STEVE VAI - Érinthetetlen művészet
Steve Vai azóta ül a gitárvilág trónján, hogy 1990-ben kiadta minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású gitárlemezét, a Passion & Warfare-t. A Frank Zappa mellett felnőtt, majd a David Lee Roth Band és a Whitesnake tagjaként világsztárrá vált zenész-lángelme fáradozásai a hangszeres muzsika evolúciójának előremozdítása és szélesebb közönségrétegekkel való megismertetése érdekében azóta is töretlenek. Semmihez nem fogható és külön dimenziót alkotó zenei világával a mai napig gitárosok millió számára mutatja a követendő utat, míg sajátos elgondolású gitárjaival a hangszeriparra gyakorol jelentős befolyást. Inviolate címmel idén januárban megjelent legújabb albuma egy továbbra is ereje és kreativitása teljében lévő Steve Vai-t mutat, aki annyi évtized elteltével is képes újat mutatni, sosem látott forradalmi elgondolásokat véghez vinni, ezáltal pedig újra és újra kivívni a világ csodálatát és elismerését. Az elektromos gitár valaha élt legnagyobb művészeinek egyike adott rendkívül jó hangulatú exkluzív interjút lapunknak.
Nemrég egy Inviolate című új albummal jelentkeztél, ám mielőtt rátérnénk, arra lennék kíváncsi, hogy szolgál az egészséged? Ugye, tavaly átestél egy vállműtéten…
Steve Vai: Remekül érzem magam! Alapvetően nagyon egészséges típus vagyok, mert egész életemben igyekeztem olyan életmódot folytatni, ami ezt szolgálja. Hogy mást ne mondjak, a mai napig heti négy alkalommal futok, ami jó kondiban tart. Amikor néha elmegyek orvosi ellenőrzésre, a doktorok mindig ugyanazokat kérdezik: volt-e ezzel meg azzal problémám, átestem-e ilyen meg olyan betegségeken, milyen gyógyszereket szedek rendszeresen, és a többi… A válaszaim pedig mindig ugyanazok: nincs és nem is volt soha semmi bajom, továbbá nem szedek semmilyen gyógyszert és ez csodálatos! (nevet) Persze a szakmámból kifolyólag nem tudtok minden munkahelyi ártalmat kiküszöbölni, de ezek inkább strukturális kihívások, hogy úgy mondjam: gyerekkorom óta gitár lóg a nyakamban, úgy nőttem fel, hogy a hangszer súlya állandóan húzta a hátamat, és ennek meg is lett az eredménye: a csigolyáimmal már a ‘80-as években akadtak problémák, amit csak egy nyaki gerincműtéttel lehetett korrigálni. Ezt leszámítva viszont nem panaszkodhattam, noha az évek során egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a vállaimnak sem tesz jót az életformám. Nem volt különösebben zavaró, de azért éreztem. Majd elérkezett az idő, amikor már tudtam, hogy nem kerülhetem el a műtétet. 2020 decemberében rászántam magam és minden rendben is ment, négy hét elteltével már gitároztam. Elkezdtem felvenni az Inviolate dalait, baromi jól éreztem magam, és emiatt figyelmen kívül hagytam az intelmet, hogy egy ilyen műtétet követően a teljes gyógyulás bizony egy évet vesz igénybe. Nyáron aztán csináltam egy nagy hülyeséget: pizzát sütöttünk és ahogy a lapáttal ki akartam húzni az egyiket a kemencéből, tettem nem is egy, hanem legalább három rossz mozdulatot. Az eredmény nem maradt el, a vállizületben újra elszakadt az az ín, amit operáltak. Ugyanakkor nem fájt annyira, hogy ne tudtam volna létezni tőle, szóval azt követően is tettem a dolgomat, mintha mi sem történt volna. Így ment ez egészen addig, amíg a Hydra gitárral nem kezdtem intenzívebben foglalkozni. Akkor már tudtam, hogy nincs más választásom, újra kés alá kell feküdnöm, így nem szaladhatok neki egy 250 állomásos turnénak! (nevet)
Már túl is vagy az újabb beavatkozáson?
Steve: Még nem. Február 18-án lesz a műtét.
Emlékszem, az első műtétet követően a Knappsack volt az első új dal, amit bemutattál, felkötött jobb karral, kizárólag a bal kezeddel játszva… Biztosan furcsa volt Neked is…
Steve: Miután kijöttem a kórházból, egy ideig még viselnem kellett egy Knappsack nevű pólyához hasonló gyógyászati segédeszközt, ami rögzítette a karomat. Persze a kisördög nem hagyott nyugodni és pár nappal később lementem a stúdiómba, mert megérkezett az új fekete Pia-gitárom és mindenképpen ki akartam próbálni. Mivel a jobb karom fel volt kötve, elhatároztam, hogy csak a bal kezemet fogom használni. Végül is, nem nagy valami, ha az ember egyszer már elsajátította a legato-technikát, akkor használja is, nem? Ahogy kezdtem belemelegedni, egyből megcsapott az ihlet: nahát, simán írhatnék egy dalt így, egy kézzel! Izgalmas és újszerű perspektíva nyílt meg előttem. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, mindössze arra kellett ügyelnem, hogy hallgatható és élvezhető zeneszám legyen belőle, ne egy kényszerűségből született zenei geg vagy technikai bemutató. Találtam egy jó kis vezérdallamot ami aztán hozta magával a többit. Érdekes volt a stúdiós procedúra is, mert a Covid miatti lezárások okán teljesen egyedül dolgoztam: magamnak állítgattam az erősítőket, egymagam kísérleteztem a mikrofonok elhelyezésével, editáltam, kevertem, videót készítettem - persze mindezeket egy kézzel! (nevet) Nyilván lassan haladtam, de hidd el, élveztem minden percét a dal felvételének!
Tehát amit a lemezen hallunk, az ez a verzió, amit szigorúan egy kézzel játszottál fel, és nem vetted fel újra, amikor már rendelkezésre állt a jobb kezed is…
Steve: Pontosan. Kizárólag a bal kéz legatóit hallod, egyetlen hang sincs pengetve a dalban. Hogy van-e csalás benne? Hát persze, de csak egy kicsi! (nevet) Van pár ütem, amiben használtam a sustainert, másképp nem tudtam megoldani. Aztán vannak riffek, melyeknél megkértem valakit, hogy a nyeregnél tompítsa a húrokat, de ezt a videóban sikerült úgy megcsinálni, hogy ne látszódjon. Ezek apró fortélyok, végtére is félig varázsló volnék, nemde? Úgyhogy legyen elég ennyi, mert egy varázsló sosem adja ki minden trükkjét! (nevet)
Említetted, hogy egy hónappal a műtétet követően már gitároztál. Ugyanolyan magabiztos voltál, amikor először használtad a jobb kezedet, mint azelőtt?
Steve: Egyáltalán nem. Kezembe vettem a hangszert, elkezdtem játszani és azt vettem észre, hogy a jobb kezem nem képes kapcsolódni a balhoz, nincs meg a szinkron, a pengetésem pontatlan, a gyors akkordozási képesség pedig úgy elveszett, mintha sosem lett volna. Ez egyébként még most sem megy rendesen, valamiért nem jött vissza az a beidegződés. Szóval egy perc gitározás után megálltam. Egy hosszú pillanatra elgondolkodtam, majd rezignáltan konstatáltam, hogy ezek szerint eljött az idő, az út végére értem. Leteszem a hangszert, befejezem, mert nem vagyok hajlandó egész hátralévő életemben kizárólag a Knappsack-et játszani! (nevet)
Megijedtél?
Steve: Nem ijedtem meg, inkább kiábrándultam egy másodpercre, mert életemben először éreztem azt, hogy vége a dalnak. Tudod, az egyik legfontosabb tanítása az életnek feltétel nélkül elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. Kérdés és kommentár nélkül. Életünk során számos megpróbáltatással találjuk szembe magunkat és ezeket a félelmeink és a felettük érzett szomorúság csak súlyosbítja, mert úgy gondoljuk, hogy a dolgoknak abban a mederben kellene folyni, ahogy mi azt elvárjuk. És amikor valami nem úgy történik, ahogy azt elképzeltük, nos, azt nagyon rosszul éljük meg! (nevet) Ez egyébként már az őrület egyik formája szerintem, amikor képtelenek vagyunk elviselni, ha valami nem úgy megy, ahogy szerintünk mennie kellene. Már jó ideje együtt tudok élni azzal, amit a sors kivet rám, legyen az bármilyen nehézség, akár baleset, családi probléma, pénzügyi krízis vagy akármi más. Ezek az élet velejárói. A dolgok folyamatosan változnak és meg kell tanulni navigálni közöttük, hogy hatékonyan és konstruktívan tudjuk kezelni az ebből adódó helyzeteket. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy megbékéljünk az adott szituációval. Ez az első lépés. Utána csupán higgadtnak és bölcsnek kell maradni, hogy megtaláljuk a kiutat. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor jön a pánik, a zavarodottság és a működésképtelenség. Ha félünk, akkor automatikusan rossz döntéseket hozunk és úgy érezzük, a helyzetünk kilátástalanná válik. Akár ide is juthattam volna, amikor itt ültem ebben a székben és hirtelen jött ez a hülye gondolat, hogy soha többé nem leszek képes zenélni. Mindig tisztában voltam vele, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, mert minden gitáros eljut ide, hacsak nem Les Paulnak hívják! (nevet) Már gyerekként tudtam, hogy egy szép napon ez lesz, tehát felkészültem rá, hogy elfogadom és megpróbálom csak a jó oldalát nézni: hiszen annyi minden mással is szeretek foglalkozni a gitározáson kívül! Imádok zenét szerezni, beszélni, előadásokat tartani. Amikor szembesültem az állapotommal, azt mondtam magamban: “rendben, ezt befejeztem. Mi legyen a következő dolog, amibe belevágok?” Mindazonáltal ez az érzés csak 15 másodpercig tartott. Aztán egy másik hang azt súgta: “dehogy végeztél. Elég a nyavajgásból! Pofa be és játssz, mert képes vagy rá!” (nevet) Értettem, már csinálom is! Úgyhogy szép lassan, türelmesen elkezdtem gyakorolni és gyönyörűen kezdtek visszajönni a régi mozdulatok, a gyors akkordokon alapuló ritmusozás kivételével. Attól kezdve pedig minden ment a maga útján, az Inviolate felvételeit nem sokkal később el is tudtam kezdeni. Persze érezni a lemezanyagon a kockázatot, hogy a gitár pengeélen táncolt, de ennek így kellett lennie. Nyilvánvaló volt, hogy kompromisszumokat kell kötnöm a játékban, főleg azután, hogy a vállam állapota kezdett rosszabbra fordulni az erőltetéstől. Az embernek tudnia kell, hogy meddig terjednek a lehetőségei, hogy hova juthat el. Ezt nem árt észben tartani az élet más területein is. Szép dolog célkitűzéseket megfogalmazni, de muszáj képesnek lenni felmérni az ezzel járó kihívások mértékét. Elhiszed, hogy a legtöbb ember ezzel nincsen tisztában? Ezért van az, hogy sokan már a legelső akadálynál feladják, ami számomra érthetetlen. Ez nem más mint gyengeség és cselekvésképtelenség.
Van egy őrületes új gitárod, a Hydra. Őszinte leszek: soha életemben nem láttam még ehhez hasonlót. Hogy pattanhatott ki a fejedből ilyesmi?!
Steve: Nem rossz, ugye? Nekem nagyon bejön a Hydra! Aki eddig is követte a pályámat, jól tudja, hogy egy kicsit absztrakt vagyok… (nevet) Tudod, György, valamiért vonzódom az egyszerre furcsa és hóbortos-mókás absztrakt ötletekhez. Ez nagyon régóta így van. Aztán amikor eszembe jut valami, akkor addig nem nyugszom, amíg végig nem viszem az elgondolást. Ez olyasmi, amivel nagyon szeretem tölteni az időt, egyfajta játék és örömforrás ez nekem. Ne kérdezd, honnan és miért jött, mert nem tudom megmondani. Egyszerűen ilyen vagyok. És ez nagyon fontos, úgyhogy fiatal muzsikusok, figyeljetek: nem kérek elnézést azért, mert olyan vagyok amilyen. Nincs erre szükségem. A legfontosabb, hogy egy zenész élvezze, amit csinál, hogy olyan dolgok kerüljenek ki a kezei közül, ami megpendít benne valamit. Ha az ember a saját zenei evolúciójának pillanatnyi fokát képes a helyén kezelni, akkor törvényszerűen temérdek lehetőség nyílik ki előtte, a határtalan fejlődés lehetőségét biztosítva. De mi is volt az eredeti kérdésed? Ja igen, a Hydra! (nevet) Nos, ez is csak egy furcsa vízió megtestesülése. Régóta szerettem volna már egy többnyakú hangszert tervezni, ami nem olyan színpadi kellék vagy geg, mint amilyen a régi szív alakú Heart gitár volt, hanem egy funkcionalitását tekintve indokoltabb modell. Emlékszem, annak idején még a Fever Dream című dalt is megírtam, hogy valamennyire igazoljam a létjogosultságát a Heart gitárnak, hogy nem kizárólag a poén kedvéért gyártattam, hanem valóban hasznát tudom venni. Még ha nem is úgy, mint Michael Angelo Batio! (nevet) A Hydrát illetően öt évvel ezelőtt kezdte kiforrni magát az elképzelés: olyan gitárt akartam, aminek három nyaka van, plusz rendelkezik egy kvázi-hárfás funkcióval, de a kivitel is lényeges volt. A Mad Max filmben láttam, ahogy az egyik szereplő egy steampunk-dizájn szerint készített gitárt penget a kamion elején. Több se kellett, azonnal tudtam, hogy kell egy ilyen felháborító kinézetű hangszer, azt viszont gyorsan hozzátenném, hogy nem felvágni akartam vele mindenáron, hogy lám, ezt is megengedhetem magamnak: a lehetőséget láttam meg benne, a funkcióit akartam egy dal szolgálatába állítani. Egy igazi dalt képzeltem el, nem valami groteszk zenei kísérletet. Még sehol nem tartottam a tervezéssel, de már azon járt az agyam, hogy akár egy teljes lemezt is felvehetnék kizárólag ezzel az egy hangszerrel. Persze akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy öt év kell hozzá, hogy egyáltalán megépülhessen! (nevet) Láttam magam, ahogy kontroll alatt tartom ezt a különös szerkezetet, ami a kizárólagos szereplő a zenében a billentyűs aláfestés és dobminta mellett, és ez beindította a fantáziámat. Elküldtem a kezdeti elképzelést néhány steampunk mintával egyetemben Japánba az Ibanez egyedi megrendelésekkel foglalkozó részlegéhez, ők pedig egyből megőrültek! Gyorsan megnézték, mit lehet kihozni belőle és visszaküldtek egy tervrajzot, ami láttán leesett az állam. Mondtam is nekik, hogy “gyerekek, ha ezt tényleg meg tudjátok építeni, akkor minden elismerésem!” (nevet) Ezt követően három-négy éven át folyamatosan zajlott a kommunikáció közöttünk a dizájnt illetően és az elképesztően aprólékos felépítés miatt! Nem mennék most bele a paramétereibe, arra ott van az az elképesztően látványos videó, ami készült róla. Rengeteg pénzt költöttem rá, de mindenképpen meg akartam csináltatni, mert tudtam, hogy a Yu+Co cég felbecsülhetetlen vizuális értéket fog teremteni a kisfilmben, ami egyből halhatatlanná teszi majd a Hydrát. Eredendően valami nagyon hatásos belépőt szántam neki, ami megdöbbenti az olyan gitármániákusokat, mint amilyen én vagyok, vagy éppen te és még sokan mások. Imádom az ilyesmit, ez is a szórakoztatás része, ráadásul értéket teremt.
Amikor végre valahára megérkezett a Hydra, rá kellett tennem egy állványra, mert döbbenetesen nehéznek bizonyult, de ez még a kisebb gond volt: egyszerűen nem lehetett egyensúlyban tartani, szinte eldőltem vele, ha kézbe vettem. Nagyjából annyira álltam biztos lábakon, miközben játszottam rajta, mint amikor először volt síléc a lábamon, szóval gondolhatod… (nevet) Ez volt az első találkozásom vele. Aztán eltelt egy év, amíg csak kerülgettem, naponta hússzor körbejártam, és tudtam, hogy egy napon majd beleásom magam. Végül rászántam egy hathetes időszakot, hogy istenigazából feltérképezhessem. Amikor először leültem mögé, szinte ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor a műtétet követően első ízben megpróbálkoztam a gitározással: nem tudtam, mihez kezdjek vele. Már éppen kezdtem korholni magam, hogy „mit tettem, mi szükség volt erre?!”, amikor újra megszólalt az a józan belső hang, hogy „talán érdemesebb lenne abbahagyni a siránkozást és elkezdeni a munkát!” Ahogy már említettem, mindenképpen valami normális dal képe lebegett a szemem előtt, aminek rendes vezérdallama és logikus felépítése van, tehát nem egy vicc egy és nem is egy Knappsack, amit ugye a korlátozott lehetőségek szültek. A dobmintákkal kezdtem, aztán szépen elkezdtem felfűzni rá a többi sávot, a basszust és a billentyűsöket. Miközben ezt csináltam, végig tudatában voltam annak, hogy teret kell hagynom egy különleges hangszernek. A legnagyobb próbatételt az jelentette, hogy a kompozíciót uraló fő dallam gördülékenysége ne szenvedjen csorbát. Alapesetben ez nem nagy ügy, a Hydrán azonban annyi minden történik egyszerre, hogy még az is kihívást jelent, ha egymás után két hangot meg akarsz pengetni. Ha megígéred, hogy nem osztod meg senkivel, akkor küldök gyorsan pár privát videót, amit a Teeth Of The Hydra dal felvétele közben készítettem…
Bízhatsz bennem, nem osztom meg senkivel!
Steve: Rendben, akkor küldöm. Most már látod, mi zajlik, amikor a Hydrán játszom… Hihetetlenül izgat ez a hangszer! (Steve gyakorlatilag négy hangszeren játszik egyszerre - D.Gy.)
Nos, nem csodálom… Köszönöm, ezek a videók sok mindent megmagyaráznak. Eddig nem tudtam elképzelni, hogyan lehet előadni a Teeth Of The Hydra dalt élőben, de ezzel megválaszoltad a kérdést!
Steve: Mit érne az egész hajcihő, ha nem vinném színpadra, ugye? Egyedül abban nem vagyok még biztos, hogy miként lehet ezt egy kétórás koncerten fizikailag megoldani. Mára eljutottam oda, hogy állvány nélkül is tudom használni és nem esek hanyatt vele, de még csak laboratóriumi körülmények között próbáltam, élesben nem. Azért az ilyesmi kockázatos lehet…
Talán ezzel kellene indítanod a showt!
Steve: Nos, nem hinném, de azért megfontolom az ötletet! (nevet) Az állványt mindenesetre magammal viszem majd a turnéra, úgy csak biztonságosabb!
A Teeth Of The Hydra felvétele hogy zajlott?
Steve: Ok, akkor figyelj: a Hydra ethernet-kimenettel rendelkezik, ezen a kábelen megy ki az összes audio-jel. Minden. A jelek belefutnak egy dobozba, ami az agya a rendszernek. Ez az agy szétválasztja a jeleket. A négy mono-jelet aztán elküldi a Fractal Axe-Fx III-ba, aminek már négy bemenete van és ami képes átalakítani sztereóvá az egészet. A felvétel alatt a hét húros részt kitettem a normál sztereo rigbe, míg a tizenkét húros témák a bal csatornán kaptak helyet. És akkor még ott volt a monóból sztereóvá alakított basszus, illetve a tizenhárom hárfahúr, ami a jobb csatornára került. Hogy ebben a kavalkádban miként lehetett egyensúlyt teremteni? Hidd el, nem könnyen! A keverés maga volt a rémálom! Mivel a basszust csak ¾-es méretben lehetett megépíteni a hangszerben, rettenetesen nehéz volt igazi alsó tartományt kihozni belőle. Mindenféle trükköt be kellett vetnem: basszus-szintetizátort használtam, a basszusgitársávot pedig megdupláztam, hogy elérjem, amit akartam. A másik gondot a lehangolt héthúros torzított gitár jelentette, ami annyira domináns volt, hogy teljesen elnyomta a tizenkét húrost és a hárfát is. Egyszerűen túl hangos volt a többihez képest. A tizenkét húros gitár normál körülmények között csodálatosan telt alapot képes adni, amire tényleg öröm szólózni, de amikor egy hét húros gitár bejön a képbe, nos, az aztán mindent felborít. A mély regisztere még a basszusgitárt is háttérbe szorítja. Mindezen egyenetlenségeket kiküszöbölni valóban kemény munka volt, alaposan igénybe vette a hangmérnöki képességeimet, de amit tudtam, megtettem, hogy jó legyen a végeredmény! Röviden ilyen dolgozni a Hydrával!
A Hydra mellett más érdekes hangszerek is felbukkannak az új dalokban, például üreges testű jazzgitárok. Változik az ízlésed ezen a téren?
Steve: Igazság szerint régebben is volt rá precedens, hogy lemezkészítés közben használtam más típusú hangszereket, de tény, hogy ritkán esett meg ilyesmi és inkább az volt a jellemző, hogy a JEM gitárjaimon játszottam. Tudod, akkor vagyok igazán önmagam, ha a saját modelljeimen játszom, ezek a hangszerek határozzák meg a hangzásomat. Csomó Stratocasterem meg Les Paulom van, tényleg fantasztikus hangszerek, de nem adják a Steve Vai-soundot, nem passzolnak a stílusomhoz. Nyilván tudok rajtuk játszani, de mégsem annyira, hogy a legjobb formámat ki tudjam hozni magamból, amikor ilyen hangszer akad a kezem ügyébe. Ugyanakkor néha megesik, hogy az adott dal egy bizonyos hangzást kíván és ez kizárja a szokványos tömör testű gitár használatának lehetőségét. Amikor előálltam a Little Pretty című új dal kezdőriffjével, azonnal tudtam, hogy tömör testű gitárral nem fog úgy megszólalni, ahogy elképzeltem. Azok az akkordok szinte táncoltak, emiatt rengeteg térre volt szükségük, hogy rezonálhassanak, hogy minden egyes hangot külön halljon az ember. Nem akartam, hogy ezek az akkordok összemosódjanak és egy nagy masszát képezzenek. Ennek érdekében pedig fogtam ezt a Gretsch gitárt, amin nem tudok valami jól játszani, viszont elképesztő hangzása van. Imádom az ilyen típusú gitárokat, semmihez nem hasonlítható, ahogy szólnak. Tudod, a klasszikus Brian Setzer-hangzásról beszélek. Ahogy elkezdtem játszani rajta a témát, egyből a helyére került minden. Lássuk csak, mi van még… A Candlepower dalban egy Strat-típusú gitár szól, míg az Apollo In Color megint külön történet: egy barátom csináltatott magának egy egyedi hangszert Szlovákiában. Egy Bruno nevű gitárépítő mester készítette és egyből megtetszett, amikor kipróbáltam. A barátom segítségével kapcsolatba léptem vele, minek következtében nekem is épített egy modellt. Kiválóan sikerült, a tónusa elsőrangú, a játékérzet pedig jobb nem is lehetne rajta. Szóval ezt hallani az Apolo In Color című számban. Egyébként sok apró manufaktúra ajánlotta már fel a szolgálatait és a hangszereit, ami roppant kedves tőlük, nagyra értékelem az ilyesmit. Eltekintve néhány háttérben használt hét és nyolc húros gitártól, az album többi tételében a szokásos JEM-modellek, tehát az EVO és a FLO, valamint az arany-fekete színű új PIA-gitár szólnak. Ez utóbbi hangszer a Sandman Cloud Mist és a Knappsack felvételénél volt hasznomra.
Tudom, hogy a Covid miatt túl nagy terveket nem lehet szövögetni, mégis megkérdezem: szerinted összejöhet idén egy nagyobb lemezbemutató turné?
Steve: Nagyon remélem, hogy igen. Dolgozunk rajta, már alakulnak a dátumok és remélem, hogy visszatérhetek Magyarországra is! Mindig nagyon élvezem, ha Budapesten léphetek fel. Most is örömmel mennék hozzátok!
Írta: Danev György
Fotók: Larry DiMarzio
2022. július 6. 07:10