Öncélúságtól mentesen
Harmadik önálló stúdióalbumával jelentkezett az NG Projekt, amelyen a dzsessz és a progresszív zene neves vendégművészei is otthagyták névjegyüket. A Staféta című lemez közelgő megjelenése jó alkalom arra, hogy végigtekintsük Magyarország élvonalbeli dobosának gazdag életpályáját, amely az amatőr tinibanda után Theatrum együttestől indulva a Deaák Big Banden, az Apostolon, a Skorpión, a Dinamiton, az ős-Bikinin, a Bikinin, az Art Reaktoron, Crack Orchestán, a Kormoránon, a Beatrice-n, a P. Mobilon és az SBB-n át a saját Projektjéig tart. Mindemellett a Liszt Ferenc zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakán diplomát szerzett Németh Gábor – aki a dobolás mellett kiváló zeneszerző is egyben – a Kőbányai Zenei Stúdió tanára, de nevéhez kötődik az ország egyetlen országos sugárzású rock rádiójának létrehozása is. Napjainkban a Dinamit együttest vezeti.
Nemrég fejezted be legújabb kiadványod stúdiómunkáit. Az NG Project harmadik albumáról, vagy Németh Gábor első szólólemezéről beszélhetünk?
Az előbbiről. Attól eltekintve, hogy modernebb hangszíneket használtam, a sound, a megszólalás, de a zenei stílus is illeszkedik az első két NG Project albumhoz. Akár azok folytatásaként is felfogható. A különbség talán annyi, hogy az előzőekhez képest a Stafétán több művésszel dolgoztam együtt. Fő szólisták: Tony Lakatos, Fekete-Kovács Kornél trombitás és Csillag Endre gitáros, akik mellé most Alapi István, Mohai Tamás valamint Tornóczky Ferenc gitárosok csatlakoztak, úgyhogy a harmadik lemez rendesen el van látva gitárral! A basszusgitárt Papesch Péter kezeli, a fúvóskórust pedig a szokásos művészek, Schrek Ferenc, Pecze Balázs, és Elek István szaxofonosok alkotják. A lemezen közreműködik még Ferenczi György szájharmonikán, valamint Kardos Norbert Fender-zongorán.
Miért épp Staféta a címe?
Mert a számokban lévő hangszerszólók aránylag gyorsan követik egymást, mintha a stafétabotot adnák tovább egymásnak a zenészek.
Szeretem a stílusok között átjárást, nálam a dzsessztől a dzsessz-rockon át a progresszív muzsikán keresztül a rockzenéig terjed a skála. Ezúttal is – kivétel nélkül – instrumentális felvételekről van szó. Az első két lemezemen is ezt a vonulatot követtük, amelyen belül, mint szerző, konzekvensen tartózkodtam az öncélú kompozíciók létrehozásától. Talán ez is volt az oka, hogy több rádiós és televíziós csatorna sugározta, és sugározza a mai napig a lemezeimen hallható szerzeményeket. Nagyon fontos számomra, hogy ezek a kompozíciók érthetőek legyenek és minél több emberhez eljussanak. Nehéz feladat ez, figyelembe véve, hogy mindez nem mehet a művészi színvonal rovására. Úgy gondolom, a mostani kiadványon szereplő darabok is megfelelnek az általam nagyon fontosnak tartott kritériumnak; stílusát tekintve vérbeli crossover albumról beszélhetünk. Szeptember végére, október elejére várható a megjelenés.
Tervezel élő lemezbemutatót az új anyaggal?
Egyelőre nem, mert komoly szervezést igényelne, és szinte megvalósíthatatlan. Ugyanis a lemezemen szereplő előadóművészek olyannyira elfoglaltak, hogy lehetetlen mindenkinek megfelelő, közös időpontot találni. Másokkal pedig nem szeretném helyettesíteni a már megszokott tagságot, hiszen mindegyiküket (tizenvalahány emberről van szó!) régóta nagyon jól ismerem, megbízom bennük. Fontos a bizalom, főképp, ha élő előadásról beszélünk.
Mondhatjuk, hogy ezzel (és persze az ezt megelőző két albummal) visszanyúltál a zenei gyökereidhez? Itt az egykori, jobb sorsra érdemes Theatrum együttesre gondolok.
Ami a gyökereket illeti, a Theatrum előtt – amely valóban az első komoly zenekar volt az életemben – 1970-ben már Gidóval (Gidófalvy Attila – H.I.) és az öcsémmel főként Grand Funk Railroadot, Led Zeppelint és Deep Purple-t játszottunk a Budai Táncklubban, trió formációban. A kis csapat nevére nem emlékszem pontosan, azt hiszem, azt is talán Fáraó-nak hívták, úgy, mint a Gidó mostani zenekarát. Nagyon szerettük csinálni, de nem volt hosszú életű. 1973-ban felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakára, nem sokkal később a Theatrum együttes tagja lettem.
Ott olyan muzsikusok közé kerültem, mint Szűcs László „Laca” billentyűs, a basszusgitáros Dandó Péter, az énekes Torontáli István „Géza”, valamint Kovács Péter gitáros. Lacán kívül a többiek sajnos már nincsenek közöttünk.
Igényes progresszív zenét játszottunk, sok zenész megfordult a bandában: a dobosok közül Pálmai Zolit és Solti Jánost említeném. Rendszeresen koncerteztünk a Syrius együttes, és a Skorpió együttes előzenekaraként is.
Végigtekintve (és kissé előreszaladva) a pályádon kiderül, hogy rendkívül sokrétű a zenei palettád, több stílusban is kipróbáltad magad. Nem tévedek, ha arra következtetek, hogy mindközül talán a progresszív irányzat áll a legközelebb hozzád?
Nagyon szeretem a progresszív zenét, de a jó rockot is. Ez utóbbiból bőven kijutott, emellett a progresszív, és a dzsessz zene valóságos felüdülést jelent, pont a változatossága miatt. A rockosok indítottak el a pályámon, az angol és amerikai dobosok közül Ian Paice, és a Grandfunk dobosa, Don Brewer volt számomra az etalon. A dzsessz tanszakon aztán kinyílt egy másik világ, kiderült, hogy a rockon túl is van élet: megismertem Buddy Rich zseniális dobolását, ő a mai napig nagy kedvencem. Róla tudni kell, hogy a világon mindenkit ő „tanított” meg dobolni. Utána jött Billy Cobham, aki rögtön gyökeret vert bennem, de mindenképp helyet kapott Steve Gadd is.
Időzzünk még kicsit a kezdeteknél: miért pont a dob lett a nagy szerelem? Valamelyest közrejátszott ebben családi örökség, vagy indíttatás?
Hogyne. Édesanyám énekelt, a nővérem énektanár, korábban a Filharmónia címzetes korrepetitora volt. Apám nagyon jó hallással bírt, ha nem is lett zenész, de otthon, magában, saját szórakoztatására kristálytisztán dalolgatott.
Amikor tizennégy évesen életemben először megláttam egy komplett dobcuccot, talán egy Amati lehetett, még a lélegzetem is elállt. Akkor határoztam el, hogy dobos leszek. Nem voltunk gazdagok; a padlásról összeszedtem nagyanyám összes használaton kívüli fazekát, lábosát, kiütöttem az alját, és celofánokat Technokol Rapid ragasztóval valamint egyéb módon ráfeszítve dobokat csináltam belőle. Emlékszem, szintén a padláson lelt üres tévés dobozt neveztem ki nagydobnak, amelyhez külön lábgépet csináltam. Két utcával arrébb lakott egy srác, aki gitározott, az erősítője három egymásra rakott rádióból állt kábelekkel összekötve, amelyeket gyufaszálak segítségével rögzített egymáshoz. Öcsémet, Lojzit megkérdeztem, nincs-e kedve a basszusgitárhoz – volt kedve. Állítja, hogy mindig gitáros szeretett volna lenni, szerintem tökmindegy, a basszusos sem kevesebb a szólógitárosnál. Így állt össze az első zenekarunk.
Németh Gábor dobolását nem csupán hallgatni (vagy zenészként vele együtt játszani) jó, de maga a színpadi látvány is felüdítő. A dupla lábdobos, különböző tamokkal, cinekkel dúsított megafelszerelés mögött szálfa egyenes tartással egy láthatóan vidám, mindig boldog mosolyú ember ül. Zenei alázat, vagy „csak” egyszerű átélés, élvezet?
Szeretem a színpadi munkát, ami számomra sosem munka, inkább kiteljesedés. Legutóbb augusztus 21-én a Tabánban a Dinamittal játszottunk. Nagyon jól szólt a színpad, mindent hallottam a monitorokból. Ez a tökéletes hangzás sajnos „százévente” fordul elő… A nyolcvanas évek elejéig nem is használtam monitort, mivel nem volt. Ettől függetlenül minden alkalommal jól éreztem, és érzem magam, főképp a saját zenekarommal, a Dinamittal, hiszen ez egy évtizedek óta összeszokott csapat, és így vagyok a ritkán fellépő, de a mai napig működő Skorpióval is.
Azon túlmenően, hogy a dob a színpad hátsó felét, az úgynevezett másodvonalat foglalja el, a basszusgitárral együtt a legfontosabb hangszer a zenekarban. A tempó adja meg mindennek az alapját vagy „alját”, ahogy mi zenészek mondjuk. Rajtunk, a ritmusszekción áll, vagy bukik a zene előadásának a minősége, valamint magának zenekarnak a megítélése. Nem véletlen, hogy a stúdiófelvételek esetében is elsőként az alapokat rögzítik, hiszen erre kell játszani, erre kell építkezni. Ha a dob nem jó, vagy billeg, lehet a zenekaron belül bárki bármilyen jó hangszeres muzsikus, az egész produkció bedől.
Kevesen tudják, hogy nem csupán dobos, de zeneszerző is vagy. Hol érhetők tetten a munkáid?
Elsősorban a saját projektemben, vagyis az eddigi három lemezemen. Hangról-hangra leírom, lekottázom, kinyomtatom a számokat, majd a hangszeres művészek által ezek kerülnek felvételre, kivéve az improvizációs részeket.
A többi zenekarban közös műhelymunka folyt, folyik, amelyhez természetesen általában hozzáteszem a magamét, vagyis igyekszem elfogadtatni az ötleteimet, amelyekről közösen döntünk. A Dinamitnál, és néhány más zenekarnál is az egész tagság szerzőként van feltüntetve. Ez azért fontos, mert ha netán bármelyik formációban tagcsere történik, ugyanaz a szerzemény az új muzsikussal egészen másképp szólal meg. Vagyis már nem lesz ugyanaz.
Folytatva a kronológiát, ezután az Apostolban kötöttél ki, amely akkorra már túllendült a fúziós rock korszakán és áttért a könnyedebb slágerzenére. Az említett pedigréddel mennyire elégített ki ez a fajta muzsika?
Előtte még ott volt a Deák Big Band, csak azt követően jött az Apostol. ’75-ben, mire odakerültem, már Meződi József énekelte a Nehéz a boldogságtól búcsút venni című slágert, amelynek óriási sikere volt. A koncertek úgy néztek ki, hogy a műsor első fele a fajsúlyosabb progresszív, dzsessz rock muzsikáról szólt, vagyis azt játszottuk, ami jól esett, a második részben pedig előkerültek a nagy slágerek. Örökérvényű dalokról van szó, amelyekre valósággal tombolt a közönség. Mindkét stílust szívesen játszottam. De ez sem tartott sokáig, mindösszesen talán háromnegyed évig…
… Hogy aztán Fekete Gábor illegális külföldre távozását követően beülj a harmadik magyar szupergrupp, a Skorpió megüresedett dobszékébe. A zenekar két magyar és az angol nyelvű svéd válogatáslemeze már veled készült. Véleményed szerint az előző két albumhoz képest mennyiben változott a Skorpió muzsikája?
Ha már Gábort említetted: egy évvel felettem járt a dzsessz tanszakon, nagyon tetszett a játéka. A Skorpiónak volt egy egyéni stílusa, amit nagyon szerettem, ezért szinte órák alatt tudtam alkalmazkodni az új feladathoz. Dugig telt koncertnaptárral volt olyan évünk, hogy tizenkét hónap alatt négyszáz bulit játszottunk, ami a mai zenészeknek szinte elképzelhetetlen. Előfordult, hogy Katowicében ugyanazon a napon három (!) teltházas, tizenkétezres (!) sportcsarnokos bulit játszottunk. És akkor még nem beszéltünk a további lengyel állomásokról, valamint az NDK (az akkori Német Demokratikus Köztársaság – H.I.) és egyéb más turnékról; szinte semmi időnk nem maradt arra, hogy kitaláljunk valami extra, vagy újdonságnak számító zenei dolgot. Ami a próbákon kijött belőlünk összeraktuk, és lemezre rögzítettük. Zenei probléma egyáltalán nem merült fel közöttünk, teljes alkotói és baráti egységben dolgoztunk; az időhiány viszont komoly problémát okozott az új nóták írásának szempontjából. Ilyen körülmények között abszolút lehetetlen minden egyes nótát aprólékosan kidolgozni.
Miért döntöttetek úgy, hogy új énekessel és új basszusgitárossal vadonatúj szupergruppot alakítotok? A Dinamitra gondolok természetesen.
Mert akkorra, vagyis 1979-re az említett okokból elfáradt a banda. Hat esztendő alatt a havi harminc-negyven, esetenként ötven (!) bulival gyakorlatilag szét lettünk nyúzva. Ekkor mindannyian úgy döntöttünk, hogy valami mást, újat kell csinálnunk, ami lendületet adhat a közös munkának. Karesz Új Skorpió néven trió felállásban folytatta (ez is különbözött a korábbi négyes fogattól), mi pedig Vikidál Gyulával és a Miniből átigazolt öcsémmel létrehoztuk a Dinamitot. 1982-ig, a megszűnésünkig két nagyszerű lemezt csináltunk, és számos (havi húsz-harminc) nagysikerű koncertet hagytunk magunk mögött.
A harmincadik évfordulóra 2009-ben (Vikidál és az öcsém, Lojzi helyett) két új taggal, Zselencz „Zsöci” László basszusgitárossal és Kálmán Gyuri énekessel ismét összeállt a Dinamit. Egy évvel később Játszd, ahogy akarod címmel új albumot jelentettünk meg. A zenekar az óta is működik. Napjainkban Szűcs Antal Gábor „Totya” és Zsöci mellett Scholz Attila „Atka” énekes (a CryFree szólistája – H.I.) valamint Hornok István billentyűs alkotja a csapatot.
Még a nyolcvanas évek elejénél maradva: testvéreddel, Lojzival és a Dinamit néhány tagjával valamint Nagy Feróval megalakult az ős-Bikini. Erős váltás és inkább rétegzene a Dinamithoz képest.
Nem mondanám, hogy rétegzene lett volna, a többiekhez képest inkább újdonság
Eleinte nem ment egyszerűen, hiszen újra fel kellett építeni a zenekart, elsősorban Feró miatt. Őt a Beatrice után egyenesen rehabilitálni kellett. Két lemezt is kiadott velünk a hanglemezgyár: ’83-ban a Hova lett… címűt, egy évre rá a XX. századi híradót. Ha már kérdezted, dobolás szempontjából – főként, ha azt nézzük, mikor készült – nagy kihívást jelentett számomra. A próbák során a zenei irányvonal tekintetében késhegyig menő vitákat folytattunk, amelynek végül meglett az eredménye: abszolút korrekt és sikeres anyagot tettünk le a lemezgyár asztalára.
Hogy állt mindehhez Erdős Péter és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat?
Mi – Ferót leszámítva – régebb óta jóban voltunk Erdőssel. Utálom a civakodást, veszekedést, azt kell mondjam, másokkal ellentétben mi megtaláltuk a közös hangot vele. A zenekar tagjait ismerte a Skorpióból és a Dinamitból, tudta, hogy a Németh-testvérek, meg Totya a garancia arra, hogy rendben menjenek a dolgok. Olyannyira megbízott bennünk, hogy ő intézte el Feró „rehabilitációját” a Budapesti Rendőr Főkapitánysággal. Emlékszem, egy pincében fogadott bennünket Agócs elvtárs, aki megígértette Feróval, hogy „ugye nem lesz baj”. A Sárga bögre, görbe bögre kivételével –- amelynek az eredeti címe sem ez volt, és amelyet Feróval átíratott –, elfogadta a dalszövegeket. Hozzáteszem, addigra – a nyolcvanas évek eleje-közepéről beszélünk – jelentősen enyhült a rockzenével kapcsolatos politikai helyzet, többet engedtek meg az elvtársak. Mert az ős-Bikiniben azért elég meredek szövegek készültek a dalokhoz…
Feró után D. Nagy Lajos jött énekelni. ’86-ig voltam a zenekar tagja; az Ezt nem tudom másképp mondani című albumot már ő énekelte és még én játszottam rajta. Az ő belépésével gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdeni, arról nem beszélve, hogy a Rolls Frakció emlékezetes Pulzus-botránya után Lajost is éppúgy „rehabilitálni” kellett, mint korábban Nagy Ferót.
Mi volt a következő állomás?
A Kormorán együttes. Úgy gondolom, ezt a zenekart sem kell bemutatni, három évet játszottunk együtt. Néhány lemezt is készítettünk, és nagyon komoly külföldi fesztiválokon vettünk részt.
A ’80-as évek végén megalakult Az Art Reaktor együttes, mellyel az avantgard zenei, és előadói stílus határait feszegettük. Ha kategorizálnám, akkor egy vegyes modern, kortárs művészeti képet mutató zenekarról volt szó, olyan társakkal, mint az egykori East-es Varga Janó gitáros, a fiatalon eltávozott Oláh Ali kiváló billentyűs, Mákó Miki trombitás és Szurcsik József harmonikás, képzőművész. Ő és Mákó ütőhangszerekkel is besegítettek, sőt énekeltek is. A fronténekes viszont egy Duncan Shiels nevű srác volt, így a progresszív szerzemények eredeti angol nyelven szólaltak meg. A Periferic Records egy lemezt is kiadott a zenekarral, Our Past Is Our Present címmel.
A ’90-es évek elején megalapítottuk a Crack Orchestra nevű zenekart, melynek tagjai Varga Janó, Oláh Ali és Muck Ferenc voltak. Ezzel a formációval is készült egy nagylemez.
Rövid időre a Beatricében is megfordultál. Ez mikorra tehető?
Pálmai Zoli után kerültem a Beatrice-be, ahol Vedres Joe gitározott és Zsöci basszusozott. Emlékszem az egyik különleges turnénkra, amelynek keretében végigjártuk az összes laktanyát. Gyakorlatilag katonáknak játszottunk óriási sikerrel.
Kisebb kitérővel nagyjából tíz esztendőn keresztül erősítetted a P. Mobil sorait. Hogy kerültél a zenekarba?
Zeffer András, a P. Mobil akkori billentyűse keresett meg ’95-ben, miután az újjáalakulást követően több dobossal is próbálkoztak. A Honfoglalás szvit szimfonikus, majd rock verzióját már én doboltam a lemezeken, ’97-ben pedig a Kutyából szalonna albumot is. A lemez megjelenése előtt Egonnal együtt (Póka Egon basszusgitáros – H.I.) kiléptünk a zenekarból (Herpai Sanyi érkezett a helyemre), majd 2001-ben mindketten visszatértünk. 2009-ben jöttem el a P. Mobilból végleg, de az ott eltöltött összesen több mint tíz évről nagyon kellemes emlékeket őrzök. Lóránttal mindvégig jóban voltunk, szívesen játszottam a Mobillal. Igazán kényelmes volt. Nem én voltam a zenekarvezető, nem az enyém volt a felelősség, nem kellett idegeskednem. Lóránt, vagy Rudán Joe szervezte a koncerteket, nekem csak dobolnom kellett.
Az SBB-vel életed egyik nagyon fontos állomásához érkeztél. Óriási dolognak tartom, hogy egy patinás, komoly tekintélyt kivívott fúziós dzsessz zenekar magyar dobost választ.
Amikor 2003-ban elkészült az első Projekt lemezem, körülbelül egy évre rá – promóciós céllal – felkerestem Drienyovszky András dzsessz koncertszervezőt, aki azonnal felajánlotta segítségét. Azon túlmenően, hogy nagyon jó barátom, ráadásul az SBB magyarországi menedzsere is volt. Tőle származott az ötlet, hogy egy-két alkalommal ki kellene próbálni magam velük, ugyanis a banda az utóbbi időben elkanyarodott az eredeti célkitűzésektől. Jozef Skrzek bőgős, billentyűs, énekes és Anthymos Apostolis gitáros mellett a Pat Metheny ütőse, az amerikai Paul Wertico dobolt. Aki nagyon jó dobos, csak épp – szerintük – nem tudta felvenni azt a Kelet-Európa-i érzést, amit elvártak tőle.
Miután igent mondtam, majdnem két évig nem történt semmi ez ügyben.
2004-ben aztán András váratlanul felhívott, hogy az SBB hamarosan érkezik a Szegedi Jazzfesztiválra; készüljek, mert nekem kellene dobolni! A koncert előtt összesen egy napot próbáltunk, másnap – főképp a régi nótákkal – lejátszottuk a két és fél órás koncertet úgy, hogy a csilláron is lógtak. Éjfélkor kezdtük a koncertet, amely éjjel három óráig tartott. Kottából játszottam, mert nem volt időm megtanulni a repertoárt. Már akkor látszott, hogy egy hullámhosszon vagyunk. A szegedi fellépés után két hónappal ismét felhívott Drienyovszky András, és közölte, amennyiben én is úgy gondolom, mostantól számít rám az SBB. Természetesen igent mondtam.
Jó időszak volt, és megint egy másfajta zene. Öt év alatt három lemez és két koncert DVD készült. Főként Lengyelországban és Németországban turnéztunk. Totális szabadság jellemezte a muzsikánkat, soha senki nem szólt a másiknak, hogy mit játsszon, a próbákon, de a lemezfelvételeken sem. Ez is mutatta, mennyire egyazon hullámhosszon mozogtunk.
Elég régóta próbálod átadni a hosszú évek alatt felhalmozott tudásanyagot, tapasztalataidat a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeinek. Mennyire teszi próbára a türelmedet a tanítás?
Jávori Vili halála után, 2007-ben, Póka Egon hívására mentem a zeneiskolába. A Vili helyére kerültem, nagyon jó barátok voltunk. Jelenleg heti egy napot tanítok. Szeretem a növendékeimet, és jó érzés látni, ahogy hétről hétre fejlődnek.
Mivel komoly rálátásod volt és van is a magyar „könnyűzenei” életre, radikális reformokat szerettél volna végrehajtani. Legalábbis, ami a műfaj médiabeli megjelenését illeti. Ennek érdekében megalakult a MAROCK egyesület és hamarosan megszólalt Magyarország első rockzenét sugárzó rádiója, a Rock FM is.
A 2012-ben, tehát az általam épp tíz esztendeje, és éppen ezért létrehozott egyesület kapta meg a lehetőséget, hogy ezt a rádiót létrehozza. Tetten érhető volt, hogy a kilencvenes évek elejétől a médiákban gyakorlatilag megszűnt, még konkrétabban elpusztult a rockzene. Egyetlen egy rádió sem foglalkozott ezzel a műfajjal.
A Rádió Rock 95.8 (később Rock FM 95.8) 2016. május 17-i zászlóbontása után azonnal ontani kezdte a rockzenét, elsősorban a magyar zenekarok számait, amelynek jótékony hatása nagyjából két év múltán észrevehetően kezdett mutatkozni. A koncerthelyszínek egyre nagyobb létszámú közönséget fogadtak. Sokat számított az a tény, hogy az új rock adó fél Magyarország vételi körzetét lefedte. Közel három éves működés után 2019 elején megvásárolta egy cég, amely kevésbé támogatta ezt a fajta zenét, s ezzel a rádió eredeti célkitűzése meghiúsult. Igaz, manapság léteznek rockzenét sugárzó kisebb adók, de ezek vételi körzete szűkebb térben mozog, mint az egyesület által működtetett egykori Rock FM. Örülök, hogy vannak még olyan elhivatottak, akik egyáltalán próbálkoznak a rock éteri terjesztésével. Hála Istennek, a szellem kiszabadult a palackból, és a rockzene már nem tud visszaesni a korábbi tetszhalott állapotába.
Büszkén jelenthetem – talán nem tűnök szerénytelennek –, hogy személyemnek is köszönhetően elértük, hogy a műfaj már bennmarad a köztudatban, nem zuhan lejjebb. A Barba Negra többnyire teltházas produkciókkal dolgozik, újabb generációk nőnek fel, akik egy része művelője, míg mások fogyasztói a rocknak. Szerintem ez óriási eredmény mindazoknak köszönhetően – és itt megjegyezném: úgy tűnik, hogy a hála nem rockzenei kategória –, akik közreműködtek a rádió létrehozásában és rengeteg küszködés árán annak fennmaradásában. A többi nem rajtuk, és nem rajtunk múlott.
Miben tudta még hasznosítani magát az egyesület?
Ha csak a rádió elindítását, működtetést intézte volna az egyesület, már az is bőven elég lett volna, de igyekeztünk más területen is a rockzenét szolgálni. Tehetségkutató versenyeket szerveztünk, ahol szerencsére jó néhány előadót, zenekart sikerült „napfényre hozni”, segíteni a pályán való elindulását.
A COVID-helyzet következtében sajnos mi is bezárkóztunk, de ennek elmúltával és támogatók segítségével keressük a további lehetőségeket a rockzene műfajának szolgálatához.
Végig gondolva az eddig elhangzottakat, úgy tűnik, nem unatkozol. De hogy telik az életed, telnek a mindennapjaid, ha éppen nem tanítasz, stúdiózol, komponálsz, vagy épp dobolsz?
Amint hazaérek, kikapcsolok, otthon nem szól a zene. Bekapcsolom a laptopot, és intézem a végeláthatatlan adminisztratív munkákat. Eddig a számok megírása, a lemezkészítés, a keverés, az utómunkák adtak elfoglaltságot, most a kiadással, és a promócióval kell foglalkoznom. A lényeg, hogy a munkának soha nincs vége.
Hegedűs István
2023. január 6. 05:20