MEGADETH - COUNTDOWN TO EXTINCTION
1992. július 14-én került a boltok polcaira a Megadeth ötödik stúdióalbuma, amivel túlzás nélkül azonnal történelmet írt a rockvilág leghírhedtebb frontemberei közé tartozó Dave Mustaine és három társa. A jóval több mint kétmillió példányban eladott Countdown To Extinction világraszóló mainstream sikere a legnagyobb sztárok közé repítette a négyest, zenetörténeti jelentősége pedig azért is megkerülhetetlen, mert ez volt az a korong, ami a Metallica Fekete Albumával egyetemben áttörte és az alapokig lebontotta a nagyközönség és az igazán szigorú zenék között akkor még javában tornyosuló falakat. A Billboard-lista második helyére feljutott album MTV-s szerepvállalásával elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a későbbiekben a kemény zenei műfajok számára megnyíljanak azok a zeneipari ajtók, melyek korábban állandó jelleggel zárva voltak. A korszakalkotó lemez harmincéves évfordulója alkalmából a legendás angol producer, Max Norman az alábbi exkluzív interjúban meséli el a korong megszületésének történetét.
Hogyan kerültél anno kapcsolatba a Megadeth tagságával?
Max Norman: 1987-ben ismerkedtem meg Dave Mustaine-nel és David Ellefsonnal, amikor a Malice nevű zenekar Licence To Kill című lemezét készítettem. A Malice tagjai teljesen fordított életet éltek, így a stúdiózást éjszakai műszakban toltuk, minden nap este héttől reggel hétig. Gyilkos menet volt… A lemezkészítés közben aztán egyik este megjelent Mustaine és Ellefson, hogy a csapat invitálására felénekeljenek némi gang-vokált az egyik dalhoz. Ez volt az első találkozásunk és akkor még nem tudtam, milyen fontos szerepet fogunk játszani egymás karrierjében. Eltelt pár év, majd kaptam egy telefonhívást Mike Clink producertől. Épp a Megadeth Rust In Peace albumának felvételei zajlottak. Mike bajban volt és kérte, hogy segítsem ki: még javában dolgozott a Rust In Peace-en, amikor már el kellett kezdenie egy másik munkát is, nevezetesen a Guns N’Roses Use Your Illusion albumait. Azt kérte, hogy a Los Angeles-i Rumbo stúdióban csináljam meg helyette a Megadeth-lemez keverését. Jól ismertem a Rumbo stúdió berendezését, korábban több alkalommal is dolgoztam a falai között, úgyhogy vállaltam a feladatot. Sok dolgom mindazonáltal nem volt már az anyaggal, tényleg csak az utolsó simításokat kellett elvégezni rajta. Mike Clink remek munkát végzett vele annak ellenére is, hogy kénytelen volt agyoneditálni a lemezt. Előfordult, hogy egy dalon belül háromszor változott a pergődob hangja, ezért meglehetősen trükkös volt egységesre keverni, de azért megoldottam valahogy. A közönség és a szakma is roppant jól fogadta a Rust In Peace-t, nem érdemtelenül adtak el belőle annyi példányt, tényleg nagyon erős album volt. A zenekarral viszont akkor még nem kerültem közelebbi kapcsolatba, mert a keverésnél nem tartózkodtak a stúdióban. Ami őszintén szólva először meglepett kissé, bár való igaz, minél kevesebben rontják a levegőt a keverésnél, annál jobb! (nevet)
Mindenesetre Dave Mustaine elégedett lehetett a teljesítményemmel, mert amikor ráfordult a következő albumra, felhívott telefonon. Érdeklődött, hogy véleményeznék-e néhány demót. Nem zárkóztam el, így küldött egy kazettát, amivel sokáig nem tudtam mit kezdeni. Aztán csak rászántam az időt és próbáltam megérteni, hogy milyen irányt tűzött ki maga elé. Írtam jó pár oldalnyi megjegyzést a demókhoz, ilyesmiket: “túl hosszú, le kellene rövidíteni”; “ez teljesen értelmetlen, szabadulj meg tőle”; “töröld ki ezt a részt, mert szörnyű”; “jó téma, de ki lehet hozni belőle sokkal többet is”. (nevet) Miután visszaküldtem neki az észrevételeimet, pár napig nem történt semmi, ami nem tűnt jó jelnek, kicsit kezdtem is ideges lenni. Úgy voltam vele, hogy biztosan megorrolt rám a kíméletlen őszinteségem miatt, de végül megcsörrent a telefon. Azzal a jellegzetes kimértséggel szólt bele a kagylóba, ami hallatán egyből azt gondoltam, hogy na, helyben is vagyunk! (nevet) Néhány kínosan hosszú másodperc után aztán ennyit mondott: “elolvastam a javaslataidat és 95 százalékban egyet tudok érteni velük.” Mondanom sem kell, nagy kő esett le a szívemről, mert biztos voltam benne, hogy ezzel a bizalmába férkőztem és enyém a meló!
Miként álltál neki a Countdown To Extinction lemez elkészítésének?
Max: A preprodukciós időszakban rengeteget dolgoztunk a dalvázlatokon. Ízekre szedtem minden egyes témát és rengeteg változtatást eszközöltem annak érdekében, hogy később minél kompaktabb dalok válhassanak belőlük. Igyekeztem a dalközpontúság felé terelni a zenekart, amihez meg kellett találni a megfelelő hangszereléseket és tempókat. A dalok sebességét rengeteget analizáltam, mert meg akartam ragadni a témák természetes lüktetését. Nevetségesen hangzik, de komplett matematikai elemzéseket folytattam e téren. Az volt a célom, hogy megmutassam, nem szükséges statikusan átrohanni egy adott dal minden részén ugyanazzal a sebességgel, hogy lényeges meglelni a hangsúlyokat a verzék és a refrének között. Ennek érdekében készítettem egy amolyan mozgó click track-et minden dalhoz, ami bizonyos helyeken árnyalatnyit visszafogta, más részeknél pedig eleresztette a tempót. A próbák alatt ezt a jelet beadtam a dobos Nick Menza fülesébe, hogy az egész zenekar átérezze, mennyire lényeges jól elhelyezni a crescendókat. Zökkenőmentesen haladtunk előre, aztán egy nappal azelőtt, hogy bevonultunk volna a kaliforniai Burbankben lévő Enterprise stúdióba elkezdeni a tényeges felvételeket, a próbatermet valaki feltörte és ellopta a számítógépemet, persze az összes click track-kel együtt… Nem tehettem mást, újra el kellett készítenem őket, amivel az volt a legnagyobb probléma, hogy az eredeti adatok nem voltak meg a művelethez. Végül emlékezetből összedobtam őket, remélve, hogy meg tudom közelíteni velük az eredeti változatokat. Az aggodalmaim végül alaptalannak bizonyultak, mert ahogy elkezdtük a felvételeket, egyértelművé vált, hogy nem hiába kínoztam annyit a csapatot: a próbáknak köszönhetően annyira ráéreztek a hangsúlyokra, hogy már click track nélkül is automatikusan jól csináltak mindent. Nagyon érdekes volt ezzel szembesülni.
A legenda szerint sebészi precizitással, szinte laboratóriumi körülmények között folyt a stúdiómunka. Igaz ez?
Max: Tény és a való, hogy alaposan beleástuk magunkat a lemezkészítésbe és módfelett aprólékosan dolgoztunk. A ritmusgitárok felvételénél például nagyon rámentünk arra, hogy a lehető legtökéletesebben ragadjuk meg a lényeget. Normál esetben azt szeretem, ha a ritmusgitár egy hajszálnyival a pergődob előtt van, ami persze nagyon vékony jég, mert ha rosszul szerkeszted a sávokat, akkor úgy tűnik, hogy nincs meg az összhang a két hangszer között. Mivel azonban ekkor már teljes mértékben digitális felvételi metódust alkalmaztunk, lehetőségünk nyílt a legapróbb tökéletlenséget is kijavítani. Még Marty Friedman szólóiba is belenyúltam, ha úgy éreztem, hogy szükséges, de nehogy azt hidd, hogy ordas pontatlanságokról volt szó: milliszekundumokról beszélgetünk. Ez a fajta perfekcionizmus egyébként hamar átragadt Dave Mustaine-re is. Amikor először visszahallgattuk a gitársávjait, azt mondtam neki, hogy “meg tudod ezt jobban is csinálni”. Erre ő: “kizárt, felejtsd el.” Aztán csak rábeszéltem, hogy fusson neki még néhányszor. Amikor már tényleg azt gondoltam, hogy kihozta magából a maximumot, csak annyit mondott: “tényleg azt hiszed, hogy ez volt a plafon? Akkor ezt kapd ki!” (nevet) A dobokat ugyancsak klinikai módszerekkel rögzítettem: először csak a pergőt és a lábdobokat vettem fel, kiállások és cintányérok nélkül, majd szigorúan az éneksávokhoz igazítva külön megírtunk minden egyes pörgetést, amiket utólag fésültem össze az alapokkal. Ezek a történetek mind kiválóan érzékeltetik, mennyire tudatosan és akkurátusan jártunk el. Gyakorlatilag a mottónk lett, hogy “meg lehet ezt csinálni ennél jobban is”. Néha egészen úgy éreztem magam, mintha egy Steely Dan lemezfelvételbe csöppentem volna! (nevet) Az egész folyamatra rányomta a bélyegét a tökéletesség hajszolása, de a létrehozott dalszerkezetek minőségileg nem is hagytak kívánnivalót maguk után. Sütött az elkészült anyagról, hogy hatalmas munkát fektettünk minden egyes hangjába, ugyanakkor megőrizte a rockzene azon romantikus illúzióját is, hogy itt szimplán négy srác harcol vállvetve.
Egyedül feleltél a komplett stúdiómunkáért, úgy értem, a produceri teendők mellett a hangmérnöki feladatokat és a keverést is magadra vállaltad, ráadásul a hangszerelésből is alaposan kivetted a részed. Mennyire volt fárasztó egy kézben tartani mindent?
Max: Akkoriban ez a szemlélet volt az uralkodó stúdiós körökben. Nem két-három szakember osztozott a feladatkörökön, hanem minden egy kézben összpontosult. Michael Wagener és Neil Kernon is így dolgozott és mondanom sem kell, csodálatos eredményeket értek el. Nyilvánvalóan sokkal több munka volt ez így, főleg a hangmérnöki teendőkkel ment el sok idő, de megvolt ennek is az előnye: ha saját magad felügyelsz mindent, ha te magad dolgozol a konzolon és igazítod az EQ-potmétereket, akkor sokkal inkább tisztában vagy azzal, hogy milyen alapanyag van a kezedben. A keverőpult rengeteg információt tud adni arról, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Egészen más a rálátása a producernek a folyamatra, ha benne van ezekben a részfeladatokban, az esetlegesen felmerülő problémákat is hatékonyabban lehet így kezelni. A szakmában rengeteg érvet hallottunk már erről a témáról pro és kontra, de az biztos, hogy én magam mindig akkor voltam képes a tudásom legjavát nyújtani, ha producerként, hangmérnökként és keverősként is részt vehettem egy album elkészítésében. Persze volt olyan, hogy az időbeosztásom nem engedte ezt meg, például a Loudness zenekar albumainál, melyeknél Bill Freesh-t kértem fel hangmérnöknek.
A Countdown To Extinction munkálatai egybeestek az 1992-es Los Angeles-i zavargások kitörésével. Mennyire befolyásolta a lemezkészítést, hogy a városban hosszú napokon keresztül szinte háborús állapotok uralkodtak?
Max: Szerencsére messze voltunk az események középpontjától. Az Enterprise stúdió észak-Hollywood környékén található, a balhé viszont inkább Los Angeles déli kerületeiben és odalent a kikötőnél zajlott. Akkoriban Westlake Village-ben laktam, ami ugyancsak a várostól északra fekszik, szóval zavartalanul tudtam közlekedni a stúdió és az otthonom között. Ha jól emlékszem, két vagy három olyan nap volt, amikor nem dolgozhattunk, ennél többet azonban nem érzékeltünk a lázadások polgárháborús hangulatából.
Mennyi időbe telt elkészíteni a Countdownt?
Max: Őszinte leszek, már nem emlékszem, meddig tartott, de az talán segít, ha elmondom, rendszerint miként néz ki a menetrend nálam egy komplett album esetében: nyolc-tíz nap a preprodukciós időszak, aztán nagyjából tíz napot szánok a dobokra és négyet a basszusgitárra, a ritmusgitárra egy hetet, az énekre és szólókra pedig további két hetet irányzok elő. Ez összesen úgy másfél-két hónap, ennyi idő elég szokott lenni a felvételekre, majd jön az utómunka, a keverés. Persze semmi nincs kőbe vésve. Előállhat olyan eset, hogy az ének korrekciót igényel, ilyenkor több időt vesz igénybe az eljárás. Emlékszem, a Countdown felvételeinél nagyon rajta voltunk, hogy Dave éneke magabiztosabb és hatásosabb legyen. Próbáltam rávezetni a helyes útra, miként hozhatja ki a legtöbbet a torkából, ami egyébként nagyon intim dolog. Először meg kellett értenie, hogy baromi lényeges az éneket és a zenei hátteret egy szinten kezelni. Muszáj, hogy az ének olyan minőséget képviseljen, mint a hangszeresek. Dave alapvetően nagyon karakteres énekhanggal bír, a feladat pedig az volt, hogy minden egyes sor, amit felénekel, meghatározó és jelentőségteljes legyen, a hangja pedig a létező legjobb formáját hozza. Nagyon keményen dolgoztunk ezen mindketten és végül sikerült elérni a kitűzött célt. Nem mondom, hogy nem maradtak hamis hangok, de azért voltam ott én, hogy ezeket utólag kiegyengessem.
De nem csupán Dave, hanem a zenekar többi tagja is beleadott apait-anyait a stúdiózásba. Különösen érdekes volt, amikor Junior (David Ellefson - szerk.) basszusgitárját rögzítettük. Feltűnt, hogy a basszusgitárja és Nick Menza lábdobjai nincsenek szinkronban. Junior folyamatosan tíz milliszekundummal a lábdob előtt járt és nem értettem, miért. Aztán rájöttem: Junior mindenekelőtt színpadi zenész, aki ahhoz volt szokva, hogy mindig négy méternyi távolságra áll a dobfelszereléstől és ugyanennyire a legközelebbi kontroll ládától, az ütemérzékét pedig ehhez igazította és ettől volt annyira feszes és pontos a játéka élőben. A stúdióban viszont más körülmények uralkodtak, amit elsőre mindannyian figyelmen kívül hagytunk. Így amikor világossá vált, hol van a kutya elásva, beállítottam Juniort a felvételi helység hátuljába, hogy ugyanolyan messzire kerüljön a monitoroktól, mintha színpadon lenne és láss csodát, egyből helyére került minden. Ez egyike volt azon számtalan apró trükknek, amiket alkalmaztunk a felvételek alatt, hogy minél hatékonyabbak lehessünk.
Éppen meg akartam jegyezni, hogy a Countdown To Extinction azon kevés metállemezek egyike, melyeken valóban hallani a basszusgitárt…
Max: Főleg, ha a Metallica bizonyos albumaival állítjuk párhuzamba, ugye? (nevet) A Countdown esetében azért sikerült ennyire dominánsra a basszusgitár, mert szignifikáns szerepet játszott a dalok szerkezetében, nem csupán a háttérben döngölt. Junior hangszere egyébként már a korábbi Megadeth-anyagokon, például a Rust In Peace-en is fontos szerepet játszott. Örök igazság a basszusgitárral kapcsolatban, hogy megfelelő témákat kell írni rajta ahhoz, hogy előtérbe lehessen helyezni. Ha például egy markáns basszusriff indít egy dalt, akkor az végig szem előtt marad, ha tetszik, ha nem. Ha a basszusgitár elkezd önállóan dolgozni és hangerőt adsz rá, akkor azt már az isten sem halkítja le többé! (nevet)
Ezért is szoktam mondani, hogy a zene maga is képes meghatározni a keverési arányokat. Ha a basszusgitár szólamai fajsúlyosak, akkor magától értetődően helyeződik rájuk nagyobb hangsúly a keverésben.
Egyébként egyet tudok érteni azzal, hogy számos rockalbumon mostohán kezelték a producerek a basszusgitárt, saját magamat is beleértve. A Lynch Mob Wicked Sensation albumán például nem lehet hallani belőle semmit, pedig azt is én csináltam! (nevet) Ha visszamehetnék az időben, ez lenne az egyetlen dolog, amit megváltoztatnék azon a lemezen. Anthony Esposito azóta is kérdezgeti, hogy hova tűnt a hangszere arról a korongról… (nevet)
Marty Friedman gitárszólói egészen fergetegesek voltak a lemezen, kultikus műremek mind. Hogyan sikerült ilyen kiemelkedő eredményre jutni velük?
Max: Marty rengeteget dolgozott a szólókon már előzetesen is, aztán a stúdióban még jobban belemélyedt a kidolgozásukba. Minden egyes nekifutását kielemeztük, ő pedig addig folytatta a különböző változatok készítését, míg el nem jutottunk a végső verzióig. Marty mindig is egy rendkívül nyugodt és kedves srác volt, a vele való munka sosem esett nehezemre. Ő is azon gitárosok közé tartozik, akiknek a kezükben van minden. Teljesen mindegy, milyen felszerelésen játszik, a jellegzetes tónus az ujjaiban van. Nem elég, hogy született virtuóz, megvan az a kivételes képessége is, hogy utánozhatatlanul lírikus gitárszólókat képes írni. Az általa játszott szólók sosem szimplán egymás mellé tett technikai bravúrok formájában öltöttek testet, hanem ténylegesen mondanivalóval rendelkeztek és mindent felülíró muzikalitással tálalta őket. Ezzel kapcsolatban is van egy jó sztorim: amikor Marty befejezte az első szóló felvételét, az elégedettségemnek hangot adva odakiáltottam neki, hogy “Marty, ez elképesztően jól sikerült! A szólók túlnyomó részét neked kellene feljátszanod a lemezre!” Azzal viszont nem számoltam, hogy Dave Mustaine a hátam mögött állt. Egy hosszú pillanatig furcsán nézett rám, aztán csak annyit mondott, hogy “igazad van”. Ehhez már csak annyit fűztem hozzá, hogy “Dave, mi mást mondhattam volna? A srácnak arany keze van, a gitározása hallatlanul nagy hozzáadott értékkel bír.” Mi sem állt távolabb tőlem, mint belemenni abba, hogy melyikük a jobb gitáros, kizárólag azt néztem, hogy mi szolgálja legjobban a dalok érdekeit. Végtére is ezért a kaliberért, a komolyzenei színvonalú gitárszólókért vette be Marty-t a bandába, nem? Dave eredendően nem szólógitáros, az ő terepe a dalszerzés, a riffgyártás és a ritmusgitározás. Tud szólózni, hagyományos értelemben véve jó szólógitárosnak is nevezhető, de azért nem véletlen, hogy mindig egészen kivételes gitáros egyéniségek pengettek mellette, legyen szó akár Marty-ról, akár Kiko Loureiróról, akár a többi kiválóságról, akik a Megadeth albumain tündököltek az évtizedek során. Dave Mustaine-nek egyszerűen nincs szüksége arra, hogy gitárszólókat játsszon, ő ezek nélkül is ikonikus zenész. Megkönnyebbültem, amikor belátta mindezt és teljes mellszélességgel támogatta, hogy a szólók terén Marty játékát helyezzük előtérbe.
Azóta is mosolygok, amikor azt látom, hogy jól képzett fiatal gitárosok százai próbálják hangról hangra levenni a Countdown szólóit. Sokan egész közel járnak, de azt a mágikus és megfoghatatlan pluszt egyikük sem tudja hozzátenni, amit Marty. Nem akármilyen büszkeséggel tölt el, hogy a világ legjobb gitárosaival volt lehetőségem dolgozni a karrierem folyamán, Marty mellett olyan belevaló fickókkal, mint Jeff Beck, George Lynch, Randy Rhoads, Akira Takasaki és Jake E. Lee.
A stúdiómunka során volt olyan kritikus pillanat, amikor azt érezted, hogy holtpontra jutottatok?
Max: Nem igazán. Végig a tervek szerint haladtunk és a határidőket is tartottuk, úgyhogy nem voltak drámák. Egyedül az ének felvételénél éreztem kicsit jobban a nyomást, hogy ennél tényleg nem hibázhatunk és csak a száz százalék az elfogadható. Időben el is készültünk a sávokkal, ami kulcsfontosságú minden lemez esetében, ugyanis minél tovább húzod az ének felvételeit, annál rosszabb lesz az egész. Előre megbeszéltem Dave-vel, hogy minden dalnak csak négyszer futhat neki. Minden egyes kör után leültünk, és miközben Dave pihent, soronként elemeztük az eredményt és javítottuk a hibákat. Ez a módszer azt hozta magával, hogy a negyedik próbálkozásra minden frázis a helyére került és így lett egy olyan éneksávom, amiből már dolgozhattam.
A Rust In Peace albumhoz képest a Countdown To Extinction sokkal dallamosabb és könnyebben befogadható zenét tartalmazott. Mit gondolsz, szerepet játszott ebben az, hogy a Metallica egy évvel korábban minden képzeletet felülmúló sikert aratott a Fekete Albummal?
Max: Ismerve Dave Metallicához fűződő ambivalens viszonyát, könnyen elképzelhető, hogy dolgozott benne a versenyszellem és azt mondta magában, hogy “ezt én is meg tudom csinálni”. Soha nem beszélt erről, tehát nem úgy jött be a stúdióba, hogy “ akkor most kétvállra fektetjük a Metallicát” vagy ilyesmi, de nagyon is valószínű, hogy piszkálta a csőrét Hetfield-ék gigantikus sikere. A Countdownban mindenesetre ott volt a lehetőség és éppen ezért voltunk feldúltak, amikor nem sikerült feljutni vele a Billboard-lista legtetejére. Az első héten jóval több mint félmillió példány ment el a lemezből, de Billy Ray Cyrus miatt ez csak a második helyre volt elég a Billboard Top 200-on. Viszont némiképp gyógyírt jelentett, hogy Grammy-díjra jelölték az anyagot, amit ugyan nem kapott meg, mégis komoly szakmai visszajelzésként lehetett ezt elkönyvelni.
A Countdown nagy slágere a Symphony Of Destruction volt. Sejtetted, hogy ekkorát fog robbanni?
Max: Ez egy nagyon érdekes kérdés és már sokan feltették nekem: “Max, tudtad előre, hogy ez meg ez a dal sláger lesz?” A válasz minden esetben: nem! Sosem lehet tudni, hogy mire harap majd rá a közönség. Amikor az ember metállemezt készít, arra törekszik, hogy minden egyes dal a legtökéletesebb formában kerüljön fel a korongra és lehetőleg elkerülje a középszerű töltelékszámok szerepeltetését. A Symphony Of Destruction esetében is kellemes meglepetésként ért, hogy önálló életre kelt és sláger lett belőle, holott nem is sejtettem, hogy a Capitol pont ezt fogja első kislemezként kiadni az albumról. Persze a potenciál megvolt benne, de nekem már a kezdetektől az Architecture Of Aggression volt a titkos favoritom az albumról. Ennyit a jó megérzéseimről, ugye? (nevet) A Symphony sikeréhez véleményem szerint az is hozzájárulhatott, hogy egyfajta politikai üzenetet is ki lehetett hallani belőle, amit a videoklippel még alá is támasztottak, a Los Angeles-i zavargások miatt pedig még könnyebben lehetett kapcsolódni a mondanivalójához.
A Capitol kiadónál vajon számítottak akkora mainstream sikerre, amekkorát a Countdown aratott?
Max: Szerintem igen. A Countdown esetében tényleg megvalósult a csillagok együttállása. Az időzítése tökéletes volt, a zenei anyag minden korábbinál szélesebb közönségréteget fedett le, a kiadó pedig ezt érezvén rendesen a banda mögé állt és lehetővé tette azt a kifutást, amit a korong megérdemelt. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a Megadeth csúcsformában volt akkor. Ennyire jó lemezt csak ilyen fantasztikus muzsikusok segítségével lehet összerakni!
Muszáj megkérdeznem: mennyibe került a Countdown album megvalósítása?
Max: Pontos számot nem tudok mondani, de akkoriban egy ilyen típusú lemez kivitelezése úgy százötvenezer dollárt emésztett fel, ami mai árfolyamon persze ennek a sokszorosa lehet, viszont ez az összeg tartalmazott minden járulékos költséget a stúdióidőtől a produceri és hangmérnöki díjazásig.
Dave Mustaine meglehetősen nehéz ember hírében áll. Tapasztaltad ezt a Countdown készítésekor?
Max: A Mustaine-nel való közös munka során az tűnt fel legelőször, hogy nagyon okos fickó, aki remekül képes összpontosítani az adott feladatra. Tehát nem olyan ember benyomását keltette, akivel bárki is képes a bolondját járatni. Szerencsére akkoriban nagyon képben voltam a stúdiótechnológia minden szegmensét illetően és így képes voltam megfelelni Dave elvárásainak. Visszatekintve azt mondom, másképp nem is lehetett volna ilyen eredményre jutni, csakis maximális felkészültséggel. Szükség is volt minden tudásomra, mert elég intenzíven dolgoztunk: reggel tíztől hajnal kettőig tartott a műszak a hét hat napján. Akkoriban még komolyan rá kellett szánnod az időt a felvételekre, ha világklasszis hangzású lemezt akartál készíteni. Kőkeményen ki kellett használni a drága stúdióidő minden egyes percét, úgy kellett dolgozni, akár a rabszolgáknak. Ez ma már furcsának tűnhet, mivel teljesen más hozzáállással készülnek mostanában a zenék, mint régen, én magam is kényelmesebb tempóban dolgozom mostanság. De visszatérve az eredeti kérdésre, úgy gondolom, hogy jól kijöttem Dave-vel a stúdiós időszak alatt, és valószínűleg ő is így érezte, mert a következő Megadeth-lemezt is együtt csináltuk meg.
Az album kristálytiszta megszólalása éles kontrasztban állt az éppen akkoriban feltörő grunge-bandák zajosabb, nyersebb hangzásával, mégis óriási sikert tudott aratni…
Max: Ennek egyetlen oka volt, mégpedig az, hogy még éppen jó időben voltunk jó helyen. Való igaz, hogy 1992-ben már brutálisan pezsgett a grunge-színtér, de az még csak a hajnala volt az egész mozgalomnak, a radikális változások kicsivel később jöttek, és ez volt a nagy szerencsénk. Meggyőződésem, hogy amennyiben egy évvel később lát napvilágot a Countdown, már teljesen más fogadtatásban részesült volna. A hagyományos rock- és metálzenének az 1992-es volt az utolsó igazán jó éve és ez nagy szolgálatot tett a Megadeth számára is. Ugyanakkor figyelembe kell venni azt is, hogy a Countdown készítésekor nem törekedtünk arra, hogy a lemez hangzása bármihez is idomuljon. Ilyen módon szóltalt meg a zenekar, ez volt az igazi Megadeth-hangzás, amit a Countdownnal egyszer s mindenkorra definiáltunk.
Írta: Danev György
2023. március 4. 05:06