Meghalni a közönségért
Újabb mozi készült a rock halhatatlan királyáról. Ezúttal amerikai-ausztrál koprodukcióban, Baz Luhrman rendezésében, címszerepben Austin Butlerrel. A csaknem egy és háromnegyed órás életrajzi drámaként, illetve zenés filmként aposztrofált alkotás Tom Parker „Ezredes” (Tom Hanks) szemüvegén keresztül enged betekintést Elvis Presley színpadi-, illetve magánéletébe, mutatja be kettejük meglehetősen kettős érzelmű kapcsolatát a pályakezdéstől egészen a világsztárrá lett énekes haláláig. Sőt azon túl is.
„Elvist nem a gyógyszerek ölték meg, még csak nem is a barátai, vagy önpusztító életmódja. Elvist a közönsége ölte meg” – szögezi le a filmben Tom Parker, az „Ezredes”, aki egészen a kezdetektől menedzselte, majd csinált világsztárt a kirívóan tehetséges, briliáns képességű énekesből. Munkakapcsolatuk a túláradó szeretet, majd az olthatatlan gyűlölet között mozgott.
Jóllehet Elvis Presley pályafutásának dokumentálására nem lehet panasz, páratlan karrierje, magánélete korábbi életrajzi filmjéből (This is Elvis - 1981), valamint a róla megjelent különböző szemszögű kötetekből szinte percről-percre követhető. A 75., idei Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott mozi mégis képes két óra negyven percig székhez szegezni a nézőt. Ha a film történeti újdonsággal az említett okokból nem is szolgálhat, az egykori menedzser, vagy promoter (ahogy Parker „Ezredes” nevezi magát) – szemüvegén keresztül mégis más, újszerű beállításból pillanthatunk be az énekes életének kulisszái mögé. Eszerint rekonstruálhatjuk Elvis tündöklését, valamint – mivel bukásról nem beszélhetünk – a szomorú végkifejletet.
Az egyébként (joggal) szélhámosnak tartott, cirkuszi mutatványosból lett kíméletlen üzletember nem csupán Elvis halálával kapcsolatosan nyilatkoztatta ki az eleve önfelmentésnek szánt, fentebb említett konklúziót, de szent meggyőződése, hogy ő a Király jótevője, aki nélküle semmire sem vitte volna. Ami azért nyilvánvaló túlzás. Mindenesetre ezen a ponton válik ketté a levonható konzekvencia, hiszen Presley a Sun Records stúdióban 1954-ben már felvette édesanyjának szánt ajándékként a That’s All Right Mama című vérbő country rockot, amely alapján Parker ráérzett a kiváló tehetségre és vele a zsíros üzletre. Mindazonáltal tény, hogy a menedzser Elvis karrierjének alakulásában elévülhetetlen érdemeket szerezett. Az érem másik oldala ugyanakkor, hogy az énekes nélkül Parker (akinek még a neve sem valódi) marad az, aki valójában: egy illegális holland bevándorló, akinek letelepedési engedélye, útlevele sincs; van viszont kétes egzisztenciája, ravaszsága, hihetetlen rábeszélőképessége (egyfajta karizmája), lavírozási készsége, valamint a már említett gátlástalansága. Azért ez nem kevés.
Ettől azonban mégis árnyaltabb a kép. Elvis szenvedélyes, lenyűgöző előadásmódja nem csupán az „Ezredest”, de egész Amerika (később az egész világ) lakosságának nagyobbik részét – azon belül is leginkább a gyengébbik nemet – rabul ejtette, ugyanakkor meg is osztotta. Az általa előadott egyszemélyes színpadi show, testbeszéd, ragyogóan párosult az egyedi, kristálytiszta „blue velvet”-től (értsd: lágy, búgó) a karcos, kemény megszólalásig terjedő, színes bőrű előadókat idéző (megkockáztatom: felülmúló) énekhanggal. A bökkenőt épp az említett előadásmód, az elhíresült csípőrázás jelenti, amelyet a konzervatív, konvenciókhoz ragaszkodó, rendpárti politikai vezetés nehezen tűr el.
Parker emiatt két tűz közé szorul. Miután saját bevallása szerint sem ért a zenéhez, aligha ítélheti meg Elvis művészetét, ám a sikerszagot tisztán megérzi. És dörzsöli a tenyerét. A média, valamint a nagypolitika részéről ugyanakkor őrült nyomás nehezedik rá: nekik a fehérbőrű énekes dalokban megszelídített változata kell – ám csakis a szexet szimbolizáló koreográfia nélkül. Egy ideig megpróbál lavírozni, de mindkét fél hajthatatlan: az első szakítópróbát végül rábeszélő készségének, ígérethalmazának köszönhetően megnyeri.
Viszonylagos nyugalmat (ugyanakkor gyógyszerfüggőségének kezdetét, valamint későbbi házasságát), az indulatok lecsendesedését jelenti a kétéves németországi katonai szolgálat, majd az azt követő bugyuta kalandfilmezés, revolverhősködés korszaka, amely azonban zeneileg is visszaveti az énekest. A ’68-as „nagy visszatérést” jelentő tévé show, majd az azt követő Las Vegas-i International Hotel színpadán adott gigantikus koncertek frenetikus sikerei ismét az élvonalba repítik Elvist, amely előrevetíti egy világkörüli turné lehetőségét. Miután Parker nem hagyhatja el az Államok területét, maradnak az üres ígéretek, a „vetítés”, valamint kárpótlásként az amerikai nagyvárosok nagyszínpadai. Elvis ekkorra szinte teljes mértékig a mohó, pénzéhes menedzser befolyása alá kerül. A túlhajszoltság, a kizsákmányolás felismerése, a testőrökkel, barátokkal, barátnőkkel folytatott féktelen életmód a hetvenes évek közepére felőrlik a világsztár idegeit és tűrőképességét. Az ötven (!) százalék részesedésért dolgozó Parker azonban az utolsó szuszt is kipréseli „védencéből”: hiába esik össze, „Elvisnek színpadra kell lépnie és énekelnie kell!”.
A menedzserrel történő utolsó nagy összeveszés sem Elvis szája íze, akarata szerint alakul: Tom Parker nyolcmillió dolláros számlát nyújt be gyenge akaratú apjának, aki az Elvis mögött álló cég igazgatója (ez is az „Ezredes”aljasan zseniális húzásainak egyike), amelyet persze a cég, vagyis a világsztár nem tud kifizetni. Így, ha fogcsikorgatva is, de minden marad a régiben. Egészen az énekes 1977. augusztus 16-án bekövetkezett haláláig – sőt még azon túl is. Tom Parker szerint ugyanis Elvis nem halt meg, csak a teste, ennek szellemében a legenda életben tartása a rock and roll királyának halála után is folytatódott. Az a kimondhatatlanul jól jövedelmező, hatalmas üzlet (a merchandise alapkő letétele minden bizonnyal a menedzser nevéhez fűződik), amelynek gerincét a lemezeladások, a relikviák forgalmazása adta. És amelyekre Parker a kezdetektől, óriási haszonra szert téve, rátette a kezét. Gerinctelenségére jellemzően képes volt egyszerre „I Love Elvis”, illetve „I Hate Elvis” kitűzőt árulni, ezzel mindkét tábornak eleget téve.
Tom Parker, Elvis Presley menedzsere, húsz évvel élte túl „védencét”. A Sors igazságot tett: a játéktermezés következtében minden vagyonát elveszítve, szegénységben fejezte be földi pályafutását.
Baz Luhrman nagyszerű filmet rendezett. Erénye a realitás, az arányosság és a hitelesség. Előbbi Parker jellemét tekintve különösen kényes terep, hiszen menedzserként akadnak érthető és megmagyarázható lépései: ezek közé tartozik a kényszer szülte döntések meghozatala, még akkor is, ha a megoldások nem feltételenül szalonképesek. Ami pedig az arányosságot illeti, a rendező különösen jól adagolt: a történeti hűség messzemenő figyelembevétel nem viszi túlzásba a karakterek jellemábrázolását. Elvisből éppúgy megkapjuk az érző, gyengéd családapát, a szerető férjet, mint a magányos sztár lelki gyötrődéseit, vívódásait, miközben – ha nem is domborítja, de – mozgalmas életvitelét sem rejti véka alá. A ma divatos Black Lives Matters politikai szál sem tolakszik előtérbe, noha az akkori szegregált társadalmi viszonyok ellenpontjaként ez tálcán kínálná magát. Az idősödő, elhízott Tom Hanks kiválóan és hitelesen formálja meg a negatív figurát, Austin Butlerről – aki a megszólalásig hozza a világsztár énekesi-előadási, illetve színpadon kívüli frazírjait –, pedig már-már elhisszük, hogy ki más lenne, mint Elvis.
A mozi egyik érdekessége, s egyben pozitívuma, hogy a Király halálával nem zárul le a történet. Parker narrációjában epilógusként folytatódik (ezzel mintegy alátámasztva a halála után is folytatódó nagy merchandise- bizniszt), méghozzá az utolsó néhány esztendőben készült eredeti, már színes képkockák, koncertrészletek bevágásaival. Így azok a fiatalabb generációk is részesülhetnek Elvis művészetéből, akik eddig kimaradtak belőle.
Elvis Presley nem csupán egy énekes-előadó volt az ötenes-hatvanas-hetvenes évek rock and roll sztárjai között. Bár a filmben láthatólag készségesen és szerényen hárítja épp Little Richardra, de mégiscsak őt tartották és tartják ma is a rock and roll koronázatlan királyának. Pedig nem csupán e zenei stílusban jeleskedett. Már tinédzserként példaképként tekintett az említett Little Richardon túl Chuck Berryre, Fats Dominóra, Mahalia Jacksonra, vagy éppen B.B. Kingre, akiket épp a már-már extázisig jutó előadásmódjuk miatt szeretett meg. Sőt, egyenesen rajongott értük. Koncepciója lett, hogy a már említett szegregált amerikai társadalomban a fehér country muzsikát ötvözze a feketék rhythm and blues zenéjével. A kettő egyvelegéből alakult ki aztán az a rock and roll, amely a világhír felé repítette.
Később, a gyenge filmzenéket maga mögött tudva, érdeklődése a nagyzenekari hangzás felé fordul. Harminctagú, fúvósokat, vonósokat, fekete női vokalistákat (ez főképp a spirituálék előadásában segíti) is magában foglaló kísérőzenekara a maximalizmusába foglalt monumentalitást hivatott megjeleníteni, amelyet a sztárénekes alaposan ki is aknáz. Előadásmódja ekkorra már letisztul, a híres-hírhedt, szexualitást hangsúlyozó (bugyi dobálós) csípőmozgást koreografált, látványos, sportos kar-, láb-, illetve testmozdulatok váltják fel, ezzel is magával ragadva hallgatóságát. A színpadról, éneklés közben, vagy a zenei betétek alatt rendszeresen kommunikál rajongóival elfogadva a színpadra felnyúló kezeket, sőt még egy-egy szájcsókért is hajlandó lehajolni az azt igénylő hölgyekhez. Mindezt (persze férfiúi hiúságát is legyezgetve) mesterkedés mentesen, talán ösztönösen, de mindenképp őszintén, zenei alázattal telítve. Erre mondják a zenészek, hogy „meghalni a színpadon”.
Elvis Presley – ellentétben a későbbi, szintén amerikai pop szimbólummal, Michael Jacksonnal – nem mesterségesen kreált sztár volt. Elvis egyszerűen érezte a zenét. Menedzsere szerint a rajongók ölték meg, miközben ő halt meg a közönségért.
Hegedűs István
2022. július 28. 11:52