Szivató nélkül mindig előre, avagy „szép hangszer a zene” – 3. rész
„Öreg járgány szivatóval indul” – a kilencvenes évek ifjabb korosztálya minden valószínűség szerint még élénken emlékszik a Besenyő Blues Band fesztiválgyőztes, vidám dalára. Azt már – ugyancsak valószínűsíthetően – kevesebben tudhatják, hogy a mű zeneszerzője, szövegírója egyszemélyben Muck Ferenc, azaz Mucky, Magyarország egyik legkiválóbb szaxofonosa. Aki számításai szerint legalább ezer hangfelvételen és a hozzájuk kapcsolódó koncertturnén fújta tenor és szoprán szaxofonját, játszott Pege Aladár dzsessz zenekarában, létre hozta a már említett Besenyő Blues Bandet. Mindemellett a Rockszínház alapító tagja, szaxizott és billentyűzött a Török Ádám-féle R.A.B.B. és más, különböző formációkban, napjainkban az Apostol együttest erősíti. Mucky célja az állandó fejlődés, megújulás.
A 2010-es évek két formációja a GroupenSax és a Bluesberry. Utóbbi nyilván a blues zenével jegyezte el magát, a GroupenSax asszociációjába talán ne menjünk bele… Milyen muzsikákról beszélhetünk?
A Bluesberry tulajdonképpen a Besenyő Blues Band reinkarnációja. Utóbbiban, mint ismert, a muzsikustársaim nem tartottak ki, többfelé hívták őket játszani. Így a Bluesberryben is többször vendégszerepelt Mohai és Ferenczi Gyuri, aztán egy alkalommal nekem is szóltak. Néhány közös buli után végül ott ragadtam. Sok fesztiválfellépésünk volt Németországban, Svájcban, Olaszországban. Jó zenészek alkották, egy Horváth Ákos nevű (nem azonos Charlie fiával) kiváló fiatal énekessel az élen. Előbb különféle feldolgozások, Blues Brothers, Otis Redding, sőt még egy Queen-szám átirata is belefért a repertoárba.
Amikor bekerültem a bandába, a saját szerzeményeimet is játszottuk, ilyen módon a zenekar fontos szerepet töltött be az életemben. Négy fúvós, rajtam kívül Jasper Andor szaxofonos, Beke Gellért trombitás, Hovorka István harsonás, valamint Kovács Károly dobos, Nagy Gergely gitáros, Eckert Ervin basszusgitáros és Nagy Róbert billentyűs alkották a zenekart. Évekig nagyon jól ment, tavaly is volt koncertünk. Nagyon szerettem ezt a formációt, ám ez is pár évig tartott csupán.
A GroupenSax tulajdonképpen a szaxofonos tanítványaim zenekara. Jelenleg Bratka Borbála, Mits Márton, Dr. Jasper Andor, Cserta Balázs és az egyik fiam, Muck Iván alkotják a tagságot.
’93-ban, amikor megszülettek a hármas ikreim – Iván mellett Feri és Évi –, nem volt választásom: a zenéből kellett megélnem, több mindent, így intenzívebb tanítást is kellett vállalnom.
Ez utóbbit több mint három évtizede csinálod. Milyen célokat tűztél magad elé, mi az, amit fontosnak, elengedhetetlennek tartasz átadni az utánunk következő nemzedéknek?
Tanításom elsődleges célja az emberek hangszerrel történő megismertetése, megszerettetése. És persze ennek eredményeként az is, hogy minél több, nagyon jó kvalitású szaxofonos legyen a világban. Nagyon fontosnak tartom a progresszivitást, az előre haladást, megújulást.
A kezdetektől, mondjuk Bill Haley szaxofonosától, Rudy Pompillitől elindulva nagyon sokat fejlődött a technikai és hangzásvilág, elég csak a Pink Floydra, vagy Tina Turnerre gondolni, akiknek a zenéjében fontos szerepet töltött be ez a hangszer. Vannak, akik leragadtak, nem hajlandók tudomásul venni a fejlődést, és vannak, akik folyamatosan gyakorolnak, nyitottak az új hatásokra. Olyanok is akadnak, akik kaptak ajándékba valamennyi, vagy épp óriási tehetséget, s azzal megelégedve nem fejlődnek tovább. Beletörődnek abba, hogy annak idején valamennyit magukba szívtak, abból megéltek, de ez ma már kevés. Nincs megállás, a világ tovább halad előre, s vele a zene, a hangszerekkel való bánásmód is; ezzel együtt kell tovább fejlődni. Ha ezt nem teszed, lemaradsz, és nincs esélyed, hogy jobb muzsikus legyél. Sajnos nálunk a legtöbb beatzenészre ez a jellemző.
Az iskola, az oktatás célja, hogy a gyerekekkel, vagy épp felnőtt tanulni vágyókkal az előbb elmondottakat megértessük.
2018 óta az Apostolban „fújod a dalt”. Mennyire testhezálló számodra az általuk művelt könnyű popzene?
Tizenévesen Pécsett jártam a konziba, megismertem Meződi Józsi Fatert, akinek akkoriban Dunda volt a beceneve. Ő volt a város legjobb énekese: Deep Purple-t, Led Zeppelint énekelt – magas fokon. Eléggé vadember hírében állt, ha nem tetszett neki a dobos játéka, egyszerűen ledobta a hangszert a színpadról. Őt a pécsi rock klubokból ismertem, majd a Rockszínházban találkoztunk. Később az Apostollal komoly karriert futott be.
Az Apostol a mintapéldája annak, hogy mivel lehet, illetve mivel nem lehet közönségsikert elérni. Németh Zoli, a billentyűs-alapító, kiváló zenész, próbálkoztak a nehezebb muzsikával, nyertek is fesztiváldíjat; a kezdetekkor leragadtak a Chicago fúvós-fúziós, improvizatív muzsikájánál. Később ez már nem volt fontos, és elmozdultak a slágerzene irányába. Ennek a végeredménye, hogy a tánczenét szerető emberek számára kedves és hihetetlen dallamos zenét írtak; mára összejött nyolc-tíz olyan slágerük, amellyel meghódították, és ma is „fogva tartják” a közönséget. Ha az Apostol muzsikáját egyetlen jelzős szóval szeretnénk jellemezni: nagyszerű tánczene.
Hogy miként azonosultam ezzel, az többrétegű kérdés. Az Apostol tekintetében elsősorban az motivál, hogy nagyon szeretem Meződit, aki énekes ikon, aki – mint említettem – komoly szerepet töltött be egykori, tizenéves életemben. Másfelől a zenekar nagyon jó haveri közeg, többre nem is nagyon van szükség. Ami a zenét illeti: Kaszás Péter néhai kedves barátom Zámbó Jimmynek is írt számokat; miután együtt dolgoztunk, oda is el kellett mennem játszani.
Van, aki nem szereti az effajta zenét, én nem tartozom ezek közé. Örülök, ha a közönség örül: hogy ezt tánczenére, vagy más műfajú muzsikára teszi, végeredményben mindegy. A fontos az, hogy olyan élménnyel térjen haza az előadásról, amely nyomokat hagy a lelkében.
Az elhangzottak alapján kijelenthető, hogy Muck Ferenc „minőségi zenei mindenevő”?
Nem teljesen. Megvan a külön bejáratú véleményem arról, amit Hirleman Berci barátom szokott mondogatni: „a zene nem mindenkié”. Azt mondom, és nálam belefér, ha az a bizonyos zene szórakoztat, és megfelel azoknak a kritériumoknak, amelyeket az a bizonyos stílus megkövetel, akkor azt vállalom. Az esetben annak a zenének is megvan a létjogosultsága. Nem kell ezt mindenkinek szeretni, mint ahogy azt sem kell elfogadni, hogy én ezt szeretem.
Beszéltünk a megújulásról: magam részére nagyon fontosnak tartom a napi szintű gyakorlást, ahogy például Tátrai is teszi. Elvem, hogy a régit, a már tudottat karban kell tartani, az újra nyitottnak kell lenni, előre kell haladni.
Newton után szabadon: a tehetség nem vész el, legfeljebb átalakul. Nincs ez másként a Muck családban sem, ahol a háromgyermekes apa fúvós talentuma – a már említett fiúk mellett – a lányában reinkarnálódott, csak éppen basszusgitáros formájában.
Az örökölt talentum nem csupán az én érdemem: még a dzsessz konziban ismertem meg feleségemet, Király Évát, aki velem együtt végezte el a dzsessz tanszakot és énektanárnő. Közös turnéban vett részt Zoránnal, Katona Klárival és Komárrral is.
Mindhárom gyerek tanult zenét, egészen kiskoruktól fogva zongoráztak, Évikének voltak szólókoncertjei is. Ennek ellenére soha nem merült fel bennük, hogy zenészként keressék kenyerüket, hogy így érvényesüljenek. Nem volt velük szemben semmilyen elvárásom, mindössze annyi, mire tizennyolc évesek lesznek, legyen egy felsőfokú nyelvvizsgájuk, ami meg is valósult. Mindhárman elvégezték a Corvinus egyetemet, a két fiú önálló céget alapított, Évike sem a zenéből él.
Évike tizenhét évesen részt vett egy angliai koncertsorozaton, egy Robbie Williams tribute-tal, valamint egy lánycsapattal. Ezzel a turnéval bejárták egész Európát, olyan helyre is eljutott, ahová korában én is szertettem volna, ám nem sikerült.
A Prince basszusgitáros nője meghirdetett egy versenyt, amelyre Évike is benevezett, ahol a kilencszáz bejutott versenyzőből első helyezett lett. Ezt elsősorban a néhai Szappanos Gyuri féle slepp-technikával sikerült elérnie. Ebből lett végül egy lemez, és a saját zenekarával nyolc-tíz fellépés évente. A bandában Péter barátom fia, Kaszás Petike dobol, a Fejér vármegyei Vértesacsáról származó Márkosi Joci, kiváló billentyűs játszik valamint Jasper Andor szaxofonozik. Jocit egyébként a Kodolányi egyetemen ismertem meg egy zenekari gyakorlaton.
Kivételes szakmai tevékenységedet számos kitüntetéssel honorálták. Melyikre vagy a legbüszkébb?
Megmondom őszintén, egyet sem tudnék kiemelni közülük. Mint szólista, kétszer is érdemesítettek eMeRTon-díjra, majd a Besenyővel háromszor is átvehettem az Év Szaxofonosa kitüntető címet. Emellett ott volt a Djabe-val az Arany Zsiráf- vagy Székesfehérváron a Prima Primissima-díj. Számomra egyenrangú kitüntetések ezek. De nem csak a zenei munkámat, az oktatóit is elismerték a Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel, idén pedig negyedik éve lesz, hogy megkaptam a Magyar Arany Érdemkeresztet. És akkor még nem beszéltünk a fesztiválgyőzelmekről, a külföldön fölvett zeneanyagokról és az itthoni Ötven plusz jubileumi album aranylemezéről.
Ezeket a díjakat mérföldkövekként lehet említeni; nagyon, ugyanakkor meg nem is annyira fontosak. A lényeg: ha mint előadó olyat tudsz nyújtani a közönségnek, ami maradandó zenei élményt jelent számára, nem dolgoztál hiába. Ez a legfontosabb, ezért érdemes zenélni. Egy nénike mondta nekünk egy nyíregyházi koncert után: „higgye el lelköm, szép hangszer a zene!”
(Vége)
Hegedűs István
2024. február 26. 07:32