PAUL GILBERT - „Nagyon egészséges a zenét teljes egészében figyelni”
Paul Gilbertnek sosem kellett a szomszédba mennie néhány fura ötletért és nincs ez másképp mostanában sem: a Mr. Big virtuóza legutóbb azt vette a fejébe, hogy egy komplett nagylemezen állít emléket Ronnie James Diónak, minden idők egyik leghatalmasabb heavy metal-frontemberének. A szimplán csak The Dio Album címmel ellátott korongon Paul gitárja a felejthetetlen énekes pályájának olyan ékköveit kelti újra életre, mint például a Man On The Silver Mountain, a Long Live Rock & Roll, a Neon Knights és a Holy Diver. Ezzel kapcsolatban osztotta meg a legfontosabb információkat velünk.
Honnan jött az ötlet, hogy egy teljes albumot szentelj Ronnie James Dio munkásságának?
PG: Több okból kifolyólag döntöttem úgy, hogy készítek egy ilyen lemezt: először is, azokon a Rainbow- és Black Sabbath-albumokon nőttem fel, amiken Ronnie James Dio énekelt, és azután sem tévesztettem őt szem elől, hogy szólópályára lépett. Ezek a zenék gitáros szemszögből is meghatározták a zenei DNS-emet, a kemény ritmusgitározás és az őrült szólózás óriási hatást gyakorolt rám. A dallamformálási képességemet azonban nem fejlesztették, az ugyanis nem a gitáros dolga volt akkoriban, hanem a Ronnie-kaliberű énekeseké. Ezért mindig a súlyos riffekre és a gyors szólókra koncentráltam, a dallamos gitározás sokáig nem tartozott az erősségeim közé. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy a melódiákat majd az énekes megoldja, de egy idő után már határozott igényt véltem felfedezni magamban a melodikus frázisok kialakítása terén is. Igazi fordulópontot jelentett, amikor 2007-ben Joe Satriani meghívott az aktuális G3 turnéra. Mondanom sem kell, Joe mindig is mestere volt a dallamoknak, tulajdonképpen szólóénekesi feladatkört lát el a gitárja a dalaiban. Jeff Beck ugyanezt csinálta, szinte emberi hangon szólalt meg a hangszere. Szóval ahogy estéről estére szembesültem Joe művészetével, egyre jobban kezdett furdalni a kíváncsiság, majd idővel eljutottam oda, hogy feltettem magamnak a megfelelő kérdéseket: “hol találhatóak a legjobb dallamok? Nyilvánvalóan az énekeseknél. Ki minden idők legnagyobb metálénekese? Ronnie James Dio.” Ezzel meg is érkeztem. Írtam pár listát korábban is arról, hogy mely énekesek műveibe ásnám magam bele legszívesebben és Ronnie neve mindig a névsor elején szerepelt. Ha áttételesen is, de az évek során a tanítványaim szintén jelentős mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy végül errefelé kezdtem kutakodni, ugyanis számtalanszor átrágtuk magunkat együtt a klasszikus Rainbow- és Sabbath-dalokon, és nem csupán a gitárszólamokon, hanem az énekdallamokon is.
Korábban már csináltál egy hasonló felfogású lemezt Stone Pushing Uphill Man címmel, melyen rock-örökzöldeket ültettél át gitárra. Ezúttal is hasonló szellemben láttál neki az énektémák interpretálásának, mint kilenc évvel ezelőtt?
PG: Valóban azzal a lemezzel éreztem rá ennek a dolognak az ízére, azóta viszont rendkívül természetessé vált ez számomra. Olyan volt ez nekem, mint másoknak megtanulni egy idegen nyelvet: ott is a gyakorlás a kulcs, minél többet foglalkozik vele az ember, annál folyékonyabban fog beszélni. Persze ennek ellenére is kihívást jelentett elkészíteni ezt az
új albumot, ugyanakkor sokat segített, hogy ezúttal már gyakorlottan állhattam neki a feladatnak és így jobban észrevettem az apró, de lényeges nüanszokat is. Hangszeres zenészként azt mondom, hogy nagyon egészséges a zenét teljes egészében figyelni. Nem szabad kizárólag a saját hangszeredre koncentrálni, a zene határtalanságát csak akkor tapasztalhatod meg, ha más lényegi aspektusokra is figyelmet fordítasz. Nekem ezt egyre inkább az énekesek munkásságának tanulmányozása jelenti és nagy örömmel tölt el, hogy elmentem ebbe az irányba.
Adnál néhány tippet azoknak, akik esetleg hasonló fába vágnák a fejszéjüket?
PG: Szerintem az első és legfontosabb, hogy olyan dalt válassz, amit nagyon jól ismersz. Nálam az első ilyen a Mercedes Benz volt Janis Joplintól. A Pearl albuma megvolt a szüleimnek és állandóan forgott. Nem hazudok, gyerekként több százszor hallottam a Mercedes Benz dalt, szinte beleégett az agyamba, úgyhogy amikor először próbálkoztam énektémák eljátszásával, rögtön ehhez nyúltam. Lényeges, hogy olyan dallal kísérletezz, ami ennyire benne van a fejedben, mert így nagyobb eséllyel fogod jól kifejezni magad a hangszereden. A másik fontos kérdés, hogy ha adott két hang, akkor hogyan jutsz el egyiktől a másikig? Hogyan valósítod meg az átmenetet? Csúszásokkal a leghatásosabb és még slide-ra sincs szükséged, az ujjaiddal is megoldhatod. A hangképzés a következő lépés: a énekesnek végtelen eszköztár áll rendelkezésére azzal, hogy ott vannak neki a szavak és az artikuláció lehetősége, a gitárosnak viszont ezt különféle trükkökkel, pengetővel előállított felharmonikusokkal, vibratóval kell pótolni. A legnagyobb problémát az egyetlen hangból álló dallamok adják, a Beatles Help dala például ilyen: amikor azt éneklik, hogy “When I was younger, so much younger than”, nos, ez tíz hang és mind ugyanaz! A gitáron nincs meg a szavak adta lehetőség, szóval kreatívnak kell lenned az üveghangokkal és a vibratókkal, hogy valami értelmeset ki tudj hozni ebből. Egy dolog azért vígasztalhat: zongorán még kilátástalanabb lenne a helyzeted egy ilyen témával! (nevet)
Az előbb mutattad a slide-gyűrűt: jól hallom, hogy a Don’t Talk To Stranger dalban használtad?
PG: Igen, de csak bizonyos részeknél tűnik fel. Egyre komfortosabban érzem magam slide-gitározás közben, egy dolgot azonban észrevettem a technikával kapcsolatban: az ember füle nagyon hamar be tud sokallni tőle, ezért csak módjával alkalmazom. Habár kiváló segédeszköznek tartom, mert különleges southern blues-ízt ad a daloknak, de ezt a fűszert csak alkalmakkor akarom érezni, nem állandóan!
Hogyan találtad meg azt a gitártónust, ami leginkább megfelelt az énekdallamok előadásához?
PG: Ahogy már az imént említettem, a különféle módon előállított üveghangokkal való játék alapvetően határozta meg a dallamformálást, ehhez pedig megfelelő hangszerre volt szükségem. Rájöttem, hogy minél rövidebb fogólappal ellátott gitárt használok ehhez, annál nagyobbak a lehetőségeim: egy Strat-stílusú 21 érintős hangszernél a húrláb és a fogólap között jóval nagyobb a távolság, mint egy kétoktávos nyak esetén és így a pengető nem ütközik bele az érintőkbe. Ezért egy öreg Ibanez Roadstar modellt választottam az énekdallamokhoz, egy ‘80-as évek elejéről származó gitárt, ami csodálatosan beérett tónussal bírt. Ironikus dolog ez, mert a metálgitárosok mind megőrülnek a 24 érintős hangszerekért, holott az igazán magasan sikító hangokat pont ezek a 21-22 érintős gitárok produkálják leghatékonyabban! A másik titkos fegyverem a Fernandes Sustainer rendszere volt, amit az egyik Fireman gitáromba építettem be és a Last In Line dalban vettem legnagyobb hasznát: szükségem volt valamire, amivel nagy hangkitartást érhetek el annál a résznél, ahol a csendes intrónak vége szakad és Ronnie heroikusan azt énekli, hogy “we are coming h-o-o-o-o-o-o-o-o-m-e!” A dallamok megkívánták ezeket a nagyon erőteljes, hosszú hangokat, ezért más dalok esetében is kihasználtam a Sustainerben rejlő lehetőségeket és baromira élveztem a vele való játékot!
A Kill The King híres arpeggióihoz egészen különleges hangzást találtál. Milyen pedálból csalogattad elő ezt az érdekes rotary speaker-szerű hangot?
PG: A Neo Instruments cégnek van egy Ventilator II nevű pedálja, ami tulajdonképpen egy Leslie-szimulátor. A Kill The King összes eredetileg Hammond B3-as billentyűs szólamát ezen küldtem át, míg az ezeket harmonizáló gitársávot meghagytam szárazon. Végül annyira jól sikerült ez a rész, hogy az egyik kedvencem lett. Nem is gondoltam, hogy ilyen eredményre fogok jutni vele!
A fő dallamok esetében rendkívül alázatos módon ragaszkodtál az eredeti verziókhoz, a szólóknál viszont rendesen eleresztetted az ujjaidat…
PG: Azon szólók esetében, amelyek az adott dal egészét meghatározó dallamfordulatokat tartalmaznak, mindenképpen meg akartam tartani a fő motívumokat, míg például a Kill The King esetében tényleg szabadjára engedtem a fantáziámat. Az ilyen gyors szólók leginkább az energiák mozgósításáról szólnak és maga Ritchie Blackmore is annyiféleképpen játszotta őket, ahányszor színpadra lépett. Ez pedig kvázi felhatalmazott arra, hogy azt csináljak velük, amit csak akarok. Ezeknél tényleg csak arról van szó, hogy a hangnem stimmeljen és nyomjuk, ami a csövön kifér! (nevet) A Vivian Campbell által írt szólók viszont valahol a két világ között álltak: mivel egyszerre voltak roppant okosan felépítettek és fergetegesen villogósak, nem hagyhattam figyelmen kívül a lényegi sarokpontokat, a gyors részeknél viszont fenntartottam magamnak a jogot, hogy másképpen őrüljek meg, mint annak idején ő! (nevet) Minden gyorsan játszó gitárosnak megvannak a maga módszerei a vakítóan sebes futamok kivitelezésére és ez alól én sem vagyok kivétel. Ha akarnám sem tudnám hangról hangra eljátszani Vivian szólóit, mert egyszerűen nem ő vagyok.
Melyik témát volt a legnagyobb kihívás átértelmezni?
PG: Egyértelműen a Neon Knights szólójával gyűlt meg legjobban a bajom. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mennyire tartsam szem előtt Tony Iommi eredetijét és mennyire vigyem bele a saját elképzeléseimet, ami azt eredményezte, hogy vagy százszor nekifutottam. A Kill The King szólóját ezzel szemben elsőre feltoltam! (nevet) Talán nem is gondolnád, de például a Stand Up And Shout gyors basszustémái fizikai értelemben izzasztottak meg. A basszusgitár eleve jóval fizikálisabb hangszer, mint a gitár, és az intenzív játék tényleg alaposan igénybe vette a képességeimet. Ronnie énekdallamainak megfelelő előadása sem volt egyszerű feladvány: felmentem a Youtube-ra, megkerestem a dalok izolált éneksávjait, amiket aztán a jobb elemezhetőség kedvéért lelassítottam, tehát mélyen beleástam magam a dallamokba. Ugyanakkor minél több időt fordítottam erre, annál inkább világossá vált, hogy mennyire komplikált az emberi hangot utánozni gitáron. A végén már soronként analizáltam minden egyes verzét, hogy a lehető legtöbbet hozhassam ki belőlük. Nagyon kemény menet volt, rengeteg időt szántam minden egyes hangra, mindazonáltal végtelenül boldog vagyok, hogy nem adtam fel és megcsináltam, amit elterveztem! A nehézségei ellenére is újra nekifutnék, pedig biztos, hogy mindent a nulláról kellene kezdenem. Bárcsak az agyam képes lett volna elraktározni az összes aprólékos műveletet, de sajnos nem ez a helyzet! (nevet)
A klasszikus riffek meghozták az étvágyadat a heavy metalhoz?
PG: Tény, hogy legjobban a ritmusgitársávok feljátszása szórakoztatott, nagy élmény volt újra ilyesmivel foglalkozni. Míg az énekdallamokhoz kvázi bluesgitáros szemléletre volt szükség, addig a riffek azt a fajta heavy metalt jelentették, amivel már jó ideje nem volt dolgom. Több oka van annak, hogy miért nem játszom már ilyesmit: egyrészt az effajta nagyon erőteljes riffekhez metáléneklésre lenne szükség, továbbá valaki olyanra, aki képes ennek megfelelő szövegeket írni. Nekem ugyanis sosem jutnak eszembe olyan témák, amelyek kielégítik a stílus követelményeit. Másrészt technokrata gitárosként mindig olyan irányba igyekszem haladni, ami kihívást rejt magában, a kvintakkordok tologatása azonban már nem ilyen nekem. Ne érts félre, még mindig imádom ezt a fajta zenét, simán feláll a szőr a karomon egy jó riff hallatán, de más hallgatni, írni és játszani a metált, amihez egyébként a műfaj irányába egyformán elkötelezett tagokból álló zenekarra is szükség van. Bluest szinte bármilyen beállítottságú zenészekkel tudok játszani, egy metálbandába viszont nem ültethetsz be egy popzenében tevékenykedő dobost. Láthatóan soktényezős egy ilyen projekt, ami komoly organizációt igényel, ha az ember talpra akarja állítani. Kölyökként magam is végigjártam ezt az utat, manapság azonban már nem férne bele az időbeosztásomba.
Nemrég feltettél egy humoros videót, a Heaven And Hell dal nagybőgős verzióját. Mikor tanultál meg így intonálni ezen a brutális hangszeren?!
PG: Nos, mindig örömmel rántom le a leplet erről: a témát a Rickenbacker basszusgitárommal játszottam fel és egy T.C. Electronic looper segítségével készítettem a videót. Szóval csalás az egész, igazából nem is játszottam a nagybőgőn, viszont sokakat sikerült megtréfálnom a látvánnyal! (nevet) Amúgy valamennyire elboldogulok vele, de ilyesmiket képtelen lennék eljátszani rajta. Már attól leszakadtak a karjaim, hogy imitáltam a bőgőzést! (nevet)
Milyen terveid vannak a 2023-as évre? Úgy hallani, hogy a Mr. Big ismét aktivizálódott…
PG: Valóban, de erről még nem mondhatok semmit, a hivatalos bejelentést hamarosan megtesszük. Annyi bizonyos, hogy rendkívül aktív évnek nézek elé idén. Már dolgozom a következő szólólemezemen, de az online gitáriskolám is folyamatos elfoglaltságot jelent.
Melyik az az öt lemez, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rád?
PG: Rengeteg fontos album van, ami meghatározta a zenei szocializációmat, de ha csak ötöt emelhetek ki, akkor az első két Van Halent, Frank Marino Live című koncertanyagát, Robin Trower Bridge Of Sighs lemezét és a Rush Hemispheres korongját mondanám!
Írta: Danev György
Fotó: Sam Gehrke
.jpg)
2023. július 1. 10:47