MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Szubjektív visszaemlékezés Tunyogi Péter halálának tizenharmadik évfordulójára (1947. március 13. – 2008. november 9.)

Vannak művészek, akiket sohasem tudunk és nem is akarunk kitörölni emlékezetünkből. Akik már életükben legendává lettek. Tunyogi Péter a P. Mobilban nőtt vérbeli rockénekessé, majd saját zenekarában, a TRB-ben kiteljesedett, ám a Sors kíméletlenül derékba törte ezt a befejezettnek korántsem tekinthető pályafutást.  Hangját, alakját vinil és digitális lemezek, VHS kazetták és DVD-korongok, emlékét a békéscsabai Jókai Színház falán márványtábla, tisztelői rajongói pedig a szívükben őrzik.

Életrajz

Annak ellenére, hogy Tunyogi Péter életrajza minden valószínűség szerint ismert – rajongói, tisztelői előtt mindenképp –, mégis idézzük fel életútjának főbb állomásait!

Vándorszínész szülők gyermekeként Békéscsabán, egy mentőautóban látta meg a napvilágot, majd Zalaegerszegen, a nagyszülőknél nevelkedett. Előbb a győri Anonymus zenekarban, majd a zalaegerszegi Cyklonban tette meg az első zenei lépéseket, utóbbiban dobosként. Az autodidakta módon tanult növendék zeneiskolás évei alatt elsajátította az ének- és gitártechnika fortélyait, ám a fővárosi Spirál együttesbe még ütőhangszeresnek lépett be. Ezt követően, Tunyó útja a Beton együttesbe vezetett, innen hívta el Vikidál Gyula távozása után Schuster Lóránt és Bencsik Samu. A „P.Mobil Királyaként” tisztelt Vikidál után, az újdonsült, ugyancsak fantasztikus torokkal megáldott énekes tartott a zenekar nem éppen toleranciájáról elhíresült kemény magjától. Mint 1979. szeptember 4-én, a zenekarral való első közös fellépésen kiderült, alaptalanul. A rocker-zsűri már ott elfogadta, a későbbiekben pedig pajzsra emelte az érces hangú, ízig-vérig „mobilossá” érett frontembert. Tunyó büszkeségként élte meg, hogy az Örökmozgó első három albuma az ő hangján szólal meg, csak úgy, mint a Honfoglalás szvit szimfonikus- és rock verziója, vagy éppen a Babolcsai néniről szóló digitális korong.

Pusztán külső jegyek alapján nehéz megítélni, hogy kiben, mi lakozik. Titkolta, de a mosolygó arc mögött érzékeny belső lapult. Vékony testalkata koránál jóval fiatalabbnak mutatta, életkorát – hiúságából – igyekezett is gondosan rejteni. Csöndes, visszahúzódó természete lévén nem kötött életre szóló barátságokat, bár haverok mindig akadtak körülötte.

A munkában könyörtelen és maximalista volt. Olyan muzsikust nem tűrt meg maga mellett, aki „csak” középszerűen tette a dolgát. Nem csoda, hisz otthonról, az édesapjától hozott útravalót, mint ars poeticát nem csupán a maga számára tette kötelezővé, két, énekes pályára lépett lányának is ugyanezt adta át örökségül: „Ne harmadikak, ne másodikak, mindig az elsők legyetek! Arra törekedjetek, hogy ti legyetek a legjobbak!”

Visszaemlékezések, történetek

A Rockinform Magazin munkatársaként értesültem az Új Tunyogi Band megalakulásáról. Belül valami elégtételszerűséget, megnyugvást, sőt örömet éreztem annak gondolatára, hogy Tunyó végre révbe ért. Az előzmények sokunk számára ismertek: betegség, kórházi ápolás, nincstelenség és kilátástalanság.  A saját alapítású, nevét viselő formációból kiszorult, vendégként részt vett a P. Mobil nyári turnéján, de próbálkozott az Időgép (Tunyogi Band néven) és a Pardon együttesekkel is. Együttműködésük eredményét az előbbivel egy felvett, de ki nem adott (Szemben a széllel), utóbbival a napjainkban – tizenöt év elteltével hivatalosan – megjelent (Vadnak születtem) album őrzi, mígnem 2006-ra egy saját maga válogatta zenészekből összeállt az a csapat, amellyel Tunyogi Péter elképzelte zenei jövőjét. 



Fischer Lacival a gimnáziumban közösen koptattuk a kétszemélyes padot anno, Döme Dodit, Berkes Charlie-t és Kalmár Gézát pedig jól ismertem már akkor. Azt hiszem, elsőként csináltam meg Tunyóval a zenekari interjút a próba szünetében a próbahelyen, ott, a Lágymányosi Művelődési Ház pincéjében. Míg a többiek a büfében friss energiával, vagy valami hasonlóval töltődtek, addig mi beszélgettünk. Kicsit több is szóba került, mint az új zenekar körülötti történések… Akkor felajánlottam segítségem egyrészt a promócióban, másrészt a bulik szervezésében, amit szívesen vett. Legközelebb a kisstadionos Korál harmincéves jubileumi koncert after partyján találkoztunk, meglehetősen jó hangulatban. Többek között az Új Tunyogi Bandről, annak leendő népszerűsítéséről, esetleges fellépésekről esett szó, mikor váratlanul és meglehetősen morcosan kijelentette, hogy semmi szükség a segítségemre. Nem igazán értettem, mi történhetett legutóbbi találkozásunk óta, amikor egészen más dolgokban egyeztünk meg. A mellettem ülő fotós, Bokor Karcsi is felkapta a fejét, igyekezett bizonygatni, hogy én csak segíteni szeretnék. Tunyó egyre ingerültebben reagált győzködéseinkre, mikor az asztalunknál megjelent Fischer Laci. Pár szó elég volt részéről, hogy Tunyó visszavonulót fújjon. Kiderült, hogy egy közös ismerősünk (a nevét nem árulta el, nekem pedig nem volt kedvem firtatni), amolyan „jóakaró” alaposan megkeverte kettőnk között azt a bizonyos barna végterméket, amelynek a vége – bocsánatkérés lett. Igen, bocsánatkérés a részéről, ott helyben, szóban, majd másnap e-mailben és végül telefonon is. A végén már én éreztem magam kényelmetlenül.

Az egyik budapesti klubba ajánlottam az Új Tunyogi Bandet, oda, ahol korábban meg sem fordultak. A tulaj kérésére Tunyónak be kellett mennie az egyik azóta megszűnt kereskedelmi TV-be, hogy „promózza” (reklámozza) a bulit. A főnök aligha lehetett elégedett a műsorban elhangzottakkal, mert a műsor végeztével felhívott és közölte, amennyiben nem lesz legalább százfős közönség a bulin, nem fizeti ki a bandát. Na, ott volt a dilemma, mit csináljak. Ha lemondom, esélyem sincs a további együttműködésre, örökre elvágom magam Tunyónál. Még rosszabb, ha nem szólok, lemegy a bál, és akkor kell közölnöm a rossz hírt vele. (Mondjuk, mindegy, hogy nem én tehetek róla, erről úgysem tudtam volna meggyőzni).

Végül ez utóbbi mellett döntöttem, lesz, ami lesz. Kilenc óráig csak csordogált a jónép, nekem meg azt a bizonyos zabszemet sem lehetett volna beleverni a megfelelő helyre… Az üzletvezető jóember látva kínomat, vígasztalt: ne fossál, meglátod, jönnek majd! Tunyó meg szólt, nyugi, várjunk a kezdéssel, még fiatal az idő. Jöttek, jövögettek, de nem úgy tűnt, hogy ki akarnák dönteni a csehó falát. Aztán a banda belecsapott a lecsóba.  Sosem felejtem el: állok az első sorban, kényszeredetten vigyorgok, miközben a fejem forog, mint a ringlispíl – vajon mennyien lehetünk? Hátramegyek, közben a színpadon dübörög a Rocktóber, ezt hallva – mintegy varázsütésre – masszívan szivárognak befelé a népek. Kiderült, addig az előtérben és a másik helyiségben iszogattak, ahogy kell. Mit mondjak: már a kezdésre ott a zsufi telt ház! A főnök a végén vigyorogva adta át a zenekar fellépti díját, békülése jeléül még egy pálinkára, meg borra is meghívott. Azt hiszem az a bizonyos kő nagyot koppant a kövezeten, ami akkor leesett a szívemről. 

2003-ban kezdődött betegségét Tunyogi Péter mindvégig összeszorított foggal, csendben viselte, sőt igyekezett titkolni azt. Mint utóbb kiderült, őrületes fájdalmai lehetettek, mégsem hallotta soha senki panaszkodni. Csak egyre fogyott, egyre soványabb lett. Már inni sem igazán ivott, legfeljebb egy-egy sört, a dobozt két tenyere között szorongatva, melengetve. Ami részben meg is védte a barátok folyamatos – jóindulatúnak gondolt – kínálgatásától. Volt, aki felfogta, ám olyan is akadt, aki nem, hogy egy ilyen rossz bőrben levő embert alkohollal itatni annyi, mint szeget verni a koporsójába. A Rocktogonban volt is vitám ebből; alighogy elfordultam, már hozták is neki a vodkát. Talán el sem hitték, hogy tényleg beteg volt… Érdekes, hogy Várpalotán, az Alagsor-sörözőben az „egyszerű, vidéki gyerekek” – kérésünkre – visszafordultak piával a kezükben. Helyette hoztak ásványvizet, mert azokban a berkekben úgy illik, valamivel mégiscsak meg kell vendégelni kedvencüket…



Apropó, Várpalota. Olyan „friss volt a banda, hogy még ropogott”, amikor a nevezett helyen először fordult meg az új Tunyó-felállás. Nem hittem a szememnek, mikor láttam, egyre csak tódulnak az emberek; többen az asztalon állva nézték-tombolták végig a bulit. A színpad méreteire jellemző, hogy a zenésznek kétszer is meg kell gondolnia minden egyes mozdulatot, hiszen a gitárfej könnyen valamelyik szorosan álló muzsikus kolléga hátában, esetleg még lejjebb landolhat. Tunyó időnként egy másfél literes pillepalackból húzott egy-egy kortyot, mint utóbb kiderült az ásványvíz, vagy a tonik valami erősebbel is ki volt bélelve. Ami aztán meg is tette a hatását.

Péterrel ketten ültünk a hátsó ülésen, Fischer Laci nagyjából 38 fokos lázzal vezetett hazafelé.  Valamiért „megtalálta” őt Tunyó, egész úton „beszólogatott” neki. Semmi komoly, csak úgy viccesen. Néztem az arcát, végig rajta volt az a bizonyos jellegzetes mosolya, amit persze a „címzett” a vezetésre koncentrálva nem láthatott. Laci nyugalmára jellemző, hogy egyszer sem szólt vissza. Szerintem másnap őt is megkövette Tunyó.

Az utolsó várpalotai fellépésnél már tényleg nem ivott. A szokásos felhozatallal ment le a buli, vagyis a fogadtatás, a siker frenetikus. Befejezéskor az üzletvezető félrehívott elszámolni, keresem Tunyót – sehol. Szerencsére nem egy hodályról van szó, a raktárban megtaláltam. Ült egy sörös rekeszen és szó szerint pihegett. Rám bízott mindent, akkor már nagyon kifárasztotta a színpad. 

Ettől eltekintve, az utolsó pillanatig zenélt. 2008 tavaszától már működött a Mobilmánia, amely felidézte számára a jó öreg hetvenes-nyolcvanas éveket, mikor még ezrek jártak P.Mobil és egyéb rock bulikra. Eközben saját csapatára, a Tunyogi Rock Bandre kevés ideje maradt, ezért is vállalta el a november 1-ére szervezett Rocktogon- koncertet. Pedig mindvégig tartott valamitől, de keresztény értékrendje is tiltakozott az épp Halottak Napjára eső fellépés ellen.

Az előző napon, pénteken is a Rocktogonban voltam egy másik bulin, hazaérve villogott az üzenetrögzítőm. Tunyó keresett. Késő volt már, nem akartam a visszahívással zavarni. Nem baj, majd másnap. Szerintem pénteken azért telefonált, hogy lemondja a fellépést, amit szombatra meggondolt. Legalábbis erre következtettem hosszas, majdnem másfél órás „vezetékes” telefonbeszélgetésünkből, ugyanis kérdésemre nem tudta (vagy akarta?) megmondani, hogy egy nappal előbb miért keresett. Érdekes és mélyenszántó eszmecsere volt. Szinte minden szóba került: a politika, az egyre inkább lerohadó gazdaság, a család, a hit és a keresztény vallás. És emellett szinte az egész élete a különböző zenekarokkal, mindenféle kronológia nélkül, ad hoc módon előadott rövid történetekkel. Ma sem tudom, hogy egyszerű beszélgetésnek szánta-e, netán megérzett-e valamit…

Kései utazás Tunyóval – dalszövegekben

Ott álltál az úton, a lefelé vezető lépcsősor tetején és nem tudtad hová, merre menjél. Kellett, hogy történjen valami, de ami történt, az a mai napig feldolgozhatatlan. Zuhantál az ég felé. Nem tudtuk, mert gondosan rejtegetted a titkot, talán még a családod előtt is, hogy rajtad a szédület újból. Mint utolsó éveidben annyiszor. No, nem a sokáig élő rock and rolltól. Már nem.

Ott álltál a lefelé vezető lépcsősor tetején, amely akár a Led Zeppelin dalában, a mennyekbe vitt. A dal ugyanaz maradt – a mélybe hullt, az Égbe szállt. A tegnap, a tegnapelőtt, a hónapok az évek itt hagytak, de te kemény voltál, szamurájként harcoltál, ha kellett szemben a széllel – és szerettél. Nemcsak a zenét, a közönséget, a rajongókat, de a családot is. Örökké szerettél, aztán már csak öregesen, mert úgy esett jól. És mi jól tudtuk: ha újra kezdhetnéd, egészen biztos, hogy újra kezdenéd. Mert nem tudsz mást, csak ezt a zenét. Azt a bűvös, bűnös rock and rollt, ami megragadott és soha többé nem eresztett a karmai közül. És közben semmit sem változtál, maradtál az, aki voltál, akit annyira szerettünk. A „kis” Tunyó. Aki soha nem adta el magát, különösen a lelkét nem. Mert az egyedül az övé volt. Csak az arra érdemes kaphatta meg –, de azt ingyen.

Akkor még azt gondoltad, hogy téged soha nem érhet baj. Óh, bárcsak tudtunk volna vigyázni rád! Hívtuk a doktort, de nem járt arra. Szigorú, szomorú, szakadt napokat éltél át, lestük a híreket és reménykedtünk. De te felültél a vonatra, amely a pokolba tartott, és amely soha nem ért oda veled. Ahhoz te túlságosan jó srác voltál.

Ott álltál az úton, majd tovább mentél. Oda, ahol mindig van bor, és csinosak a nők. És ahol a régi zene még mindig szólt. Most már csak a tudatod legmélyén, lázas álmaidban, amit csak te egyedül hallasz. Kerestünk a végtelen utakon, de már nem találtunk; ott semmi sem várt. Hiába hívtunk, már üzenet sem volt, csak a sípszó. Csak az a könyörtelen, valóságra ébresztő, vízszintes vonal a monitoron – meg a hosszú és reménytelen sípszó. Azóta tudjuk, melyik a két legnehezebb szó: igen, az első és az utolsó. Sírt az asszony, sírtak a lányok és sírtak a barátaid. A közönséged. Az utolsó rock and roll végső akkordjai elhalkultak, az utolsó cigaretta hamvai szétporladtak a semmiben. Hiába kértünk, könyörögtünk, még ne búcsúzz el, mert van még dolgod itt a Földön, de hiába: a csónak partot ért. Kikötöttél. Körbevett a hideg csend, és a sűrű fekete homály.

Ott álltál az úton, láttad a démont, láttad az Istent, aki azt mondta: itthon vagy testvér! Új hazára leltél, tested befogadta a föld. De a lelked, az éneked messzire szállt, fel, egészen a magas égig. Csillag voltál és csillag lettél, de nem fény nélkül. Ezüstös, fénylő csillag a rock and roll sötét mennyboltján. A színpadok üresek nélküled, de a lemezek őrzik, életre keltik hangodat. Amely nem csupán a fekete barázdákba, a CD ezüstös korongjába, de a lelkünkbe is mindörökre beleégett.

Velünk leszel mindig Tunyó!
Hegedűs István


2021. november 9. 09:38

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA