Meghalni az asztalnál
„Twist! Twist! Twist! Idenézz, itt a remek twiiiist!” – harsogott a csatakiáltás az úgynevezett „jampi-Hungaria” mikrofonjába, amelyet aztán egy ország apraja-nagyja ordított önfeledten házibuliban a nyolcvanas évek elején, sőt még jóval utána is. A hang tulajdonosa zeneértő és szerető kamasz fiúként már húsz esztendővel korábban basszusgitárt akasztott a nyakába, mellette énekelt, de kiváltképp zenét szerzett. Azóta is folyamatosan muzsikál, nevéhez fűződik a Generál – Lehajtott fejjel, Kérdés, Százéves kút, Kövér a Nap, Messze szálljon, Csöngess be hozzám jóbarát, vagy épp a Zenegép című, mára kultikussá érett dalok zenéje. Fenyő Miklóssal emblematikus szerzőpárost alkottak a Hungaria-ban olyan slágerekkel, mint a már idézett Casino Twist, a Hotel Menthol, az Isztambul, vagy a Multimilliomos jazz-dobos. A Dolly Rollal, ontva a népszerű dalokat, pedig hat éven át tarolt. Novai Gábor „Nova” immár húsz esztendeje a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar zeneszerzője, vezetője, basszushang felelőse – egyszóval – mozgatórugója, ahol kedvére hódolhat a Hungaria óta kedvenc zenei stílusának, a rock and rollnak.
Nem rég töltötted a hetvenharmadikat, amit nyugodt lélekkel letagadhatsz. A zene tart fiatalon?
Megkímélt állapotban vagyok. Mostani együttesem, a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar hozzám képest fiatalokból áll, ha hozzám fordulnak a problémáikkal, a tapasztalataimat latba vetve igyekszem megoldani azokat. Ez, és persze a zene tart fiatalon. A zene megmozgatja az agyat és a fizikumot, hiszen a koncertre fel kell készülni zeneileg és külsőségekben egyaránt, a színpadon pedig topon kell lenni.
A ZG együttesbeli tagságod arra enged következtetni, hogy zenei gimnáziumba jártál, de részesültél-e ezen túlmenően is valamilyen képzésben?
Nem, nem zenei gimnáziumba, hanem a Bartók Béla zenei konzervatóriumba jártam. ’69-ben megkaptam a behívómat, 1971-ben szereltem le a honvédségtől. Még a katonaidőmet töltöttem, amikor a Gemini együttes vezetője, Várszegi Gábor megkeresett azzal, hogy legyek a csapat zeneszerzője. A későbbi Fotex-vezér már akkor tisztában volt azzal, hogy a klubokban rendkívül népszerű, ám kizárólag külföldi slágereket játszó banda csak úgy léphet előre, ha jó saját számokkal rendelkezik. Megmutattam neki a katonaság alatt két magnóval elkészített nagylemeznyi demo-felvételemet, amely nagyon tetszett neki. Mire leszereltem, a Royal sörözőben – amely a zenekarok akkori, népszerű találkozóhelye volt – történt megbeszélésen kiderült, hogy a Gemini nem akar még egy tagot bevenni a bandába, mint ahogy saját számokat sem szeretett volna.
Azzal a lendülettel átültem a szomszéd asztalhoz, ahol Várkonyi Matyiék épp azon tanakodtak, hogy kellene nekik egy basszusgitáros. Abban a pillanatban beléptem a ZG együttesbe, amellyel mindössze egyetlen nyarat éltem meg, ugyanis Várkonyi Matyit elvitték katonának.
Miért pont a basszusgitár mellett kötöttél ki anno?
Az 1964-es amatőr zenekaromban először szólógitáros voltam, majd miután basszusgitáros kellett, átvettem a posztot. A basszusgitárt egyébként egyfajta mellékszerepnek szántam, hiszen alapvetően zeneszerző vagyok.
Mikor kezdtél el zenét írni?
Nagyjából a hatvanas évek közepétől. ’67-ben, Nem futok én utánad címmel Mátrai Zsuzsának írtam dalt, de Aradszky László is énekelte a szerzeményeimet. Ezek rádiófelvételek voltak, sajnos nem találom a nyomát az archívumban. Ez a Soltész Rezső-féle Rangers együttes idejére esett, onnan vonultam be katonának, s lépett a helyembe Szigeti Ferenc, majd vették fel a Corvina nevet.
Miként emlékszel a Generált megelőző időkre?
Mint mindenki én is amatőr együttesekben kezdtem. ’64 -’65-ben az első egy iskolai banda volt, Vadócnak hívták. Érdekesség, hogy akkoriban mindenki angol nevet, ezzel szemben én inkább jól csengő magyart választottam a zenekarnak, amely jól jellemezte a fiatalságunkat. ’67-ben léptem be Rezsőékhez, ’69-és ’71 között a hazát szolgáltam, majd leszerelés után jött a ZG, amelyből a Ferm-mel összeolvadva lett a Generál…
… Amellyel már készültetek a Ki Mit Tud-ra?
Egyáltalán nem készültünk a Ki Mit Tud-ra; épp ellenkezőleg, a tehetségkutató jött a Danuvia Művelődési Házba, oda, ahol mi próbáltunk. Ott tartották a selejtezőt, amiről még nem készült tévéfelvétel. Módos Péter felvételvezetőnek teljesen ismeretlenül ajánlottam be a zenekart műsoron kívüli meghallgatásra. Három számot, a Ha ismerném-et, a Kövér a Nap-ot és a Lehajtott fejjel-t játszottuk, amelyektől Módos elájult. Olyannyira, hogy elkezdte terjeszteni, hogy máris megvan a „nyerő banda”. Frissek, fiatalosak voltunk, zeneileg, külsőre egyaránt. Révész, Karácsony János és az én énekhangom jól passzolt a dallamos, könnyed zenéhez, amelynek többségét én szereztem. Minden adott volt tehát a produkcióhoz: a fülben maradó dalok, a remek előadók és a fiatalos lendület.
Általában kevés szó esik a zenekar egy illusztris tagjáról, akit még a ZG zenekarvezetőjeként, majd a Generál egyik gitárosaként ismerhetett meg a közönség. Ákos István „Kiselefántra” gondolok.
Ő fontos szerepet töltött be a Generál alakulásában. Még ZG-nek hívták a zenekart, amikor Matyi elment katonának. Révésszel ketten maradtunk, és gitárosokat kerestünk. Így esett a választás a Ferm muzsikusára, Karácsony János „Jamesre”, akit a legmegfelelőbbnek tartottunk. Ám a hívásunkra nem jött egyedül, magával hozta Reck Lajos dobost, valamint „Kiselefánt” gitárost. Fontos tudni, hogy övé volt az egész zenekari cucc, ami nagyon sokat nyomott a latban, neki volt telefonja, ráadásul autója is, egy 850-es FIAT.
A zenekar egyik erősségének számított a többszólamú vokál, amelyhez a Mikrolied-lányok is hozzátették a magukét.
A ZG-ben is ugyanilyen vokál-témákat alkalmaztunk, amelynek a kitalálója Várkonyi Matyi, tőle tanultam meg a vokál-szerkesztést. Még katonai szolgálata alatt is felhívtam időnként a tanácsaiért. A Ki Mit Tud-os indulás előtt is így tettem, megkérve, hogy írjon egy-két nótát a Mikrolied-nak, én meg majd a Generálnak. Egészen a leszereléséig öttagú felállásban léptünk színpadra, még a lányokat leszámítva, a fiú vokál is iszonyatosat szólt. Várkonyi Matyival nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, segítettük egymást, ahogy tudtuk.
Aztán megnyertük a Ki Mit Tud-ot, ami abban az időben óriási lehetőségeket rejtett magában. Egy csapásra olyan népszerűséget hozott, hogy három ORI-turnét is meg tudtunk csinálni, amely országszerte ismertté tett bennünket. Arról nem beszélve, hogy az egyetlen televíziós csatornán való megjelenés úgyszintén növelte a sikerünket.
Ne feledkezzünk el a Generál kiváló szövegírójáról, Miklós Tiborról sem, hiszen az ő versei ugyancsak hozzájárultak a sikerhez.
Miklós Tibivel úgy ismerkedtem meg, hogy télvíz idején gyalog indultunk a Royal sörözőből a Bakáts térre. Az egész utat végigbeszélgettük, észre sem vettük, hogy közben mennyire szalad az idő. Matyihoz hasonlóan vele is közeli, szoros barátság alakult ki. Ő írt szöveget a Kérdés, a Százéves kút, a Neked szól és a Szerelem virágai című nótáimra. Elévülhetetlen érdeme, hogy a rockzenei műfajban meghonosította az irodalmi szövegírást.
A Kövér a nap szövegét a Mikrolied akkori tagja, Szigeti Edit írta, aki tehetséges festő is egyben. Ebben a dalban is egy szürrealista képet elevenít meg – csak épp nem vásznon.
A Lehajtott fejjel című dalt még a katonaságnál írtam, a Csöngess be hozzám jóbarát-tal pedig megnyertük a ’74-es Made In Hungary rádiós dalversenyt.
Még ’72 -ben jött a kultúrpolitikai ötlet, hogy a mi kultúránkat a szocialista tábor más országaiban is érvényesíteni kell, az övékét pedig be kell befogadnunk. Az áhított egyensúlyt azonban nem lehetett megteremteni, hiszen a magyar zenekarokat sokkal jobban szerették külföldön, mint az ottaniakat idehaza. A „Legvidámabb barakk” titulusával mi egyfajta Nyugat-pótló szerepet töltöttünk be. A Generál együttes óriási koncerteket adott külföldön, egy esztendőn át szinte megállás nélkül jártuk a környező országokat, mint az NDK (az egykori Német Demokratikus Köztársaság – H.I.), Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária. Hollandiában a slágerlista első helyét is megszereztük, a hollandok meghívtak bennünket egy promóciós turnéra. Szerencsénkre Révész kitűnően beszélt angolul, így egyórás riportokat tudott adni a holland rádiókban és televíziókban.
Ezzel a formációval még megcsináltunk tizenegy tévéfelvételt, amelynek Lengyelországban rögzítettük a hanganyagát, továbbá Hegedűs László menedzserünk ötletére és segítségével egy nagylemezt is felvettünk. Itthon persze botrány lett belőle, viszont attól kezdve bevezették az exkluzív szerződés gyakorlatát, amely szerint az előadó kizárólag a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál (MHV) készíthet hanglemezt. Ennek fejében royalty-ban, azaz előadói jogdíjban részesül. Az MHV-vel aláírt korábbi Generál- szerződés csupán Magyarországra vonatkozott, külföldre nem, ezért Lengyelországban – addig – jogosan és hivatalosan is felvehettük lemezeinket.
A nagy szovjet turné már a Generál II. együttessel valósult meg, amellyel bejártuk az egész Szovjetuniót Kárpátaljától Szibériáig. Tizenegyszer utaztunk egészen nagy repülőgépekkel, de a huszonnégy személyes AN 24-es kisgépekkel is. 1978-79-ben Szibériában szilvesztereztünk, rengeteg élményt szereztünk, amely külön fejezetet érdemelne.
Ha már a második Generál formációt említetted: miként jött létre a zenekaron belüli változás?
A túlfeszített koncertezésben meglehetősen elfáradt a zenekar. ’74-ben Reck Lajos helyére Póta András dobos került, majd Karácsony János elment Barta Tamás helyére, az LGT-be. Őt Paczári Karcsi gitárossal pótoltuk. Amikor ’75-ben Révészt elvitte a Piramis, Matyival leültünk megbeszélni a továbbiakat. Kitaláltuk, hogy aktuális zenét fogunk játszani, amely a Generál esetében a funky-rockot jelentette. Ehhez bevettük a zenekarba Horváth Charlie-t, a Tátrait és a Jánoskát (Solti János – H.I.) így Póta Andrissal megvalósult a dupla dobos felállás.
Paczári Karcsi, aki addig gitározott, volt annyira kreatív, intelligens, és pozitív gondolkodású, hogy a színpad helyett bevállalta a keverőpult kezelését. Miután nagyon jó technikai érzékkel volt megáldva, és azt tovább is fejlesztette, a tudományát a magunk számára, saját készítésű berendezésekkel hasznosítottuk. Összességében olyan hangzást sikerült produkálnunk, ami komoly feltűnést keltett a szakmában. Ez a formáció teljesen progresszívnek számított a magyar közönség körében. A Generál ’76-os változata elődjéhez hasonlóan végigment a szocialista táboron, és a Rockin’ and Rollin után még egy albumot kihoztunk Lengyelországban.
Charlie szólóénekes pályáján a mai napig olyan Generál-nótákat tart műsoron, mint a Zenegép, a Könnyű álmot hozzon az éj, vagy a Lehettem volna. Hatalmas banda volt, hiszen Charlie-n kívül is sok későbbi sztár került ki közülünk: Révész a Piramissal, Várkonyi a Rockszínházzal, Tátrai pedig több formációval és önállóan is óriási népszerűséget tudhat magáénak. Én ezerféle producer voltam, kétszázötven dalt írtam, számos produkcióban vettem részt, de a legnagyobb sikert mégis a Hungaria együttes hozta meg 1979-ben.
Két eléggé éles zenei fordulat is bekövetkezett az életedben: egyfelől az úgynevezett „kölyök” Generálból a funky-rock Generálba való átmenet, majd onnan a klasszikus rock and rollt zászlajára tűző Hungaria együttesbe. Miként érintettek a váltások?
Egyik sem tűnt idegennek, hiszen a funky-basszusozás a Generálban éppolyan kemény munka és feladat, mint később a Hungaria-ban a lépegető basszust játszani, vokálozni és dalt szerezni. És mindemellett „viselkedni” a színpadon. Nagy különbség nincsen, legfeljebb hangzás- és mentalitásbeli.
Kíváncsi természet lévén egyébként érdekelt a Hungaria zenei világa, az, amelyet a hatvanas években még nem ismertem. Miután a rock and roll felkeltette a figyelmem, könnyedén átálltam a stílusra. Amikor meghallgattam és a zenekarral együtt megtanultam százhúsz (!) különböző színezetű rock and rollt, akkor kezdtem ízlelgetni ezt a műfajt, majd rájönni, hogy Elvis Presley bizony nem kismértékben tud énekelni. Mondhatni „felfedeztem” őt. Akár Little Richardot a csodálatos hangjával, aki ugyanazzal az energiával nyomja a rock and rollt, mint mi a rockot.
A basszusgitár oktatók a húrok ujjal történő megszólaltatását tanítják, ezzel szemben te pengetőt használtál. Miért épp ezt a technikát részesítetted előnyben?
A hatvanas évekből maradt meg, akkor főképp pengetőt használtak. ’68-ban jött be a rhythm and blues, a soul, majd később a hard rock, akkor kezdtek ujjal játszani. Én akkor kezdtem átállni, amikor Tátraival játszottam és rám szólt, hogy váltsak át ujjtechnikára. Ugyanis az akkor használt Fender Precision-nöm, de a többi gitárom is egészen másképpen szólalt meg ujjal, mint pengetővel, sőt teljesen más dolgokat lehet így kihozni belőle. Érdekes, hogy az amerikaiak, például a Doobie Brothers, nem foglalkoztak ezzel, ők pengetővel nyomták. Mára teljesen átszoktam, akár az Epiphone-nal, akár violin basszussal, vagy basszus-balalajkával játszom; bár lehetne pengetővel, mégis az ujjammal szólaltatom meg a hangszert.
De tovább megyek: igaz, kezdetleges touch-technikával, de mégis én voltam az első slap- basszusos; a Generálban tetten érhető a Minek ide szöveg jóember című számban. Nem újdonság ez, hiszen Bill Haley a rock and rollban már rég kitalálta; a slap-pes nagybőgő hozta a rockabilly groove-ot, majd Larry Graham, a Sly and the Family Stone zenésze átvitte basszusgitárra, tőle nagyon sokat tanultam. A fiatalok mára ezt is továbbfejlesztették.
Térjünk át a Hungaria-ra, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján fenekestül felforgatta a magyar zenei életet.
A Generál ’79-ben működött ugyan, de már a végét járta, amikor megkeresett Szikora Robi azzal, hogy menjek a Hungaria-ba Sipos Péter helyére, aki Kanadába disszidált. Épp jókor jött, mert a Generál-tagok már kezdtek elszállingózni. Charlie külföldre szerződött a Pannónia Express nevű zenekarral, Póta is vele tartott. Tátrai elment az Új Skorpióba, így szép lassan ketten maradtunk Várkonyi Matyival. Ismét tanácskozni kezdtünk, amelynek végeredményeképpen úgy döntöttünk, hogy Matyi, Miklós Tibi és én rock színházat alapítunk. Akkoriban Magyarországon ez még ismeretlen fogalom volt. Bele is kezdtünk, ám ekkor jött számomra a Hungaria már említett lehetősége Fenyő Mikivel, Szikora Robival, Kékessel és Feketével.
Fenyőt még a ’68-as Ki Mit Tud-ról ismertem, amelyen együtt indultunk, de ők nyerték meg. Az azóta eltelt tizenegy évben nem találkoztunk. A vele való beszélgetések során, az akkori könnyűzenei helyzetet elemezve kiderült, hogy nagyon sok mindenben egyetértünk, amelynek során később kialakult egy erős alkotói és szerzőtársi viszony. Korábban a Hungaria The Beatles- műsorral lépett színpadra, ami ’79-re kifulladt, saját dalokkal próbálkoztak, mint például az Adj fel egy hirdetést – ám igen mérsékelt sikerrel.
Miután a Generál és a Hungaria is többször lépett fel Nyugat-Berlinben, ahonnan, úgy gondoltam, progresszív, előremutató dolgot lehetne átvenni, meghonosítani. Nagyszerűnek tartottam, hogy a zenekarnak – amely a hetvenes évek közepe-végére ismertebb lett Németországban, mint idehaza –, van egy német menedzsere (Michael Siegel), aki szállítja a friss zenei ötleteket. Ő találta ki, hogy a Rocky Sharp mintájára vissza kellene hozni az ötvenes-hatvanas évek rock and roll muzsikáját nem csupán zenében, de külsőségekben is. Amikor bekerültem a zenekarba az ötlet már készen volt, ilyen módon Sipos ruhájában játszottam. Itthon már előadtak egy dalt ilyen stílusban, amelyre a raccsolós Erdős Péter úgy reagált, hogy „ez kultuhbothany!”(értsd: kutúrbotrány – H.I.).
Ennek ellenére fél évvel később bejött. Szerencsés voltam, hogy pont akkor, amikor már én is hozzájárulhattam a sikerhez. Nem gondolkodtunk lemezben, még csak a hazai piacban sem, egyértelműen Nyugat-Berlinre koncentráltunk. Fenyőnek rengeteg amerikai rock and roll lemeze volt, amellyel fel tudta vonultatni annak különböző színeit, és ahogy már említettem, ekkor jöttem rá a műfaj értékeire.
Szikora Robi nagymamájának rákospalotai házában intenzív próbák kezdődtek, óriási iskola volt. Itt alakultak ki a szerepkörök a Hungariában: Szikora, mint Paul Anka, Fenyő, mint Elvis és Bill Haley – amúgy mindenes –, Fekete Gyula, mint Little Richard, én lettem a twist felelős, mint Chubby Checker.
Ugyancsak a menedzser, Siegel ötletére női énekest is kerestünk; hoztam egy ismeretlen, de tehetséges lányt, Kalocsai Györgyit. Fenyő művésznevet adott neki: elnevezte Kristály Krisztának, amellyel ismert lett. Öt nótát írtunk roki stílusban, de nem ő lett a Hungaria énekesnője. A helyét betöltendő, tovább keresgéltünk: szóltunk Postásy Julinak és Szigeti Editnek is, ám ő akkoriban épp a Geminiben gitározott. Azért nem merték, vagy akarták bevállalni, mert senki sem tudta, hogy mi lesz majd ebből. Végül Fenyő hozta a régi iskolatársát, Dollyt, aki akkoriban épp mentősként dolgozott. Rá osztottuk a Wanda Jackson és Brenda Lee dalok előadást, amelyet kitűnően oldott meg.
A megtanult százhúsz rock and roll-lal egyébként régi törzshelyünkre, Nyugat-Berlinbe készültünk, ám az Interkoncert – a végbement tagcsere ürügyén, de valójában Sipi disszidálása okán – nem engedett ki bennünket. Nem volt mit tenni, itthon próbáltunk érvényesülni.
A kezdetekkor hiába jártuk végig Fenyővel az összes lehetséges fórumot, mindenütt elutasítottak bennünket. Bolba Lajos rádiós szerkesztő nem tartotta nagyra ezt a stílust, a tévések pedig jelmezbálnak, bohóckodásnak titulálták a showműsorunkat, pedig valahogy itthon is meg kellett mutatkoznunk. Nagyon szerettünk volna egy lemezt. Tudomást szereztem az Ifiparkban 1980. május 24-én rendezendő amatőr zenekarok versenyéről, ahová a műsor utáni bemutatóra beajánlottam a Hungaria-t. A koncert nagy feltűnést keltett, a hangot lemezfelvétel és kiadás céljából az MHV a helyszínen rögzítette. Az első buli olyan jól sikerült, hogy a zenekar híre futótűzként kezdett terjedni. Wilpert Imrével beszélve kihasználtuk Erdős Péter bulgáriai nyaralása miatti távollétét (a doktor ugyanis nem igazán kedvelte Fenyőt) és egy hét alatt felvettük első nagylemezünket, a Rock and Roll Partyt, amelynek mindössze pár nap alatt írtuk meg a dalait. Előtte azonban Fenyőék konyhájában mindenkit megszabadítottak a „ló hajától”, méghozzá úgy, hogy senkire sem lehetett ráismerni.
Amint bekerültem a Hungiba már készítettünk demókat, amelyeket megmutattunk Módos Péternek – vele a Generál óta jó kapcsolatot ápoltam –, aki ezúttal is segített. Meghallgatta az első saját nótánkat, a Rock and Roll Party-t és olyannyira megtetszett neki, hogy bekerülhettünk vele a televízió Pulzus című zenei műsorába. Az ott látottak-hallottak megosztották az embereket, ám ezzel együtt már látni lehetett, hogy valami megindult. Valami egészen új.
Aztán beindultak a koncertek, először még a Beatricével is együtt játszottunk egyetemi klubokban, ahol az egészen másfajta zenéhez kötődő közönség is elfogadta a zenekart. Valami alternatív-progresszív bandának néztek bennünket. Innen a Hungaria már egyértelműen ívelt felfelé: az 1980- as Tessék választani rádiós vetélkedőn a Multimilliomos jazz-dobossal, a ’81-es Táncdalfesztiválon pedig a Limbo hintóval arattunk hatalmas sikereket. Ez utóbbira való benevezést kisebb vita előzte meg: én bíztam benne, hogy valamilyen díjat elhozunk, de hogy nyertünk, az annak ellenére meglepett, hogy éreztem, egyre jobban törünk felfelé. A fesztiválgyőzelem viszont egyből a csúcsra repített bennünket.
Ezután már a lemezgyár kért fel bennünket az újabb lemezre, felvettük a Hotel Mentholt, majd ’82-ben az Arénát is.
Fenyő Miklóssal nagyon megtaláltátok egymást: legalább olyan emblematikus szerzőpárost alkottatok, mint a Szörényi-Bródy, a Lerch-Demjén, vagy éppen a Presser-Adamis. Milyen munkamódszerrel dolgoztatok?
Reggel 9-től késő délutánig ültünk az autóban és zenekari ügyeket intéztünk. Utazás közben nemegyszer jött egy dal-, vagy szövegötletünk, amelyet Fenyő azonnal beírt egy fekete borítójú könyvbe. Úgy készültek a dalok, hogy napi tíz órában „agytornásztunk”; ilyen például a Multimilliomos jazz-dobos, amely a Syconor régi ütőhangszereséről, Hauer Rudiról szól. Akinek cukrászdája volt és Fenyő szerint multimilliomos. Ezen aztán percekig röhögtünk és egymást inspirálva, egymást dobálva az ötletekkel végül elkészült a dal. A végén már nem tudtuk, ki mit hozott, annyira összekeveredtek a dolgok.
De a zenekar többi tagjai is hoztak ötleteket, vagy éppen kész dalt. Miután előadói jogdíj nem létezett, ezért pontrendszert állítottunk fel, amely után a szerzői jogdíjból mindenki a pontok arányában részesült. Kékes Zoli például kitalálta, hogy a Limbo hintó egy ritmikus tapsoltatással kezdődjék, hasonlóan, mint a The Ventures – Let’s Go című száma. Míg a nóta közepén megszólaló hawai kórus, a monotonitást megszakítva, Szikora ötletére került a dalba. Fekete Gyula pedig azt javasolta, hogy az élőben megjelenített limbo léc versszakonkénti lefelé történő mozgását felfelé lépcsőző dallammal párosítsuk.
A hivatalos kommunikációban persze úgy jelent meg, hogy a (zene-szöveg) szerzők a Fenyő-Novai páros, de lehetett volna akár fordítva is.
Általában véve valamely zenekar életében az első lemez az útkeresésről, a második a kibontakozásról, amíg a harmadik a visszaesésről szól. E logika szerint a harmadik Hungaria-lemez, az Aréna közel sem ütött akkorát, mint a megelőző kettő, a posztumusz megjelenő negyedik pedig még kevesebb feltűnést keltett.
Sokaknak pedig épp a harmadik tetszik a legjobban. Azt gondoltuk, az első kettőn végigvonuló vidám hangulat a magyar ötvenes évekre vetítve, az amerikai életérzéssel keveredve ugyanakkora siker lesz, mint az előzőek. Azonban a magyar ötvenes évek valósága nem volt olyan vicces… Pedig egy csomó jó ötletet valósítottunk meg, és jó nótákat tettünk rá. A megjelenéssel is baj volt, a karszalag esetleg rossz emlékeket idézhetett fel a nagyközönségben, és egyáltalán nem tudtak rajta nevetni.
Az sem tett jót, hogy Szikora ’82 októberében kilépett a zenekarból. Ha valaki kiesik egy ilyen alkotó közösségből, mint a Hungaria, azt nagyon nehéz pótolni. Szikorával, mint hangszeres zenésszel nagyon szerettem játszani. Nemcsak a komponálásban, de a dobolásban is tele volt jobbnál-jobb, kreatív ötletekkel. Ha csak hozzáért a dobhoz, már jó volt. Volt stílusa. Fenyővel a Hungaria három éve alatt, 1979-től 1983-ig eszelős tempóban dolgoztunk.
A Finálé (?) mint negyedik lemez már úgy jelent meg, hogy szanaszét voltunk, a közönség már a Hungaria-tagok újabb produkcióira figyelt. Pedig jó nóták kerültek rá, és a Chips, Cherry and the Chaps vokálja is telitalálat volt; őket Németországban találtuk.
Érdekes, hogy az utódzenekar Dolly Roll képes volt megismételni a Hungaria sikereit. Nem volt könnyű dolga, mert Fenyő Miklós rutinos, ismert zenészként szólópályára lépett, nem beszélve az R-Go-ról, amelyet ekkorra már vállán vitt a közönség.
A hanglemezgyár döntése értelmében egyazon napon jelent meg a Dolly Roll bemutatkozó albuma a Vakáció-ó-ó, valamint Fenyő első szólólemeze a Miki, ezzel bizalmat szavazva az új utód együttesnek. Mondta is Erdős, hogy „látjátok, most a Dolly Holl” lett Fenyő konkuhenciája!” – arra célozva, hogy Fenyő lemeze százötvenezer példányban fogyott, ugyanakkor a miénkből két hónap alatt kétszázötven-ezret adtak el, ami akkor platinalemezt jelentett. Ennek oka, hogy Fenyő hangja már megszokottá vált, míg nálunk a régi Hungaria-s orgánumok mellett (Dolly, Fekete, Kékes, én) ott volt Flipper Öcsi fiatalos, kamaszos énekstílusa.
Milyen koncepcióval vágtatok bele, hiszen a rock and roll színtér Fenyő és Komár László által már „foglalt” volt, plusz a csikidám is helyet követelt magának.
A rock and roll hagyományai mellé új színt tettünk, az olasz slágerek világát, a kettő keveredéséből alakult ki a Dolly Roll sajátos stílusa. Az akkor divatos Shakin’ Stevens példáját követve a klasszikus rock and rollt poposítottuk. Az elképzelés bejött, a lemezeladások bennünket igazoltak, hiszen a Vakáció-ó-ó- lemez akkorát tarolt, hogy még a Hungaria egykori eladásit is überelte.
Ugyanakkor a Hungaria törzsközönsége is nálunk kötött ki: a srácok a Gina című nótáért bolondultak, a fiatal lányok rácuppantak Flipper Öcsire, akinek zenekaron belül külön (lány) tábora alakult ki. Dolly pedig megbízhatóan énekelte a műsor nyolcvan százalékát. Tudom, hogy a Dolly Rollban nem volt akkora progresszivitás, hiszen pop-ot, vagy népszerű zenét játszott. Miután nagyon populáris volt, a mi zenénkkel adták el a legtöbb lemezt akkoriban. Az első négy évben kiadott lemezeinkkel négy arany-, egy platina- és egy gyémánt albumot értünk el, amely ma már elképzelhetetlen példányszám.
’83-tól ’86-ig töretlen, felfelé ívelő pályát futottunk be, aztán az alapítók fokozatosan kezdtek elszállingózni: előbb Flipper Öcsi és Zsoldos Dedy, majd Fekete lépett ki, én ’89-ben hagytam ott a Dolly Rollt.
Miért?
Ezzel kapcsolatban van egy elméletem, ami nem biztos, hogy igaz, de az volt az érzésem, hogy az eladási példányszámokat figyelembe véve, a lemezgyár keze van a zenekari szétválásokban. Már a Hungaria-val kezdődött, hogy Szikorával is csinálnak egy külön lemezt, amelyről azt gondolták, hogy a Hungaria kétszázötven-ezre mellett a Szikorából is eladnak közel ugyanennyit. Be is jött nekik, akkor jól jártak…
A Dolly Roll-lal szinte ugyanezt eljátszották, vagyis azt, hogy a jól bevált forgatókönyv szerint kikapják a fiatalokat. Flipper Öcsivel megcsináltatták a Step együttest, miközben tudták, a Dolly Roll megbízhatóan hozza a korábbi eladásokat. Ám a Step részéről ez nem jött be nekik. Flipper Öcsi nálunk könnyű helyzetben volt. Megírtam neki az Arrivederci Amore című számot zenével, szöveggel, amit a fiatalságával, egyéniségével „eladott”. Ez a siker nem progresszív, hanem populáris siker volt, amit nem szabad lebecsülni, hiszen marha nehéz beletalálni. Míg Szikora a Hungaria-ban, a Cao Marinában eljátszotta az olasz hősszerelmes dzsigolót, addig Flipper Öcsi az Arrivederci-ben ugyanezt halál komolyan csinálta.
A Dolly Rollal sikerült a tévében megjelennünk egy öt nótából álló (közte az Arrivederci-vel) videoklip-sorozattal, amit a kapcsolataim révén sikerült kijárnom. Nyugat-Berlinből hoztam tengerpartot és Manhattant ábrázoló fotótapétákat díszletnek, ami óriási hangulatot adott a klipeknek. Ezzel a sorozattal teljes mértékben populárisak lettünk.
Végül te is az MHV-illetékesek mesterkedési nyomán hagytad el a zenekart?
Azért léptem ki a Dolly Rollból, mert „az asztalnál meghaltam”.
Ez mit jelent?
Egy egy zenész vicc.
Állítólag amikor a híres hegedűművész Yuhudi Menuhin Magyarországon járt, egy prímás megnézte a Zeneakadémián adott koncertjét. Amikor megkérdezték tőle, hogy tetszett, azt válaszolta: „Jó jó, de asztalnál meghalna!”.
A Dolly Roll már a végét járta; elmentünk egy hakniba, és kerestük a színpadot. Ami persze nem volt, hanem az összetolt asztalok helyettesítették a „világot jelentő deszkákat”. Odaszóltam Kékesnek: „Te Zoli, én az asztalnál meghaltam!”. A vége felé többször jártunk hakniban, de ezt már nem bírtam. Előfordult, hogy Flipper Öcsivel kettesben meghívtak egy pécsi diszkóba, de ott legalább volt egy rendes színpad. Aztán egyre inkább kezdett zülleni, a színvonal egyre csak ment lefelé. 1989- ben léptem ki a Dolly Rollból.
Hosszú időre szakítottál a színpaddal, producerkedtél és kiadót üzemeltettél.
Igen, mindemellett zeneszerzőként is működtem. Írtam dalt a Pa-Dö-Dö-nek – nem sokan tudják, hogy a By, bye Szása az én szerzeményem –, Sipos F. Tamásnak, valamint a Rákóczi kiadónál egyedüliként szerveztem különböző produkciókat. Többek között Sugár Bercivel megnyertünk egy fesztivált; apró sikerek voltak ezek, de én igazából a színpadon, zenekari közegben érzem jól magam. Nem szerettem ezt csinálni.
Kellett a Friderikusz a „nagy” kibéküléshez és a Népstadion Hungaria- koncerthez, vagy már korábban átértékeltétek az évtizedes vitákat, problémákat?
Ő is hozzájárult ehhez, de a kilencvenes évek elején sokan jelentkeztek egy Hungaria megakoncert ötletével. Ebben az időszakban ugyanis egymást érték a búcsú bulik, mint az LGT búcsúkoncertje a Nyugati pályaudvaron, vagy az Omega, de akár az Illés is. Szerintem ’94-re már minden nagy együttes elbúcsúzott. Ennek kapcsán bennünket is elkezdtek bombázni egy lehetséges Népstadion koncerttel. Jelentkezett a multimédiás Hegedűs Laci, a Warner Music hanglemezkiadótól Pásztor Laci és Joós Pisti, megkeresett Rózsa Pisti valamint Szigeti Feri, de érdeklődött Lapis Norbert is. Mi ez utóbbi producert választottuk. Annak idején egy kiadónál dolgozott, amely többek között a Mester és Tanítványai hanganyagát gondozta.
A későbbi megakoncert megvalósítását azonban még ’94-ben megelőzte egy békülési folyamat, hiszen én tizenegy éve nem találkoztam Fenyővel. A Hungaria többi tagja már beszélőviszonyban volt vele, csak én nem. Szikora elévülhetetlen érdemei közé tartozik, hogy felismerte, megértette, hogy a Hungaria koncert létrejöttének a kulcsa, ha mi ketten kibékülünk. Robi tudta, hogy nálunk akadt el a dolog, hiszen ők külön-külön már beszéltek Mikivel. Aztán egy közös barátunk – Erdélyi Elemér – vállalta a közvetítő szerepét, és egy étteremben megbeszéltük a dolgainkat. Végül Friderikusz békítő showjában Dolly és Fenyő „békült” ki látványosan.
Elkezdődtek a tárgyalások Lapis Norberttel, a megaprojekt a Micsoda buli címet kapta. 1995. szeptember 16-án pedig egész évre szóló exkluzivitással létrejött a nagy koncert. Ami annyit jelentett, hogy a tagok közül senki nem foglalkozhatott a saját dolgaival, kizárólag a Hungaria-val léphetett színpadra.
Ami a nagy buli iránti érdeklődést illeti, összehasonlítva az Illés 1990-es népstadioni fellépésével, ott két nap alatt gyűlt össze akkora közönség, amely nálunk egyetlen este. Pontos adatokat nem tudok, de nagyjából nyolcvan-, illetve száz-ezer néző előtt játszottunk. Saját szememmel láttam, hogy ezt még a The Rolling Stones sem tudta überelni ugyanitt. Őrült hangulat volt, a koncert azóta legendává lett; minden zenésznek azt kívánom, hogy élje át ezt a fantasztikus élményt!
Milyen hangulat jellemezte a próbákat, illetve az egymás közötti viszonyt?
Amikor létrejött a megállapodás, a saját posztján mindenki úgy dolgozott, mint régen. Közben lemezt is kellett csinálni, amelyhez – hagyományainkhoz híven – mindenki hozzátette a magáét. Ez volt az Ébredj fel Rockandrollia! album, amely vadonatúj dalokból állt, és néhányat bemutattunk róla a Népstadionban. A két és fél órás nagykoncertről kép- és hangfelvétel készült, ebből az EMI Micsoda buli címmel CD-n megjelentetett egy eszenciát. A műsort év végén megturnéztattuk, azt is mindenki végigcsinálta becsülettel. Ennek befejeztével barátsággal elbúcsúztunk egymástól, aztán mindenki ment a maga útjára.
Fel sem merült, hogy a „búcsú” ellenére együtt maradva folytassátok?
De, felvetettem, hogy legyen hagyomány ebből, de akkorra már mindenkinek megvolt a különbejáratú projektje, azt hajtották. Kivéve engem, miután nem volt zenekarom. Megállapodtam Fenyővel, hogy egyéni karrierjét zenei producerként támogatom. Összehoztam egy kísérőzenekart, próbákat szerveztem és vezettem, hangszereltem, majd vidéki turnékba fogtunk. ’96-ban a Budapest Sportcsarnokban teltházas Fenyő-nagykoncertet csináltunk.
Még ugyanebben az esztendőben, a fantasztikus Népstadion koncert után jött egy nagy lehetőség; Korcsmáros György, és Böhm György színházi szakemberek megkerestek, hogy a Hungaria dalokból kellene egy musicalt csinálni. Ez lett a Hotel Menthol, a Fenyő-Novai számokból készült musical, amely ’98-ben óriási színházi sikert hozott.
A Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekarral úgy érzed, hogy – kicsit a Hungaria-ra gondolva – „hazaértél”? Miként lehetséges az önismétlést elkerülve életben maradni ebben a nagyon is körülhatárolt műfajban?
Említettem, hogy színpadon, zenekari közegben, alkotói közösségben érzem jól magam, ezért működik immár tizenkilenc éve a saját zenekarom. A megalakulás ötlete onnan jött, hogy épp egy stúdióban produceltem, amikor édesanyjával együtt, cuki ruhában, mosolygósan megjelent Marót Viki. Vikike akkor tizenkilenc esztendős, gyönyörű lány volt. Régi, szinte családi kapcsolat ez, hiszen a születésénél jelen voltam a kórházban. Az ismeretség még a Dolly Roll időkből ered, amikor Öcsivel (Flipper Öcsi és Marót Viki testvérek voltak – H.I.) baráti és családi partikra, összejövetelekre jártunk egymáshoz.
Viki meghallgatása úgy zajlott, hogy a stúdióban meglévő Dolly Roll-alapra ráénekelte a Modern románc című nótát, amelyet Dollynak írtam. Amikor a stúdió üvegfalán benéztem, a következő látvány fogadott: egy mosolygós, gyönyörűszép lány, vakító fehér fogsorral, aki Dolly fiatalkori hangján énekel. 2002-t írtunk ekkor. Felhívtam Viki apját – aki korábban szólt, hogy hallgassam meg a lányát –, hogy nagyon tetszik a hangja, és felvennénk vele egy lemezt az általam írt Generál-, Dolly Roll-, illetve Hungaria- számokból. Elképzelésem szerint a nótákat kissé át kellett szabni Vikire, a ritmusokat pedig aktualizálni.
A kilencvenes évektől már működtek az úgynevezett groove-mesterek, akik ezeket a dalokat ellátták a kornak megfelelő ritmusokkal. Nekem a Gelka zenekar két muzsikusa, Kürti Csaba és Dömötör Sanyi segített ebben. Az volt az elképzelésem, hogy én hozom az énekhangot és a zongorakíséretet, ők pedig megcsinálnák a ritmust. Egészen jól sikerült, a hangzás viszont teljesen más lett. Amikor meghallották a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar első lemezét, a Hungaria egykori közönsége elfordult tőlünk; a hangzást árulásnak érezték, hiszen tőlünk is a már megszokott megszólalást várták, amelyet a modernizált dalokkal nem kaptak vissza.
Marót Vikinek volt egy önálló karrierje, amely annak idején a Bagi-Nacsa Show-val kezdődött. Elvittem az anyagot az Idea kiadó tulajdonosához, Rácz Lacihoz, akit megkértem, hogy segítsen be a reklámba, miután a stúdió- és a zenészek költsége rengeteg pénzt emésztett fel. Viki apjának a pénzét, amit illett visszafizetnem neki.
Miután Lacinak tetszett az anyag, felajánlottam, adjuk ki közösen. Belement és megfinanszírozta a TV 2 csatorna tíz másodperces reklám spotját, amely egy hónapig futott – minden hatás nélkül. Nagyon elkeseredtem, hiszen temérdek pénzzel tartoztam, és semmi nyomát nem láttam annak, hogy a lemezeladás, illetve a zenekar ismertsége jottányit is mozdult volna. Pedig különböző barátaim, ismerőseim segítségével a TV 2 spotján kívül több más médiában is szerepeltettem Vikit. Laci, mint producer, ekkor indította a Banánhéj című Bagi-Nacsa tévéshowt, én pedig megkértem, hogy az együttest tegyék be a műsor elejére, vagy közepébe. A zenekar eljátszhatta a szignált élőben, a közepén pedig – egy reklám megszakítással – elhangozhatott egy-egy Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar nóta; végül ez húzott ki bennünket a slamasztikából, miután a sorozat kétmilliós nézettséget hozott. Beindult a népszerűségünk, egymás után jöttek a koncertmeghívások.
Most már csak saját banda kellett. Akkoriban Fenyő kísérőzenekarának a zenei vezetője voltam, de Miki váltani akart. Szerencsémre majdnem mindenki átjött hozzám a bandából, és elkezdődött a koncertezés. Ezzel 2003-ban kialakult a Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar, amely jövőre húsz esztendős lesz, és azóta is ugyanazon koncepcióban működik.
Elmondható, hogy sikeresek vagytok?
A siker manapság nehezen, sőt egyáltalán nem demonstrálható. A kereskedelmi televíziók teljesen kiszálltak a kultúra támogatásából csupán csak felhasználják a meglévő népszerűséget. Csakis a már népszerű, befutott előadókkal, vagy produkciókkal, illetve szenzációkkal foglalkoznak, vagy épp a saját gyártású műsorokkal. A tehetségkutatóknak mondott vetélkedők, egyszerű tévé műsorok, vagy inkább valóságshowk. Minden évben előállítanak egy csomó ügyeletes sztárt, aki fél év alatt lefut, majd jön a következő a szalagsoron. Eközben a műsor jelentősége évről-évre csökken. A műsorokat elavult struktúrának tartom: négy óra hosszúságú műsor, tele reklámmal, amit nehéz végigülni. Ha tehetségkutatóról beszélünk, tehetségeket szeretnék látni, és nem a zsűri tagjainak a veszekedését nézni, hallgatni. Ehelyett a selejtező-válogatóban próbálkozó szerencsétlen önjelölt „énekeseken” röhög a műsor nézője. És ott tartunk, hogy a botrányok miatt ezeket nézik a legtöbben.
A kereskedelmi televíziók nem segítik a szakmát, a megújulást, csupán a szenzációk, botrányok nézettségét használják ki. A magyar gyártású, nem licencelt dalversenyt – noha a struktúráját a kereskedelmi tévékből kölcsönözték – ezekkel szemben azért szeretem, mert ott legalább új dalok bemutatója zajlik, nem a befutott slágerekből táplálkozik.
A televíziózás mellé lassanként felzárkózik az internet, amely ma még nem olyan erős, hogy pótolja tévét. Új dalt ott sem lehet befuttatni, (persze azért vannak netes sztárok is) mert egy perc húsz másodperces hosszúságot már nem bír el a neten szörfözők toleranciája. A rádiók is ugyanazokat köröket futják. Arról nem beszélve, hogy a fizetős koncerteket agyonvágják az ingyenes, belépődíjmentes roadshowkkal, amelyhez az emberek már kezdenek hozzászokni. Ha a koncertezést piaci alapokra helyeznék, eléggé nehéz a helyzet alakulna ki, persze biztosan akkor is lennének nyertesek.
Kissé kellemesebb téma: a fiad a családi zenei hagyományokat folytatva neves dzsessz-zongorista. Szoktatok együtt zenélni?
Kodolányit végzett, megcsinálta a zenei főiskolát zongora szakon, ott jött össze Zentai Márkkal, akivel megállapították a Mörk együttest. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy kiváló billentyűs. Amíg velünk lakott, napi nyolc órában szórakoztatott bennünket Bartókkal meg Schönberggel. Létrehozott egy önálló produkciót, az úgynevezett live act-et. Ez abból áll, hogy otthon, előre kitalálja a műsor vázát: felveszi a hangulatot és a groove-okat, élőben zongoraszólózik, gitárszólózik és dobszólózik, aztán a sávokat összekeveri. Tulajdonképpen egyszemélyes zenekar.
A Generál 2015-ben országos turnéra indult, ahol a Mörk együttessel a fiam billentyűzött.
Szép és gazdag életpályát hagytál magad mögött. Szeretnél még valamit megvalósítani?
A Marót Viki és a Nova Kultúr Zenekar jövőre húsz éves lesz. Erről szeretnék egy nagyobb horderejű, élő koncerttel megemlékezni és egy hanghordozót kiadni, bár ez utóbbinak manapság inkább kultúrtörténeti, vagy szuvenír értéke van.
Hegedűs István
2022. július 13. 10:57