem azt illetően, hogy zeneileg mely területeket szeretném felfedezni. Mindazonáltal abban is biztos voltam, hogy bármerre is mozdulok el, legyen az teszem azt country- vagy big band-stílus, a saját kereteimen belül kell maradnom, a lemezanyag integritása nem sérülhet.
A szerteágazó jelleg miatt nem könnyű kategorizálni az albumot…
Így igaz, és ez abból fakad, hogy a produceri látásmód vezérelt, amikor az album koncepcióját kialakítottam. Elsősorban azt tűztem ki célul, hogy a változatosság, az eklektikus hangvétel ellenére egységet teremtsek, és egyből nyilvánvalóvá váljon mindenki számára, hogy az összes dal ugyanattól az embertől származik. Ha stílus tekintetében a két egymástól legtávolabb álló dalt választod ki az albumról, akkor is egyértelmű, hogy mindkettő mögött én állok. Nagyon keményen dolgoztam rajta, hogy ez sikerüljön, az ehhez szükséges készségek pedig a filmes munkáim idején fejlődtek ki bennem. A filmzene jellege ugyanis leginkább azon múlik, hogy milyen műfajú a mozi, amihez éppen zenét kell írnom. Egy akciófilm a drámai hatású nagyzenekari bombasztikusságot kívánja, ezért ott azt valósítom meg. Aztán jön a következő munka és lehetséges, hogy történetesen egy western lesz, amiben elég egy bendzsót és egy dobrót használni. Sokszor megesett a múltban, hogy homlokegyenest különböző stílusú műveket kellett alkotnom gyors egymásutánban, és pont a mostani szólólemez esetében mutatkozott meg igazán, hogy az ehhez kellő alkalmazkodóképesség elsajátítása mennyire hasznomra vált.
Első kislemezként a Big Mistakes dal jelent meg. Mit kell tudni róla?
Volt egy alapötletem a dalt illetően, amihez sokáig kerestem a megfelelő riffeket. Aztán egy alkalommal bedugtam a gitárt az erősítőbe és hirtelen előálltam azzal a hangzatos témával. Egyből összeállt a zene. A szöveg némileg megmosolyogtató tematikát boncolgat: arról szól, hogy az ember mennyire nyughatatlan fiatalon, majd amikor idősebb korában visszatekint az ifjúságára, alig akarja elhinni, hogy túlélte azt az első néhány évtizedet! (nevet) Fiatalon mindenki követ el marhaságokat. Sokan egészen veszélyes dolgokba is belemásznak, de még az alapvetően jó gyerekektől sem áll távol a meggondolatlan hülyeségekben való részvétel, amelyek ugye elsőre mindig jó ötletnek tűnnek! Természetesen a saját fiatalságomba való romantikus révedés jelentette a fő inspirációt, a autóbalesetek, a fékevesztett partizás és az egyéb túlzásba vitt dolgok, ugye érted, mire gondolok? Bárhogy is történt, szerencsére még mindig élek! (nevet)
Nagyon meglepődtem, amikor először hallottam a dalt, az első gitárszóló ugyanis teljesen váratlanul ért: egy bizarr slide-szólót játszol benne, ami nem annyira jellemző rád…
Valóban, de ez szándékos volt: az a tény, hogy a szöveg a tinédzserek őrültségeiről szól, megkívánta egy ehhez asszimilálódó kaotikus gitárszóló beiktatását. Direkt vettem ennyire groteszkre, bizonyos motívumai szinte sehova nem tartanak, de pont ezért reflektál jól a mondanivalóra. Viszont a dal második szólója már jóval hagyományosabb felfogást tükröz, amivel helyrebillentettem a mérleg nyelvét. A stúdióban az asszisztensem egyébként mindig „csúnya szólóként” hivatkozott a slide-témára, az ő lelkébe is sikerült belegázolnom vele! (nevet)
Mi volt a legemlékezetesebb pillanat a felvételek idején?
A procedúra felénél járhattam, amikor arra jutottam, hogy le kéne hívni Vinnie Colaiutát a stúdióba, hogy feldobolja a Push című számot. Mindenki tudja, Vinnie milyen elképesztő dobos, úgyhogy el lehet képzelni, mennyire vártam, hogy munkához lásson. Akkor viszont még rendesen tombolt a covid, így nem volt lehetőség arra, hogy a megszokott módon áthozza a cuccát hozzám és együtt vágjunk bele a felvételekbe. Jobb híján elkezdtünk fájlokat küldözgetni egymásnak, majd Vinnie előállt három különböző variációval, melyek mindegyike tökéletes volt. Mondanom sem kell, az elképzelései hallatán egyre inkább meglódult a fantáziám és mind mélyebbre ástam magam a dalba, mígnem kitaláltam egy bizarr szekciót az egyik refrénhez: fejből pontosan már nem tudom megmondani, de valami olyasmi volt, hogy tizenegynyolcados ütemeket követtek tíz- és és tizenkétnyolcadosak. Kérdeztem is Vinnie-t, hogy szerinte van-e ennek értelme egyáltalán, mire ő azt felelte: „semmi probléma, megoldom!” (nevet) Olyan lazán ütötte fel azokat a bonyolult ritmusokat, mintha a világ legegyszerűbb dolga lett volna és ez még úgyis lenyűgözött, hogy nyilvánvalóan ezer éve tisztában vagyok a képességeivel.
A dobok kivételével az összes hangszert magad kezelted a stúdióban. Kényelmesebb így dolgozni, mint session-zenészeknek magyarázni, hogy mit is akarsz visszahallani a felvételen?
Mindenképpen egyszerűbb ez így nekem, és nem ez volt az első album, aminél ezt a módszert alkalmaztam. Persze amikor a Yesben játszottam, még nem így tekintettem erre, mert ha bevittem a stúdióba egy dal vázlatát, Chris Squire és Alan White mindig tovább gazdagították azt. Mindketten csodálatos zenészek voltak és igazi csapatként tudtunk együtt dolgozni. Szólóművészként azonban más az ábra, egyedül vagyok az elképzeléseimmel, melyek kizárólag engem láttatnak, ezért jobb és könnyebb, ha mindent magam végzek. Azt viszont be kell vallanom, hogy a Thandi című új szerzemény kapcsán majdnem meginogtam: közel álltam ahhoz, hogy hívok egy stúdiógitárost a gyors kezdő riff felvételéhez. Annyira komisz és trükkös téma volt, hogy eleinte képtelenségnek tűnt rendesen elkapni, de aztán megembereltem magam, leültem és alaposan begyakoroltam, így végül nem kellett a segítség. A szólópályám alatt mindössze egyetlen alkalommal volt rá példa, hogy különböző zenészek bevonásával készítettem lemezt: az 1981-es Wolf albumnál esett úgy, hogy meghívtam több kollégát. Jack Bruce basszusozott, Simon Phillips dobolt és Manfred Mann billentyűzött azon a korongon és baromi jó volt a velük való együttműködés. Ennek is megvan tehát a létjogosultsága, nem arról van szó, hogy nem vagyok hajlandó másokat bevonni a dolgaimba, mindazonáltal a covid miatt is az tűnt célszerűnek ezúttal, hogy a lehető legkevesebb ember dolgozzon az anyagon.
Felfogásban más embert és szerzői aspektust kíván a rockmuzsika, mint a filmzenék világa?
Teljesen más hozzáállást igényel, és ez egy nagyon érdekes téma: biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazon részét használom az agyamnak, amikor rockot írok és játszom, mint a filmzenékkel való foglalatoskodás idején. A filmzene műfaja totálisan más világ, ahol nem akkordokban és riffekben gondolkodik az ember, hanem olyan aláfestő hangulatokban, amiket a kép diktál. Megesett már, hogy hiába néztem a filmet újra és újra, csak nem jött az ihlet, nem akart beugrani semmi értékelhető. Volt úgy, hogy több nap is eltelt előrehaladás nélkül és mivel általában szűkre szabott határidőnek kell megfelelni, már gyomorgörcsöm volt a stressztől, mire végre sikerült előállni a működőképes motívummal. Mindig ez az első lépés a neuralgikus pont, innen már könnyebb továbblépni: elkészítem a hangszerelést és a partitúrákat, a végén pedig a nagyzenekarral felvesszük az egészet és vége is a procedúrának. Ezzel szemben rockzenét írni ugyanolyan felszabadult örömmel jár, mint maga a hangszeres játék, a hangsúly pedig szó szerint a játékon van nálam. A gitározás és az éneklés mellett imádok basszusgitározni és billentyűzni is, de még akkor sem érzem tehernek mindezt, amikor egyszerre kell művelnem őket lemezfelvételkor. Mindamellett azzal is tisztában vagyok, hogy a filmzenés korszakban magamra szedett hangszerelői tudást immár remekül tudom kamatoztatni a rockdalokban, ezért manapság már nem ugyanazon alapszabályok mentén cizellálom a számaimat, mint azelőtt, hanem jóval átfogóbb ismeretek birtokában végzem a munkám.
Úgy tudom, a Rio lemezcím mögött meghúzódik egy aranyos kis történet. Elmesélnéd?
Hogyne, csak a fiam meg ne tudja, mert nem örülne neki! (nevet) Riónak hívják az unokámat, róla neveztem el az albumot, de az egész sztori jóval messzebbre nyúlik vissza. A Yes tagjaként felléptem a legelső Rock in Rio fesztiválon 1985-ben. Elképesztően jelentős esemény volt, félmillió ember előtt koncerteztünk. Soha azelőtt annyi embert nem láttunk még. Persze nem csoda, hogy ekkora volt az érdeklődés, rengeteg kiváló bandát nyertek meg maguknak a szervezők, a rockvilág krémje képviseltette magát. Következő nap például a Queen játszott főzenekarként. Brian és Freddie közeli barátaink voltak, de a koncertjüket inkább a szállodából követtük figyelemmel, hiszen a televízió közvetítette a teljes eseményt. Remekül éreztük magunkat, aminek meg is lett a gyümölcse: később tudtuk meg, hogy a fiam ott és akkor fogant meg. A Rock in Rio koncertplakát még sok évvel később is a szobája falát díszítette, aztán felnőtt, majd egyszer csak jött a hír, hogy a párjával gyereket várnak. Csakhogy sokáig nem volt hajlandó elárulni, hogy miként fogják elkeresztelni a kis jövevényt, hiába nyaggattam. Végül kibújt a szög a zsákból és megmondta, hogy Rio lesz a neve, azt viszont a mai napig nem szereti, ha bárkinek is elmesélem, miért jelentékeny e név a családunk számára. Most pedig már nem csupán a fiam és az unokám születéséhez köthető, hanem a lemezemhez is.
A lemezborító szintén a saját műved. Nem is tudtam, hogy festészettel is foglalkozol…
Régóta festegetek olajfestményeket és akvarelleket, újabban pedig beleástam magam a digitális képalkotás művészetébe is. Utóbbi módszerrel portrékat is szoktam készíteni, de azt is tudom, hogy nem vagyok túl tehetséges ebben. Igazság szerint eszemben sem volt borítóképet festeni, de amikor a lehetséges megoldás után kutattunk Thomas Waberrel, az InsideOut kiadó vezetőjével, szó szót követett és kiderült, hogy festek. Thomasnak több se kellett, azonnal elkezdett faggatni, hogy mégis milyen képeim vannak. Amint megtudta, hogy absztraktokat is készítettem, rögvest arra kért, hogy küldjek át néhány fotót, hadd vegye szemügyre őket. Egyből megtetszettek neki a munkáim és igyekezett meggyőzni arról, hogy használjuk fel az egyiket. Mondtam neki, hogy részemről rendben, de ha esetleg időközben meggondolja magát, nyugodtan szóljon. Ne csináljon az ügyből lelkiismereti kérdést, nem fog a hiúságomon csorbát ejteni, ha megszabadulunk az ötlettől. De ez végül nem következett be, a kiválasztott kép a borítón maradt. (nevet)
A gitárjátékod évtizedek óta elsőrendű inspirációt jelent még a legnagyobb sztárgitárosok számára is. Milyen elveket vallasz a gitározásról és mennyit változott a filozófiád ezt illetően az idők folyamán?
Nos, a nagyon korai időkben nálam is útkeresés zajlott. Sokáig nem voltam biztos abban, melyik irányba kellene elindulnom, aztán végül beláttam, hogy zsákutcába jutok, ha mások által kijelölt direktívákat követek. Rájöttem arra, hogy elsősorban saját magamat kell megmutatnom. Attól kezdve már minden ment a maga útján és elkezdett felismerhető stílusom lenni. Ugyanakkor ez olyan dolog, amit nem lehet erőltetni, hagyni kell, hogy a dolgok természetesen történjenek. Sosem felejtem el, amit egyszer Vinnie Colaiuta mondott ezzel kapcsolatban: „ha játék közben elkezded túlgondolni mindazt, amit éppen csinálsz, akkor vesztettél. Nem engedheted meg magadnak a luxust, hogy a fejed átvegye az irányítást. Arra kell törekedned, hogy szabad folyást engedj annak, ami a lelkedből jön.” Nagy igazság, magam is ezt az elvet vallom. Sosem agyalok a témáimon, hanem engedem, hogy előtörjenek belőlem, és ez még akkor is áll, ha szólókat kell rögzítenem. Egyetlen szólót sem dolgozok ki előre. Nyilván vannak előzetes elképzeléseim azt illetően, hogy mit kellene játszani, de semmilyen előre meghatározott lépést nem teszek annak érdekében, hogy bárminemű specifikusság befolyásoljon. Ez a stratégia a kezdetek óta jól működik nálam. Nem mondom, hogy mindig elsőre tökéletes, amit felveszek, de a hangok java általában a helyén van. Ilyenkor nekifutok másodszor is és módosítok a kérdéses részeken. Ha tetszik amit hallok, akkor egyből megyek tovább, nem analizálgatok semmit utólag.
A hangszereket illetően meglehetősen hűséges típus vagy. Az új album gitárrészeit is a szokásos felszereléssel rögzítetted?
Mondhatjuk, hogy igen, bár ezt-azt azért kipróbáltam a stúdiózás alatt. A legtöbb szólót a 100 wattos Marshall JMP MKII erősítővel vettem fel, ami azért generált mulatságos helyzeteket. Amikor a Thandi outro-szólóját rögzítettem, a feleségem épp a kutyát sétáltatta és azzal jött vissza, hogy úgy száz méteres távolságból is tisztán hallotta, mi zajlik a házban! (nevet) Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy kinyitottam az ajtókat, a mikrofont pedig kívülre tettem, hogy megfelelő távolságból vegye fel a csutkára kitekert JMP hangját. Gondolhatod, hogy üvöltött a cucc nulla hangszigetelés mellett… A feleségem szerint olyan volt, mintha koncert lett volna az utcában! (nevet) A Marshall mellett a Fractal is szerepet kapott, ami elképesztő szónikus opciókat kínál és így jó szolgálatot tett a különböző hangzások kialakításakor.
Gitárok tekintetében nyilván ahhoz az ikonikus Fender Stratocasterhez ragaszkodtál, ami nélkül nehéz elképzelni téged…
Valóban ez a Strat a legfontosabb hangszerem, az anyag oroszlánrészén ez hallható, ám a lemezkészítés alatt egyéb gitárokra is szükségem volt: a régi szignált modellem, a Westone Pantera éppúgy szóhoz jutott, mint egy ősöreg Gibson Les Paul, valamint egy olyan Telecasternek is hasznát vettem, ami B-Bender rendszerrel bírt. Néhány szólót pedig egy Alvarez akusztikus gitárral vettem fel, amit mindig kétféle hangzással használok: az egyik egy valódi, tiszta akusztikus hang, a másik eléréséhez viszont átküldöm a gitárt a Marshall erősítőn, hogy kicsit felpaprikázzam a kedélyeket. Ez a trükk egy olyan különös szólisztikus hangszínt eredményez, amivel elég sokszor éltem a múltban is.
Elmesélnéd, annak idején hogyan került hozzád ez a különleges festésű Stratocastered?
Nehéz szavakba önteni, mi mindent jelent nekem ez a hangszer. Ha van valami, ami nélkül nem tudok élni, hát ez az. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy ez a Stratocaster az életbiztosításom! (nevet). Tizenhét vagy tizennyolc lehettem, amikor megvettem, mert elegem volt abból a Harmony márkájú hangszerből, amit addig nyüstöltem. Túl sok feedback-et generált és emiatt mindenképpen vágytam egy Stratocasterre. Pénzem ugyan nem volt rá, de szerencsémre meglehetősen jó viszonyt ápoltam a helyi hangszerbolt tulajdonosával, aki úgy harmincöt éves lehetett akkoriban. Emlékszem, Dennis Jointnak hívták a fickót. Micsoda név, ugye? (nevet) Azt mondta nekem ez a Dennis: „figyelj, egy új Stratocaster háromszázötven randba kerül. Ennyi pénzed nincs, de lehet, hogy ki tudok találni valamit. Hátul van egy beragadt készlet, csupa régi hangszer, évek óta itt állnak.” Bementünk a raktárba, ahol az összes gitártokot ujjnyi porréteg borította. Dennis kinyitotta az egyiket és rögtön elém tárult egy vadonatúj állapotú, piros színben pompázó hatvannégyes évjáratú Stratocaster! Érdekes módon azokban az időkben a régi hangszerekért kevesebbet kellett fizetni, mint az újakért. Nem az ment, mint manapság, hogy tízezer dollárt gombolnak le az emberről egy ötvennyolcas Fenderért… Ha nem csal az emlékezetem, százkilencvenöt randos vételárban állapodtunk meg, amit részletekben kellett törlesztenem. Amint összegyűjtöttem egy kis pénzt a session-munkával, egyből vittem is be az üzletbe, szerencsére elég gyorsan megszabadultam ettől a tehertől. A gitár azóta az első számú hangszerem és nagy biztonsággal az is marad az idők végezetéig.
A kinézete és az elektronikája viszont alapvetően átalakult azóta…
Pontosan így van. Számos modifikáción átesett az évek során, ráadásul többször eltört a nyaka is, úgyhogy bőven adott munkát a hangszerészeknek. Volt úgy, hogy több mint fél évig egy cserenyakkal voltam kénytelen használni: az eredetin olyan mértékű sérülések keletkeztek, hogy ennyi ideig tartott teljesen megjavítani, de azóta jobb, mint újkorában!
Ami az elektronikát illeti, jelenleg milyen hangszedők találhatóak a hangszerben?
Az egyik egy Bill Lawrence modell, a másik kettő pedig… Tudod mit? Keressük meg a lakásban együtt! Viszem a telefont, így magad is láthatod. Hol is van… Ez a gitár soha nem lehet messzebb tőlem három-négy méternél! Megérkeztünk. Nézzük csak: Seymour Duncan Hot Rails látható a hídnál és Hot Stack a nyaknál, középen pedig egy Bill Lawrence L250 található. Régebben egyébként gyári Fendereket és DiMarzio FS-1-et is használtam benne. A gitár amúgy még akkor is a kezemben van, amikor esténként leülünk a feleségemmel tévézni. Minden áldott este ez megy nálunk: nézünk valami filmet, nekem pedig folyamatosan jár a kezem a fogólapon. Persze nincs bedugva a hangszer, akusztikus módon, azaz halkan csinálom, de a feleségem annyi év után sem tudja szó nélkül hagyni. Amint észreveszi, már mondja is a magáét: „már megint ezt hallom, de már megszoktam… Pedig az elején mennyire utáltam!” (nevet)
Akárcsak Brian May, Eddie Van Halen és Billy Gibbons, te is az egészen vékony húrokat preferálod, ugye?
Így van, és a vékony húrok használata szignifikáns mértékben hozzájárult a hangzásom kialakításához. A legtöbb gitáros csak a magas E, a H és a G húrok esetében választja a vékonyabb méretet, ezzel szemben én a kiegyenlített sound híve vagyok és a mélyek tekintetében is konzekvensen ragaszkodom a extra vékony 008-038-as készlethez.
A Yes 90125 című sorsfordító lemeze éppen idén ünnepli negyvenedik évfordulóját. Milyen emlékeid vannak abból a korszakból?
Csodálatos időszaka volt az életemnek, élveztem minden pillanatát! Az első dolog, ami beugrik róla, a barátság eszménye: Chris Squire, Alan White, Tony Kaye és jómagam a lehető legszorosabb köteléket alkottuk. Elválaszthatatlanok voltunk, akár a testvérek és pont ez volt az oka, amiért közös csapatot álmodtunk magunknak. A 90125 lemez anyaga gyakorlatilag elkészült, mire Jon Anderson csatlakozott a bandához. A dalok írását viszont egyedül kezdtem, akkor még szó sem volt arról, hogy bármi közöm lesz az éppen nem is funkcionáló Yeshez. Abban az időben Londonban éltem és épp a dalszerzés kellős közepén jártam, amikor David Geffen cége szerződést ajánlott. Kapva kaptam az alkalmon és egyből áttettem a székhelyemet Amerikába, hogy közelebb legyek a tűzhöz. Eltelt egy kis idő, már elkészült az Owner Of A Lonely Heart, a Changes és majd’ az összes többi dal, úgyhogy egye izgatottabbá váltam. Meg voltam győződve róla, hogy a Geffen hamarosan kiadja a korongot, azt viszont nem sejtettem, hogy időközben átszervezések mentek végbe a cégnél, aminek az engem szerződtető lemezipari szakemberek is áldozatul estek. Egyik nap megcsörrent a telefon. A Geffentől hívtak. Azt hittem, hogy egy vacsorameghívás miatt, ahol végre megbeszéljük a lemez megjelenésének részleteit, de szó sem volt erről: mindössze annyit közöltek tárgyilagosan hűvös hangon, hogy aznap felbontották a kontraktusomat és minden jót kívánnak! (nevet) Ezután más esély nem lévén, elkezdtem házalni különböző lemezkiadóknál, pár helyre elküldtem a demókat tartalmazó kazettát. Nem sokan mutattak érdeklődést a dalok iránt, de pár érdekes ajánlat azért beérkezett. Egy levelet is kaptam, mégpedig Clive Davistől, aki akkoriban az Arista kiadó feje volt. Azt írta, hogy noha a hangom tetszik nekik, a dalaimról viszont azt gondolják, hogy eladhatatlanok a zenei piacon. Mit lehetett erre mondani? Amikor az Owner Of A Lonely Heart a Billboard-lista első helyére került, készítettem egy Polaroid-fotót a slágerlistáról és elküldtem Clive-nak a következő kísérőszöveggel: „derűs napot kívánok!” (nevet) Végül az Atlantic kiadóhoz szerződtem, mert ők vázolták fel a legvonzóbb szakmai és üzleti hátteret. Akkoriban Phil Carlson volt a cég vezetője, aki azt javasolta, hogy keressem meg Chris Squire-t és Alan White-ot, csiszoljam velük még egy kicsit az anyagot. Így kezdődött a történet. Phil javaslatát megfogadva összejöttem Chrisszel és Alannel, majd végeláthatatlanul sokáig nyúztuk a dalokat a próbateremben és ez elképesztő módon összekovácsolt minket. Rengeteget dolgoztunk az anyagon, talán emiatt is ment annyira könnyen a lemezfelvétel. Ennek tudatában a Big Generator című következő albumnak már teljes magabiztossággal indultunk neki. Úgy voltunk vele, hogy olyan rutinra tettünk szert a 90125-nél, amivel már sétagalopp lesz a folytatás elkészítése. A remélt gyors tempó aztán elmaradt, annyit harcoltunk egymással a lemezanyag miatt, hogy két évbe tellett, mire végre befejeztük! (nevet) Mindent összevetve nagyszerű időket éltem meg a Yes tagjaként, pedig eleinte nem is akartam a csapat nevét használni. Eredetileg Cinema néven futottunk, de az Atlantic egy idő után kibökte, hogy már létezik egy ugyanilyen nevű formáció, ráadásul éppen náluk dolgoznak, ezért jobban tennénk, ha Yes-embléma alatt jelentetnénk meg a korongot. Hiába ecseteltem nekik, hogy a 90125-nek nincs túl sok köze a régi Yes-hangzáshoz és ragaszkodnék a Cinemához, meg sem hallották. Azt mondták, ha nem engedek, a másik banda pert helyez kilátásba. Másra sem volt szükségünk akkor, mint bíróságra járni, ezért az lett a vége, hogy beadtam a derekamat és a borítóra felkerült a Yes-címke…
Magam is mindig azt éreztem, hogy a Yes Rabin-korszaka sem a banda korábbi, sem az azt követő időszakával nem állt közeli rokonságban…
Így is volt. Sosem éreztem igazán indíttatást a Yes korábbi dolgai iránt, játszani sem akartam azokat a dalokat, de aztán minden megváltozott a név felvételével. Chris Squire azt mondta nekem: „figyelj, rábírtak minket, hogy a Yes zászlaja alatt hajózzunk, így pedig kénytelenek vagyunk elővenni néhány régi témát a repertoárból, ha koncertezni kezdünk, cserébe viszont szabad kezet kapsz és azt csinálsz velük, amit csak akarsz. Ha úgy tartja kedved, át is hangszerelheted őket.” Megértettem és elfogadtam ezt, Chris pedig még egyszer tanúbizonyságát tette a nagyvonalúságának, amikor hagyta, hogy én válasszam ki azt a néhány régi dalt, amit végül betettünk a koncertprogramba. Chris ugyanakkor rendkívül előrelátó is volt ezekkel a felém tett engedményekkel, mert ő maga is érezte, hogy felfogásbeli szakadék tátong a régi és az új Yes között, amivel kezdeni kellett valamit. Végül valóban az történt, hogy áthangszereltük és a 90125 világához igazítottuk őket, így már én is sokkal jobb érzésekkel kezdtem játszani őket. Ahogy az lenni szokott, mindannyian megkötöttük a magunk kompromisszumát a siker érdekében, amivel elhárult minden akadály és létrejöhetett az a külön közeg a Yes életművén belül, ami azóta is önálló entitásként létezik. Ma is határtalanul büszke vagyok rá!
Írta: Danev György
Fotó: Hristo Shindov
2024. április 16. 05:46