MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

REB BEACH – Kilátás bentről

A View From The Inside címmel nemrég instrumentális szólólemezt jelentetett meg Reb Beach. A Winger és a Whitesnake virtuóza nem évek, hanem egyenesen évtizedek óta adós volt ezzel a koronggal, hiszen már legalább két ízben nekiveselkedett egy gitáranyag kiadásának: először 1986-ban, amikor session zenészként többek között olyan előadók számára dolgozott, mint Eric Clapton, Bob Dylan, Roger Daltrey, Chaka Khan, Howard Jones és a Twisted Sister; akkori erőfeszítései később The Fusion Demos címmel váltak elérhetővé. Másodszor a Winger 1993-as ideiglenes feloszlásakor fordult meg a fejében az önálló hangszeres album gondolata, ám akkor a zenei klíma nem kedvezett ennek. Bő negyed század is eltelt azóta, Reb azonban nem adta fel régóta dédelgetett álmát, folyamatosan írta dalait, az eredmény pedig végre testet ölthetett egy kiváló lemez formájában. A több projekten is gőzerővel dolgozó gitáros eme új munkájáról osztotta meg gondolatait velünk.

Amikor pár hónapja híre ment, hogy instrumentális gitáralbummal jelentkezel, azt gondoltam, hogy “ennek már 30 éve meg kellett volna történnie.” Miért vártál ezzel ennyi ideig?

Való igaz, hogy már úgy 30 éve is készítettem demókat egy majdani gitárlemezhez. 1993-ban, amikor a Winger széthullott, próbáltam szerződéshez jutni, ám mindenki azzal jött, hogy az előéletem miatt inkább készítsek énekes lemezt. Végül megfogadtam a tanácsot és megcsináltam a Masquerade címet viselő agyagot, amire ma is rendkívül büszke vagyok. A másik ok, amiért nem jött ki előbb ez az instrumentális dalcsokor, az életformám. Turnézó zenész vagyok, aki nagyon ritkán van otthon. Az elmúlt évtizedekben, amikor véletlenül nem voltam úton, mindig akadt valami olyan határidős munkám a Winger, a Dokken és a Whitesnake kapcsán, melyek elsőbbséget élveztek és ami miatt az instrumentális dalaim háttérbe szorultak. Nem volt ezzel amúgy bajom, elfogadtam, hogy csak amolyan hobbiként foglalkozhatok ezzel késő esténként a garázsban. Arról viszont nem tettem le, hogy egy szép napon majd kipofozom az ötleteket, normális körülmények között felveszem, majd megjelentetem őket. Ennek pedig ebben az évben jött el az ideje, a Covid-járvány ugyanis lehetőséget adott számomra, hogy hús-vér zenésztársak segítségével, igazi stúdióban rögzítve, keverve és maszterelve igazságot szolgáltathassak ezen daloknak.

Valamiért úgy emlékszem, hogy a ‘90-es évek közepén Mike Varney megkeresett egy instrumentális gitáralbumra szóló ajánlattal, de visszautasítottad…

Nem emlékszel pontosan! (nevet) Mike volt az első, akinek elküldtem a demómat, de ő volt az, aki visszautasított! Azóta akárhányszor találkoztunk, mindig elmondta, hogy mennyire megbánta, mert a dalaimat nagyon szerette. Akkoriban súlyosabb, keményebb zenékkel foglalkozott a Shrapnel kiadó keretein belül, ez lehetett az oka, amiért végül nem jött össze az együttműködés. Viszont egyszer felkért arra, hogy készítsek egy közös lemezt Greg Howe-val, annak viszont én nem láttam értelmét. Greg már akkor is köröket vert rám minden szempontból!

Az új albummal mennyire akartad más aspektusokból is láttatni a játékodat?

A játéktechnikai szempontokat nem igazán vettem figyelembe. Az volt a fő célom, hogy emlékezetes dalokat írjak, olyanokat, amelyek ének nélkül is megállják a helyüket és képesek fenntartani a hallgató érdeklődését. Igazság szerint a gitárhangzásom mindig ugyanolyan, a tónus sosem változik. Természetesen a szólózás tekintetében nagyon magasak az elvárásaim magammal szemben, de egy közepes dalt akkor sem tudnék megmenteni, ha én lennék a világ legjobb szólógitárosa.

A lemez a Black Magic című kultikus darabbal indul, amit eredetileg 1992-ben írtál a Guitar World magazin Guitars That Rule The World című válogatásalbumára. Amikor úgy 25 éve először hallottam ezt a számot, nem akartam hinni a fülemnek: az egyik legőrültebb szólógitározás volt, amit addig hallottam. Mennyire kihívás manapság ezt eljátszanod?

Ma is komoly kihívást jelent, ebben biztos lehetsz! Tele van eszelős tremolókaros trükkökkel, és az egész dal baromi gyors. Nagyon boldoggá tesz, hogy végre olyan körülmények között vehettem újra, amit mindig is megérdemelt volna. Az eredeti felvétel 8 sávos kazettára készült, dobgéppel. A mostani változat úgy 5 milliárdszor jobban szól!

A Guitars That Rule The World anno egy érdekes lemez volt, hiszen az akkor idők prominens gitárhősei járultak hozzá egy-egy különleges felvétellel és mindenki nagyon meg akarta mutatni, hogy mit tud. Volt köztetek rivalizálás? Mely gitárosok munkái tetszettek leginkább?

Nos, leginkább a saját dalommal voltam elfoglalva, boldog voltam, hogy szerepelhettem a kiadványon! Az az igazság, hogy olyan régen volt ez, hogy már nem is nagyon emlékszem a többiek darabjaira. Azt tudom, hogy számos különféle stílus felvonult a korongon, de nem gondolom, hogy bárki is versengésként fogta volna fel a lehetőséget.

A Cutting Loose című dal a másik olyan, ami ismerősen csenghet a rajongóidnak, hiszen ez annak idején hallható volt a gitároktató VHS-kazettádon. Mi a története ennek a darabnak?

A Cutting Loose-t kimondottan a videó számára írtam, viszont úgy került fel rá, hogy címet nem adtam neki! Persze ez azt eredményezte, hogy attól kezdve mindenki az kérdezgette, hogy “mi a címe az első dalnak a kazettán?” (nevet) A karrierem legnagyobb talányává vált, mert sosem tudtam mit mondani erre. Mivel mindenki szerette, viszont a Black Magichez hasonlóan ez is katasztrofálisan szólt, úgy döntöttem, hogy újra felveszem ehhez a lemezhez. Némi változtatást is eszközöltem benne, az eredeti elképzelést megtoldottam még néhány fogós melódiával.

Erőteljes ‘70-es évekbeli fúziós hatások és funk-elemek érhetők tetten számos dalban, ilyen a Whiplash, a Hawkdance, a Little Robots és a Attack Of The Massive…

Ez az, amit mindenképpen meg akartam mutatni és ennek érdekében meg is kértem Kip Wingert, hogy szerezzen nekem egy olyan billentyűst, aki otthonosan mozog az autentikus ‘70-es évekbeli billentyűs hangzások között, vágja a Hammond B3, a Fender Rhodes és a Clavinet világát. Paul Brownt javasolta, aki tökéletes választásnak bizonyult. Ha instrumentális zenéről van szó, akkor ez az a stílus, amihez a leginkább vonzódom.

A Hawkdance végén találni egy meglepő és humoros akusztikus outrót…

Szükségem volt valami levezetésre és azt éreztem, hogy a dal valami olyanért kiált, ami némileg elüt tőle. Kipróbáltam több dolgot, de az akusztikus téma jött be legjobban. Mindenkinek tetszett, egyedül Kip utálta. Persze ez nem meglepő, Kip mindent utál… (nevet)

A The Way Home szám a smooth jazz területén kalandozik, legalábbis az akkordmenet ezt az érzést sugallja…

Totál Jean-Luc Ponty a dal, aki egyébként a kedvenc instrumentális művészem. Akár ő is előállhatott volna ezzel az alaptémával, amire a szólista napokon keresztül szólózhat egyfolytában. Fantasztikus akkordokat találtam hozzá és azonnal tudtam, hogy egy komplett dalt fogok építeni belőlük!

Az Infinitóban slide-gitárt is találni. Mióta használod ezt a technikát? Igazság szerint még sosem láttalak slide-dal az ujjadon…

Körülbelül öt slide-riffet ismerek, és lehet, hogy még sokat is mondok! (nevet) Igazság szerint a gitárjaimon túl alacsonyra vannak állítva a húrok ahhoz, hogy normálisan lehessen slide-olni rajtuk, ezért valószínűleg a jövőben sem fogsz látni színpadon slide-gitározni!

Az album egyetlen balladisztikus szerzeménye a Sea Of Tranquility. Más hozzáállást és gondolkodást igényelt a megírása, mint a korong többi része?

Mindenképpen, hiszen egy ilyen típusú dalban nem játszhatsz gyorsan. A hosszan kitartott, szárnyaló hangok a főszereplők az ehhez hasonló lírákban. Mindenképpen egy ilyen típusú és hangulatú darabbal szerettem volna lezárni a lemezt, ahogy a Wingerben és a Whitesnake soraiban is szoktuk.

Hallatlanul egyéni módon alkalmazod a tapping-technikát és a tremolókaros manővereket. Hogyan jöttek anno ezek a sajátos elképzelések?

A tapping magától értetődően akkor kapott el, amikor először megláttam az első Van Halen-lemez hátsó borítóját. Akkoriban még nem léteztek videók, így mindössze abban voltam biztos, hogy Eddie a jobb keze egyik ujját is használja a fogólapon. Ez indított el az úton, hogy kitaláljam a saját módszeremet ugyanerre. Ami a tremolókart illeti, Brad Gillisnél csodálkoztam rá valamelyik első Night Ranger-klipben, amikor az MTV beindult. A következő napon már rohantam is a legközelebbi gitárboltba tremolós gitárt venni, majd gyorsan be is zárkóztam vele a garázsba úgy egy teljes évre! (nevet) Szerencsémre egy 12 hektáros területen éltünk, amikor kölyök voltam, így volt rá hely és lehetőség, hogy ne őrjítsek meg mindenkit magam körül az eszelős tremolóvarázslással. Állandóan a létező legnagyobb hangerőn próbáltam előcsalogatni a bizarr karos hajlításokat és a különböző zajokat a hangszerből, folyamatosan ment a dive bomb. Kérlelhetetlen voltam! Ha akkor fültanúi lettetek volna ennek, egészen biztos, hogy megöltétek volna magatokat! (nevet)

Az új lemezt milyen hangszerekkel játszottad fel?

Ugyanazokkal, mint mindent az elmúlt 30 évben: a John Suhr által modifikált régi Marshallommal, ami hasonlóan szól, mint egy JCM2000-es; továbbá egy overdrive pedállal (feltehetően egy Fulltone OCD - szerk.), illetve az EMG hangszedőkkel ellátott Suhr Koa strattal. Utólag egy kis delayt adtam még hozzá, hogy teljes legyen a hangzás.

Mi történik jelenleg a Winger zenekar háza táján? Legutóbb tavasszal beszélgettünk a Black Swan zenekar kapcsán, akkor említetted, hogy alakul az új Winger-album is…

Így igaz. Dolgozunk rajta és óriási lesz! Kip elképesztően magasra tette ezúttal is a lécet: a legtöbb riffemet kihajította a kukába, mert nem voltak elég előremutatóak, progresszívek. Azt mondta, olyan riffet ne mutogassak neki, ami hallatán előre meg tudja mondani, hova fog kifutni a motívum. Nem baj, hiszen legutóbb a Kip által korábban kidobott cuccaimból raktam össze a Black Swan-lemez gitártémáit, Jeff (Pilson) ezeknek is biztos örül majd, amikor nekiállunk a második albumnak. Kippel eddig 11 dalt írtunk, majd ebből kivágtunk az ablakon hatot. Kipnél minden egyes dal esetében a maximum az elvárás. Azt akarja, hogy az összes téma megkerülhetetlen legyen, a létező leggyilkosabb dallamokkal és őrületes zeneiséggel felvértezve. Jövő héten repülök megint Nashville-be, hogy folytassuk a rabszolgamunkát, miközben a tökéletességet hajszoljuk. Csak azt tudom mondani, hogy már a mostani állapotában is jobban szeretem ezt a lemezt, mint a legutóbbit. Ha minden jól megy, jövő nyárra meg is tudjuk jelentetni.

http://www.rebbeach.com/
https://www.facebook.com/RebBeach

Írta: Danev György
Fotók: Brian Kaldorf



 

2021. február 14. 09:12

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA