Papp Tamás: „Csak összenéztünk, és tudtuk, hogy mit akar a másik.”
Papp Tamás a hazai rock dobosok egyik meghatározó egyénisége. 1957-ben született, muzsikus családban. Zenészpályája tíz éves korában indult, édesapja zenekarában. A későbbiekben a magyar rock olyan fontos zenekaraiban játszott, mint az Új Illés, a Korál, az Új Skorpió, ill. a Tátrai Band. Belekóstolt a vendéglátózásba, évek óta tanít is. A dobossal Dragojlovics Péter beszélgetett.
Bár a rock/popzene megjelenése demokratizálta a zene művelését, mégis máshogy indul egy olyan zenész pályafutása, aki csupán kamaszként vesz először hangszert kezébe, mint aki gyerekkorától tanul zenélni, ill. erre a pályára készül. Te is ide tartozol, ráadásul a családodban, édesapád révén volt hagyománya a muzsikálásnak. Gondolom, ebből adódóan nagyságrenddel több zenei impulzus ért, már gyerekkorodban is.
Pontosan. Édesapám korának egyik legmeghatározóbb tenor szaxofonosa volt, sok akkor ismert zenésszel játszottt, pl. a Holéczy- együttessel, Balassa Tamás zenekarával, és kísérte az akkori sztárokat- Vámosi János, Németh Lehel. Még külföldre is járt, ami akkor nagyon nagy kiváltságnak számított. Nyolc éves koromban kezdtem. Fakanalakkal ütögettem a széken a ritmusokat. Először a családi ülőgarnitúrát vertem szét, később pedig dobozokból építettem dobfelszerelést. Apukám a Terta magnóval gyűjtötte a felvételeket, és próbáltam együtt játszani a dobosokkal. Volt egy osztálytársasam, Kincs László, aki tanult zongorázni. Sokat jártunk össze, és elkezdtünk közösen játszogatni, Beatleseket, és a korabeli meghatározó előadók számait. Hozzáteszem, hogy a Beatles annyira úttörő dolognak számított akkoriban, hogy sokan nem is tudtak mit kezdeni vele, és csak legyintettek rá, mondván, ugyan, ez csak egy kérészéletű dolog, most csinálják ezt a csörömpölést, de hamarosan mindenki el fogja felejteni őket! Apám pedig már akkor azt mondta, hogy ez nem fog eltűnni, mert olyan jó! És igaza is lett, mint látjuk. Szóval én, szerencsére, hamar zene közelbe kerültem. Apám volt az, aki bedobott a mélyvízbe. Akkoriban szinte mindenhol élőzene szólt, a zenekar felállása a helyszín nagyságától függött: duó, trió, vagy pedig kvartett. Apámnak volt egy zenekara, ami kezdetben zongora- szaxofon- dob- felállásban játszott, később pedig csatlakozott hozzájuk egy gitáros is. Volt egy szerződésük a Bella Italia étterembe. Amikor apám látta, hogy tudom tartani a tempót, akkor megpróbáltunk együtt játszani, és miután látta, hogy ez nekem megy, akkor mondta, hogy üljek be a zenekarába dobolni. Akkor még voltak hangszer kölcsönzők. Kibérletünk egy szedett-vedett dobcájgot. Jó hangos volt, mikor gyakoroltam, jöttek is a szomszédok reklamálni. Nagy élmény volt élőben játszani, pláne, amikor jöttek a visszajelzések a vendégek részéről. Biztos furcsa lehetett számukra, hogy egy gyerek dobol a zenekarban, és ráadásul még dobszólókat is játszik! (Persze nem öt- tíz perceseket). Tegyük hozzá, hogy akkoriban a zenészeknek tudni kellett a szakmát. Muszáj volt játszani a korabeli slágereket- amelyekbe az örökzöld slágereken kívül akkor már a dzsessz is beletartozott- ha tetszett neked, ha nem. Ismerni kellett a swinget, bossanovát, beguinet, rumbát, tehát azokat a tempókat, amelyekben íródtak a dalok. Szóval így indult. Én innen datálom a pályafutásomat. Ez a vendéglátós zenélés eléggé sokáig ment, aztán kezdtem egyre komolyabban venni a dobolást.
Beszélnél édesapád zenei pályafutásáról?
Nyaranként játszott a már említett Bella Italiában, aztán az Astoriánál egy bárban, ill. a Savoyban. Ő nagyon sokat zenélt külföldön. Eleinte Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, az ottani ifjúsági parkokban. Később az Interkoncerten keresztül kijutott Nyugatra. Csinált egy saját zenekart Papp- trió néven, amellyel kimentek Nyugat- Németországba, később Svájcba, ill. Dániába. Hat- nyolc hónapig játszottak kinn. Én már keveset tudok a pályájának erről az időszakáról. A kollégái sokat meséltek arról, hogy milyen volt akkor Nyugaton zenélni. Sok ottani menő helyen lépett fel, pl. síparadicsomokban. Neki azért nem lett itthon neve, mert kinn játszott. De ő indított el a pályán.
Úgy tudom, hogy Bányai Lajos tanítványa voltál…
Igen, aztán tanultam Kőszegi Imrénél és Kiss Józsefnél is, de nem sokáig jártam tanárokhoz, mert nem igazán azt tanították, amire nekem akkor szükségem volt, így inkább autodiktata módon képeztem magam tovább. A ’60-as évek végéről beszélünk, amikor a rock and roll és a beat után már kezdett kibontakozni a rockzene. Jött Joe Cocker Jimi Hendrix, Janis Joplin, a Led Zeppelin, a Black Sabbath, és ez jobban megérintett, mint korábban a swing, vagy Elvis Presley. A már említett iskolatársammal csináltunk egy zenekart, ez lett az Apollo. Kincs László billentyűzött, és Benke István volt a basszusgitáros.
Iskolai rendezvényeken léptünk föl és meglepően nagy sikerünk volt. Akkor dőlt el, hogy a zene lesz az életem, a hivatásom, pedig jól rajzoltam, ill. festettem. Kisgyerekként a bátyámmal festegettünk, de aztán szétváltak az útjainak, mert Zoltán bátyám abba az irányba ment. Ő elismert restaurátor lett az Egyesült Államokban. Nagyon büszke vagyok rá. Számomra a képzőművészetnek volt egy hátránya a zenével szemben, mégpedig az, hogy nincs azonnali visszajelzés. Pedig sok alkotásomat odaadtam a családtagoknak, rokonoknak, barátoknak, ill. zenészkollégáknak, akik kitették otthon a falra- Tátrai Tibusznál is van egy festményem a családjáról - de itt véget is ért a történet.
Az Apollóval egyre többet játszottunk, egyszer még a Kex is előtt is felléptünk a KEK-en, én akkor az egyszer láttam Baksa Soóst. Abban az időben még voltak ifjúsági parkok, ahol egyik zenekar váltotta a másikat, így megismerkedhettél más zenészekkel. Egyre több helyre hívtak minket, de még akkor is nagyon fiatal voltam, csupán tizenhárom- tizennégy éves, így aztán külön engedélyt kellett kérnem, hogy este nyolc óra után ott lehessek. Akkor még nem volt semmilyen papírom, így aztán megbeszéltem egy akkori cimborámmal, hogy az ő neve alatt lépek föl, mert neki már volt regisztere, csak azt a nevet, amire ki volt állítva, nem használta. Ha ellenőrzés volt, az ő nevét mondtam be. Aztán bekerültem a következő csapatba, mert az iskolazenekarból többen kiléptek. Egyre többet játszottunk, és elkezdtünk járni vidékre is. Megtörtént, hogy hajnalban értem haza, és reggel mennem kellett az iskolába. Gyakran be is aludtam az órákon, pedig akkor már a Képzőművészeti iskolába jártam. Aztán több bandában is megfordultam, az egyik a Color volt, aminek semmi köze nem volt a későbbi debreceni zenekarhoz. Ezt követte a Stereo, amelynek a névsora megegyezett az Apollóval, csak kibővültünk még egy gitárossal, Nagy Sándorral. Ezt követte a Meteor.
Ebben a zenekarban énekelt Demjén Ferenc, ill. Tóth János Rudolf is.
Ez igaz, de én már később játszottam az együttesben. Akkor Kiss Ernő Pál volt az énekes, és Jenei Szilveszter gitározott, a basszeros pedig Vágó László volt. .
Hogy nézett ki a repertoár? Írtatok saját dalokat is?
Nem, a Meteorral még nem. Nézd, ahogy azt már említettem, akkoriban az élőzene dominált. Nem az volt a helyzet, mint ma, hogy be van kapcsolva a rádió, vagy valamilyen hanglejátszó eszköz, a zene pedig lényegében háttérként funkcionál. Tehát játszottuk az épp aktuális dalokat, Zeppelint, Purplet… akkor jött be a Grand Funk Railroad, de műsorra tűztünk Colosseum, sőt Yes- dalokat is. Lehet, hogy a közönség ez utóbbiaknak nem mindig örült annyira, de nekünk ez nagyon fontos volt. Nem volt egyszerű betanulni a számokat, hiszen leginkább rossz minőségű rádiófelvételek álltak rendelkezésünkre, ráadásul az adás sokszor elment, majd később visszajött, így aztán részek hiányoztak az adott dalból, amelyeket ki kellett találni, így oda úgymond beleköltöttük azt, amit gondoltunk. Aztán amikor később megismertük a komplett számot, akkor derült ki, hogy mi is hallható azon a bizonyos helyen valójában. Mit mondjak, voltak meglepetések…
Voltak ún. stabil helyeink, szerdán játszottunk a Danuviában, csütörtökön a Lángban, pénteken a Csavargyárban, de koncerteztünk vidéken is, pl. Miskolcon, ill. Debrecenben. Abban az időben fillérekért játszott mindenki, mert központilag meghatározott gázsik voltak, abszolút nem számított, hány ember jön be rád. Akkor már látszott, hogy ebből egy profi zenészpálya is kialakulhat, ezért úgy gondoltuk, hogy tovább kell lépni, de ez nem volt egyszerű, mert szükségünk volt komoly felszerelésre, fényre, hangcuccra, mi pedig nem igazán álltunk jól anyagiak tekintetében, de lassan összeállt egy elég jó cájg. A Podmaniczky utca sarkán játszottunk egy alagsori klubban, amikor egyszer csak megjelent Illés Lajos. Az Illés közvetlenül azelőtt oszlott fel. Bródyék létrehozták a Fonográfot, Lajos pedig úgy döntött, hogy alakít egy új, fiatalokból álló zenekart. Nekünk már az is hatalmas megtiszteltetés volt, hogy szóba állt velünk, nem beszélve arról, amikor a szünetben közölte, hogy velünk szeretne zenélni. Nagy reményeket fűztünk a dologhoz. Egy hét múlva visszajelzett, hogy jól sikerült a meghallgatás, és csatlakozhatunk a zenekarhoz. Serfőző Anikó, és Selmeczi László már ott volt. Így állt össze ’73 végén az új Illés. Egy hosszú próbafolyamat után összeraktunk egy komplett koncertanyagot, és 1974 elején elkezdtünk koncertezni.
.jpg)
Emlékszel arra, hol és mikor volt az első fellépése az új Illés formációnak?
Valószínűleg az FMH-ban. Egy 1975-ös koncertünket a Magyar Rádió is rögzítette, és ez a felvétel szerencsére meg is maradt. Sokkal nagyobb sikerünk volt, mint gondoltam. Ez is adott egy löketet ahhoz, hogy folytassuk. Egyébként csupán két dalt (Miért hagytuk, hogy így legyen, Lehetett volna) játszottunk az 1965- 73 közötti formációtól. Először egy kislemezünk (A tűzből támadt lány / Sose légy hitetlen) jelent meg, 1974-ben.
Az első nagyobb szabású munkátok Lajos musicalje, az A fiú és a tündér volt, amit az Operettszínházban mutattak be, de a zenei anyagnak csak egy része jelent meg lemezen. Mi volt ennek az oka?
Ezt nem tudom pontosan. Arra emlékszem, hogy Szegeden is játszották, a Nemzeti Színházban, én is részt vettem a próbákon. Tény, hogy csupán egy EP jelent meg, amin a Gyere velünk, Csongor, az Ilma dala, a Miattad, és a Csongor búcsúdala hallható. Ez után összehoztunk egy nagylemezanyagot, amit jóval később felvettünk.
1975-ben turnéztatok a Szovjetunióban. Azt hiszem, erről órákat tudnál mesélni.
Az biztos, főleg, hogy ez csupán az első turnénk volt, utána majd minden évben játszottunk ott két hónapig. Ezen kívül szerepeltünk az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, a szomszédos országok magyarlakta területein. Ott is nagy sikereink voltak.
Szóval ami a szovjet turnékat illeti… bejártuk az egész országot, Ukrajnától Novoszibirszkig. Megérkeztünk a városba, mínusz negyvenöt Celsius fok fogadott minket, képzelheted… Ahogy kifújtam a levegőt, a pára ráfagyott a bajuszomra. Egyszerűen nem értettem- és ma sem értem- hogy lehet ott élni. Olyan repülőgépen utaztunk, amelyen az utastársaink között csirkék is szerepeltek. Leningrádban a jégstadionban játszottunk, ahol a jéghokimeccseket rendezik. Egy hatalmas vörös szőnyeg volt leterítve. Színpadot nem is építettek. Még ki sem mentünk, és már olyan őrjöngés ment, mint amit a Beatles- koncertfilmeken lehet látni.
A hatóságok nem hiszem, hogy jóindulatúan viszonyultak ehhez…
Ez igencsak enyhe megfogalmazása annak, ahogy kezelték ezt a szituációt. A milicisták odaálltak a sor mindkét végre, és gumibottal verték az embereket. Időnként le is kellett állnunk, hogy a kedélyek valamennyire lecsillapodjanak. Ráadásul szünetek is voltak, ami engem nagyon zavart, hiszen elindult a koncert, kezdtünk belelendülni, majd le kellett állni. A szünet után gyakorlatilag újra kellett indítani a bulit. Kijevben a Dinamo stadionban léptünk fel. Napi három koncert, sőt olyan is megtörtént, hogy délután utaztunk a következő helyszínre, viszont délelőttre leszerveztek még egy utolsó koncertet. Mindenki eljárt a rendezvényekre, még akkor is, ha nem érdekelte a műsor, mert a stadion büféjében lehetett normális ételt kapni, pl. kaviáros szendvicset. A Szovjetunióban abban az időben jegyre adták az ételt, arra azonban még ránézni sem lehetett, nemhogy megenni. Képzeld el, hogy olyan húsokat árultak, amelyeket beleptek a legyek! A szagukról nem is beszélve... Az biztos, ha nem tudok venni kefirt, és fekete kenyeret, nem élem túl.
A zenekari fotókat, valamint TV- felvételeket elnézve, eléggé jellegzetes, az 1970-es évek glam rockjára jellemző színes, ill. fényes anyagokból készült fellépőruhákat viseltetek.
Ez úgy alakult ki, hogy csináltunk egy színházi turnét- Miskolc, Debrecen, Pécs, Szigliget- és úgy gondoltuk, hogy ott ne álljunk már ki pólóban, farmerban, így készítettek nekünk kosztümöket, amelyeket aztán rendszeresen viseltünk a fellépéseken.
1977-ben megnyertétek a Metronóm’77 fesztivált. Milyen emlékeid vannak erről?
Szerencsénk volt, mert mind a közönség, mind a zsűri jól fogadta a dalt. Ez volt a Hogyha egyszer, aminek Lajos írta a zenéjét, Görgey Gábor pedig a szövegét. Ez a dal egyébként már évek óta kész volt, és eredetileg Vörösmarty Mihály versét zenésítette meg Lajos, de az elvtársak és az elvtársnők úgy ítélték meg, hogy ez lázító, ezért ezzel nem indulhattunk.
Úgy látszik, a magyar költőkkel folyton probléma van. A Nemzeti dalt, ill. az Európa csendest sem adta ki a ’70-es években az MHV lemezen, pedig a KISZ felkérésére lettek megzenésítve ezek a versek.
Na, igen. Így aztán született egy ártatlan, szerintem kissé banális szerelmes szöveg a zenére, és az már átment, lemezen is így jelent meg. Ettől függetlenül mi a koncerteken játszottuk az eredeti változatot, ez után is. A Metronóm’77 után indultak be a nagy hazai turnék, az Omega elött is felléptünk a Kisstadionban, és még mindig csak húsz éves voltam! Majdnem minden zenekaromban én voltam a legfiatalabb, ennek ellenére rengeteg dolgon túl voltam már akkor is.
1978-ban megjelent a zenekar első albuma, a Boldog város. Hogy jött össze a lemez?
Ez annak volt köszönhető, hogy megnyertük a fesztivált, így az MHV adott lehetőséget lemezkészítésre.
Milyen emlékeid vannak a lemezfelvételről? Korábban készítettek több rádió- ill. kislemezfelvételt, de mégis csak ez volt életed első nagylemeze, feltételezem, hogy megmaradt benned, hogy milyen körülmények között dolgoztatok.
Az első felvételünk a Rádió 22-es stúdiójában készült. Ott korábban nagyzenekari felvételeket rögzítettek. Egy ülés négy óra volt, annyi idő alatt felvettél valamit, amit Komjáthy elkezdett játszani a műsorában. A kislemezeket a Rottenbiller utcában vettük fel, akárcsak a Boldog várost. Akkor még együtt játszottunk. Úgy nézett ki a felvétel, hogy volt a zenei alap, a harmóniákat játszó zongora, vagy gitár, ezek voltak az ún. mankósávok. Amikor a dobra azt mondták, hogy jó, akkor kezdték kiváltani a mankósávokat, feljátszani a szólókat, az éneket, aztán jött a keverés, a masterelés. Ma már középkorinak nevezhető körülmények között dolgoztunk. Arra emlékszem, hogy kevés idő állt rendelkezésünkre.
Szerintem nagyon érdekes színfoltja volt ez a zenekar a hazai rockzenének, az egy nő-egy férfi énekes felállás kifejezetten egyedivé tette. Nem érzed úgy, hogy ez a lemez nem a megfelelő időben jelent meg? Egyrészt említetted, hogy már évekkel korábban kész volt az anyag, azon kívül 1978-ban tombolt itthon a kemény rock- őrület, a ti zenétek pedig teljesen más volt, a szövegeitek pedig kicsit idealisták, különösen az említett stílus zenekarainak dalaihoz képest.
Nézd, én annak örültem, és azt tartottam fontosnak, hogy megjelenhetett ez a lemez. Aztán kezdett lassulni a tempó. Szerintem a zenekar azt, amit itthon lehet, azt elérte, utána már csak ismételhettünk volna magunkat. Én nagyon sokat köszönhetek Lajosnak, haláláig jóban voltunk, és nagyon sajnálom, hogy már nincs közöttünk.
1979 januárjában megkeresett Balázs Fecó, mert Pados István, a Korál első dobosa disszidált. Nagyon örültem, de nem mondtam rögtön igent az ajánlatára. Fecó odaadta az addig készített felvételeiket, ill. a demót. Zseniális volt, már eleve a Hammond- orgona! Imádom azt a hangzást, és Fecó is nagyon jól énekelt. Végül is beszálltam és felvettünk néhány dalt. (Ne állj meg soha, A kőfalak leomlanak, Anyám, vigasztalj engem.) A Ne állj meg soha úgy néz ki, hogy van eleje, vége, közte pedig egy dobszóló. Emlékszem, hogy valamikor késő éjszaka készült a felvétel a Rádióban. Azt mondták, hogy vegyük föl, úgyse fogja senki leadni. Nos, nem így történt, mert valakinek nagyon megtetszett, így aztán rengeteget játszották. Szerintem ez a hazai rockzene leghosszabb dobszólós nótája, amit lejátszottak a Magyar Rádióban. A mai napig sokan emlegetik, hogy milyen jó az a dobszólós szám! Örülök neki, mert így nyomot hagytam a hazai rock történetben.
A Korál nagyon sikeres zenekar volt, már a csatlakozásod előtt is, ennek dacára mindössze fél évet töltöttél az együttesben.
Valóban, de ez ennek az volt az oka, hogy 1979 áprilisában feloszlott a Skorpió, Karesz pedig alakított egy új formációt. Tátrai Tibusz meggyőzte őt, hogy játsszunk trió- felállásban, és nagy örömömre, engem ajánlott az Új Skorpió dobosának. Nagyon sajnáltam otthagyni a Korált, de ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni. Amikor megmondtam Fecónak, nagyon nem örült, amit én abszolút megértettem, de egyáltalán nem bántam meg ezt a lépést és a barátság Fecóval változatlanul megmaradt.
Hol mutatkozott be az Új Skorpió?
A Budai Ifjúsági Parkban, tízezer ember előtt. Amikor a szakmában megtudták, hogy hárman leszünk ebben a formációban, akkor eléggé furcsán néztek ránk. Emlékszem, volt olyan eset, hogy mentem az ORI-ba, és többen megveregették a vállamat, hogy jól van, mit lehet ebből kihozni? A Várklubban próbáltunk. Reggel elkezdtük, és délután négyig- ötig nyomtuk. Elég komoly rákészülés volt. Most, hogy belegondolok, az Ifipark előtt voltak bejátszó bulik is. Igen, a legelső koncert külföldön volt, talán az NDK-ban. Így mire jött az Ifipark, már üzembiztosak voltunk. Háromszor, vagy négyszer tapsoltak vissza minket.
Csak az új programot játszottátok, vagy műsorra tűztétek a kvartett felállású Skorpió dalait is?
Akkor még vegyes felvágott jellegű volt a műsor, és a régi számokat is játszottuk. Nagyon jó buli volt. Utána mindenki leesett állal jött oda gratulálni. A trió- felállás nem volt divat akkoriban. Nagy kihívás volt ez, mert egy trióban rengeteget kell játszani, sokkal több hangot, mint normál esetben. Reagálni kell a másikra, olyan fillekkel, tempókkal, ami egy nagyobb létszámú zenekarban nem szükséges, és nagyon frissnek kell lenni. Ne felejtsük el azt sem, hogy akkor még csak egy kislemezünk jelent meg (Új generáció/Hej, jóbarát), tehát a dalok nagyrészét a közönség nem is ismerte. És mégis csatát nyertünk.
Említetted, hogy a trió- felállás ritkaságnak számított indulásotok idején. Azt azonban tegyük hozzá, hogy a nemzetközi színtéren, ismét megjelentek olyan bandák, mint a Motörhead, ill. a Police, amelyek ilyen felállásban játszottak, és egy teljesen új hangot hoztak a rockzenébe. Hatottak rátok ezek a zenekarok? Különösen Stingék hatását érzem a dalaitokban.
Nézd, a new wave akkor revelációnak számított. Azok a soundok… az tényleg az újdonság erejével hatott. Mi sokkal több rockos elemet építettünk be a zenénkbe, tehát mások voltunk, mint a Police. Beindult a szekér: játszottunk a szabadtéri színpadokon, nagy koncerttermekben, és elkezdtünk külföldön is turnézni. Lengyelországban a régi Skorpió- felállás is nagyon sikeres volt. Felléptünk Bulgáriában, szinte az összes KGST-országban. Akkor volt egy olyan fuvallat, hogy bárhova mentél, volt érdeklődés. pedig csak annyi előzetes információ volt, hogy jön az Új Skorpió, de az új számokat nem ismerték, ennek ellenére telt házak előtt játszottunk.
Volt egy nagyon emlékezetes fellépésetek az 1981-es belgrádi rockfesztiválon.
Az baromira nagy buli volt. Az Iron Maiden is fellépett, még Paul Di’ Annoval. A fesztivált megelőző napon esett az eső, így aztán csupa sár volt a Hippodrom lóversenypálya, ahol megrendezték a fesztivált. Bekonferáltak minket. Na most, tudod, milyen a Maiden közönsége… mi pedig nem játszottunk olyan véresen kemény rockzenét, mint ők, így aztán érkeztek is a jól meggyúrt, nagy méretű sárgolyók. Ennek nem lesz jó vége- gondoltuk, nagyon meg leszünk dobálva. De aztán sikerült megnyernünk a közönséget, sőt a végén még ráadást is kellett adnunk. De hát az ilyen esetek is hozzátartoznak a rockzenész léthez. Itthon rendszeresen játszottunk a KEK-en, az Eötvös klubban, a Közgázon, a Műszaki Egyetemen, felléptünk az összes korabeli hazai rockfesztiválon. A Hajógyári- szigeten rendezett Szuperkoncerten- arról szerencsére film is készült-, aztán a Dorogi Rockfesztiválon… 1981-ben csináltunk egy közös turnét az Eddával. Nagyon jól sikerült, pont akkor volt mindkét banda a csúcson, a Kisstadionban is játszottunk. Volt minden a koncertjeinken, gitár-basszus-ill. dobszóló. Szépen felépített, komplett anyag volt az Új Skorpió produkciója. Két nagylemezt készítettünk. (Új Skorpió, 1980; Zene tíz húrra és egy dobosra, 1981). Alvin Lee előtt is felléptünk a Budapest Sportcsarnokban. Nagyon jó bulik voltak, de egy idő után kezdett elfáradni a dolog. Tibusz elkezdett más felé nézegetni, és 1983-ban végül is átment a Hobo Blues Bandbe.
Sajnáltad, hogy vége lett a zenekarnak?
Szerintem azt, amit abból a trió formációból ki lehetett hozni, azt kihoztuk, utána már csak ismételtük volna magunkat. Mindenkinek igénye volt a továbblépés. Karesz azt mondta, hogy jó, akkor térjünk vissza a négyesfogat felálláshoz. Visszatért Szűcs Antal Gábor, billentyűsnek pedig jött Pálvölgyi Géza az Eastből, és ebben a felállásban készítettük el az Azt beszéli már az egész város (1985) lemezt.
Bár a címadó dal szövegéből az újrakezdés igénye sugárzik, ezzel a felállással csak egy lemezt készítettetek,1986 végén pedig leállt a zenekar. Mi volt ennek az oka?
Abban az időben már mindenki játszott máshol is, az alkotói munka is ennek megfelelően alakult.
Ezen a lemezen hallható a Ne félj, ill. a Karibi éjszakák. Az első dalnak te írtad a szövegét, az utóbbi, instrumentális szerzeményben pedig társzerző vagy. Mindkét dal kilóg a zenekar stílusából.
Ami a Ne féljt illeti: Gézának volt egy ötlete, egy dobgép- ritmus. Ő javasolta, hogy legyen egy kicsit monoton, más jellegű nóta, Karesznak pedig megtetszett. Egyébként ebben az időszakban ezzel a számmal kezdtük a koncerteket. Ez a szöveg az akkori világképemet mutatja. A Karibi éjszakák annak emlékére íródott, amikor Kubában voltunk. Akkoriban jött a Saxon először Magyarországra, velük is játszottunk a KEK-en. Róluk ugye azt mondták abban az időben, hogy a világ leghangosabb zenekara. Amikor elkezdtek játszani, nekem is ki kellett mennem a teremből, mert egyszerűen nem tudtam elviselni azt a hangerőt. Volt szerencsém, egyébként tök véletlenül, Jack Bruce-szal is játszani. A dobosa ott ragadt a bécsi repülőtéren, így megkértek, hogy ugorjak be. Én a Creamen nőttem fel, szóval képzelheted… sikeresen megoldottam. Olyan dolgok jöttek össze, amelyekre nem is mertem volna gondolni. Nagyon sokfelé elmentem játszani, ami akkor nem volt bevett dolog. Az volt a szokás, hogy játszol egy zenekarban, és kész. Ha elmész máshova, áruló vagy!
Bandahűség.
Pontosan. Én viszont úgy voltam vele, hogy ez egy meló, ha hívnak, és meg tudom oldani, akkor megyek.
De hangsúlyozom: ezek ad hoc jöttek össze, organikusan. Fecó is így talált meg. Én nem szervezkedtem, nem toltam magam.
Az Edda hatos lemezén (Edda Művek VI., 1986) is játszottam. Akkor épp nem volt dobosuk, mert Hirlemann Berci átment a Bikinibe. Ezen az albumon szerepel az Éjjel érkezem, a Gyere, őrült, és ezek a dalok a mai napig hallhatók a rádiókban. Részt vettem a Gitárpárbajon, amelynek keretében Magyarország hat akkori legismertebb gitárosa (Tátrai Tibor, Szűcs Antal Gábor, Varga János, Menyhárt János, Bencsik Sándor, Felkai Miklós) szólózott különböző témákra, Zselencz László és én kísértük őket. Lemez is készült.
Szegény Bencsik Samuval, mielőtt disszidált volna, megalakítottuk a Metal Company együttest. Jó társaság volt, Mr. Basary volt az énekes. A Rottenbiller utcai stúdióban elkezdtünk készíteni egy lemezt. Négy dalt vettünk fel. Samu megcsinálta a Dongó feldolgozást, nagyon jól sikerült. Rögzítettük az utolsó dalát- Szép társaság-, a Ha egyszer megszólalnált, és még egy számot, amelynek már nem emlékszem a címére.
Ezt követte a Tátrai Band, amely egy teljesen új hangot hozott a hazai populáris zenébe.
Az ötlet Kovács Tomitól származott. Ő korábban már játszott együtt Tibusszal a Tátrai- Török Tandemban, és felvetette neki, hogy mi lenne, ha csinálna egy saját zenekart? Az első felállásban Vertig József énekelt, Kurilla Éva gitározott, Kovács Erika billentyűzött, ez azonban nem tartott sokáig. Végül Pálvölgyi Géza lett a billentyűs.
Kijött az első lemezetek, a Szerencsekerék (1987), ami nem aratott nagy sikert.
Csupán egy, egyébként, nagyon rövid turnét csináltunk a lemez megjelenése után az Eddával közösen, aztán Józsi kikerült a zenekarból.
Vertig József is azok közé tartozik, akik nagyon fiatalon, tragikusan távoztak az élők sorából, ezért nem tudták kibontakoztatni a tehetségüket. Neked milyen emlékeid vannak róla?
Én nagyon kedveltem őt. Aranyos srác volt, rendkívül nagy tehetségnek tartottuk. Nagyon egyéni hangja volt. Mindössze huszonhat éves volt, amikor bekövetkezett a tragédia: hajnalban ment haza egy lemezfelvétel után, amikor életét vesztette egy autóbalesetben.
Miután Charlie belépett a zenekarba, játszottátok az első album dalait?
Nem, ugyanis az a zene annyira Józsi hangjára volt kitalálva, hogy az első formáció nem is mehetett volna tovább mással, hiába is próbálkoztunk, így aztán a zenekar akkor meg is szűnt egy időre. Charlie a Generál feloszlása után eltűnt a hazai zenei életből, főleg hajókon játszott, elsősorban Skandináviában. Már csaknem egy évtizede kinn vendéglátózott, amikor 1988 végén megkerestük őt. Tetszettek neki az új dalok, így igent mondott. Ezeket a számokat már az ő hangjára írtuk
Az első közös munkátoknak már a címe is rendkívül sokatmondó: Illúziók nélkül (1989). Amikor én először hallottam a zenekart, azt gondoltam, hogy -ismerve a korabeli hazai zeneipar működését: szinte csak a kommersz pop és a lakodalmas zene kapott helyet a médiában-hogy semmi esélyetek, ez a zenekar is ugyanúgy el fog vérezni, ahogy számtalan korabeli, tehetséges és ígéretes produkció.
Kovács Tomi találta ki ezt a dal-, ill. lemezcímet, nem véletlenül, ugyanis senki nem akarta kiadni a lemezt. Egyetlen kiadó sem állt velünk szóba. Tomi végül is azt mondta, hogy akkor csinál ő egy kiadót, ez lett a Ring.
Az első dal, a Take it easy, egy pillant műve volt. Elindítottak egy dobprogramot, amelyre Charlie ráénekelt.
Persze, de az, ahogy mondtad, csak improvizáció volt, egy jam session jellegű dolog.
Olympia, ill. Generál- dalokat műsorra tűztetek, ha máskor nem, az első időszakban, amikor még csupán egy nagylemeznyi anyag állt rendelkezésetekre?
Azért nem, mert nem akartuk, hogy a Tátrai Bandből Generál, vagy Olympia II. legyen. Az volt a célunk, hogy legyen a zenekarnak saját arca. Tibusz játéka, valamint Charlie hangja volt az alap.
Tehát abszolút tabula rasa- alapon indultatok.
Ez meg is nehezítette a dolgot, ugyanis kezdetben nagyon kevesen jártak a koncertekre. Aztán ahogy elkezdtünk turnézni, lassan bekerültünk a köztudatba.
Hogyan alakult ki ez a sajátos zenei stílus?
Tibusz, ill. Géza készítettek demókazettákat, amelyeket elhoztak a zenekari próbákra. Ezeken zenei vázak szerepeltek, amelyekhez mindenki hozzátette a magáét. Ehhez jött Charlie egyéni hangja.
1991-ben végül is sikerült az áttörés. Kezdjük ott, hogy felléptetek Cannesban, a Midemen.
Ez a legnagyobb fesztivál Európában, mindig januárban rendezik. A Grand Casinóban játszottunk, nem a fesztiválpalotában, ráadásul élőben, az összes többi fellépés félplayback volt. Maga a koncert nagyon jól sikerült, de ennek az ügynek nem lett folytatása, mint ahogy a New yorki kalandnak sem. Az egy dolog, hogy az ember megtanulja a szakmát, de egy zenész nem menedzser, a kettő a lehető legritkább esetben jön össze. Nem volt profi háttér. Ez egyébként még ma sem létezik itthon, de akkoriban pláne. Mindenki próbálta menedzselni önmagát. Ott kellett volna maradni, azon kívül szükségünk lett volna valakire, aki szervezi a promóciót, és biztosítja azt, hogy olyan körülmények között éljünk, ami az ottani minimum. Akkoriban ráadásul kiutazni sem volt olyan egyszerű, mint ma, hogy felszállsz egy repülőgépre és kimész. Külön vízum kellett, hogy a rendszerváltás előtti időkről ne is beszéljünk, amikor ráadásul hónapokkal korábban kellett kérvényezni az útlevelet. Ha a kinti menedzsment azt mondja, hogy holnap ide és ide kell utazni, te pedig azt válaszolod, hogy legkorábban egy hónap múlva tudok kimenni... számukra ez teljesen érthetetlen, sőt mit több, elképzelhetetlen. Nagyon sok lehetőség- és itt most nem csak a saját zenekaraimról beszélek, hanem a komplett magyar pop/rockzenéről- azért esett kútba, mert nem tudtunk folyamatosan jelen lenni Nyugaton. Nem a magyar rockzenével, ill. a zenészekkel volt a baj, hiszen a mai napig világszínvonalú zenészek, ill. zenekarok vannak itthon, hanem a megfelelő, profi háttér nem állt rendelkezésre. Voltak külföldi sikerek, de igazi nagy befutás nem lett.
Annyi eredménye mindenképpen lett a New yorki kalandnak, hogy Kovács Tamás dalba foglalta a világvárost, és ez a szerzemény meghozta az országos népszerűséget a zenekarnak.
Pedig az utolsó pillanatban került rá a második lemezünkre (A küszöbön túl, 1991). A klip felét egyébként ott vettük fel. Tény, hogy ez a dal nagyon bejött, utána be is indult a banda. A mai napig úgy gondolom, hogy egy űrt töltött be az a hangzás a hazai zenei életben, ami a Tátrai Bandet jellemezte.
Az évek során fokozatosan bővült a zenekar: lett szaxofonos, ütőhangszeres, majd vokalisták…
Ez sem úgy alakult, hogy egy producer papíron megtervezi, hogyan kéne kinézni, milyen legyen a színpadkép, mit játsszatok, ahogy ez ma megy. És ez meg is hallatszik a zenén. Mi a Tátrai Bandben többet voltunk együtt, mint a családjainkkal. Először ütőhangszeresre volt szükségünk. Horváth Kornéllal dolgoztunk, egészen addig, amíg ki nem ment külföldre, akkor jött Solti János. Ami a fúvósokat illeti: először Lakatos Tóni játszott velünk, utána jött Csiszár Péter. Én mindegyikőjükkel szerettem játszani. Az biztos, hogy élőben teljesen más lett az együttes. A lemezeken inkább a minimalista, hangulatokra koncentráló hangvétel volt jellemző, élőben viszont sokkal energikusabb zenekar volt a Tátrai Band. Főleg az improvizációs részeknél volt ez érzékelhető. Az instrumentális részeket áthangszereltük a koncertekre. Sokat jelentett az összhang, az, ahogy reagálunk arra, amit a zenésztárs játszik. Csak összenéztünk, és tudtuk, hogy mit akar a másik. Ma már ez nem így megy. Szerencsére az 1995-ös Budapest Sportcsarnok- koncertünket megörökítették, a Trilógia (1996) című tripla lemezünkön megjelent a koncert felvétele, így képet lehet alkotni arról, hogy milyen volt a zenekar élőben.
Az is újdonságnak számított, hogy vokalistákkal dolgoztatok. A korábbi évtizedekben ez nem volt szokás a hazai rockzenében, legalábbis ami a koncerteket illeti…
Így van. Két lány énekelte a vokálokat, de ők is folyton cserélődtek. Az jött, aki épp ráért, nem is tudom, hány vokalistát „emésztettünk fel.” Énekelt velünk Malek Andrea, aztán a Tunyogi- lányok (Bernadett, Orsolya), Kozma Orsi. És aztán jött Jamie Winchester, aki ritmusgitározott is a vokálozás mellett. A végén már tíz tagú volt a zenekar.
1994-ben Charlie elindította a szólókarrierjét. Nem okozott ez zavart a közönség körében?
Az elején biztos. Teljes volt a káosz, nem lehetett tudni, hogy most ez Tátrai Band- dal, vagy pedig Charlie. Mi is játszottuk a Jég dupla whiskey-velt, és Charlie zenekara is a New Yorkot, aztán amikor neki is kialakult a saját repertoárja, letisztultak a dolgok.
Pedig a két produkció zene - ill. szövegvilága szerintem markánsan elkülöníthető egymástól. A Tátrai Band inkább egy meditatívabb zene, míg Charlie szólólemezei bluesos, dzsesszes produktumok, és a szövegvilág is eltér.
Nézd, aki nem annyira kihegyezett fülű, annak nem jött át.
Aztán a 2000-es évek elején Tibusz átszervezte a zenekart, így ezt követően az én zenei pályafutásom külföldön folytatódott. Szerintem azt, amit ki lehetett hozni a Tátrai Bandből, azt kihoztuk. A zenekar a mai napig a legmagasabb zenei színvonalat képviseli. Én utána kimentem zenélni külföldre a saját vezetésű, öttagú zenekarommal. Luxushajókon játszottunk. Többször is körüljártuk a világot. Nagyon sok zenei tapasztalatot szereztem, nagyon nagy élményt jelentett számomra.
Nem bántad meg, hogy végül is felhagytál a külföldi zenéléssel?
Nézd, én olyan túl sok újdonságot már abban sem találtam. Ha van valakinek erre lehetősége, akkor menjen és csinálja, mert nagyon nagy iskola, már csak szakmailag is. Sok dolog, ami itt természetes, ott nem az, és fordítva. Világot látni nagyon jó dolog, pláne úgy, hogy nem csupán pár hétre mész ki, mint turista, hanem belelátsz az ottani életbe. Látod, hogy élnek az ottani átlagemberek. Nagyon kevés hely van a világban, ahol még nem jártam. A lehetőség egyébként adott, szóval erről sem mondtam le végleg, de most nem vágyom arra, hogy kimenjek. Tizenhat éves korom óta dolgozom, nem ártana egy kicsit letisztulni.
.jpg)
Áttekinthetnénk a pályafutásodat az általad használt dobfelszerelések szempontjából?
A kezdet kezdetén, ahogy említettem, hangszerkölcsönzős szedett- vedett cuccon nyomtam. Az első szerkóm egy különböző színű Dubán volt, egy felső, egy oldal tam, pergő, lábcin, nagydob, és kész. Egy jó ideig ezen játszottam. A következő felszerelés egy nagyon menő, cirmos színű Premier volt. Ezt követte a Ludwig, már két lábcinnel. Tükörbevonatú volt. Ez után jött a Gretsch, már négy felső- ill. két állótammal, majd egy Pearl, két felső- két állótam, sok cin. Ez egyébként a mai napig megvan.
Az 1980-as évek egyik nagy újítása - ami a dobokat illeti- az elektromos dobok megjelenése volt. Te személy szerint hogyan fogadtad ezt?
Én nem sokat használtam az elektromos dobot. A lemezfelvételeken időnként, jelzés értékűen, a kor ízlésének megfelelően, csak szünetnek, úgymond kiegészítőként. Maximum erre tartom alkalmasnak, ugyanis szerintem nem normális állapot az, hogy egy kialakult, akusztikus dobhangzást felváltunk egy elektromos dob sounddal. Vannak persze olyan elektronikus zenék, ahová ez passzol, de én nem játszottam ilyesmit. Szóval én az elektromos dobokat csupán hangeffektként használtam. Nem szeretem, ha csupán ezekből áll a dobfelszerelés, a dobgépekről nem is beszélve.
Ütőhangszerek?
Használtam csörgő-börgőt, kolompot, congát, valamint bongót. Aztán tikfa, tirangle, timbles, de csak a lemezfelvételeken. Volt, hogy seprűztem, de én igazából dobos vagyok, nem pedig ütőhangszeres.
Mikor kezdtél tanítani?
Én inkább tapasztalat- átadásnak nevezem. Sokan kerestek meg annak idején, hogy nem mutatnál pár dolgot? Korábban is tartottam dobkurzusokat a tokaji rocktáborban, és a dobszekciók résztvevői között olyanok szerepeltek, mint Váry Zoltán a Sing Singből, ill. Kiss Endre a Hooligansből. Csakhogy akkoriban nem volt rá időm, miután azonban, hosszú külföldi tartózkodás után hazatértem, és szembesültem azzal, hogy megmaradt az érdeklődés, azt mondtam magamban, hogy miért ne? Most már négy éve csinálom, két-három helyen, az első osztályosoktól kezdve a harmincasokig nagyon sok embernek adom át azt, amit tudok a dobolásról.
Annak idején az ORI-büfében mindenki találkozott mindenkivel, ha akart, ha nem, mert ott kellett elintézni az adminisztratív dolgokat, így aztán megismerkedtünk az élvonal képviselőivel. Egyre többször hívtak, hogy ha van időd, vállalnád? Persze. Így lettem közreműködő zenész rengeteg formációban. Ebből is sokat tanultam. A nyolcas volt az egyik legjobban felszerelt stúdió, nagyon sokan készítettek ott felvételeket. Nemcsak a zenekarok, hanem a szólisták közül is többen, pl. Kovács Kati, Zalatnay, Ihász Gábor, Bontovics Kati. A mai napig sokszor hallok olyan dalokat, amelyekben játszom. Sokszor azt sem tudtam, kié az a dal, amelynek az alapját rögzítjük, csak utólag derült ki, amikor a kész számot hallottam a rádióban.
Játszottam az Albatroszban, a Rockfortban, sőt a Kormoránnal is dolgoztam. A Rockfortban Géczi Erika és Almási Enikő énekeltek, Szabó Miklós gitározott, Szűcs István volt a billentyűs, Sötét Gábor a basszusgitáros. Készítettünk egy nagylemezt és turnéztunk is. Az Albatroszban Pomázi Zoltán, Vörös Andor, Szűcs Antal Gábor gitározott, és itt is Sötét Gábor volt a basszusgitáros. A Kormoránnal közreműködtünk a Hazai költők megzenésített versei című lemezen, amelyen egyébként Varga Miklós, Deák Bill Gyula, és Papadimitriu Athina énekeltek. Doboltam Mándoki László itthoni, Soulmates nevű zenekarában is. Akkor még Szakcsi Lakatos Béla volt a billentyűs, Török Ádám fuvolázott, ill. énekelt, Lakatos Tóni volt a szaxofonos, Mándoki pedig ütősökön játszott és énekelt. A Takáts Tamás Dirty Blues Band egyik alapító tagja voltam. Tamás volt az énekes, Gál Gábor gitározott, Vasvári Béla volt a basszusgitáros, és volt három fúvós is a zenekarban.
Játszottam film - ill. reklámzenékben is. Sokat megfordultam a MAFILM zenetermében, amelynek a helyén ma a TV2 produkciós irodája található. Emlékszem, hogy egy hatalmas méretű óra állt mellettem. Erre azért volt szükség, mert akkoriban snittenként rögzítették a filmzenét, és másodpercre pontosnak kellett lenni, nem lehetett hibázni.
Hogy kerültél be a film világába?
Ezt Karesznak köszönhettem. Ugye a testvére, Bujtor István nem sokkal az után kezdte el az Ötvös Csöpi- filmek készítését, miután megalakult az Új Skorpió. Kareszt kérte fel a filmek zenéjének megírására, így evidens volt, hogy ezeket mi játsszuk szalagra.
A ’90-es években dolgoztam Halász Judittal is, nagyon élveztem. Előfordult, hogy délelőtt Nyíregyházán léptünk fel, majd irány vissza Pestre, este pedig koncert a Vígszínházban. Volt, hogy napi hat előadást játszottunk.
Játszottam Demjén turnéján, ill. részt vettem az MHV (Menyhárt- Homonyik- Vikidál) -formációban is. Nagy turné volt, mert az Álmodj, királylány sikere miatt Homonyikot akkor nagyon felkapták.
Ha végig tekintünk a pályádon, akkor az a kép bontakozik ki rólad, hogy időnként írsz zenét, ill. szöveget, de nem igazán ambicionálod. Amennyiben így van, akkor mi ennek az oka?
Én jobban szerettem résztvevő lenni egy csapatban, egy jól működő produkcióban. Azon kívül, hogy írtam dalszövegeket, pl. Szűcs Judit több lemezére, nem volt jellemző rám a szerzői munka.
További terveid?
Nem zárom ki, hogy beszállok egy újabb zenekarba, amennyiben létrejön valami érdekes produkció. Sokszor hívnak nosztalgiaformációkba, helyettesíteni. Szeretem a kicsit improvizatív jellegű dolgokat, és szívesen részt vennék egy ilyen jellegű produkcióban.
Büszke vagyok az elért sikereimre, hiszen Kossuth- és Liszt- díjas kollégákkal játszottam évtizedekig. Voltam Az év dobosa- cím nyertese és Emerton- díjjal is büszkélkedhetek. Egy évig vezettem a Zenészmagazin dobos rovatát, amíg sűrű elfoglaltságom engedte. Részt vettem dobos gálákon Cegléden, ill. a kongresszusi Központban. Doboltam Jojo Meyerrel, ill. Steve Smithszel, ami nagy megtiszteltetés egy magyar dobos számára.
Véleményed szerint van még lehetőség a rockzenében, vagy pedig tényleg eljátszottak mindent, amit ebben a stílusban lehetséges?
Nézd, a rocknak ma már annyi ága van… Sokan nyomják, és jól! A probléma ott van, hogy ma már nem úgy működik, mint amikor én voltam fiatal, és a jövőben sem úgy fog, mint jelenleg, nem beszélve a világjárvány miatt kialakult, egész szakmára jellemző megtorpanásáról. Átalakult ez a szakma. Régen turnézott, vagy pedig lemezeket készített valaki. Manapság már a legnagyobb sztárok sem tudnak annyit dolgozni, mert átalakult a piac, megszűntek az ifiparkok, a kultúrházak. Mi még könyvtárakban is felléptünk annak idején, mert volt rá lehetőség. Nekem nem tetszik az a pénzközpontúság, ami ma jellemző, és ez egyébként a zenében is megmutatkozik. Sok olyan produkció van, ami hoz bevételt, de nincs benne zenei igényesség, és fordítva. Ha valaki nagyon elhivatott, és vállalja az összes nehézséget, ami ezzel jár: az utazásokat, a sokszor megalázó körülményeket, és tehetséges, az vágjon bele! Ha nem is lesz országosan ismert, de létrehoz egy igényes produkciót, méltán lehet büszke magára. Függetlenül attól, hogy hány emberhez jut el, amit létrehozott.
Nagyon büszke vagyok Gáspár fiamra, aki szintén beleszületett a ritmusba, mert- annak ellenére, hogy szerettem volna- mégiscsak dobolni kezdett, és nemcsak kiváló grooveokat játszik, hanem a dobolás mellett énekel is. Legutóbbi formációja egy Queen- emlékzenekar, a Hungarian Rhapsody, amellyel koncerteznek nagyobb helyeken is, pl. az EFOTT- on. Nagyon büszke vagyok rá.
Dragojlovics Péter
.jpg)
2022. október 7. 07:26