MICHAEL ROMEO - INTERJÚ AZ ARCHÍVUMBÓL
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Dimebag Darrell és John Petrucci mellett Michael Romeo tette a legtöbbet a ‘90-es években azért, hogy a virtuóz gitározásnak újra legyen becsülete a rockban. A Symphony X zenei agyaként Romeo nagyban hozzájárult a progresszív metál virágkorának eljöveteléhez az ezredforduló környékén, a New Jersey-i illetőségű zenekar lemezei ma is a műfaj valódi alappilléreinek számítanak. Noha a Symphony X továbbra is él, a sokak által a XXI. század Malmsteenjének tartott gitáros manapság inkább szólóalbumai kapcsán kerül a hírekbe. Nagyszabású műve, a filmzenés alapokon nyugvó War Of The Worlds első része 2018-ban látott napvilágot, melyhez a folytatás 2022 februárjában érkezik. Az alábbi interjú még az első album megjelenése idején készült, ám nyomtatásba valamiért sosem került, de talán még nem késő kiköszörülni ezt a csorbát. Íme:
Rengeteget hallgattam a megjelenés előtt a War Of The Worlds Part 1 lemezedet teljes egészében, és azt érzem, hogy tettél egy újabb lépést előre.
Michael Romeo: Kimondtad a lényeget: “teljes egészében”. Tudod, a legjobban azzal lehet kiborítani, amikor kiadói kérésre el kell dönteni, melyik dalra készüljön szöveges videó és mi legyen a single, mert ez nálam nem így működik. A kirakott puzzle-ből sem emelsz ki egyetlen darabot. Egy dal nem képes megmutatni egy ilyen nagyszabású album milyenségét, ezért mindig nagy boldogsággal tölt el, ha olyasvalakivel találkozom, aki vette a fáradtságot és végighallgatta a teljes művet.
A lemez címe azt sugallja, hogy ezt a történetet folytatni kívánod…
MR: Amikor elkezdtem ötletelni ezen az újabb szólóalbumon, tudtam, hogy a nagyzenekari hangszerelést és a filmzenés érzetet szeretném középpontba állítani, de a súlyos gitárokról sem feledkeztem meg és még némi progresszivitást is szem előtt tartottam. Ez volt az eredendő elképzelés, aztán hosszú dalszerzős időszak következett, majd az állandó alakváltozásokat követően végül kikristályosodott a koncepció. 4-5 hónap írást követően döntöttem úgy, hogy már elég anyagom van, ami 110-120 percnyi zenét jelentett. A stúdióban aztán nekiálltunk felvenni az összes dobot, ritmusgitárt és basszusgitárt, majd Rick Castellanóval rátértünk az énekdallamok és a szövegek kidolgozására. A dolog ekkor kezdett nyomasztóvá válni. Rá kellett jönnöm, hogy túl sok ez így. Világossá vált, hogy csak az anyag egyik felére szabad koncentrálnom, abból kellett kihozni a legtöbbet. Készíthettem volna dupla lemezt is, de úgy óhatatlanul elapróztam volna a dolgot. Így viszont annyival előrébb vagyok, hogy már a következő album gerice is adott.
Nagy erőssége a lemeznek az aprólékos hangszerelés. Egymagad csináltál mindent?
MR: Pontosan, és hatalmas meló volt mindent összecsiszolni. Nyilván rengeteg hangmintát használtam ehhez, hiszen komplett nagyzenekar nem állt rendelkezésemre, de ennek ellenére igyekeztem annyi élő hangszert bevonni a folyamatba, amennyit csak lehetett.
A filmzenés jelleg nagyon erősen átjön az anyagon. Mennyire voltak rád hatással az olyan komponisták, mint John Williams?
MR: John Williams felbecsülhetetlen inspiráció nekem, egyike a nagy hőseimnek. Az a fajta gitáros vagyok, aki nem csupán más gitárosok keze nyomát viseli magán. Persze én is Van Halen-en, Randy Rhoads-on meg Yngwie-n nőttem fel, viszont a klasszikus zeneszerzők, Sztravinszkij vagy Ravel ugyanilyen jelentőségű figurák számomra. A filmzene megint egy másik aspektus, ezen a vonalon egyértelműen John Williams az emberem, de imádom Jerry Goldsmith, Bernard Herrmann meg a többi nagy komponista munkáit is. Williams talán azért a legfontosabb mind közül, mert a Star Wars, az E.T. és a többi legendás zenéinek születése egybeesett a gyerekkorommal és így alapvetően meghatározták azt.
A Symphony X-ben is te magad írod szinte az összes zenét. Ez a szólóalbum más hozzáállást kívánt, mint amikor zenekari közegben dolgozol?
MR: Nyilván másképpen tekintettem erre az albumra, mint a Symphony X lemezeire, és ennek megfelelően nem akartam ugyanúgy, mondhatni rutinból lemezt készíteni. Végül is az ember azért csinál szólóalbumot, hogy kiléphessen a zenekara által meghatározott keretek közül, nem? Azért a párhuzamok is nyilvánvalóak, hiszen nem bújhatok ki a bőrömből: a riffek itt is olyanok, mint amilyeneket a Symphony X-ben írok. Ha teljesen elfordulnék attól a világtól, akkor nem lennék hű önmagamhoz. Az pont elég, hogy a hangszereléssel mozis irányba viszem a dalokat, vagy bátrabban kísérletezem elektronikus elemekkel, mint például a Robots dal dubstepes részeinél. Azt hiszem, nem szükséges ennél messzebbre mennem.
Elkerülted azokat a csapdákat, amelyekbe sok gitáros beleesik, amikor szólólemezt készít. Gondolok itt elsősorban a tipikus gitárhős-instrumentalizmusra…
MR: Nincs bajom azzal a világgal, még az is lehet, hogy majd valamikor sort kerítek egy olyan anyag elkészítésére. Ugyanakkor tény, hogy elsősorban a dalok játszanak szerepet nálam, az összképnek mindig túl kell mutatnia a gitározáson. Persze nem tagadom, hogy ezen a lemezen is akad számos veszedelmes gitáros-pillanat, de azért igyekeztem úgy felépíteni a darabokat, hogy ne kizárólag a gitárszólók miatt maradjanak emlékezetesek.
Uli Jon Roth gondolkodik hasonlóan, ő is mindig egyensúlyt teremt a gitár és a többi hangszer között…
MR: Uli Jon Roth szintén bálványom, de talán mondani sem kéne. Valóban vannak közös vonásaink gondolati síkon a komolyzenét illetően, de én mindenekelőtt metálfej vagyok, aki riffekből építkezik.
Érdekes, hogy a lemez némely szólójában a blues is felüti fejét, ami azért nem annyira jellemző rád.
MR: Valóban akad erre példa. Míg a Fear Of The Unknown tipikus gyors metáltémája tele van szélsebes shredgitárral, addig a Believe dalban a lassabb tempó okán több lehetőség adódott kipróbálni ezt-azt. Az a dal amúgy is kicsit más, mint a többi, így a szólójába is belefért némi kalandozás a blues-zal és a klasszik rockkal. Egyébként szeretem több irányból megközelíteni ugyanazt a témát. Nem zárkózom el semmitől és nem ragaszkodom semmihez. Ha egy motívum passzol az adott tételbe, akkor teljesen mindegy, műfajilag hova sorolandó, egyszerűen meghagyom, ha pedig nem működik, akkor újra nekifutok. A bluesra visszatérve, szeretem a double stop-nyújtásokat, mert nagyon dögösek és számos esetben jó szolgálatot tesznek!
Rick Castellano énekesre hol találtál rá?
MR: Úgy 5-6 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Egy közös ismerős hívta fel rá a figyelmemet, azt mondta, hogy érdemes meghallgatni a srácot, mert baromi jó énekes. Rick jóval fiatalabb, de akárhányszor összejöttünk egy italra a társaságunk révén, mindig jól kijöttünk és jókat jammeltünk együtt. Abban maradtunk, hogy ha valamikor alkalom adódik a közös munkára, akkor mindenképpen fel fogom hívni. Az alkalom pedig eljött, amikor ezt a szólóprojektet kitaláltam. Egyébként az albumon szereplő többi zenész is közeli barátom, JD-vel (John DeServio Black Label Society-basszer - szerk.) például egy középiskolába jártunk, de John Macaluso is egy régi cimbora, aki rajta volt a bakancslistámon, ami azon zenészek neveit tartalmazza, akikkel még játszani szeretnék.
Azt hiszem, sok olvasónak csalódást okoznánk, ha nem beszélnénk azokról a hangszerekről, amelyek a lemezanyagon szólnak…
MR: A régi, fehér Caparison gitárommal játszottam fel a sávok 90 százalékát. Az összes kemény és torz ritmusgitár ez a hangszer, és persze a szólók esetében is ragaszkodtam hozzá. Más hangszerek, például single coil hangszedőkkel szerelt Stratocasterek a másodlagos gitársávokban szólnak, olyan helyeken, ahol eltérő jellegű, tiszta vagy félig tiszta hangszínű textúrákra volt szükség.
Milyen hangolást preferálsz általában?
MR: Kölyökkorom óta konzekvensen ragaszkodom a gitárjaim D-re hangolásához és a 10-es húrkészlethez. Nekem ez vált be.
Sok modern gitáros használ nyolchúros hangszert manapság. Te magad miként viszonyulsz
az ilyen típusú gitárokhoz?
MR: Alapvetően a hathúros gitár pártján állok, de vannak zenészek, akik nagyon komoly dolgokat tettek le az asztalra a nyolchúrossal, ezt el kell ismernem. Héthúrosom nekem is van, amin a mély H-t A-ra hangolom és jól elvagyok vele, ha éppen arról van szó…
Az erősítőket illetően is hűséges típus vagy? Az ENGL Fireballra gondolok…
MR: Amióta megtaláltam, azóta nem tágítok mellőle. Az összes torzított gitárrészt a Fireball-lal vettem fel. Alapvetően ilyen vagyok: ha valamit egyszer megszeretek, akkor az idők végezetéig elkötelezem magam az adott eszköznél. Mindazonáltal próbálok haladni a korral és nem ignorálom a modellezős technológiát sem. Mivel John Macaluso Olaszországban él, a dobokat ott vettük fel, pontosabban San Marinóban a Domination stúdióban, ahol Simone Mularonival dolgoztunk együtt. Simone szintén jóbarát és remek szakember, aki a dobok rögzítésén túl reampolta is a lemezt és itt jött a képbe a Kemper: mivel nem érzem fontosnak, hogy milliónyi erősítő álljon otthon egymás hegyén-hátán, ha szükség volt például valami fenderesen tiszta hangszínre, akkor a Kemperrel könnyedén megoldást lehetett találni erre. Némely modellezős cucc tényleg fantasztikus minőséget képvisel és roppant praktikusak, ha különböző textúrák kialakításáról van szó. A hangzásom alfáját és omegáját ettől függetlenül az ENGL jelenti, de mint mondtam, más típusoknak is hasznát tudom azért venni.
Írta: Danev György
Fotó: Danny Sanchez
.jpg)
2021. október 23. 07:12