“Egész életemben a zenélés művészi aspektusát tartottam szem előtt” Michael Schenker neve pontosan 50 éve, a Scorpions 1972-es Lonesome Crow albumával egyszerre került fel a rockzene térképére. A szőke német csodagyerek valószínűtlenül előremutató gitárjátékával egy csapásra ámulatba ejtette az öreg kontinens közönségét, amire a szakma is azonnal reagált: 19 sem volt, amikor már a brit UFO soraiban pengetett, 23 éves korára pedig megírt és eljátszott mindent, amivel felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a gitárhősök következő nemzedékére. A teljesség igénye nélkül, Kirk Hammett, James Hetfield, Slash, Adrian Smith, Dimebag Darrell, John Petrucci, George Lynch, Paul Gilbert és Adrian Vandenberg egyaránt rengeteget profitált Schenker olyan alapvetéseiből, mint a Scorpions Lovedrive korongja, az MSG első anyaga, vagy éppen minden idők egyik leghatalmasabb élő albuma, a UFO Strangers In The Night című koncertlemeze. A meglehetősen öntörvényű ember hírében álló gitárzseniért a ‘80-as években sorban álltak a nagyobbnál nagyobb nevű kérők, ám ő akkor már végérvényesen lándzsát tört a szólókarrier rögösebb ösvénye mellett. Hajthatatlan következetessége néha már túlzott konokságnak tűnt, megalkuvást nem tűrő hozzáállása azonban kifizetődött: az évtizedek alatt különböző projektjeivel tovább gazdagította amúgy is színes portfolióját, tavaly óta pedig ismét teljes gőzzel üzemel a Michael Schenker Group, aminek ékes bizonyítéka a nemrég megjelent, kiváló Universal album. A ‘70-es évek egyik legnagyobb gitáros egyéniségét erről az új műről faggattam.
Az elmúlt tíz évben több különböző projektet vittél a hátadon, ott volt a Temple Of Rock, majd a Michael Schenker Fest, egy ideje viszont megint a Michael Schenker Group nevet használod. Minek köszönhetően poroltad le újra az MSG nevet?
Michael Schenker: A történet 2008 tájékán indult, amikor újult erővel tértem vissza a rockzene vérkeringésébe. Ismét összeálltam Gary Bardennel és az In-akustik kiadó támogatásával megcsináltuk az In The Mids Of Beauty lemezt. Aztán felmerült egy új ötlet a saját képzeletbeli rocktemplomom felépítéséről, ami nagyon megtetszett. Elkezdtem Michael Voss társaságában dolgozni, aki producerként és énekesi minőségében egyaránt rendelkezésemre állt. Lépésről lépésre haladtunk és egy idő után azt vettem észre, hogy a Temple Of Rock önálló zenekarrá nőtte ki magát. Ehhez persze kellett, hogy állandósult a felállás, amikor az egykori Rainbow-frontember Doogie White és a klasszikus Scorpions-ritmusszekció, azaz Francis Buchholz és Herman Rarebell beszállt a bandába. Több mint négy éven át készítettünk stúdióalbumokat és koncertanyagokat együtt, közben pedig alaposan beleragadtunk a turnés mókuskerékbe. Megállás nélkül úton voltunk és játszottunk, ami azt eredményezte, hogy kezdtem belefásulni a koncertekbe. Valami friss dologra volt szükségem, ami motivál és inspirál. Egyszerűen untam már, hogy az új felállással is ugyanazokat a régi dalokat játszottam minden áldott este. Minél többet rágódtam ezen, annál erősebb lett az érzés, hogy ha már mindenki az MSG-re kíváncsi, akkor meg kellene valósítani ezt egy minden korábbinál nagyobb formátumban. Így történt az, hogy összecsődítettem a három alapvető MSG-énekest a ‘80-as évekből, tehát Gary Bardent, Graham Bonnet-et és Robin McAuleyt, akikhez később csatlakozott Doogie White is. Óriási volt újra az eredeti énekesekkel zenélni, hatalmas sikereket arattunk, bármerre mentünk, ugyanakkor rengeteg pénzt emésztett fel a projekt. Mégsem ez, hanem a pandémia vetett véget a Michael Schenker Festnek. 2020 februárjában még részt vettünk az egyik hajózós fesztiválon, utána viszont lement a függöny nekünk is. A hirtelen felszabadult időt főleg dalszerzéssel töltöttem ki, ami a kiválóan sikerült Immortal albumhoz vezetett tavaly. Az előzmények tükrében az tűnt észszerűnek, ha MSG név alatt hozom ki és mivel rengeteg új témát írtam, a folytatással sem vártam sokáig: ez lett a most megjelent Universal, amit két év kényszerszünet után újra alapos turnéval támogathatok meg.
Voltak előzetes elképzeléseid, hogy milyen irányba szeretnél haladni a Universallal?
Michael: Sosem tervezek előre, nálam a lemezkészítés kizárólag az önkifejezésről szól.
Szerinted van különbség az Immortal és a Universal között?
Michael: Persze, az új lemezen más dalok szerepelnek! (nevet) A Universal dalaiban felvonuló stáb is eltér némiképp a legutóbbi stúdiós gárdától, hiszen Ronnie Romero mellett itt van Gary Barden, illetve Michael Kiske a Helloweenből, utóbbi egy különleges dalban vállalt szerepet: A King Has Gone Ronnie James Dio előtt állít emléket és ennek érdekében egy majdnem komplett Rainbow-felállást hoztam össze Bobby Rondinelli dobossal, Bob Daisley basszusgitárossal és Tony Carey billentyűssel. Rajtuk kívül itt van még Simon Phillips, az első MSG-album dobosa, továbbá Brian Tichy és Barry Sparks, akik szintén régóta részei ennek a családnak.
Ronnie Romero az MSG jelenlegi énekese, aki turnézik is veled. Hogyan találtál rá anno?
Michael: Amikor a Michael Schenker Fest Revelation albumát készítettük, a vége felé eléggé szorított bennünket az idő, viszont egy dalt még mindenképpen fel kellett vennünk. Michael Voss javasolta, hogy hívjuk fel Ronnie Romerót, hátha ki tud segíteni minket. Épp akkoriban ért véget az együttműködése Ritchie Blackmore-ral a Rainbowban, így azonnal szabaddá tette magát és egy nap alatt fel is énekelte a We Are The Voice dalt. Jól éreztük magunkat, szóval adta magát, hogy Ronnie velünk maradjon a továbbiakban is. Vele terveztem a következő nagyszabású Japán turnét, amit aztán el kellett halasztani a vírus miatt, így egyértelművé vált, hogy Ronnie-t át kell mentenem az éppen újjáalakuló MSG soraiba. Biztos csapatot akartam magam köré építeni Ronnie-val, Steve Mann gitáros/billentyűssel, Bodo Schopf dobossal és Barend Courbois basszusgitárossal. A koncepcióm az volt, hogy ők adják a felállás magját és hozzájuk csatlakoznak majd az aktuális vendégzenészek. Két lemez után úgy érzem, maximálisan bevált az elképzelés.
Michael Voss producerként meghatározó szerepet tölt be az utóbbi lemezeid kapcsán. Hogyan jellemeznéd az együttműködéseteket?
Michael: Több mint 10 éve dolgozunk együtt. Ugye, a Temple Of Rock első lemezén még énekelt, azóta pedig a produkcióért felel. Michael teljes mértékben tisztában van a múltammal, óriási rajongója az MSG-nek és a ‘80-as évek zenéjének. Tudja, hogy mi kell nekem és hogyan kell szólnia a lemezeimnek, emiatt sosincs félreértés. Elsőrangú a kommunikáció közöttünk.
Nagyon szépen, természetesen szól a Universal lemez, ami meglehetősen ritka manapság…
Michael: Pedig nincs ebben tudatosság részünkről. Nem úgy álltunk neki a felvételeknek, hogy “akkor legyen olyan a hangzás, mint ‘81-ben”. A legtermészetesebb módon, automatikusan jön ez belőlem és Michael Vossból, tulajdonképpen kettőnk kollaborációjának eredménye ez a megszólalás. Michael kiváló hangmérnök, tökéletesen tudja, hogyan építse fel a hangzást, illetve milyen keverési arányokat válasszon, az évek során pedig eljutottunk oda, hogy mindez már magától értetődően jön.
A gitárjátékod hosszú évtizedek óta legendák tárgyát képezi. A szólóid annyira dallamosak és strukturáltak, hogy az ember azt gondolja, a lehető legaprólékosabb módon, hangról hangra építed fel őket. Tényleg így van?
Michael: (nevet) Ez egy érdekes adottság: mindig a lehető legmelodikusabb játékmódra törekedtem és ez egy különlegesen dallamos improvizációs készséget eredményezett. Általában a lassú szólókat dolgozom ki alaposan, ilyen volt például a Holiday bevezető szólója a Scorpions Lovedrive albumán. Az egy előre megírt szóló, akárcsak a Doctor Doctoré a UFO-időkből. A gyorsabb szerzeményekben általában improvizálok, ám a dallamérzékem miatt ezek is olyannak tűnnek, mintha megkomponáltam volna őket. Ennek köszönhetően a gyors szólóim is tartalmasak, önálló jelentéssel bírnak, a hallgatók pedig képesek dúdolni a dallamokat. Nálam nincs ész nélküli technikázás.
A gitárhangzásod szintén meghatározó és tulajdonképpen nem is nagyon változott az idők folyamán…
Michael: Valóban, de a hangzásom titka nem a hangszerekben és a különféle eszközökben keresendő, hanem legfőképpen a játékmódomban. Amikor különféle tónusokkal kísérletezem, akkor is csak rám jellemző módon szól a gitár a kezemben. Azt mondanám, hogy a stílusomat a játékmódom és ezen tónusok kölcsönhatása hozza létre, így alakul ki az az eltéveszthetetlen hangzás, ami elől nem menekülhet senki! A karakter kialakításában nincsenek trükkök és előre rögzített beállításokat sem használok: kizárólag a fülemre hallgatok és addig tekergetem a potmétereket, amíg el nem érem, amit hallani akarok. A technológiai kérdéseket nem feszegetem, nem teszek fel ilyeneket a stúdiós szakembereknek. Egyáltalán nem érdekel, hogy az adott erősítőben vannak-e csövek vagy sem. Ha jól szól, használom, ha nem tetszik, akkor nem, és ezt hallás alapján döntöm el, nem műszaki specifikációkat olvasgatva.
A Flying V gitártípus szinte összeforrt a neveddel a ‘70-es években. Igaz, hogy eleinte mégis a Les Pault favorizáltad?
Michael: Hosszú folyamat eredményeképpen jutottam el a Flying V-hez. Akusztikus gitárral kezdtem, majd egy idő után átváltottam elektromosra, ami egy Fender Jaguar volt. Azután következett a Fender Jazzmaster, a Gibson Les Paul Junior, később pedig a Les Paul Custom. A Lonesome Crow című Scorpions-album belső borítóján van is egy fotó, amelyen még Les Paullal a kezemben vagyok látható. A Flying V-t az első időkben kényszerűségből fogtam meg, két konkrét eset is megmaradt bennem ezzel kapcsolatban: úgy 16 éves lehettem, amikor elmentem a Frumpy nevű, akkoriban népszerű német zenekar meghallgatására, ám a Les Paulomat nem tudtam magammal vinni, mert banális módon bezártam a szekrénybe és sehogy sem tudtam kiszabadítani onnan. Ez volt az első alkalom, amikor nem volt más választásom és kölcsön kellett kérnem a bátyámtól a Flying V-t, noha Les Paul-rajongóként addig nem érdekelt a hangszer. Nem sokkal később egy Scorpions koncert alatt, pont egy szóló előtt szakadt el a Les Paulom egyik húrja és Rudolf megint odaadta a V-t, hogy ne kelljen megállnunk. Mindkét esetben rendkívül jó benyomást tett rám a hangszer, maradéktalanul ki tudtam hozni belőle azt, amit elképzeltem. Annyira bejött a játék rajta, hogy nem sokkal később megkértem Rudolfot, adja el nekem a gitárt. Azóta nem létezik más hangszer számomra, csak a V.
Mely tulajdonságai miatt kedvelted meg egyből a Flying V-t?
Michael: Nagyon tetszett, hogy sokkal könnyebb, mint a Les Paul és egészen különleges kölcsönhatást produkált az erősítőmmel. Tökéletes egységet alkotott az 50 wattos Marshall-lal. A gitár alakja aztán arra sarkallt, hogy kifejlesszek egy sajátos technikát és hangszertartást. Amit ugyanis a színpadon látni lehetett tőlem az elmúlt 50 évben, az elsődlegesen nem egy jól mutató póz volt, egyszerűen ilyen testtartást kellett felvennem ahhoz, hogy megfelelően tudjak játszani a V-n. Persze tény és való, hogy amolyan védjeggyé vált és az imázsom része lett a lábam közé fogott Flying V, de ez a funkcionalitás iránti igényből fakadt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy még a vibrátó-technikám is ennek köszönhetően vált jellegzetessé.
Pontosan 50 éve készítesz lemezeket profi zenészként. Ki tudod emelni a kedvenceidet?
Michael: Az egész karrierem a folyamatos fejlődésről szól, emiatt pedig nem tudok megnevezni favoritokat. Minden egyes lemezem a következő lépcsőfokot jelenti nekem, és mindig a legutolsó az újabb csúcspont, ami a még kiforrottabb Michael Schenkert láttatja. Ugyanakkor minden állomás ugyanolyan fontos, mint az azt megelőző és az azt követő.
Egész életemben a zenélés művészi aspektusát tartottam szem előtt, soha nem a pénzért és a hírnévért csináltam ezt az egészet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy soha nem voltam megélhetési zenész.
A Lovedrive volt az utolsó Scorpions-album, amin szerepeltél és amivel az amerikai áttörés küszöbére került a csapat akkor. Sosem gondolkodtál el azon, mi történt volna, ha nem szállsz ki, hanem velük maradsz a ‘80-as évekre?
Michael: Soha. Miért is kellett volna ezen rágódnom?! A UFO-t a csúcson hagytam ott 1978-ban, a Scorpions ezt látva pedig újra lecsapott rám. Megkértek, hogy segítsem ki őket a Lovedrive album készítésekor. Szinte az egész lemezt én játszottam fel, öt dalban enyém volt a szóló, a Holiday és a Coast To Coast megírásában pedig részt is vettem. Nem kérdés, hogy miattam lett az a lemez különleges, ám ennek ellenére sem akartam maradni. Bármennyire is könyörgött Rudolf, akkor már eldöntöttem, hogy a saját dolgomat akarom csinálni és azóta sem néztem vissza.
A ‘70-es és ‘80-as években számos előadó és sztárzenekar szeretett volna a soraiban látni, például Ozzy Osbourne és az Aerosmith…
Michael: És még sokan mások: a Rolling Stones, a Motörhead, Ian Hunter, a Deep Purple, a Whitesnake, a Thin Lizzy, a lista szinte végtelen. A Stones akkor keresett meg, miután beszálltam a UFO-ba. Tudtam, hogy Brian Jones meghalt, de úgy éreztem, hogy nem lenne nekem való az a banda, úgyhogy vissza sem hívtam őket. Más volt a helyzet, amikor az Aerosmith radarjára kerültem: éppen akkor szálltam ki a UFO-ból és úgy voltam vele, hogy adok nekik egy esélyt. Átrepítettek magukhoz Amerikába, de napokig semmi nem történt. Amikor pedig végre lehetőség nyílt volna a közös zenélésre, Steven Tyler egyszerűen felszívódott. Kaotikus pillanat volt, hirtelen értelmét vesztette az egész. Az Aerosmith akkoriban hullott darabjaira és én sem voltam csúcsformában, szóval megkönnyebbültem, hogy nem lett a dologból semmi. Ozzy esetében pedig én magam tettem lehetetlenné az együttműködést, szándékosan olyan feltételeket támasztottam, amiket képtelenség volt elfogadni. Ez amolyan védekező mechanizmus volt részemről, mert mélyen legbelül tudtam, hogy nem okozna örömet és kiteljesedést, ha a zenekarában játszanék.
Nem bántad meg utólag, hogy mindenkit visszautasítottál?
Michael: Szó sincs róla. Kimondottan boldog vagyok, hogy konzekvensen kitartottam a saját utam és elképzelésem, az önkifejezés szabadsága mellett. Ha elfogadtam volna bármelyik ajánlatot is, akkor számos fontos dolog nem történt volna meg velem. A kísértés persze mindig benne volt a levegőben és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik-másik megkeresés nem mozgatta meg a fantáziámat. Megesett, hogy felkészültem bizonyos meghallgatásokra és el is mentem néhányra, az utolsó pillanatban viszont mindig észbe kaptam és emlékeztettem magam arra, hogy miért választottam ezt a pályát: nem a pénzért és a hírnévért, hanem azért, hogy művészként és emberként is a saját tempómban fejlődhessek.
Van még valami, amit zenészként el szeretnél érni a jövőben?
Michael: Már mindent megvalósítottam, amit akartam, mindazonáltal egy pillanatra visszavezetném ezt az előző kérdésedhez: azt bánnám igazán, ha ezen zenei életszakaszok bármelyikétől is megfosztottam volna magamat, ha ezek közül bármi is kimaradt volna. A karrierem alatt sosem ültem fel a trendeknek, nem lettem a fősodor dróton rángatott marionett bábuja, nem adtam el a lelkemet a gazdagságért. Elköteleztem magam a saját művészi ambícióim mellett, mindig azt tettem, amit jónak láttam, és így hű tudtam maradni az elveimhez. Ha csatlakoztam volna Ozzy Osbourne csapatához vagy a Scorpions tagja maradtam volna, akkor mások álmait kergettem volna, nem a sajátomat.
Egy időben instrumentális anyagokat is készítettél, elektromos és akusztikus formában egyaránt. Mozgat még a hangszeres zene?
Michael: Már mindent elmondtam abban műfajban is. Az instrumentális zene szintén olyan fázis volt a zenei evolúcióm során, amit nem lehetett átugrani. Ki kellett próbálnom magam abban a világban is, ez mindenképpen a céljaim között szerepelt. Amikor kiszálltam a UFO-ból, szinte forrtak bennem a különféle ötletek, amelyek sehova sem illettek: se a UFO-ba, se a Scorpionsba, se máshova. Ezek mind olyan elképzelések voltak, amelyek arra születtek, hogy egyedül bontakoztassam ki őket, és szisztematikusan ki is adtam magamból az összeset. Ha nem ezt tettem volna, akkor most boldogtalan lennék és azon merengenék, vajon miért szálltam be Ozzy bandájába, miközben ennyi minden maradt elmondatlan? Miért nem a szívemre hallgattam? Szerencse, hogy ilyesmin nem kell morfondíroznom, mert minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Semmin nem változtatnék visszamenőleg!
Írta: Danev György
Fotó: Matthias Rethmann, Tina Korhonen
2022. december 23. 07:10