Sidd DeVille: „A zene nekem mindig az alfa és az omega volt”
Idén májusban indult el szóló karrierje útján Sidd DeVille (Boda Ákos). Sidd zenei karrierjét túlnyomó többségben a hagyományos rock n’ roll tette ki, bizonyított korábban olyan formációkban, mint a Guns N' Roses Experience UK, a Machine Mouse, a Holiday Crüe, vagy éppen a Helldorado. Az előadónak eddigi pályája során lehetősége volt fellépni Európa legtöbb országában, akad hát története bőven. Ezekből szemezgetünk most egy kicsit, hiszen ahogy ő mondja, az élet túl rövid ahhoz, hogy átaludjuk.
Debrecenben születtél. Mi jut eszedbe most, hogy megemlítem ezt a várost?
Felnőtt életem nagy részét Budapesten éltem le. Gyakorlatilag minden fontos dolog, legyen az karrier vagy magánélet, siker vagy kudarc itt, a fővárosban történt velem. Huszonkét éve élek Budapesten, szóval igazából Debi nekem nem sokat jelent. A maradandóság városa. Lassan fejlődik, a vezetés finoman fogalmazva nem a legkompetensebb. Vannak ott barátaim, a szüleim, az öcsém ott élnek, de ezen kívül sok jót nem tudok mondani róla. Nem véletlenül jöttem el egyetem után, amint lehetőségem volt rá. Magyarországon minden Budapesthez köthető, média, fellépési lehetőségek, minden zenéhez, tévéhez, irodalomhoz, filmhez, kultúrához köthető dolog. Budapest volt az én Hollywoodom, tudtam, hogy ha bármit el akarok érni, ezt Magyarországon csakis itt érhetem el. Debrecen a kilencvenes években kemény hely volt, rengeteg balhé, drogok, gengszterek, nagyon kemény éjszakai élet volt. Ugyanakkor rengeteg klub volt, az élő zene virágzott akkoriban, sok zenész volt jelen. Divat volt, mai napig divat Debrecenben zenélni, lásd Rock Suli például, ahová jártam is két hetet. Szárnypróbálgatásnak jó volt az az időszak.
Mikor érezted először, hogy te jobban kötődsz a zenéhez, mint mások?
Már egy éves korom előtt, a zene volt az első, ami érdekelt, mozgatott. Családi legenda, valószínűleg így is történt, hogy már a rácsos kiságyban megőrültem a rádiótól, bármilyen modern dal ment, ugráltam, nem bírtam magammal. Faterom nagy zenerajongó volt nagy hifi toronnyal, bár inkább popzenéket bírt, rengeteg country is ment. Meg az akkori Abba, Boney M.,velük a dallamok meg harmóniák iránti vonzalmam is kialakult. Szintén családi sztori, de erre én is emlékszem, második születésnapomra választhattam ajándékot, és akkor engem kettő dolog inspirált, az űrutazás és a zene. Egy csillagászati földgömb, melyen világítottak a csillagképek, és egy gyerek gitár között vacilláltam. Mondanom sem kell, végül a gitár nyert, elképesztően vonzott ez a hangszer. Ez a mai napig így van. Úgyhogy két éves koromban megkaptam az első hangszerem, amin persze nem tudtam játszani, úgyhogy egész nap csépeltem a húrokat, a szomszédok nagy örömére, és persze énekeltem is mellé. A zene nekem azóta is mindig az alfa és az omega volt! Egyszerűen nem tudtam soha nélküle élni. Mindig szólnia kellett, mindig szólt a fejemben is. Mindig dallamok töltötték be az agyam. Vagy ritmusok, vagy ütemek. Később beírattak zenesuliba, ahova kénytelen voltam eljárni, mert csak így járhattam karate edzésekre, ami akkor szintén mániám volt. Muterék kompromisszumos megoldásként belementek, hogy ha járok szolfézst tanulni, mehetek verekedni. Utólag látom, hogy milyen jól tették. Énekkaros is voltam, sulik közötti versenyeken vettünk részt, ezeket rendre megnyertük. Nem állítom, hogy miattam, de azóta csak én maradtam ezen a pályán.
Emlékszel az első szereplésedre?
Első közönség előtti szereplésekkel kapcsolatban több emlékem is van. Például énekkari fellépések elsősorban még gyerekkorban, versenyeken főleg. Sokat tanultam ott a szólamok meg az összhangzat terén. Meg előadásban is, volt egy nagyon jó arc tanárnéni, aki kezdetleges előadói tippeket adott, hogy hogyan mosolyogj, hogyan varázsold el a közönséget, ami nekem kilenc-tíz évesen nagyon bejött, próbáltam alkalmazni őket. Rock n’ roll irányban pedig az első igazi saját koncertem 1995-ben volt, az első zenekarommal. Mindscream volt a neve, sok saját dal mellett Metallica, Aerosmith, Guns meg Alice in Chains feldolgozásokat játszottunk. Itt éreztem először meg a színpad, az élőzene varázsát. Addigra a család szétesett, fater lelépett, nem voltam túlságosan barátságos vagy jó gyerek tinédzserként. Próbáltam valahogy megőrizni az ép elmémet, nem alkoholistává vagy drogossá válni. Mivel tök csórók voltunk, a zenén meg az embertelen siker utáni vágyamon kívül sok minden nem volt, amivel kitűnhettem. Így teljesen megszállottá váltam. Koncerteket szerveztem, csináltam a zenekaraimat, dalokat írtam, arról ábrándoztam, hogy elhúzok Budapestre és híres leszek.
Az egyetemen angol szakon tanultál. Miért?
Az angol nyelv, angolszász-amerikai kultúra szintén egy éves korom előttől megszállottan érdekelt. Hat évesen láttam először a Star Wars-t moziban, felirattal. Nem értettem, miért nem értem, de nagyon tetszett a nyelv hangzása. Aztán rájöttem, hogy a kedvenc dalaim is mind ezen a nyelven szólalnak meg. A dalszövegek, filmek, később újságok, könyvek mind erre tereltek, így mikor a gimnázium negyedik osztályában el kellett dönteni, mit kezdjek az életemmel, jelentkeztem angol nyelvtanári szakra. Muter is, nagymuter is tanárok voltak, adta magát a dolog. Mire egyetemista lettem, már annyira elkapott a rock n’ roll, a zenei élet, az éjszaka meg ami ezzel jár, hogy nem éreztem nagyon a szitut. Még kevésbé bírtam a kötöttségeket. Mondjuk sokat tanultam az angol nyelvről, történelemről ott, tanultam pszichológiát meg mindenféle okos dolgot az anglo-saxon földművesek szerszámairól, viszont láttam, hogy nem az az én utam. Jó volt skót és kaliforniai professzorokkal találkozni, meg rengeteg jó csaj járt a suliba. De sokkal több nem lettem ott, legalábbis nem a szervezett oktatás miatt.
Megannyi formációban bizonyítottál már az évek során. Melyikre miért vagy büszke? Mit tanultál a különböző időszakokból?
Mindscream: Első zenekarommal, még Debrecenben megnyertünk egy 1995-ös tehetségkutatót, ahol stúdióidőt kaptunk. Ezután vettem fel életem első demóját, öt dallal. Már nincs meg, de ezúton is kérem akkori barátaim, zenész kollégáim, ha van nektek belőle példány, vegyük fel a kapcsolatot! Sokat koncerteztünk, ez ilyen rock’n’roll, grunge metal keverék volt. Aztán kezdtem kinőni a várost, feloszlott a banda, zenekar nélkül maradtam. Írtam továbbra is a dalaim, felvettem még két demót külön, illetve vendégzenészekkel.
Alabama: 1999-ben Kovács Kornél barátommal megcsináltuk a zenekart, ahol klasszik cover dolgokat játszottunk. Chuck Berry, Stones, Lenny Kravitz, Smokie, Aerosmith, Republic, Queen, Guns vagy RHCP vonalon, minden fain slágert. Rengeteget játszottunk Debrecenben és környékén, itt már gázsiért. Lebujokban, bulikon, western csehókban zenéltünk, iszonyat kemény, szombat éjjeli beokosozott közönségnek. Általában, ha pár szám után nem táncoltak, elkezdtek beszólogatni meg keménykedni. Ezek ilyen megtermett vidéki gengszterek, szabadnapos rendőrök voltak a csajaikkal. Ott tanultam meg bánni a szombat esti publikummal. Nagy iskola volt.
Sucker Punch: Aztán Budapestre költöztem, folytattam tovább a keresést meg a dalírást. Óbudai albérletünk előtti telefonfülkéből próbáltam koncerteket szervezni, az akkori hirdetőújságokban adtam fel zenekart keres hirdetést, a Pesti Est-ben minden héten nézegettem az énekest keresünk apróhirdetéseket, akkor indultak az online fórumok, ott is jelen voltam. Így találkoztam az akkori Sucker Punch zenekarral. Lenny Kravitz szerű RNR zenekar volt, énekest kerestek, mert a gitáros srác, aki énekelt, okosan felismerte, hogy a továbbjutáshoz kell egy külön énekes. Ez lettem én. Koncertek következtek, felvettünk egy lemezt. Ebből a zenekarból lett a Hollywood Rose, az első magyar GN’R Tribute, amiben alapító tag voltam. Itt nagyon beindult az élet, koncertek, külföldi utazások, bulik, partik, minden megvolt az éjszakából. Elképesztő sztorik, botrányos dolgok történtek. Többször benne voltunk a két nagy kereskedelmi televízió különböző műsoraiban, pörgött a világ. Innen 2006-ban jöttem el, akkorra a zenekar részemről érdektelenné vált.
Candy Shop: Újabb saját zenekar következett, ahol poposabb rock n’ roll-t játszottunk. Felvettünk egy lemezt, a klipet játszotta is az akkori zenetévé. Remek zenészekkel volt szerencsém játszani, sokat adott a Candy. YouTube-on még láthatóak a felvételek, illetve hallhatóak a dalok. A zenekar elfáradt a be nem futástól, hiszen a többiek idősebbek voltak nálam. Egyszer csöngött a telefonom, egy energikus hang szólt bele: „Hello, Kiss Endi vagyok a Hooligans-ből. Lenne kedved énekelni pár Mötley Crüe dalt egy divatbemutatón?”
Holiday Crüe: Nyilván Endi felkérésére nem mondtam nemet. Kiderült, hogy pár évvel azelőtt Endi látott a Candy Shop-pal Mötley-t játszani, innen jött az ötlet. Az alkalmi formációban Pocky Demon a Kiss Forever Band-ből, és Mikky Slade a Disco Express zenekarból vett még részt. Elkezdtünk próbálni, így alakult meg a Holiday Crüe 2007. októberében, ami végül tíz évig működött.
Helldorado: Eközben még egy pécsi zenekar menedzsere is megkeresett, hogy énekest vadásznak. Igent mondtam, ez a zenekar is tartott több, mint tíz évig. Ekkoriban csinálta Pocky barátom a JOLLY ROGER nevű zenekarát, ahol a külföldi koncertek és a zenei dolgok színesítése miatt szintén akartak egy énekest, mi meg akkor ugye már amúgy is együtt játszottunk, így ide is beszálltam. Felvettünk egy lemezt a Tom Tom Records gondozásában, ami magyarul és angolul is megjelent, Magyarország mellett négy európai ország piacán. Remek kritikákat kaptunk, az „El Diablo” című, egyébként korhatáros klipet is játszogatták az akkor még működő televíziók. A klip érdekessége, hogy a főszerepet Mészáros Dóra felnőttfilmes, aktmodell alakította, egyszál semmiben. Érdekes, emlékezetes forgatás volt!
Dust N' Bones: A Helldorado és a Jolly Roger időszakában a Dust N’ Bones GN’R Tribute énekes nélkül maradt. Nem kellett agysebészet hozzá, hogy elkezdjünk együtt dolgozni 2012-ben. Rengeteg koncertünk volt Németország, Ausztria, Franciaország, Olaszország és kis hazánk klubjaiban, fesztiváljain, koncerttermeiben. Tizenkét év alatt rengeteg dolog történt, imádtam azt a korszakot. Itt azért szerencsére jóval kevésbé volt meredek a sztori, mint anno a Hollywood Rose-ban, profibb zenekar, jobb zenészek alkották a DN’B-t.
Machine Mouse: Egy Holiday Crüe koncert után 2015-ben Raga, a Machine Mouse alapító tagja egy klubban odajött dumálgatni, megemlítette, hogy újra akarja indítani a Machine Mouse-t, énekeseket hallgatnak meg. Én még gimis koromból ismertem őket, az ős-MM-t, láttam őket turnézni Debrecenben a koncertjárós tizenéves éveim alatt, mikor a Sing-Sing-től a Hooligans-en keresztül minden létező élő zenei koncertre eljártam. Meg később is bírtam őket, amikor befutottak a „Játékos”-sal. Igaz, először azt hittem, a Hooligans új dala, de ettől függetlenül tetszett, úgyhogy mondtam, hogy érdekelne a dolog. Elkezdtünk próbálni, úgy alakult, hogy 2015-től 2018-ig én lettem az új Machine Mouse énekese. Csináltunk pár dalt, jó néhány koncertet. Néhány velem készült dal mai napig hallható a rádiókban.
MOTR Music to kill for: Kovács Axel barátom, akivel még Debrecenből ismertük egymást, egy átmulatott éjszaka utáni beszélgetés során fejembe ültette az elektro-dance vonalat. Axellel mindketten az Ady Endre Gimnáziumba jártunk. Ő fölöttem járt. Annyit láttam belőle, hogy egy fekete sztreccsnacis, Skid Row pólós, hosszú hajú rock n’ roller srác, rojtos bőrdzsekiben, aki mindennap más csajjal mászkál. Én meg voltam a hátrányos helyzetű, Metallica pólós tinédzser, felnéztem rá. Főleg, amikor kiderült, hogy szintén énekesi bravúrokra tör. Tesi óra után folyton bement az öltöző zuhanyzójába, Bon Jovi dalokat ordítozott ott. Később összehaverkodtunk, lejártam a koncertjeire. Aztán ugyanarra az egyetemre is jártunk, angol szakra. Neki akkor indult a Kerozin, nekem a zenekarosdi. Bírtam a Future Sound of London meg Aphex Twin vonalat, amiket még Playstation játékokból ismertem. Kiderült, tud nekem segíteni a kapcsolatain keresztül a dalok elkészítésében, így megszületett az MOTR formáció, projekt, amelyben rock n’ roll giga slágereket techno-rock verzióban vettem fel. A „Knockin’ on Heaven’s Door” című Bob Dylan dalhoz készítettünk egy kiváló klipet is. Közben működő zenekaraimmal turnéztam, koncerteztem itthon és külföldön egyaránt.
The Guns N' Roses Experience: Eljött 2020, a lezárások. Az egész zeneipar lerokkant, gyakorlatilag a teljes szakmát kicsinálta a sok korlátozás. Hirtelen minden projektem odalett, semmim nem maradt. A hírnévvel együtt a barátok száma is párhuzamosan csökkent, nem annyira meglepő módon. Valahogy kevesebben kerestek, megcsappant az addigi dörgölődzők száma. Ebben a mélyrepülésben egyszer kapok egy üzenetet egy angol úriembertől, 2020. nyarán, hogy ő a GUNS N’ ROSES EXPERIENCE UK menedzsere, és énekest keresnek. Mondtam neki, persze, én pedig a Vatikánnál vagyok anyagbeszerző, ne fárasszuk egymást. Felhívott, tényleg ő volt. Állást ajánlott a zenekarukban. Fontos kiemelni, hogy maximálisan tiszteletben tartották a többi produkcióm koncertjeit, tehát működött volna a dolog „az első lekötött koncert érvényes bármely zenekarnál” alapon. Igent mondtam, így 2020. novemberében kimentem két hónapra próbálni meg akklimatizálódni. Azonban a lezárások miatt csak 2021. májusában indultak a koncertek, azóta viszont magyarként egy angol nemzetiségű Guns Tribute énekese vagyok, rengeteg koncerttel Angliában. Ezen a nyáron már Franciaország, Belgium, Ciprus, Írország és Skócia területén is koncertezünk.
Játszottál Európa számos országában. Szerintem sokan kíváncsiak vagyunk a te kirívó történeteidre turné, koncertek szempontjából. Melyik a top 3 emlékezetes bulid? Miért?
Nehéz több, mint húsz évnyi színpadi zenélés után három top élményt kiemelni, de megpróbálok három jelentős sztorit elmesélni. Elsőként a legelső, mert ez olyan, mint az első szerelem, első szex, első drogos élmény… A színpad is drog, ha egyszer elkap, nem menekülsz. Nálam ez 1995. nyarán volt, Debrecenben az akkori Rock Café színpadán. Előző nap próbáltunk, az akkori dobos srác a buszon hagyta a kulcsát. A koncert napján elmentünk a buszállomásra, ahol tök udvariasan érdeklődtünk az információs hölgynél, aki minősíthetetlen hangnemben kiabálni kezdett, becsapta az üvegablakot a könyökömre. Én pedig felhúztam magam, könyékkel bezúztam rá az ablakot. Csak úgy záporozott az üveg. Természetesen megvágott, úgyhogy a vér is szépen beterített mindent. Hívták a mentőt meg a zsarukat. Szerencsére a nő a rendőrökkel is ordítozott, úgyhogy látták, nem én voltam a hunyó, megúsztam. Viszont a mentő kórházba vitt, ahol összevarrtak. Onnan mentem este koncertre. Van is valahol egy videó a buliról, ahogy bekötött karral énekelek. Hatalmas buli volt, ráadásul híre ment, mekkora huligán vagyok, pedig alapvetően udvarias, rendes arc vagyok.
Aztán a másik nagy élmény a Hollywood Rose-zal történt, a Twisted Sister előtt játszottunk a legendás Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Koncert előtt találkoztam a Dee Snyder-rel, a Twisted világsztár énekesével, aki kedvesen felajánlotta, használjam csak a világító, pink mikrofonállványát nyugodtan. Dee Snyder 195 cm magas, kigyúrt, akkoriban már ötvenes rocksztár, ez kelthetett volna bennem gyanút, de amúgy is meg voltam illetődve a megtiszteltetéstől. Elkezdődik a koncert, rohanok ki, kapom fel az állványt, azaz kapnám fel, mert mint kiderült, ez az óriás faszi egy húsz kilós fekve nyomó rudat használt rózsaszínre festve. Aznap este nem volt túl sok rohangálás meg mikrofonpörgetés részemről.
A harmadik, legújabb emlékezetes történetem idén áprilisban esett meg, méghozzá Dover városában, az Egyesült Királyságban. Nagy koncertterem, színpad előtt korlát. Teltház, elől csajok. Látom, hogy középen álldogál egy húsz körüli angol kislány, hatalmas szemekkel bámul. Egy alkalommal elkapta a karom, odahúzott magához, és a fülembe ordítja: „I love you”. Én pedig, mivel úriember vagyok, megfogtam a kezét, kezet csókoltam neki, biztosítottam róla, hogy az érzés kölcsönös. Innentől nem volt megállás, a kishölgy teljesen beindult. A „Knockin’ on Heaven’s Door” alatt láttam, hogy baj lesz. A lány, mint a „Kör” című filmben a csaj a tévéből, mászott át az állványon, jött fel a színpadra. Az egész öt másodperc alatt lejátszódott. A hölgy a nyakamba ugrott, csókolgatott, ordítozta, hogy mennyire szeret. Én énekeltem volna, de nem tudtam tőle, úgyhogy kitartottam a mikrofont a közönségnek, akik röhögtek, énekeltek, tapsoltak. A zenekarom röhögött rajtam. Kicsit lassúztam vele, megpaskolgattam barátságosan a vállát, közöltem, hogy én is szeretem, majd végszóra, mint a filmekben, megérkezett a biztonsági személyzet, lekísérte a hölgyet a színpadról. Mondjuk ez még mindig barátibb sztori, mint 2005-ben Budapesten, az egykori Wigwamban, ahol két hölgy az első szám alatt lerángatta rólam a skót szoknyát. Akkor még hagyományosan hordtam, tehát nem vettem alá semmit… Úgyhogy egyik kézzel a szoknyát tartottam, másikkal a mikrofont, próbáltam befejezni a „Welcome to the Jungle”-t. A magyar lányok világbajnokok, verhetetlenek. Mindenben!
Idén szóló karrierbe kezdtél. Mikor fogalmazódott meg benned ez a vágy?
Szólókarrierem oka elsősorban az a vágy, hogy nyomot hagyjak a világban, még mindig a zene által. Nekem a zene a minden. Dalokat írok gyerekkorom óta. Mivel a világ úgy változott, hogy a hagyományos zenekari munka egyre nehezebbé válik időhiány, kiszoruló és dráguló próbahelyek miatt, úgy döntöttem, a bennem még mindig ott lappangó dalokat modern formában, mai sound-dal, mai hardverekkel magam fogom megírni, felvenni, megjelentetni a modern technika adta lehetőségeket kihasználva. A lezárások és a világban történő változások, összezördülésem a törvénnyel, a kiábrándultság és egy komolyabb betegség rádöbbentett, hogy nem élünk örökké, minél több dolgot meg kell élni azokban az években, amiket kaptunk. 20 év rock, négy lemez, rengeteg zenekari és stúdiómunka után akartam valamit, ami csak az enyém, az én dalaim, az én hangzásom. Kortárs, hallgatható popzenében gondolkodom, hiszen ezt az oldalamat kevésbé volt alkalmam megmutatni. Még a hip-hopba is belekontárkodom. Az a saját magam által állított szabály, hogy nincs szabály. Kellemes, dögös, menő, hallgatható, modern és dallamos popzenét akarok csinálni. Az élet rövid ahhoz, hogy átaludjuk!
Mesélj az eddig megjelent szóló dalokról!
Első lettél: Stílusosan ez a szám jött ki először. Ebben a dalban életemben másodjára a hip-hop vizeire eveztem. Életrajzi ihletésű szöveg, mivel gyerekkoromban nem éltünk túl nagy lábon, mindenért meg kellett küzdenem. A dal egyfajta ars poetica is, a refrénben főképp, hiszen mit számít, ki mit mond, vagy hogy furcsán néz rád... Senki nem tudja, hogy a másik ember min ment keresztül. A „Vesztesnek hívtak, de első lettél” sor egyfajta biztatás. Rengeteg barátot elvesztettem, sokan feladták. Nem szabad. Nyerni kell, tovább menni. A verzében köszönetnyilvánítást tettem azoknak a csajoknak, barátoknak, kollégáknak és anyumnak, akik kitartottak mellettem, bármi is volt. Köszönöm, nélkületek nem lennék itt!
Highway to Hell: Bár sosem voltam fanatikus AC/DC rajongó, de ezzel a dallal foglalkozni szerettem volna. Pop-dance alapokra ültettem át progresszíven, táncolhatóan, az eredmény pedig szerintem egy újszerű kuriózum. 2017-ben játszottunk egy kiváló német AC/DC Tribute-tel, a HELLFIRE-rel. Megkértek, menjek fel velük a színpadra, de én nem ismertem az AC/DC-t, tényleg nem voltam rajongó. Akkor ráadás dalként a „Highway to Hell” lett kiválasztva. Gyorsan megnéztem a szöveget Google-on, leírtam egy A4-es papírra a részem, mire sorra kerültem, nagyjából memorizáltam. Olyan jól sikerült, annyian megnézték YouTube-on, hogy onnantól kezdve minden alkalommal, mikor AC/DC tribute zenekarokkal játszottunk, mindenki fel akart rángatni a színpadra. Így hát gondoltam, megcsinálom ezt is.
Örökké nem eshet (Vad szívvel): Ezt a dalt még a 2010-es évek derekán írtam, eredetileg egy akusztikus, tábortüzes dalnak szántam. Aztán a Machine Mouse-ban majdnem megcsináltuk, de végül feloszlott a zenekar. Kézenfekvő volt, hogy elkészítem magamnak. A címet a „Holló” című film inspirálta, de mivel több embert is megmozdított anno, én hozzá tettem a „Vad Szívvel” címet is zárójelben, hogy egyértelmű legyen a lejátszási listákban, hogy ez az enyém. A kedvenc David Lynch filmem címe „Wild at Heart”. Örökké nem eshet, ebben minden benne van. Változni néha fáj, és ha a felhők fölé vágysz, élj úgy, hogy semmit se bánj! Sztenderd lázadozó pop szöveg, mégis benne van minden. Szeretem az ilyen szövegeket. Tapasztalatom szerint az emberek szeretik, ha megindít bennük valamit egy egyszerűbben megírt sor. A verzéket egy csaj, illetve egy kapcsolat vége inspirálta. Nem agysebészet, de mégis sokaknak bejön, a visszajelzések szerint sokaknak ez a kedvence.
Egy kortyot a fényből: Két nyelven is kijött ez a szerzemény. Számomra ez képviseli legjobban azt, amit csinálni akarok a szóló pályámon. Megindító, slágeres, kicsit mélyebb szövegű dal, természetesen ez is egy tehervonat erősséggel belém csapódó, vámpír-jellegű románc nyomán született. Nekem ez a kedvencem, a szöveg itt kicsit nyakatekertebb, én így szeretem. Egyébként Csordás Tibi és a Fiesta volt a titkos inspiráció, imádom a „Jött veled a nyár” című dalukat, szerettem volna egy hangulatban hasonlóan romantikus dalt. Persze sajnos én erre nem vagyok alkalmas, nem vagyok hősszerelmes típus, úgyhogy az én balatoni dalomban éjszaka van, és jönnek a vámpírok. Ettől egyedi.
Hatos Niki
.jpg)
2022. november 12. 06:16