SIMON McBRIDE - DEEP PURPLE
“Ha valaki 20 évvel ezelőtt azt jósolja, hogy egyszer tagja leszek ennek a legendás bandának, biztosan kinevettem volna!”
Július 16-án ismét Budapesten koncertezik a Deep Purple. A zenekar négy év után tér vissza a Papp László Budapest Sportaréna deszkáira, méghozzá új felállásban: a magánéleti problémák miatt tavaly kilépett Steve Morse helyén immár Simon McBride penget minden idők egyik legnagyobb rockbandájában a keménymag, azaz Ian Gillan énekes, Roger Glover basszusgitáros, Ian Paice dobos és Don Airey billentyűs mellett. A Belfastban született gitáros azelőtt Don Airey és Ian Gillan saját csapataiban is zenélt, de olyan kultikus zenekarokban szintén megfordult, mint a Sweet Savage és a Snakecharmer, továbbá szólóművészként is elismert muzsikusnak számít. Legfrissebb interjúnk segítségével őt ismerhetjük meg kicsit közelebbről.
Több mint egy éve zajlik már a Deep Purple Whoosh! névre keresztelt turnéja, melynek legújabb felvonása június elején vette kezdetét Európában. Számodra milyenek a mostani koncertek?
Azt kell mondanom, hogy rendben zajlik a turné, minden megy a maga útján. Európát megelőzően Dél-Amerikában játszottunk, ahol igazán forró hangulatú bulikat adtunk, de a Japánban és az Egyesült Államokban lebonyolított fellépéseink is remekül sikerültek az év elején. Jelenleg egy intenzív európai kört futunk és a közönség roppant lelkes mindenhol, szóval nincs okom panaszra! (nevet)
Elmesélnéd, hogyan kerültél a Deep Purple soraiba tavaly?
Mint köztudott, elődöm, Steve Morse hitvesénél sajnos rákos megbetegedést diagnosztizáltak az orvosok a közelmúltban, minek következtében Steve nem tudott a banda rendelkezésére állni 2022 elején. Először úgy tűnt, hogy csak ideiglenesen kell háttérbe vonulnia, ezért a zenekar első körben arra kért, hogy helyettesítsem őt két hétig. Egy tavaly májusi izraeli bulival kezdtünk, de nem sokkal később kiderült, hogy Steve-nek muszáj tartósan is nagybeteg felesége mellett maradnia és emiatt nem fog tudni játszani az ezt követő turnés szakaszban sem. A bizonytalan helyzet pedig miatt jobbnak látta, ha nehéz szívvel is, de befejezi az együttműködést a Deep Purple-lel. A zenekar szempontjából kézenfekvő választás voltam a gitáros posztra, hiszen korábban dolgoztam Don Airey-vel és Ian Gillant is jól ismertem, vele még régebbi munkakapcsolat fűz össze. Nem volt meghallgatás, egyszerűen csak nekem szegezték a kérdést, hogy “akarod a melót?” Mit is mondhattam volna?! (nevet)
Már az első közös zenélések alkalmával lehetett érezni, hogy jól működik a kémia köztetek?
Nehéz ezt így kijelenteni. Volt pár közös próbánk az említett májusi koncertek előtt, melyek alatt mindannyian azt éreztük, hogy jól kijövünk egymással és kiváló a hangulat. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen szituáció nem egyformán csapódik le a feleknél: gondolj csak bele, a csapat majdnem három évtizedet húzott le Steve-vel. Nekik biztosan furcsa volt elsőre, hogy hirtelen nem ő, hanem valaki más áll a gitáros poszton, én viszont egyből komfortosan éreztem magam a társaságukban. Mindenesetre a próbák jobban nem is sikerülhettek volna, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy eredetileg háromnaposra tervezték az egészet, de már másfél nap után leálltunk, mert látszott, hogy működni fog a dolog, így aztán gyorsan egymás tenyerébe csaptunk.
54 év alatt te vagy a Deep Purple negyedik állandó gitárosa és ezzel olyan nagyságok helyébe léptél, mint Ritchie Blackmore, Tommy Bolin vagy a már említett Steve Morse. Jelent ez számodra extra terhet?
Ezt a kérdést minden interjúban nekem szegezik! (nevet) Őszinte leszek: nem igazán nyomaszt a tudat, hogy kik voltak az elődeim. Természetesen nagy megtiszteltetés az örökükbe lépni és jóleső kihívás megfelelni az általuk felállított normáknak, mindazonáltal én magam nem vagyok az a tipikus rocksztár-alkat, amilyenek ők voltak. A képességeimhez mérten igyekszem a tőlem telhető legjobb hatásfokkal végezni a munkámat és a lehető legnagyobb alázattal és odafigyeléssel előadni a klasszikus dalokat. Persze nem tagadom, hogy óriási büszkeséggel tölt el, hogy ebbe az exkluzív társaságba kerültem, nem akármilyen érzés, amikor az ember elmondhatja magáról, hogy a Deep Purple tagja! Ha valaki 20 évvel ezelőtt azt jósolja, hogy egyszer tagja leszek ennek a legendás bandának, biztosan kinevettem volna!
Alapvetően tradicionálisabb, bluesosabb gitáros vagy, mint Steve Morse. Vajon emiatt közelebb viszed a Deep Purple-t a saját gyökereihez?
Érdekes kérdés ez: az emberek valóban bluesos rockgitárosnak tartanak, én viszont kissé nehezebben kategorizálom magam, mivel eredendően a ‘80-as évek hard rockján és annak a korszaknak a nagy gitárosain nőttem fel. Ebből a szempontból hasonló mentalitással rendelkezem, mint Steve Morse. A fő különbség közöttünk leginkább Steve country-hatásaiban érhető tetten, ami a Dixie Dregs zenéjén mindig is erőteljesen átjött. Gitárosként Gary Moore, Steve Lukather, Paul Gilbert, Joe Satriani és Steve Vai gyakorolták rám a legnagyobb hatást, ugyanakkor sosem akartam hasonlítani rájuk. Ha tudatosan olyan akarsz lenni, mint a hőseid, akkor rossz úton jársz. Légy saját magad, a téged ért zenei impulzusok úgyis elkerülhetetlenül meg fognak jelenni a játékodban és a dalaidban.
Színpadon mennyire tartod szem előtt az eredetileg megírt gitárrészeket?
Igyekszem hű maradni a klasszikus témákhoz. Amikor játszom őket, mindig az jár a fejemben, hogy Ritchie és Steve mennyi időt és energiát fektettek a gitárszólamok megírásába, tehát nem tehetem meg, hogy radikálisan eltérek tőlük. Viszont még annak ellenére is másképp szólaltatom meg őket, hogy szem előtt tartom az eredeti verziókat, de ez számomra persze nem jelent meglepetést: ha a kezembe nyomnák Ritchie gitárját és az ő erősítői bömbölnének mögöttem, akkor sem lenne olyan a hangzásom, mint az övé. De ez nem is baj, a zenekar sem akarná, hogy Blackmore- vagy Morse-klón legyek. A szólók esetében alapvetően van mozgásterem az önkifejezésre is, de bizonyos meghatározó témákat, például a Highway Star szólóját szentségtörés lenne nem úgy játszani, ahogy az anno szalagra került.
Leginkább gitárosként ismer a nagyközönség, noha kiváló énekes is vagy, ezt már számos szólóalbumon bizonyítottad. Ezt a képességedet vajon tudod majd kamatoztatni a Deep Purple soraiban, mondjuk vokalistaként?
Erről még soha nem beszéltünk a zenekaron belül. Elég rég volt már, hogy utoljára vokáloztam valamilyen koncerten és jelenleg a Deep Purple-ben sincs napirenden ez a kérdés. Másfelől éppen egy új Deep Purple-albumon dolgozunk, a lemezeken pedig általában több éneksávból épülnek fel a dalok, szóval akár még arra is sor kerülhet, hogy feléneklek néhány vokált. Meglátjuk, mit hoz a jövő, de az biztos, hogy amennyiben felmerülne ilyesmi, holtbiztosan rám jönne a harctéri idegesség! (nevet) Ian Gillan minden idők egyik legnagyobb rockénekese, hozzá nehéz lenne felérni akár vokál-szinten is!
Szólóelőadóként legutóbb tavaly jelentkeztél lemezzel. Mennyire tudod összeegyeztetni a Deep Purple ügyeit a saját dolgaiddal?
A The Fighter című utolsó albumom tavaly májusban jelent meg, tehát egyidőben azzal, hogy beszálltam a Purple-be. Lehet, hogy ez nem volt túl szerencsés együttállás, de a sors rendezte így. Az idő fogja eldönteni, hogy mennyire tudok majd a szólópályával foglalkozni, ugyanis egy ekkora zenekar menetrendje mindig elég zsúfolt, amihez alkalmazkodni kell. A másik fontos érv, hogy családom van, akik otthon várnak rám, így amikor hazaérek egy hosszú turnéról, akkor elsősorban velük akarom tölteni a szabadidőmet, nem a szólókoncertek járnak a fejemben. Persze előfordulhatnak majd hosszabb szünetek a jövőben és akkor valószínűleg lesz lehetőségem a saját dolgomat is csinálni. Tudod, mindennek két oldala van: habár hatalmas lehetőség és megtiszteltetés egy ilyen történelemmel rendelkező zenekarban játszani, ehhez viszont az ember kénytelen áldozatokat is hozni. Az viszont nem kérdés, hogy megéri-e mindez!
Egy időben a Brighton Institute Of Modern Music vendégelőadója voltál Dublinban. Élvezted azt az időszakot?
Nem sokkal azelőtt kezdtem tanítani, hogy a pandémia beütött és még akkor is folytattam ezt a tevékenységet, amikor a lezárások elkezdődtek. Abban az időben mindenki azt csinálta, amit éppen tudott én pedig élveztem, hogy órákat adhatok. Úgy értem, gitárosként nem éppen rossz munka, ha rendszeresen össze vagy zárva húsz másik gitárossal, akikkel állandóan a játéktechnikákról, a hangzásokról és a különböző felszerelésekről eszmecserélhetsz! (nevet) Számos barátot szereztem az ott eltöltött idő alatt és rendkívül jól éreztem magam, úgyhogy egyáltalán nem bánom, hogy belevágtam. Egyébként egyetlen döntésemet sem bántam meg, amit a karrieremmel kapcsolatban hoztam az idők folyamán, meggyőződésem, hogy be kellett járnom a hosszabb utat ahhoz, hogy most itt lehessek!
Régóta kapcsolatban állsz a PRS gitárcéggel. Jelenleg mely modelleket használod?
Leginkább azon az egyedi gyártású hangszeren játszom, ami tulajdonképpen egy átalakított 408-as modell. Singlecut kivitel, f-lyuk van rajta, viszont csak részben üreges testű konstrukció, a nyakprofil és a pickup-konfiguráció pedig teljesen hozzám lett igazítva. Ez az első számú hangszerem, ha koncertekről vagy stúdiózásról van szó. Elképesztően sokoldalú gitár, szinte bármire alkalmas. Bizonyos dolgokra, főleg ritmusgitár-részekre szívesen használok egy kissé karcosabb tónusú fehér doublecut modellt, ami két single coil és egy humbucker pickuppal bír, de akadnak más PRS gitárjaim is, például Floyd Rose tremolóval szerelt Custom 22 gitárok, melyek szintén remek darabok. 27 éve játszom PRS hangszereken és sosem kellett csalódnom bennük!
Manapság azt látni, hogy rengeteg gitáros mond búcsút a csöves erősítőknek és tér át a modellezés világába. Te magad mit szólsz ehhez a tendenciához?
Nekem is vannak modellezős cuccaim, Kemper, Quad Cortex, és még sorolhatnám. Ezek mind jó szolgálatot tudnak tenni stúdiós körülmények esetén, a The Fighter albumon is használtam őket, koncerteken viszont érzésem szerint nem képesek azt visszaadni, amit egy csöves erősítő, ezért színpadon továbbra is a hús-vér cuccoknak szavazok bizalmat. Volt egy idő, amikor azt hittem, hogy a csöves érának tényleg végérvényesen leáldozott, a Kemper majdnem meggyőzött arról, hogy koncerteken is a modellezésé a jövő. Aztán néhány ilyen módon lejátszott bulit követően hazamentem és újra bedugtam a gitáromat a csöves motyóba. Mondanom sem kell, a különbség elképesztő volt a valódi erősítő javára. Amikor az ember, a gitár és az erősítő organikus triója együtt dolgozik, azt semmilyen technológia nem képes utánozni, legyen az bármennyire is briliáns fejlesztés.
Az effektek terén is régisulisan gondolkozol és a kispedálokat részesíted előnyben?
Abszolút! Egy hatalmas pedálboard található a színpadon előttem, amiben sokkal több pedál található, mint amennyi feltétlenül szükséges, de nem tehetek róla, eléggé kocka vagyok, amikor ilyesmiről van szó! (nevet) Imádom az összes gitározással kapcsolatos kütyüt és használom is őket, még akkor is, ha éppen nem tűnik annyira lényegesnek. Az emberek gyakran kérdezgetik, hogy mi szükség van egy Deep Purple-koncerten ennyi pedálra, én azonban szeretem, ha különböző hangzások bevonásával fűszerezhetem a jól ismert témákat, természetesen a jó ízlés határain belül. Persze tudom, hogy Ritchie nem használt ilyeneket a ‘70-es években, erre mindig emlékeztetnek, de ma már más idők járnak és bizonyos mértékig azért nem árt haladni a korral.
Említetted, hogy készül az új stúdiólemez. Jelenleg melyik fázisnál tart a csapat ezt illetően?
Túl sok konkrétummal még nem tudok szolgálni, de folyamatosan írjuk a dalokat, és az eddig elkészült anyag kimondottan tetszetős. Nagy örömömre szolgál, hogy dalszerzői minőségben is rendesen kivehetem a részem a munkából, tehát ahogy korábban mindig, most is öt ember elképzeléseiből áll majd össze a Deep Purple zenéje. Ismét Bob Ezrin producerrel dolgozunk, de hogy mikor jelenhet meg a korong, arról még sejtésem sincs, mert már a jövő évi naptárunk is egyre telítettebb az újabbnál is újabb koncertdátumokkal…
A szavaidból úgy tűnik, hogy a Deep Purple nyugdíjazása jelenleg nincs napirenden…
Noha a többiek életkora elméletben már indokolhatná a nyugdíjba vonulást, én azt látom, hogy tele vannak energiával és szerencsére eszük ágában sincs megállni. Több mint inspiráló színpadon lenni velük, annyi évtized után is árad belőlük a mágikus zeneiség. Noha a 44 évemmel messze a legfiatalabb vagyok a bandában, mégis ámulatba ejt az, amit látok tőlük. Bárcsak nekem is megadatna, hogy majd ennyi idősen ilyen formában lehessek! Ebből is látszik, hogy az életkor csak egy szám, amivel nem feltétlenül kell foglalkozni!
Írta: Danev György
Fotó: Aggie Anthimidou, Morten Rygaard
.jpg)
2023. július 13. 10:25