Szóra érdemes! Szepesi Matyi
A Szóra érdemes! negyedik részében az Artisjus-díjas Szepesi Matyival beszélgetek, aki már az egyetemet is többek között a jó konyhája miatt választotta, hogy aztán közgazdász végzettsége ellenére a Konyha frontembereként ismerjük meg egyéni gondolatvilágát.
Tudom, hogy sok minden mást is csinálsz, de hogyha nem lennél szövegíró, akkor vajon még mi lennél?
Hát először is szerintem nagyon boldogtalan lennék. Nem is tudom! Én mindig ez akartam lenni, ami most vagyok, csak sokáig nem volt arra utaló jel, hogy nekem ehhez elég tehetségem van, vagy csak nem kaptam erre visszajelzéseket.
Nagyon szerettem volna zenélni, de mivel ez viszonylag későn jött össze, valahogy a zeneiparban kötöttem ki, és most is még valamekkora mértékben ez viszi el az alkotásnak a terhét, hogy csinálok racionálisabb dolgokat is. Persze minden kicsit a zenéhez kötődik, úgyhogy őszintén megmondom, nem tudom, hogy mit csinálnék, mert nem nagyon érdekel más.
Úgy érted, hogy a zenélésen és a zenével kapcsolatos dolgokon kívül?
Igen. Nagyon vicces: a pszichológusommal és egy barátommal nagyjából fél éve raktuk össze, hogy az életem legnagyobb kihívása jelen pillanatban, hogy kellene nekem egy hobbi, mert nincs. Mert hogy én sosem gondoltam a zenélésre, meg a szövegírásra hobbiként, de nyilván, amíg nem ez tette ki az időm nagy részét, addig funkcionálisan egy hobbi volt a munkám mellett, annak az összes előnyével és hátrányával. Viszont az elmúlt években ez totálisan megfordult, és így lett egy ilyen furcsaság az életemben, hogy mióta nagyon sok időt töltök alkotással, sokkal nehezebb kikapcsolnom is, mert most mindig valami olyat csinálok, aminek tétje van, és nagyon kevés olyan dolgot csinálok, aminek igazából nincs tétje. De már vannak apró jelek, hogy azért lettek hobbijaim, csak még nem hívom őket úgy.
Például?
Hát például elég szépen kicsinosítottam a lakást az elmúlt két évben, és erre tényleg totál észrevétlenül kattantam rá. Én ilyen közegből jövök, a nagyapám festőművész volt, anyukám keramikus, és a gyerekkorom nagy része különböző műtermekben telt. Nyáron például mindig voltunk valamilyen alkotótáborban, ahol kreatív emberek között lehettem. Úgyhogy nekem valahogy ez volt az alapértelmezésem a világra, de mivel a családomnak meg az volt a megélése, hogy mennyire nehéz művészként érvényesülni, nagyon próbáltak az ellenkező irányba tolni, hogy inkább legyen valami rendes szakmám.
És mi lett ez a rendes szakma?
Hát, közgazdász a végzettségem, az akkor még Közgáznak hívott, mostani Corvinuson kötöttem ki, de leginkább azért, mert közel volt a gimnáziumhoz és tudtam, hogy jó a kaja. De nem voltak olyan elképzeléseim, hogy én szeretnék üzletet kötni, vagy szeretnék kampányokat tervezni. Nyilván szerettem volna valamilyen szinten jól élni, de sosem volt hivatástudatom ezen a fronton. Nyolc évig jártam a Közgázra, úgy, hogy végül nem diplomáztam le.
De végül tudtad használni, amit ott tanultál?
A szemlélet egy részét igen, mert a zeneiparban egy csomó minden voltam: először koncertszervező, aztán zenekari menedzser, promóter, kicsit lemezkiadó is. Szóval, ha nem is a szűken vett alkotói folyamathoz, de ahhoz, hogy egészben lássam a dolgokat, sokat hozzátett. Meg hát nagyon sok embert megismertem, és az tök jó.
És akkor tulajdonképpen kinek írtad az első dalszöveget? Magadnak, vagy rögtön felkérésre? Hogy történt?
Amikor az első olyan szövegeimet megírtam, amiben már volt valami plusz, és amire már tényleg azt mertem mondani, hogy dalszöveg, meg amikor először átéltem azt a flow élményt, amit azóta hajszolok, akkor már egy sok szempontból érett zenekarban gitároztam, ez volt az Egyszercsak. Az énekesnőnk, Giret Fruzsi is írt szöveget, és én is. Azon a zenekaron keresztül jöttek az első megkeresések. Azt hiszem, hogy lemezen először Rudán Joe Coda zenekarának a 99-es lemezére írtam két szöveget. Ez egy Led Zeppelin tribute zenekar volt, és a Sipeki Pipi játszott benne még akkor, aki Zoránnál is és Pressernél is gitározik. Csináltak egy saját számokból álló lemezt, amire két szöveget végül én írtam 23-24 évesen.
Mi lett az Egyszercsakkal?
Gyakorlatilag ez a zenekar a gyerekkorunk legvégén indult, és ez is volt a tragédiája. Nagyon gyorsan változott meg minden körülöttünk, mindenkinek más lett fontos, elkezdtek hirtelen gyerekek potyogni, és végül nem élte túl a barátságunk a zenekarral járó feszkókat, meg azt a nagy változást, amiben akkor voltunk.
És a következő zenekarod már a Konyha volt? Mennyi idő telt el a kettő között?
Öt év volt, és ez a legtanulságosabb, legfontosabb öt év volt ahhoz, hogy oda jussak, amit most csinálok. Nagyon-nagyon kellett. Gyakorlatilag az volt a sztori, hogy az Egyszercsak végén már éreztem, hogy amilyen szövegek akkor jöttek belőlem, meg amilyen szövegeket szeretnék írni, vagy amiről azt gondolom, hogy az a valamire való színvonal, na a kettő között van egy gap, és nekem idő kellett, hogy kitaláljam, hogy hogyan érek oda.
És mihez kezdtél? Hogyan lehet ezt kitalálni?
Hát ez így visszagondolva nagyon vicces volt. Összegyűjtöttem az akkori kedvenc dalszövegeimet, kinyomtattam őket, volt egy A4-es dossziém, amit hurcoltam magammal mindenhová és mindig, amikor volt időm, elővettem belőle őket, nézegettem, olvasgattam. Kerestem bennük a kis titkokat.
Milyen szövegeket gyűjtöttél? Kik voltak a kedvenceid?
Az szerintem nagyon fontos, hogy én nem másolni akartam ezeket az embereket. Voltak dolgok, amik nagyon tetszettek, de meg akartam találni a saját stílusomat. Volt egy olyan füzetem is, amiben azt gyűjtögettem, hogy miről akarok írni, vagy ki akarok én lenni mint lírai én, vagy mi lenne az a hangütés, az a beszélő karakter, amik ők nem. Mert nagyon szerettem mondjuk a Hiperkarma első lemezét, nagyon szerettem az Emil Rulez! első lemezét, a Quimbytől az Ékszerelmére, a Káosz Amigos és a Kilégzés lemezeket, de nem akartam olyan szöveget írni, mint a Kiss Tibi, nem akartam olyat sem, mint a Bérczesi Robi vagy mint a Hegyi Gyuri. Azt is éreztem, hogy ezekben van egy olyan játék, van egy csomó olyan dolog, amit én még nem tudok, ahová én még nem értem oda. Nyilván aztán az élet hozta, hogy ez nem csak írástechnikát jelent feltétlenül, hanem megélt dolgokat is, meg olyan történeteket, amiket nem tudok máshogy feldolgozni, csak dalban. Tehát ez egy nagyon érdekes időszak volt, és egy kicsit reménytelen is. Nagyon hiányzott a színpad, meg hogy nem volt zenekar, nem voltak próbák, viszont volt egy pici gyerekem, a pénzkeresés minden időmet felzabálta. Volt ebben a négy-öt évben egy olyan, amikor egy szöveget, egy darab sort nem írtam, és borzasztóan éreztem magam tőle. De ez mind kellett ahhoz, hogy az legyen, ami most van. Ez is, meg az, hogy nem tudtam nagyon sokáig, hogy mit akarok az életemmel. Itt már azért éreztem, hogy az írás egy olyan dolog, amivel nagyon szeretnék foglalkozni, csak még nem vagyok rá felkészülve, hogy ezt fullban nyomjam.
Az éneklés hogyan jött életedbe?
Az Egyszercsak vége felé nem csak az dőlt el, hogy én nagyon a szövegírás felé akarok menni, hanem hogy valószínűleg nekem el kell kezdenem énekelni ahhoz, hogy majd ne kelljen megvédenem az általam legjobbnak gondolt dalszöveget senkitől. Tehát, hogy ne legyen az, hogy van egy szövegem, aminek van egy belső logikája, és mondjuk, aki elénekli, kihúzza belőle a legjobb sort, és azt mondja, hogy azt nem lehet elénekelni, vagy azt ő nem szereti, vagy nem jelenti azt, amit ő szeretne, nekem meg fontos. Ez egy picit egó kérdés is, én tudom, de engem az terelt az éneklés felé, hogy a szöveg érdekeit jobban érvényesítsem. De most már teljesen máshogy állok a szövegíráshoz, mint akkor, például nincsenek olyan félelmeim, hogy egy dal egyféleképpen jó csak, vagy egy szöveg egyféleképpen jó csak.
Zenére szöveg, vagy szövegre zene: melyiket szereted jobban?
Mindegyiket szeretem. Például a Konyhadaloknál mindegyik út létezik, tehát van az is, hogy előbb születik meg a zene és arra írok szöveget, és olyan is volt már nem egyszer, hogy előbb volt meg a szöveg, és annak lett valamilyen zenéje. Megtanultam azt, hogyha van egy szövegem, az már a zene ötven százaléka, lévén a szavaknak ritmusa van. Szépen magyarul hangsúlyozva egy sort egyféleképpen lehet helyesen elmondani. Helló, megvan a ritmus, megvan a flow, megvan a lüktetés! És akkor a zenének már csak a fele hiányzik, a dallam. Abban meg annyira ösztönös vagyok, hogy az az, amin a legkevesebbet szoktam gondolkodni, kivéve hogyha rám szólnak, hogy gondolkodjak egy kicsit még a topline-on. A nagyon ritmikus szövegeimnél van az, hogy meg tudom írni gyakorlatilag anélkül, hogy bármi zenébe kapaszkodnék. A zenére írás meg azért jó, mert megy körbe-körbe a zene, és az ember könnyebben kerül flow-ba. De a legjobban azt szeretem, amikor teljesen elválaszthatatlan, hogy melyik van előbb, amikor a szavak már eleve dallammal együtt jönnek. Ilyenkor, ami az első pillanatban ösztönösen összeforr, azt általában már nem is nagyon lehet szétszedni.
Akkor most már mondj néhány saját dalszövegedet is, amit tényleg szeretsz!
Pfú…
Nem szoktál ezen gondolkodni?!
Nem. Nehezet kérdezel, mert nagyon nehéz szétválasztani a dal által kiváltott hatást, meg azt, hogy például milyen volt megírni, és ami rettenetesen zavarba ejtő, hogy nagyon sokszor azok a dalok lesznek a legsikeresebbek, amelyen a legkevesebbet görcsöltünk, de ezt nyilván te is tudod. És közben az van, hogy nem akartunk akkor sem máshogy csinálni semmit, mint az összes többi alkalommal, de valahogy ott mégis volt egy kegyelmi pillanat, amikor minden összejött.
Akkor mondj olyat, ami igazi flow-ban született!
Az egyik az biztos, hogy a Szerelem című dal, amit úgy írtam, hogy egyszer a Magashegyivel játszottunk Békéscsabán, és Akkezdet Phiait hallgattam fülesben a buszban, aztán megérkeztünk, és éppen esett az eső, iszonyú jó illat volt, egy patakparton elkezdtem sétálni, ahol volt egy kis korhadt fadarab, ami át volt fektetve a patak fölött. És akkor ebből bejött valahonnan „a szerelem palló” kép, és aztán már maguktól kezdtek jönni a sorok, és valahogy még egy ilyen rap-es lüktetés is volt hozzá a fülemben: „A szerelem, vándor, ki nem fél az úttól, vasbeton házban biedermeier bútor, a szerelem palló, s mi lépkedünk sután, fák lehelete zivatar után, a szerelem vers: Tétova, óvoda, a szerelem egyház - templom, zsinagóga, a szerelem óra, mindig delet mutat, város, ahol sosem jártál, mégis tudod az utat.”. Fél óra alatt megvolt az egész szöveg, két nagyon hosszú versszak és egy bridge. De tényleg az van, hogy ez úgy jött, ez az a fajta írás, amikor beüt egy ötlet, és nem tudod, hogy honnan, de így minden jön egyszerre. És jó lenne azt mondani, hogy ó, hát én ezt tudom csinálni, de az az igazság, hogy tíz évente egyszer van egy ilyen. Tíz évente meg van egy másik ötlet, ami annyira karakteres, hogy menetet vág belém, de nyilván ehhez meg kell szenvedni ötven másik szöveggel, szavanként, lassan. Szóval az a nagy különbség az alkotási folyamatok során, hogy így organikusan be tudok-e kerülni ebbe a flow-ba, vagy az összes kicsi megtanult, összeszedett trükkömmel kell beleterelgetnem magam a flow-ba, mert épp kérnek tőlem egy szöveget.
Sok szöveged születik saját élményből? Vannak olyan helyzetek, amikre konkrétan emlékszel, hogy muszáj volt leírnod valaminek a feldolgozásához?
Mindenre emlékszem, persze. Sőt, óriási konfliktus is volt az egyikből. Szóval mindegyik szövegben van valamennyi saját élmény, nem biztos, hogy ami a központi motívum lesz, pont az az benne. De kevés olyan szövegem van, ami egy az egyben, az utolsó szaváig valóság, mert van egy pont, amikor elkezdem azt nézni, hogy a dalnak mi a jó, és nem biztos, hogy mint dal, az a legérdekesebb, hogyha leírom, hogy velem mi történt. De hogyha van egy nagy érzelmi mozzanat, amit fel kell dolgozzak, az mindig viszi előre a szöveget. Ahogy azt a Beck Zolitól tanultam, aki pedig azt hiszem, a Háy Jánostól tanulta: kell mindig valami valóság, aminek a szöveg nekiveti a hátát; na ez olyan szép. És nálam is az van, hogy mindig van valóság a szövegeimben, de hogy ez a tíz százaléka, ami nagyon fontos tíz százalék, vagy a kilencven, azt nem tudom előre soha. Volt egyszer például olyan, hogy egy szakítás után viszonylag frissen csaptam bele egy következő kapcsolatba, de mivel az előző kapcsolat nagyon meghatározó volt az életemben, még kellett azért idő, hogy feldolgozzam. Egy Wes Anderson filmet, a Holdfény Királyságot néztük az akkori barátnőmmel, és abban van egy rész, amikor Frances Mcdormand kirúgja Bruce Willist, és azt mondja, hogy mindenkinek jobb lesz így! Erre azt mondja Bruce Willis, hogy kivéve engem. Na, én akkor otthagytam a filmet, leültem a zongorához, és öt perc alatt megírtam ebből egy számot, a Mindenkinek jobb lesz így-et. És mivel nem erről a lányról szólt, hanem az előzőről, és nyilván ő is tudta, ez nem tett jót a kapcsolatunknak. Az viszonylag sztenderd, hogyha van egy nagyon erős ötlet és beüt, akkor az tényleg harminc perc alatt elkészül. De például a legújabb dalunkat, az Én és a pezsgőm-et tizenkét és fél éve kezdtem el írni. Idén rájöttem, hogy az eredeti ötletben lévő Pezsgőm és én helyett meg kell cserélni a szórendet, és rögtön megjött. Amikor elkezdtük írni a dalt, Márkóék (Badics, Konyha dobos) még az első gyereküket várták, most négy gyerekük van.
Egyébként nagyon meg tudom nehezíteni a saját helyzetemet azzal, hogy lehetetlen elvárásokat támasztok magammal szemben, és szétnyomasztom magam, hogy ez vagy az milyen nehéz lesz. És aztán igazából ahogy ezt le tudom rakni, ki tudom tenni a fejemből, hogy “nem lesz nehéz, Mátyás!”, onnantól mindig könnyen megy. Itt van például a Százszor visszajátszott, ami elég sikeres dalunk. Az olyan volt, hogy egy messenger üzenetben írtam le az akkori szerelmemnek, akihez szól, hogy annyira szép volt a tegnap este, hogy most játszom vissza fejben századszor, és akkor beütött, hogy ebből lehetne valami. És van egy két nappal későbbi hangüzenet a telefonomban, ahol azt hiszem, három szó különbséggel megvan készen a verze. És egy év volt aztán meghangszerelni arra a verzióra, ami aztán híres lett. Három-négy verziót csináltunk belőle, ez volt Toldi Mikivel az első komoly közös munkánk.
Ha már Mikit említed, kik a legfontosabb zeneszerzőtársak a pályádon?
A legfontosabb zeneszerzőtársaim, a zenésztársaim, a Konyha tagjai, Haller Dani és Badics Márkó. Toldi Mikit is mindenképp annak tartom, akivel a Magashegyi Undergroundban játszottunk együtt hét évet, emellett a Konyha rádiós daloknak ő a producere, és a Margaret Island dalokon is együtt dolgozunk most már három éve. Nagyon sok mindent csináltunk együtt, filmzenéket, másoknak dalokat, egy-egy dalt így bele a semmibe. Vele nagyon szoros kapcsolatban vagyok, és azt gondolom, hogy iszonyatosan jól ki tudjuk egészíteni egymást, mert ő is elég komplexen dolgozik és gondolkodik, de nagyon máshol vannak a fókuszpontjai, mint nekem. Amit tőle tanultam meg, az az attitűd, hogy hogyan tudja megvédeni a dal érdekeit akár az előadóval szemben is, hogy hogyan lehetséges a kreatív akaratot úgy átvinni, hogy az mindenkinek a legjobb legyen. Ez egyébként sokszor nagyon nagy alázatot igényel. Volt, hogy ha nem is a nullából, de a földszintig lebontva kellett újra raknom egy dalt, azért, mert elmondta, hogy bizonyos dolgok egyszerűen nem stimmelnek benne egymással. Szóval nekem Miki mindenképpen nagyon fontos. Aki még ez a szint nálam, az Subicz Gábor, aki trombitás végzettsége szerint és hangszerelő. A Konyhával most már hetedik éve, hogy a nagy bulikon fúvósokkal játszunk, hatan. Ő hangszereli a fúvós szólamokat, ha van vonós, azt is, és aztán szépen lassan behúzott a Subtones lemezre, oda írtunk dalokat. Azokkal az emberekkel, akikkel hosszú távon tudok és szeretek még dolgozni, az Szabó Zé, Diaz és a Margaret Island-esek is. Velük nincsenek sértődések, ott nincs olyan, hogy valaki minősíti, amit mutatok. Szoktam mostanában azt csinálni, hogyha egy dal valamiért nem találja meg az útját, vagy első pillanattól érzem, hogy nem passzol hozzám, mint előadó, vagy ha van egy jó refrénem, de nincs hozzá mély kötődésem, vagy nem látom a saját akkori univerzumomban a helyét, akkor odaadom valakinek félkészen. Ilyen a Subtones lemezen a Te vagy a percben a nyugalom című szám, vagy például a Random Tripnek a Zene benned című dala, ami a Jazzpiknik himnusza volt tavaly. Az még Konyhadalként indult, és nem találtuk meg hozzá azt a stílust, amiben nekünk jó lehet. Aztán amikor Delov Jávor és Gerendás Dani elkezdtek témázgatni a Palóznaki felkérés kapcsán, akkor volt egy zongoramenet, ami nagyon passzolt hozzá, és mondom, figyeljetek, van egy ilyenem, hallgassátok meg!
Mit érzel az eddigi legnagyobb sikerednek?
A legnagyobb siker, amit elértem, hogy most indul egy irodalomterápiás önismereti csoport, ami Konyha dalszövegekre épül.
Gratulálok! Ez nagyon menő! És mit tartasz a legnagyobb erényednek?
Azt hiszem, az alázatosságot. Hogy most már tudom azt, hogy nem szabad a befektetett időt, munkamennyiséget, energiát, napokat, éveket összekeverni azzal, hogy amit leírtam, az jó vagy nem. De tényleg az van, hogy nem szabad azt gondolni, hogy csak attól jó lesz, hogy már elég időt töltöttem vele; az a matek házinál esetleg működik, de a dalszövegírásnál, meg a zenénél nem. Ahhoz nagyon-nagyon sok dolog kell, hogy jó legyen. Szóval bárhányszor nekiülök újra, nem csinálok egókérdést abból, hogy valamit átírok vagy nem, kidobok vagy nem. Persze egy kicsit rosszul érzem magam miatta, de ezeket meg kell tanulni elengedni.
Szóval akkor megérte az az öt csendes év? Teljesen megtaláltad azt a stílust, hangot, amit kerestél?
Nagyon! Semmi nem lenne anélkül. Bár igazából nem gondoltam soha, hogy eddig el fogok ezzel jutni. Ezt komolyan mondom. Nyolc éves volt a Konyha, amikor a Százszor visszajátszottat kihoztuk, és én addigra elkönyveltem, hogy azok a dalok, amiket írok és az én karakterem ennyit tud, pont, slussz passz. A stílusommal meg úgy vagyok, hogy szeretnék fejlődni most is, mert egy picit azt érzem, hogy vannak témák, amiket túlírtam, és elkezdett érdekelni, hogy mi mindenről lehet még egy pop szövegen belül írni. Ezt újra akarom gondolni, mert kezdek belefutni ugyanazokba az utcákba, és ez zavar. És egy kicsit elkezdett az is zavarni, hogy sok ragrímet használok mostanában, és itt is akarok fejlődni, meg például több belső rímet és komplex dolgokat használni, szóval vannak szakmai céljaim. Szeretném megtartani azt, hogy jelen pillanatban tinédzsertől a hatvanasokig mindenki hallgat minket, és ez nekem tök fontos. És mivel most megint nagy változásban van szerintem a szövegvilág, úgy, hogy megtartom a saját világomat, egy picit szeretnék megint fejlődni.
Most mi kerülne a dossziédba, kiket tennél bele a mostaniak közül?
Lenne benne sok kortárs magyar költő, mert most nagyon sok fiatal van, akik jók, és biztos, hogy lenne benne Beton.Hofi, Platon Karataev, biztos, hogy lenne benne például Szabó Benedek, akit egy időben sokat hallgattam, ők mind tudnak valamit, amit én nem. Nem kell ezt ilyen brutál analitikusnak elképzelni, csak egy picit megint próbálok ráérezni arra, hogy merrefelé nem mentem még, és mi az, ami az én karakteremtől nem teljesen idegen.
Major Eszter
2024. március 13. 07:03