Németh Lojzi – „Ez a kor az egész világ előadóművészeit leszólította a színpadról.”
Németh Lojzi a ’80-as évek elején indította útjára a Bikini együttest, egy olyan zenei világot és mondanivalót megfogalmazva, ami a mai napig üt és aktuális. Rengeteg embert képes megszólítani korosztálytól függetlenül, és a szakma is elismeréssel tekint rá. Lojzival egy újpesti bisztró kertjében beszélgettünk, azon a környéken, ahol felnőtt. Leültünk, körülnézett, és azonnal elkezdte mesélni a gyerekkori emlékeit.
Képzeld el, itt van a nyolcas számú körzeti zeneiskola, ide jártam. Amikor anya kitalálta, hogy a gyerekek zenéljenek, én a hegedűt választottam, bátyám a csellót, a nővérem pedig a zongorát kapta. Annyira szigorú volt a hegedűtanárnő, hogy rettegtem belépni az órára. Terv cigit szívott, amin nem volt füstszűrő, ezért rögtön barna lett a kezed már az első cigaretta után. Fülig volt rúzsozva a szája, édes parfümmel volt befújva, és hiába nyitotta ki az ablakot, mert minden slukk után fél percig fújta a füstöt. Bármit csináltál, minden rossz volt. Viszont egy dolog volt nagyon jó, hogy semmit nem engedett el, mindig el kellett mondani a dalnak az előjegyzését, milyen hangnemben van, első- negyedik- és ötödik fokú hármashangzatok belőle, vezetőhangokat és a szerzőt, és ha valamit elrontottam, kaptam egy nyakast. Úgyhogy nagyon fegyelmezetten tanultam meg hegedülni elég jól, meg is nyertem a Budapesti Hegedűversenyt egyszer, talán ’67-ben. De pont emiatt a terror miatt lógtam sokat az órákról. Egyszer, amikor hóesésben ott sétáltam Újpesten a vasbékánál a Papp József téren, apám behozta az ellenőrzőmet, mert otthon hagytam, és kiderült, hogy nem voltam ott az órán. Akkor jött a nagy ruha, és mondtam, hogy akkor én inkább nem hegedülök, és ennyiben maradtam a hegedűvel. Így indult a zenei karrierem.
A bátyáddal kezdtél el zenélni, és mivel már volt egy srác a zenekarban aki gitározott, neked lényegében maradt a basszusgitár. Jaco Pastorius és Orszáczky Jackie nagy hatással voltak rád, általuk ismertél meg egy szólisztikusabb játékmódot. Itt jött a szerelem a basszusgitárral?
Orszáczky Miklós Jackie személyiségével jött a szerelem. Szintén Újpesten, a Dallos Ida Művelődési Házban volt egy Syrius koncert, ahol Bartók feldolgozásokat játszottak. Bemondta Jackie a mikrofonba, hogy „Hölgyeim és uraim, Magyarország legnagyobb zeneszerzője Bartók Béla…” – gondolhatod, hogy a munkásgyerekek, akik oda jártak, azonnal kifütyülték a produkciót. Ezért aztán belekezdtek a Mamy Blue című nótába, miközben Radvai Misi végigbukfencezett a színpadon. Ez olyan szíven szúrás volt, hogy elkezdtem követni a Syriust, és amikor rendesen lejátszották a programjukat, az egészen egyszerűen megdelejezett. Beleszerettem a harmóniákba, Pataki Laci zenei hozzáállásába, és Jackie groove-jába. Kiderült, hogy nem csak az lehet a basszusgitározás ami Jimi Hendrix Watchtowerjében történik, hanem annál sokkal többet ki lehet hozni a hangszerből. Ekkor kezdtem el ezzel komolyabban foglalkozni, és beiratkoztam bőgő szakra a jazz tanszakra, ami akkor még Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszaka volt.
Még a jazz-tanszakra jártál, amikor már Török Ádámmal játszottál a Miniben. Majd turné közben jött egy betegség, ami miatt kérdésessé vált, hogy tudod-e folytatni a zenélést.
A Mini együttessel, évi 240 bulink volt. Lengyel turnén voltunk, ami általában minimum 60, de inkább 80 előadást jelentett, naponta két koncertet is lejátszottunk. Annyira ki voltam hajtva, hogy idegösszeomlást kaptam. Akkor senki sem tudta megfejteni, hogy mi ez. Úgy hoztak haza egy nejlonzacskóba csavarva, és azonnal elvittek Újpestre az idegosztályra, ahol az orvosok már lumbálást, agyfestést és sokkolást tervezgettek. Anyámnak azt mondták, hogy szegény fiúnak szklerózis multiplexe van, és valószínűleg öt év múlva már nem lesz köztünk. Na, fogtam magam és megszöktem a kórházból, mert nem voltam kíváncsi erre a kőkorszaki gyógymódra. Találtam egy orvost, aki az Operaház házi felügyelő orvosa volt, egyébként ideg- és agysebész professzor. Felmentem hozzá, és a világ legnagyobb nyugalmával közölte, hogy ha megütjük a zongorán a hangot, akkor nem mindegy, hogy ezt milyen erővel tesszük, a dinamikáról és a felharmonikusokról kezdett el beszélni. Majd hozzátette, hogy szedjem azt a három gyógyszert amit felírt, majd menjek vissza egy hónap múlva. Már a Török is eltemetett, arra készült, hogy új basszusgitáros lesz a Miniben, mert nem tudok játszani. Ez egy egyszerű idegösszeomlás volt, 19 voltam, mindent elölről kellett kezdeni, csukott szemmel nem tudtam megfogni az orromat, azt sem tudtam, hol tart a kezem. Ezeket a miniatűr mozdulatokat újra be kellett idegződtetni. Megcsináltam! Egy hónap múlva fölálltam, másfél hónap múlva a Tabánban játszottam tizenötezer ember előtt.
Ez félelmetes történet!
Igen, úgyhogy most hadd meséljek ebből az időszakból egy vidám sztorit is! Garai Attila bácsi meghallgatott egy tanszaki bemutatón, majd meghívott, hogy játsszak a zenekarában. Örültem, hogy az első nagy jazz koncertemet az Interbrass után Szegeden a Bartók teremben játszhatom. Már az első kanyarban láttam, hogy valami nem stimmel, mert Attila bátyám dülöngélt a zongora mögött, és össze-vissza beszélt a mikrofonba. Egyszer csak elájult, és eltűnt. Éjnek évadján ott álltunk a dobos gyerekkel a bezárt Bartók Terem előtt, és nem tudtuk, mi tévők legyünk, mert Attila vitt le minket egy Trabanttal, ebben vittük le a nagybőgőt és a dobfelszerelést, de ő ugye otthagyott minket, és egy fillér sem volt nálunk. Végül fogtam a hangszert, kisétáltunk vele a pályaudvarra, felszálltunk egy vonatra, ahol bezárkóztam a nagybőgővel a vécébe, hogy ne büntessen meg a kalauz. Hajnalban hazabumliztam a harmincas busszal, átmentem a Papp József téren a nagybőgővel, hazaértem. Másnap reggel csengetnek, Attila a kapuban: „Á, Lojzikám, ne haragudj, egy kicsit ráöntöttem.” Mondom, Attilám, ha ez a jazz én soha többé nem akarok jazzt játszani. És ennyiben maradtunk.
A Mini után alapítottátok a Dinamit együttest, amivel néhány évig kifejezetten sikeresek voltatok. Viszont több helyen elmondtad, hogy a dalokból hiányoltad a mondanivalót.
Egyvalamit már nagyon régen megfogalmaztam magamban. Nem lehet úgy zenekart alapítani, hogy négy-öt fiatalember összeül egy sörözőben, megisznak néhány korsó sört, és azt mondják, hogy csináljunk zenekart. Felütnek egy szótárat, találnak neki egy nevet, majd elkezdenek próbálni. Aztán jönnek a kérdések. Ki menjen be az ORI-ba? Akkor még ORI-nak hívták a központi szervező irodát. Nyilván a legerősebb. Ki írja a zenét? Az egyik az autóját szereli, a másik a debrői hárslevelűt fogyasztja, a negyedik a csoportkábelbe húzza be a drótokat, az ötödik meg hangfalat ácsol. Egy valaki meg írja a dalokat. Egyszer csak kiderül, hogy nincs vezetés, nincs olyan valaki, aki mögé beáll a másik négy teljes hittel és odaadással. Egy valakinek mindenképpen kell lennie, aki valamit akar mondani, aki meg is tudja fogalmazni, meg tudja írni a szöveget, és meg tudja írni a zenét. És ha a zenésznek ez tetszik, akkor követi, megkapja a gázsiját, és annyi az ő dolga, hogy mindig ott legyen időben és lejátssza amit kell. Egy ilyen közös zenekarnál sosem működik így, ott mindenki okosabb a másiknál. Nincs beleszólási joga az alkalmazott muzsikusnak abba, hogy milyen legyen a dal, egyedül annak van beleszólása, aki előadja, mert ő tartja a hátát érte, ő áll elöl a színpadon, és őt fogja megítélni a közönség. Tehát nem hiszek abban, hogy a működik a zeneszerzésben a brainstorming, függetlenül attól, hogy nagyon sokan ülnek össze és írnak dalt közösen, de az már nem te vagy. A harmónia fordítása is te vagy, ami a te fülednek meg a lelkednek jó, azt ütögeted, otthon a zongorán. Vannak olyan pillanatok, amikor annyira tetszel magadnak, hogy rendesen megkönnyezed. És ha valaki belenyúl, és másképpen fogja meg azt az akkordot, az már nem olyan, az soha többet nem is fog jól esni. Én mindig ügyeltem arra, hogy magam üssem fel a billentyűket, még ha nem is vagyok zongorista. Azok a fordítások, amik a Pleszkán Fricitől a fejembe vésődtek, nem úgy fognak megszólalni, ha megmondom valakinek, hogy fogja oda egy G hetest. Igazából mindig az jött be, ha egy, maximum két nagyon nagy egyéniség alakított zenekart, akik eldöntötték annak a zenekarnak a sorsát mindhalálig. A hosszan tartó, 30-40 éves produkciók mind ilyenek. Azok sohasem azok a típusú bandák, amik egy asztalnál alakulnak, mert a menedzser azt mondta, hogy te jóképű vagy, te erős vagy, te pedig jól tudsz énekelni. Ez mindig kipukkan. Az ilyen produkcióknak van két-három éve, mert az emberek kíváncsiak, érdeklődnek, hogy mi lehet ez, megveszik a lemezét, de már a második lemezét már kevesebben, a harmadikat meg már egyáltalán nem. Mert hiányzik belőle az, ami a Török Ádámban, a Nagy Feróban, vagy a Hobóban például a mai napig megvan, és sorolhatnám az öreg régi nagy rockerek nevét. Megvan benne, mert ő találta ki magát, az ő dalai, az ő szövegei forogtak állandóan. Persze, van, aki alá zenét kell írni, mert nem ért annyira a zenéhez csak a szövegekhez. Tehát, a Dinamit esetében is pontosan az volt a baj, hogy nem volt olyan vezetője a zenekarnak, aki mögé mindenki beállt volna egytől egyig. Emellett hiába mondtam, hogy nem jók a szövegek, nem szabad ezekkel elindítani a zenekart, az Erdős nagyon sürgette, hogy jelenjen már meg ez a nyomorult lemez. Egyébként a Dinamit sokak szerint állami zenekar volt, de nagyon őszintén mondom: előbb volt a tyúk, mint a tojás. Előbb volt Dinamit együttes, mint lemeze. Nem az Erdős Péter találta ki, hanem bementünk hozzá azzal a ténnyel, hogy van egy produkció, ő pedig nagyon örült, hogy ezzel a P. Mobilból kihúzhatja zápfogat, vagyis nem lesz a P. Mobilban Vikidál Gyula. Ráadásul a dalszövegekben nem volt semmi társadalomellenes vagy ifjúság buzdító, így egyből rábólintott. El is adtunk az első lemezből százhatvanezret, a Tinédzser dal nagy sláger lett, nagyon szerették. Majd két év múlva kipukkant a lufi, mert a második lemezre S. Nagy Pistát hívták meg dalszövegírónak, és az ő gondolatainak a rock’n’rollhoz már semmi köze nem volt. Így a végére is futott a történet, kiderült, hogy akinek be kellett húzni a csoportkábelt az behúzta, akinek a hangfalat meg kellett építenie, az megépítette, felépült egy hangosító cég a zenekaron belül, ami a bátyámé lett aztán. Gyula kiénekelte magát, a Totya akkor már a húgával járt turnézni, és ennyiben maradtunk. Én pedig beleszőttem magam Nagy Feró életébe.
Mikor derült ki számodra, hogy Feró tudja azt az üzenetet hitelesen megfogalmazni, amit te közvetíteni szeretnél?
Gyakran találkoztunk az ORI büfében, üldögéltünk a falnál a műbőr székeken, és elmesélte, hogy a Ricsével épp hol tartanak. Már a Katicabogár szövegétől elájultam. Egyszer csak azt mondta, írt egy szvitet, aminek a címe Európa, és elkezdte felmondani a dalszöveget: „Felment a függöny, Íme Európa; érted szólnak a harangok Európa… Én nem tartozom senkihez, de kiszállni tudom nem lehet, így neveltél engem Európa…” – és így tovább. Megérintett ez a színvonal egy pillanat alatt, azt éreztem, hogy nekem ezzel az emberrel játszanom kell. Ráadásul ugye ’82- ben oszlatta fel a Beatricét, pont, amikor a Dinamit szétesett. Ő zenekar nélkül, én pedig egy ilyen szellem nélkül maradtam. Így indult a Feróval a karrierünk, megcsináltuk a Bikinit, amit ma már Ős-Bikininek hívunk.
Ezekkel a mély dalszövegekkel vett le Feró a lábadról, viszont az Ős-Bikiniben egyszerűbben megfogalmazott utalások is megjelentek.
Mert meg kellett jelennie. A lemezen már a cenzúra szitáján átszűrt dalszövegek szóltak, de mi ezeket a koncerteken az eredeti szövegekkel játszottuk. Például: „A nagy dolgok tényleg úgy történnek, ahogy a történelemkönyvek megírják, csakhogy én teljesen máshogy érzem, nem vagyok beavatva semmibe.” Feró ezt énekelte a bulikon, holott, ez a nóta „Sárga bögre, görbe bögre” szöveggel ment lemezre.
Tényleg? Az a verze, amit én úgy ismerek, hogy „Nem minden tarka szarka farka tarka”, az eredetileg így szólt?
Persze! A Feró ezt írta oda hirtelen. Kiderült, hogy kell egy új szöveg, másnapra hozta a Sárga bögrét, a kiadónál pedig heurékáztak. Lemezen így ment le, a koncerten meg az eredeti szöveggel. Persze, volt egy csomó hülyéskedős punk nótánk is, de komoly dalok is születtek. Például a „Nem félek” egy olyan drámai mű lett, ami elképesztően jól kifejezi azt a lehallgatásos korszakot, amiben rendőri intézkedések sorával nehezedtek rá az életünkre. A Matematikus dala is óriási a mai napig! Később Feró írt egy olyan dalszöveget valamelyik nótámra, aminek az volt a vége, hogy „Ez a dal már nem az a dal, csak bolyongok immár céltalan, és szájharmonikám roncsain egy kiégett világ diszharmóniája szól”. A huszadik század végére pont oda lehetett volna tenni, hogy ennyi maradt a háború utáni nemzedék dicsőségéből. Végül a szólólemezemre került fel ez a dal, Feró énekli. Ez a gondolat egy telitalálat a mai összeomlani készülő világra is, egy jó harminc évvel megelőzte a korát.
Feró visszatért a Beatricéhez, te pedig folytattad a Bikinit D. Nagy Lajossal, aki épp le volt tiltva, miután élő televízió műsorban énekelte azokat a Rolls Frakció dalokat, amik nem igazán kímélték az akkori rendszert. Benne volt a pakliban az, hogy emiatt nem engedik majd, hogy lemezetek jelenjen meg?
1985-től megszűnt az a szorítás, ami korábban volt, gyakorlatilag majdhogynem mindent lehetett. Létezett még a sanzon bizottság, és le kellett adnunk a szövegeket, de már másképpen készültek a dalok, már nem voltunk satuba kényszerítve, tágultak a keretek. Amikor a Ferót megkértem, hogy csináljunk zenekart, azt mondta, hogy elment az eszem, őket letiltották, nem lesz egy koncertünk sem. Mondtam, hogy engem ez nem zavar. A D. Nagy az egész Rolls Frakcióval együtt ugyanúgy le volt tiltva, ezért oszlottak fel. Akkor már volt annyi eszem, tanulva a Dinamitból, hogy azokat az embereket kértem meg a szövegírásra, akik etalonok, példaképek voltak a szememben. Továbbra is írt a Bikininek Nagy Feró, és Trunkos Andrást is felkértem, aki fantasztikusan jó szövegeket írt a Rolls frakcióban. Ott volt például az a zseniális gondolata, hogy „Kisvárosi közhely, nagyvárosi lárma, szembekötősdi egy ország mutatványa”, ezt sikerült október 23-án bemutatni, a televízió közvetítette, mindenkit ki is rúgtak a tévéből emiatt. Tehát a D. Nagy egy balhés gyerek volt, a közönség pedig elfogadta. Az első Bikini koncert D. Nagy Lajossal a Lágymányosi Közösségi Házban volt, teleragasztottam a várost plakátokkal, majd mindösszesen hatan jöttek el. Azok után, hogy volt nekem egy Mini, egy Dinamit, és egy Ős-Bikini múltam, a D. Nagynak egy Rolls Frakció múltja, és a Gallainak egy Piramis múltja. Érted? Hatan, azok is csak meccset nézni jöttek. Mert nem volt egy emlék, egy élmény a zenekarról, amit odatűzhettek volna a Bikini név mellé. Aztán mégiscsak annyira tetszett annak a hatnak, hogy egyre többen lettek koncertről koncertre, majd egyszer csak megtelt a Lágymányosi Közösségi Ház. Nekem minden bulira ki kellett fizetnem a bátyámnak a hangosítást, otthonról kiürültek az ingóságok, eladtam a tévét, a rádiót, az ágyat, mindent. Tehát amikor indultunk, már Nagy Feró és Trunkos András írták a dalszövegeket, igyekeztem időt szánni arra, hogy jól megírt, komoly dalok szülessenek. De így is került tingli-tangli az első lemezre, mert természetesen nagyon gyorsan kellett megjelennie, aztán a következőnek még gyorsabban, és mire elkészült, már megint követelte a kiadó az újabb dalokat. Szerintem ez nem normális, két-három évet mindig várni kell arra, hogy egy új lemezt meg tudj fogalmazni. Miközben egyfolytában a buszban ülsz és koncertezel, csak kimeneti szinten vagy, nem tudsz miből táplálkozni, nem is tudsz fontos gondolatokat megfogalmazni. Nem baj, megcsináltuk, és a Mondd el lemez volt az, ami mindent tarolt, 29 perc volt az egész, és eladtunk belőle háromszázezret. Olyan slágerek kerültek arra a lemezre, amikbe mindenki beleszeretett, esküvőkön szólt az Adj helyet magad mellett, amit nem is én írtam, hanem a Rolls Frakciótól vettem át, és áthangszereltem. Majd az Edda - Bikini turné hozta meg ’86-ban az igazi nagy sikert. Onnantól kezdve már nem nekem kellett szenvednem hajnali kettőkor a telefonfülkében tervezve az életünket, hanem egyfolytában csöngött a telefon, pillanatok alatt megtelt a naptárunk. Úgy néztünk ki mint a cowboyok, nagy kalapot és köpenyt hordtunk, épp hogy csak pisztolytáska nem volt nálunk. A Minit visszaidézve meghagytam azokat a zenei részeket, ahol a gitáros és a szaxofonos is teret kapott, közben Lajos állt a színpad közepén és fekete csirkeláb lógott a fülében, ez az egész nagyon tetszett a közönségnek. Akkor fantasztikus nagy lendülete volt a zenekarnak! Az ORI egyből kettő központi műsorturnét adott, egy téli-tavaszit, és egy nyárit, és untig elég is volt annyi koncert, amennyit ők szerveztek nekünk.
Te találtad ki a Bikini koncepcióját, mondanivalóját, javarészt te írod a dalokat is. Valószínűleg erről a közönség nagy része nem sokat tud, az énekest figyelik, szeretik a hangját, talán még azt is gondolják, hogy az egész produkcióban minden részlet az ő ötleteiből ered. Te hogyan éled meg, hogy a te gondolataidat valaki más adja át a közönségnek, és vele azonosítják őket?
Megfogalmazni egy dalt, az középen dől el, vagyis az énekesnél. Kvinteket be tud húzni bárki, és a basszust lebrummogja neked. De az ének sound, a szenvedély kifejezése, az, hogy hol hajlítasz az énekben, egy nagyon komoly művészet, és ezt az énekes tudja elmondani. Persze, aki ezt hallgatja, feltételezi, hogy nyilván a frontember volt az, aki otthon fogta a gitárját, és megírta. Miért gondolná, hogy más írta? Miért gondolná valaki azt, hogy nem a Robert de Niro írta a Mozit, hiszen ő volt a főszereplő. Az emberek nagy része nem is nézi, hogy ki írta és ki rendezte a filmet, lepörög a film, és már állnak is fel a székekből. Azt sem nézik, hogy ki szerezte a zenét, és nem is akarják kifizetni. Az a legszörnyűbb, hogy lejössz a színpadról és odaadják a fellépti díjadat, de ha megérkezik az Artisjustól az előadások utáni 9%-os jogdíj igény, azt már úgy kell behajtani. Hát könyörgöm, azok a dalok szólaltak meg, amiket megírt valaki, különben csak a skálákat játszottak volna a színpadon a zenészek. A mai napig nincs értéke ennek, és az Artisjus sok pénzt költ dalszerző expora és különböző reklámokra, hogy kiderüljön, hogy a dalok mögött szerzők állnak, de ez az embereket nem érdekli. Azt nézik, aki ott van középen, őt szeretik, mert az ő hangjára lett szerelmes, az ő hangjára ment férjhez, az ő hangjára lett katona és hallgatta, hogy „Nehéz a dolga a katonának”. Ez így van rendjén. Az én szívemnek nagyon jó, hogy emberek ezrei éneklik a dalaimat.
Lényegében az egész életed örömei és fájdalmai benne vannak ezekben a dalokban.
Nem kapnád ezt a sorsot, hanem az lenne a sorsod, hogy megírjad. Azért kapod azt a sok csalódást, meg örömöt, hogy meg tudd írni, mert valószínűleg fentről látják, hogy képes vagy rá. Sok tízezer ember érez ugyanúgy, sok tízezer ember válik el, vagy lesz szerelmes, és egyből megtalálja magát a dalban.
A mostani helyzet inspirál?
Nem, lerombol. Még azt a keveset is lerombolja, ami maradt. Egyébként a rendszerváltás magasságában 1990-ben, amikor már a végső családi összeomlás volt nálam, már megírtam, hogy „Vége mondom vége, S, hogy nem bírom tovább. Kifogyott belőlem a varázs, pedig ettől voltam más”. A Gallai énekelte, a Péternek nagyon szép tónusa volt. Az az idő kiölte az emberből a varázst. A válások, majd, hogy egyedül nevelsz egy kölköt, aztán beszippantja őt a nagyváros, kezd eltűnögetni... Most már szép nagylány, egészséges unokát szült nekem, most már nagyapa vagyok, képzeld el!
A fájdalmas élethelyzetek jobban inspirálnak?
A fájdalmas helyzetek mindig nagyon inspiráltak. Most már a harmóniákhoz és a dallamokhoz egyből jutnak eszembe a dalszövegek is. Az a baj, hogy elkezdem játszani a dalt, és annyira elérzékenyülök, annyira összetör, hogy inkább nem is folytatom. De érzem, hogy most olyan állapotban vagyok, hogy ha leülök a zongorához, bármikor megírok öt perc alatt egy lemezt. Meg is fogom írni, Trianonnal kezdem, és nem úgy ahogyan a nagy nemzeti zenekaraink fogalmazzák meg ezeket piros fehér zöldben, hanem azt akarom megírni, hogy mi volt igazából az egésznek a lényege; zeneileg kőkeményen, nagyon lassú zúzósban képzelem el. Ezt megcsinálom szépen, és hozzáfűzök egy rendes mondanivalót, csak tűnjön el ez a vírus. Várjuk, hogy visszatérjen a vírus előtti életünk, de már sosem lesz olyan, mert megyünk előre.
Te hogyan látod a jövőt?
Nem látom a jövőt. Az a legnagyobb probléma, hogy bárhogy hitegetjük magunkat azzal, hogy az idei bulik átmennek a következő évre, valójában fogalmunk sincs, hogy mi lesz jövőre. Azt gondoltuk, hogy a tavasszal elmaradt koncerteket megtartjuk ősszel, majd az összeset ugyanúgy lemondták. Benne van a pakliban, hogy amit jövőre tettél át, az átmegy két évvel későbbre. Egyelőre úgy néz ki, hogy ez a vírus az egész világ előadóművészeit leszólította a színpadról. Aki nem jött le, az vitte a fertőzést és tízezreket fertőzött meg. De úgy tudom, mindenütt megszűntették a nyilvános rendezvényeket, vagy besorolták 500 fő alá, de már az 500 fő is necces. Egy csomó fotó jelent meg a Facebook-on, amin a zenészek a homlokukra írták, hogy „Zenélnénk”, de azt nem tették hozzá, hogy ezzel együtt meg is fertőznék 500 embert. Hiszen nem tudhatja, hogy ő mikor szed össze egy ilyen betegséget, mikor tüsszent egyet a színpadon, aminek lehet az a következménye, hogy mind az 500 ember fertőzött lesz, és abból valahánynak ez esetleg veszélyeztetett nagymamája is. Marha veszélyes ez az egész buli, és nem látom a végét. Egy biztos: egy korszaknak a végére értünk, soha többet nem lesz olyan, mint volt. Az ölelések sem olyanok mint korábban. Már benne van a tudatalattinkban is, már nem mondjuk ki olyan lazán, hogy gyere, üljünk le és igyunk meg valamit. Már azt is megnézed, hogy hova ülsz, ki ült itt előtte, satöbbi. Veszélyes a világ. A szeretet korszakának a végére értünk, úgy látom.
Pacziga Linda
2020. december 5. 10:11