STEVE LUKATHER
„ÉN VAGYOK A LEGSZERENCSÉSEBB ANYASZOMORÍTÓ A VILÁGON!” Bridges címmel karrierje kilencedik szólólemezével jelentkezett nemrég Steve Lukather. A Toto mozgatórugója ezúttal egy kifejezetten dalközpontú, mondhatni Toto-jellegű anyagban gondolkodott, melynek megvalósításában régi és új harcostársai egyaránt részt vettek: David Paich, Joseph Williams, Stan Lynch, Randy Goodrum a dalszerzésben is segítették Luke-ot, míg Simon Phillips, Shannon Forrest, Lee Sklar, Steve Maggiora és Jorgen Carlsson a felvételekhez adták hozzá szakértelmüket. A Toto révén és a Ringo Starr & His All-Starr Band kapcsán hasonlóképpen elfoglalt gitáros/énekes az alábbi exkluzív interjúban mesél új lemeze születéséről, továbbá arról, hogy mi mindennel telnek a napjai manapság.
Hogy vagy, Luke?
Köszi, még lélegzem… Éppen most estem haza egy háromhónapos arénaturnéról, amit a Journey-vel közösen nyomtunk le. Most pihenek egy kicsit, aztán útra kelek Ringóval, majd jönnek a következő Toto-bulik Japánban, aztán megint Ringóval tolom, illetve Joseph Williamsszel is vannak közös ügyeink. Közben elkészült az új lemezem, és így tovább…
Akkor nem unatkozol idén sem…
Jól látod, abszolút ez a helyzet!
Milyen volt a Journey-vel közös túra?
Elképesztő! Az össznézőszám valahol félmillió körül mozgott. Minden egyes arénát csurig töltöttünk, még a lelátók legtetején is nyomorogtak az emberek, annyian voltak az összes helyszínen! Legyünk őszinték: azért ez a párosítás még ma is rendesen megmozgatja az emberek fantáziáját. A Totóval már egy ideje azon dolgozunk, hogy Amerikában is a legnagyobb tömegeknek játszhassunk és ehhez a Journey-vel való együttműködés kiváló platformot teremtett. Amúgy is jóban van a két banda. Neal Schonnal évtizedes a barátságunk, Jonathan Cainnel pedig már a családi kapcsolatok is összefűznek, hiszen a fiam az ő lányát vette el nemrég. Persze tudom, hogy Neal és Jonathan jelenleg nem éppen országos cimborák, de ezt rájuk hagyom. Nekem is megvan a magam baja az ügyvédekkel való szarakodás miatt, mások nyomoráról már nem akarok tudomást venni! (nevet)
Amúgy a turnéra a köztük lévő ellentét nem nyomta rá a bélyegét, jó hangulatban zajlott minden, kimondottan pozitív élményként könyveltük el a közös koncerteket. Mielőtt elindultunk, úgy voltunk vele, hogy nézzük meg, mi sülhet ki belőle, az eredmények viszont minden várakozásunkat felülmúlták. Egyébként a turnés menetrend nem volt túlságosan feszített, minden héten több szabadnappal rendelkeztünk, ezért a dátumok közé beilletszettünk még tizenöt saját bulit, melyek kisebb helyeken, kétezres színháztermekben zajlottak. Egyszerűen játszani akartunk, érted? És nem csupán vendégzenekarként, hanem főattrakcióként is, ezért volt szükség ezekre az önálló koncertekre. Meg is lett az eredménye, hogy így odatettük magunkat, mert a bulik hatására a merchandise-eladások éppúgy meglódultak, mint a lejátszások a Spotify-on. Utóbbi különösen fontos nekünk. Tudod, ebben a bizniszben ez az egyetlen dolog, ami manapság számít. Persze tisztában vagyok vele, hogy ott a Youtube is, de az gyakorlatilag mp3-as minőség, olyan, mintha a dalokat belepréselted volna egy a méretüknél sokkal kisebb dobozba. Nyilván azt is tudom, hogy rengeteg zenész utálja a Spotify-t és alapvetően a streaming-szolgáltatás fogalmát, mert állandóan hallom a nyavajgást, hogy ilyen szar meg olyan szar. Valóban az, ha olyan szerződést írsz alá, pajtás. Mi viszont anno egy roppant előnyös megállapodást kötöttünk a kiadóval a streamingre, amivel tulajdonképpen jóval több pénzt keresünk ezen, mint egy normál lemezszerződéssel. Amikor nyolc évvel ezelőtt kézbe vettem a menedzsmenttel kapcsolatos ügyeket, a Spotify még az elején tartott és sikerült jó üzletet tető alá hozni velük. Ma már úgy 3,5 milliárd lejátszásnál tartunk mindösszesen és ezt nyolc év leforgása alatt értük el. Ezzel szemben a fizikai eladásaink megrekedtek nagyjából 43 millió eladott példánynál, de ezen nem is lehet csodálkozni. Los Angelesben élek, de ha pisztolyt szegezel a halántékomhoz, akkor sem tudom megmondani, hol találsz lemezboltot a városban. Valószínűleg azért nem, mert egy sincs, és ez nagyon elszomorít. Régen mindenki lejárt a lemezboltokba, a zenerajongók együtt lógtak, beszélgettek, túrták a polcokat, várták, hogy egy-egy új album kapható legyen és hazavihessék. Ma már ez nem létezik, helyette az emberek odaszegezték magukat a számítógép képernyője elé és képtelenek meglenni nélküle, ami persze totál meghülyíti őket, elveszítik a kibaszott eszük maradékát is. Oké, könnyű rácsúszni, ez tény. Leülsz a gép elé, elkezded görgetni a hírfolyamot és észre sem veszed, hogy mi történik veled. Eltelik hat óra és akkor kapcsolsz, akkor teszed fel magadnak a kérdést, hogy “ mégis mi a faszt csináltok itt már egy fél napja?!”
A Journey-vel közös turnén láttál fiatal arcokat a közönség soraiban?
Meg fogsz lepődni: rengeteg fiatal jelent meg minden koncerten! Úgy tűnik, hogy ez a fajta klasszikus rockzene annyira időtálló, hogy továbbra is képes eltalálni az egymást követő nemzedékeket. Úgy értem, ki gondolta volna 1977-ben, amikor az első demókat felvettük a Totóval, hogy 46 év elteltével még mindig ezeket a dalokat fogjuk játszani, ráadásul olyanoknak is, akik az unokáink lehetnének?! Abba sem egyszerű belegondolni, hogy én vagyok az egyetlen a bandából, aki mindvégig a fedélzeten maradt. A többiek vagy kiléptek, vagy szünetet tartottak, vagy eltávoztak közülünk, sajnos. A magam részéről mindig azt éreztem, hogy nem állhatunk le, haladnunk kell előre. David Paich volt a másik ilyen elhivatott zenekari tag és lényegében még ma is ketten üzemeltetjük a bandát, akkor is, ha ő már visszavonult a turnézástól egy ideje. Ennek egészségügyi okai voltak, az orvosok azt mondták neki, hogy semmi turnébuszos zötykölődés és repkedés a világ körül, ha jót akar magának. Viszont a nyugati parti koncerteken mindig fellép velünk, és a háttérben továbbra is ott van, szóval David megkerülhetetlen kulcsembere maradt a Totónak még így is.
David tavaly kihozott egy kiváló szólóanyagot, amin vendégeskedtél, idén pedig itt a saját Bridges című anyagod, amit szintén közösen raktatok össze…
Ez az, amit manapság csinálunk: szólólemezeket készítünk, amiket kvázi ugyanúgy együtt írunk és veszünk fel, mint ahogy a Toto-albumokkal tettük anno. Tavaly neki készítettünk lemezt, idén nekem. A fél albumomat együtt írtuk és csomó dalban producerként is közreműködött, az ének ennek köszönhetően lett annyira jó. Rajta kívül számos korábbi Toto-zenész megfordult a stúdióban, Simon Phillips és Shannon Forrest egyaránt a meghívottak között volt. Tudod, vicces, de az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy miután valaki kiszáll a Totóból, attól kezdve halálos ellenségek leszünk. Nem így van, a barátságok ugyanis nem ezen múlnak. Nem dől össze a világ, ha egy idő után az egyik jobbra, a másik balra menne zeneileg. Számomra mindig is az volt a prioritás, hogy a Toto örökségét életben tartsam. Ha egy zenésztársam ezzel szemben más irányt vett, mást akart játszani, akkor békében váltak el az útjaink. Tudod, akkor lenne vége mindennek, ha már senki nem jelenne meg a koncertjeinken és az új dalainkra sem lennének kíváncsiak az emberek, de szerencsére itt még nem tartunk. Gondolj csak bele: a megalakulás óta tizenöt inkarnációja létezett a Totónak… A mai felállás nyilván semmilyen szempontból nem lehet ugyanolyan, mint az 1978-as. Lehetetlen. De még a ‘80-as évek Totójával, a 2000-es évek elejének felállásával, vagy akár a pár évvel ezelőtti csapattal sem lehet összevetni. Először Jeff halt meg, aztán később Mike is, Bobby pedig szellemileg épült le az elmúlt években. Szomorú ez. A zenészek persze ettől függetlenül is állandóan jöttek és mentek nálunk, de a mag mindig megmaradt ugyanannak. És tudod mit? Ez, hogy cipelhetem a bandát a hátamon, ez tart lélekben fiatalnak, pedig már hatvanhat leszek idén. Meg persze az is, hogy azt látom, a fiatalok felveszik a Toto-pólót, éneklik a dalokat, és nem csupán a slágereket. Nyilván sok olyan kölyök van, akik ezzel szemben csak az Africát ismerik tőlünk, mert ők azért már másképp hallgatják a zenét a streaming-felületeken. De azt a dalt legalább vágják, hála az égnek, és ez azért is megsüvegelendő, mert a Toto sosem tartozott a divatos és image-centrikus bandák közé. Nem voltunk csinos fiúk, egyikünk sem feszített a Vogue címlapján soha, mi csak zenélni akartunk. Erre kezdtünk építeni, majd lassan, de biztosan haladtunk előre, az ázsiónk pedig egyre csak emelkedik azóta is. Ami nagy szerencse, mert sosem lennék képes arra, hogy egykoron szebb napokat látott gitárosként a Hold The Line-t játsszam egy Las Vegas-i bárban estéről estére egy maroknyi holtrészeg szerencsétlennek 500 dolláros gázsiért. Ha ide jutnék, inkább fejbe lőném magam! (nevet) Lényeges, hogy rendes pénzt tudunk keresni a Totóval és a jogdíjak által gondoskodhatunk Jeff és Mike családjairól is, akik minden egyes album és koncert által részesülnek a bevételből. Emiatt sosem adnám el a dalaim szerzői jogait, ahogy mostanában teszik egyesek. Azt halljuk, hogy ez meg az az előadó eladta a teljes életműve jogait 500 millió dollárért. Két probléma van ezzel: az első, hogy megválsz egy egész élet munkájától, a lényed egy részét veszíted el. A második, hogy akik ezt teszik, azoknak egyébiránt nincs is szükségük arra a pénzre, mert már alapból rendelkeznek hasonló összegek felett. A legérdekesebb az egészben viszont az, hogy ki hajlandó ilyen horribilis pénzeket fizetni szerzői jogokért? Ki fizet ki ennyit anélkül, hogy tudná, hogyan fog megtérülni a befektetése? Az ilyen befektetők nem hülyék, szóval mit tudnak ők, amit én nem? Biztosan nem a rádiós lejátszásokra és a lemezeladásokra apellálnak. Lehet, hogy már van valami új a láthatáron, amiről nekünk még sejtésünk sincs? Elnézést, hogy megint túl sokat beszéltem és elkalandoztam, de már a harmadik csésze kávémat iszom, fel vagyok spannolva! Kérdezz, amit csak akarsz! (nevet)
A Bridges című új lemezed nekem kicsit olyan, mintha egy lenne a Toto-albumok közül…
Akkor most elmondom, mi a helyzet: nem fogunk több Toto-lemezt készíteni és erre nyomós okunk van. Nem érné meg. Viszont továbbra is imádunk együtt dolgozni, Joseph, Paich és jómagam. Ezért aztán kitaláltuk, hogy a további közös tevékenységünket szólóalbumok formájában tárjuk a világ elé, a felvételekben pedig korábbi és jelenlegi Toto-tagok egyaránt részt vesznek. Amikor a Bridges ötlete felmerült és elkezdtem foglalkozni a dalírással, mindenekelőtt azt akartam, hogy ne hasonlítson az előző szólómunkámra. Az ugyanis egy hosszú jammelésekkel és sok gitárszólóval terhelt anyag volt, egy magamutogató, önelégült cucc. Őszinte leszek, tudni akartam, hogy képes vagyok-e még felvenni a kesztyűt és versenyre kelni a többi gitárossal. Ettől függetlenül szerettem a lemezt, tehát szó nincs arról, hogy megbántam volna, zenészként abszolút kielégített, a Toto-rajongóknak azonban kicsit sok volt, ez tény. Még éppen a járvány okozta lezárások előtt, 2020 legelején sikerült felvennem, aztán két évvel később, amikor vége lett az egész hajcihőnek, kiderült, hogy friss arcokkal megint össze tudjuk rakni a Totót. Már készen volt a terv a turnéra, de még volt két hónap az indulásig. Úgy voltam vele, hogy képtelen vagyok tovább ülni itthon, ha mégis erre leszek kárhoztatva, akkor inkább megölöm magam. Szóval gyorsan felhívtam a kiadót és azt mondtam nekik: “figyeljetek, akarok készíteni egy újabb szólólemezt, tele szégyentelenül ‘80-as évekbeli dalokkal, Joe-val, Paich-csel és a többiekkel. Ilyesmit úgysem csinál manapság senki. Tetszett nekik a koncepció, úgyhogy Joe nappalijában gyorsan össze is raktuk az anyagot. Azt mondtam a többieknek, hogy legyünk szemérmetlenek és menjünk vissza a nagy énekharmóniákhoz, a túltolt produkcióhoz, tehát mindenhez, amit a ‘80-as években, az akkori szabályok szerint csináltunk. Nem feltétlenül slágereket akartam, mert ugyan mennyi esély lenne az én koromban listára kerülni egy kislemezzel? Semmi. Ehelyett rámentünk arra, hogy a saját közönségünk elégedett legyen. Igen, Toto-jellegű a zene, de ez volt a cél és ugyanez elmondható David és Joe anyagairól is. Három hét alatt készültünk el vele, az első hang megírásától az utolsó felvételéig ennyi idő kellett hozzá. Utána nem sokkal elmentünk a Toto-turnéra, majd múlt decemberben megtörtént az anyag keverése.
Ha jól tudom, a fiad, Trevor is részt vett az egyik dal elkészítésében…
Így van, a nyitó témát, a Far From Overt csináltuk együtt. Ő írta a zene nagyobbik részét, producelte a dalt, továbbá feljátszotta a basszust, a billentyűsöket, és még vokálozott is. A szöveget és az énekdallamokat aztán Joe-val véglegesítettük. Nem akármilyen érzés volt, hogy a saját fiam tartotta kézben a produceri teendőket. És nem finomkodott ám, nekem elhiheted! Keményen fogta a gyeplőt, alaposan meghajtott. Ha nem tetszett neki valami, lelkiismeretfurdalás nélkül visszazavart a felvételi helyiségbe azzal, hogy „apa, ez nem az igazi, fuss neki még egyszer, meg tudod ezt jobban is csinálni.” A kis rohadék, mi? (nevet) De igaza volt mindenben és szó nélkül alávetettem magam az akaratának. Baromi jó füle van a gyereknek, kiváló gitáros, producer és dalszerző, aki saját jogon vívott ki magának tekintélyt a szakmában. Saját bandája van, producerként dolgozik mások számára, ő írta a Halestorm első sikerdalát, szóval benne van a dolgok sűrűjében. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak persze összehasonlíthatatlanul nehezebb dolguk van manapság érvényesülni ebben az iparágban, mert sokkal kevesebb pénz van már benne, mint a mi időnkben volt. De ügyes és tehetséges gyerek - mi az, hogy gyerek, épp most töltötte a harminchatot, édes Istenem -, nem aggódom miatta, meg tud állni a maga lábán. Repül az idő, az egyszer biztos. Látod, milyen fehér a hajam? Tavaly óta nem festem. A hatvanötödik szülinapomon Trevor rám szólt, hogy ideje lenne már lejönni erről. Nyilvánvalóan magamtól is tudtam, hogy minél öregebb leszek, annál hülyébben fogok kinézni koromfeketére festett hajjal, ugyanakkor az is bennem volt, hogy vajon milyen leszek természetesen őszen? Olyan régóta festettem a hajam, hogy már nem is emlékeztem, milyen volt az eredeti színe. De úgy voltam vele, hogy most már tényleg nem érdekel, jöjjön, aminek jönnie kell. Persze tudom, hogy így, fehér hajjal is mulatságosan nézek ki. Sokan azt is hiszik, hogy parókát hordok, de ezúton is üzenem mindenkinek, hogy nem! Ez nem egy kibaszott paróka a fejemen, hanem a saját hajam! (nevet) Tudod, micsoda megkönnyebbülést jelent, hogy már nem kell szarakodni vele? Amikor reggel kikelek az ágyból, akkor is ugyanúgy áll, mint most, de legalább van hajam! Ne tudd meg, hogy ez mennyire bosszantja a kopasz haverjaimat! (nevet)
A Brigdes lemezcímmel mire akartál utalni?
Nos, van egy Burning Bridges című szám az albumon, de a korong címe nem erre reflektál. Sokkal inkább azt jelképezi, hogy hidat akartam építeni a Toto munkássága és a szólókarrierem között. Ez nem egy Toto-anyag, csak éppen úgy szól, mintha az lenne, mert ugyanaz a stáb alkotta. Még olyan régi szerzőtásaimat is csatasorba állítottam, mint Randy Goodrum és Stan Lynch. Stan briliáns szövegíró, nem lehet eléggé hangsúlyozni a hozzájárulása jelentőségét, elévülhetetlenek az érdemei. Neki elég, ha eldúdolsz egy dallamot a telefonba és már írja is a jellegzetesen szarkasztikus szöveget hozzá!
Elhangzott Simon Phillips neve is. Milyen volt újra együtt játszani vele?
Attól még, hogy jó ideje nem játszik már a Totóban, továbbra is a barátomnak tartom, akivel bármikor öröm a közös munka. A saját dolgát csinálja, elvan a dzsessz-fúziós projektjével, de bármikor be tud ugrani, ha az ember arra kéri. Mindannyian tudjuk, milyen zseniális zenész. Eleve nem sok dobos lett volna képes két olyan nagyságot is hiányérzet nélkül pótolni, mint Keith Moon és Jeff Porcaro. Óriási köröket futottunk Simonnal, de amikor a 2000-es évek közepén, a Falling In Between lemez után számos régi tag visszatért a bandába, megváltozott a dinamika és a struktúra. Ez Simonnak nem volt ínyére és úgy döntött, ideje a saját projektjével foglalkoznia. Úgyhogy a XIV-es lemezt már Keith Carlock segítségével vettük fel, aki csodálatos munkát végzett. Sajnos csak egy album erejéig dolgozott velünk, mert Donald Fagen és Walter Becker visszacsalogatták a Steely Dan soraiba, ahol persze több pénzt kereshetett, mint nálunk. Ez is már majdnem tíz éve volt, jó ég! Elképesztően rohan az idő!
Rengeteget turnéztál az elmúlt évtizedekben. Még mindig képes vagy ugyanolyan lelkesedéssel belevetni magad a koncertezésbe, mint régen?
Abszolút, és ez azért is van így, mert egészségesebb életet élek, mint egykoron: korán fekszem, korán kelek, nincs semmi partizás, nem hajtom a csajokat a koncertek után. Még egy pohár italt sem iszom meg, már tizennégy éve teljesen tiszta vagyok. Tényleg odafigyelek magamra és igyekszem pihenni. Persze a turnézásnak még így is vannak árnyoldalai. Nem jó hónapokig távol lenni az otthontól és hotelszobákban tengetni az életedet. Már mindenhol jártam és mindent láttam az elmúlt ötven évben, nem akarok már várost nézni. Elég magányos dolog ez még úgy is, hogy a gyerekkori barátaimmal, Joe Williamsszel és John Pierce-szel utazok városról városra. Az is rossz, hogy az állandó utazás miatt nem tudok olyan mélyen és pihentetően aludni, ahogy szeretnék, de a honvággyal boldogulok a legnehezebben. Otthon vannak a legkisebb gyerekeim, tizenkettő és tizenöt évesek, ők azért nagyon tudnak hiányozni egy-egy hosszabb turné alkalmával. De ez már csak ilyen. Az apám a filmiparban dolgozott, volt úgy, hogy hat hónapig is távol volt a családtól, mégis nagyon szerettük egymást és a kötelék ugyanilyen erős köztem és a gyerekeim között is. Mindezek a dolgok viszont csak a bulik közötti holtidőben keserítik az életemet. Ahogy színpadra lépek, hirtelen minden megváltozik, kigyulladnak a fények és húszezer ember üvölt! Ez a pozitív energia olyan lökést ad, amit csak megtapasztalni lehet, leírni nem, és ezért csinálom még mindig ezt a cirkuszt!
-Alex-Solca.jpg)
A közelmúltban elég nagy a felzúdulás okozott, hogy többen - fiatal és idősebb előadók egyaránt - lebuktak, amikor a koncerteken előre felvett hangszeres- és éneksávokat használtak. Mit gondolsz erről a jelenségről?
Tudod, stúdiózenészekként az összes lemezen mi játszottunk, így legalább mindig minket hallgat a közönség! (nevet) Ne vedd komolyan, csak hülyéskedek! Komolyra fordítva a szót, amikor bizonyos előadók ilyesmire vetemednek, az bizony nagyon gáz. Kétségtelen, hogy vannak olyan helyzetek, amikor ez bocsánatos bűn, például amikor egy bandában nincs billentyűs, de a lemezen használták a hangszert, így koncerten gépről kell reprodukálni. Még az is belefér, ha a vokálokat megduplázzák, de azért azt elvárom, hogy egy énekes képes legyen énekelni, valamint a hangszeres játszani. Mert mit csinálnak, ha beszarik a gép? Mi van, ha hirtelen elszáll a Pro Tools? Mi marad? Pár szánalmas nyomorult a színpadon? Ha ezt a hivatást választottad, akkor kutyakötelességed megfelelő szinten játszani és énekelni. Nem tökéletesen, csupán jól. Ennyi az elvárás, nem több. Szó sincs ugyanis a színpadi perfekcionizmus irreális hajszolásáról, mert az marhaság! Emberek vagyunk, nem gépek, a hibák hozzátartoznak az élő előadáshoz. Én sem tudok élőben mindent pontosan kiénekelni, még csak különösebben jó énekesnek sem tartom magam. Viszont lelkiismeretesen csinálom, keményen dolgozom rajta, hogy minél magabiztosabb legyek. Az emberek állandóan hívnak, hogy énekeljek a lemezükön, de nem vállalom. Éppen elég nekem az, hogy a saját dalaimat rendesen elénekeljem, nem fogok még más szarával is foglalkozni. Az elmúlt másfél évben egyébként érezhető fejlődésen mentem keresztül énekesként. Új énektanárom van, Dave Stroud, aki korábban a Journey-énekes Arnel Pinedával is foglakozott, amúgy meg a családunk közeli barátja, a fiam esküvőjén ő vezette a szertartást. Dave segítségével helyére kerültek a dolgok a torkomban és azóta azt érzem, hogy még többet is ki lehetne hozni belőle. Fontos, hogy ne rekedj meg egy adott szinten. Ha végeztünk az interjúval, akkor már fogom is a gitárt és elkezdek gyakorolni, de nem azért, hogy a leggyorsabb legyek. Imádom, hogy vénember vagyok és már nem kell részt vennem ebben a versenyszámban. Az új lemezen is inkább lassan, dallamosan játszom. Sosem voltam a leggyorsabb kezű párbajhős a városban és már nem is akarok versenyezni senkivel, főleg olyanokkal nem, mint Nuno Bettencourt. Hallottad, mi az ördögöt művel az az anyaszomorító az új Extreme-albumon?! Imádom a srácot, barátok vagyunk, rajongok a játékáért is, de sosem lennék képes úgy játszani, mint ő. Az én valódi erősségem a dallamérzékem. Inkább kevesebb hangból építem fel a témáimat és a hangsúlyt az érzelmekre fektetem. Ebben vagyon jó. Millió gitáros játszik nálam ezerszer gyorsabban, de én inkább dalokat és riffeket írok. Hétéves japán kislányok aláznak meg technikailag a Youtube-on, aminek azért árnyoldala is van, mert azt látom, hogy a fiatalok teljesen átestek a ló túloldalára az eszelős technika hajkurászásával. Sportot űznek abból, hogy lejátsszák Nunót vagy hangról hangra eltoljanak egy kibaszott Guthrie Govan-szólót. Szerencsére nekem már nem kell ezzel foglalkoznom, úgyhogy csak nevetek az egészen. Félelmetes egyébként, hogy mennyi fiatal lány gitározik manapság a legmagasabb szinten. Úgy játszanak, mint a srácok, ha nem jobban! Ez viszont nagyon tetszik. Jó, hogy a lányok kiléptek a fiúk árnyékából. Így már nem hajtogathatja senki a hímsoviniszta dumát, hogy “elég jól játszol ahhoz képest, hogy lány vagy…” Nem ám! Ezek a lányok sokkal jobban tolják, mint ahogy sok srác valaha is fogja! (nevet) Imádom, amikor a csajok vagányan beleállnak a zenélésbe és rendesen megfogják a hangszereket, ez mindig nagyon jó érzéssel tölt el! Egyetlen dologban kell az összes fiatalnak nemtől függetlenül fejlődnie: a dalszerzésben. Gyerekek, könyörgöm, írjatok dalokat! Ez hiányzik. Oké, hogy legitározzátok a csillagokat az égről, de jó dalok nélkül semmire nem mentek ezzel! Nuno szólójától is azért vágta hanyatt magát mindenki, mert egy hatalmas rock & roll nóta része, amit egy kiváló énekes és zenekar ad elő, a megfelelő produkciós háttérrel felvértezve. Simán lehet, hogy Nuno és az Extreme fogja megmenteni a rock & rollt, ezt a szólót pedig azért fogjuk évek múlva is nosztalgikusan felemlegetni, mert kontextusba helyezte, egy felejthetetlen dalba ágyazta! Ide kell eljutni a mostani generációnak!
A fiatalok közül kiket tartasz figyelemreméltónak?
Tim Hensont például. Hogy is hívják a bandáját? Polyphia. Nagyon okos zene. Aztán ott van Tosin Abasi és az Animals As Leaders. Sokszor csak kapkodom a fejem, hogy mi a francot játszanak ezek a fiúk?! Hozzá se tudok szólni, de roppant izgalmasnak tartom, amit művelnek. Viszont akiért igazán lelkesedem, az Billy Strings, illetve Chris Stapleton. Ők a bluegrass világában mozognak és nagyon tudják, hogyan kell a hangszeres játékot a dalok szolgálatába állítani. Náluk nincs szó számítógépes zajkeltésről meg agyatlan “motherfucker”-özésről. Értem én, hogy egyesek szerint az is “művészet”, mi több, “költészet”, de annyi szar dolog történik a világban, hogy nincs szükségem arra, hogy azt még valaki az arcomba is üvöltse, érted?
A beszélgetés elején említetted, hogy Ringóval is elég sokat muzsikálsz ebben az évben. Milyen vele dolgozni?
Imádom Ringót, rendkívül különleges és mély barátságot ápolunk. Éppen együtt dolgozunk az új lemezén, Joseph-fel egy dalt is írtunk rá. Vele koncertezni olyan nekem, mintha vakáción lennék. A legkönnyebb meló, amit valaha csináltam. A zenekara minden tagja a barátom és én is csak egy vagyok közülük: kizárólag a zenélésre kell koncentrálnom, semmi mással nem foglalkozom, tehát nem nehezedik rám egyéb felelősség. Tizenegy éve csinálom ezt a Totóval párhuzamosan és ezt tartom életem legjobb tizenegy évének. Én vagyok a legszerencsésebb anyaszomorító a világon! (nevet) A mostani turné ráadásul teljes egészében itt zajlik Los Angeles környékén, a nyugati parton. Ringo privát repülőjével utazunk és sosem vagyok távol két napnál többet az otthonomtól. Tényleg álommeló ez: felülünk a gépre, lejátsszuk a bulit, jól érezzük magunkat, keresünk egy csomó pénzt, a végén pedig a saját ágyamban hajtom álomra a fejem és a gyerekeimre meg a kutyámra ébredek másnap reggel!
www.stevelukather.com
www.totoofficial.com
Írta: Danev György
Fotó: Alex Solca
2023. december 1. 05:11