MEGADETH - Budapesti koncert június 9-én!
Június 9-én vasárnap hosszú idő óta ismét önálló koncertet ad Budapesten a Megadeth legénysége, a Crush The World ′24 turné keretében hazánkba látogató legendás metálcsapat fellépésének helyszíne a Barba Negra Red Stage lesz. Legutóbb négy évvel ezelőtt, a Five Finger Death Punch vendégeként játszottak Magyarországon, míg 2011-ben a Slayerrel közösen jártak nálunk, valódi headlinerként azonban utoljára 2010-ben érkezett Magyarországra Dave Mustaine zenekara, a Grammy-díjas alakulat mai inkarnációját Mustaine mellett pedig James LoMenzo basszusgitáros, Dirk Verbeuren dobost és Teemu Mäntysaari gitárost jelenti. A hivatalosan még mindig a legutóbbi - és szintén Grammy-re jelölt - The Sick, The Dying... And The Dead! albumot turnéztató, ám valójában rajongói gyöngyszemekkel telezsúfolt programmal készülő Megadeth-ből a csapatba nemrég visszatért basszusgitáros, a többek között a White Lionból, a Pride & Gloryból, a Black Label Societyből és John Fogerty bandájából ismerhető James LoMenzo adott helyzetjelentést magazinunknak.
Meglehetősen érdekes a Megadeth-tel való kapcsolatod, hiszen 2022-ben immáron másodízben csatlakoztál Dave Mustaine csapatához, úgyhogy kezdjük is ezzel. Amikor 2006-ban először szálltál be a zenekarba, inkább még a rockműfajban csengett jól a neved, amit a White Lionban, illetve David Lee Roth, Slash és Zakk Wylde mellett örgegbítettél, nem pedig metál-vonalon.
Így igaz, de a zene számomra sosem a kategóriákról szólt. Zenei tanulmányaim során számos különböző műfajjal megismerkedtem a komolyzenétől a dzsesszen át a könnyebb stílusokig. Mozart, Csajkovszkij és Wagner munkássága éppúgy szerepet játszott a zenei fejlődésemben, mint a rock & roll. A ‘70-es években nőttem fel, rengeteg progresszív muzsikát hallgattam, ugyanakkor a funk- és a popzene is nagy hatással volt rám. Basszusgitárosként elképesztően érdekesnek találtam az akkori idők popslágereit, baromi komoly basszustémák sorakoztak bennük és nem akármilyen tréning volt a füleimnek leszedni a rádióban hallott témákat. A metál sem állt távol tőlem, a pályafutásom során mindvégig játszottam feldolgozásokat, például Diótól és a Judas Priesttől, még ha ezek nem is voltak annyira nyaktörőek, mint a Megadeth katalógusa. Szóval nem a műfaj jelentette a problémát, hanem inkább az, hogy a karrierem meglehetősen magas röppályáján ívelt akkoriban és az azt megelőző években. Ahogy az imént magad is felsoroltad, a White Lion után jött a többi projekt, a Pride & Glory, Gilby Clarke, David Lee Roth, Slash, a Black Label Society, szóval nem unatkoztam. Megszámlálhatatlanul sok dalt kellett megtanulnom, ami viszont azzal járt, hogy zenehallgatóként nem volt időm alaposan elmélyülni más előadók albumaiban. Amikor Dave először megkeresett, majd a meghallgatást követően felajánlotta az állást, csupán három dalt ismertem a Megadeth-től, azokat is a rádióból. Ez pedig komoly kihívás elé állított, mivel másfél hetem volt huszonnyolc téma színpadképes elsajátítására, mert lekötött koncertjeink voltak Dubaiban. Ekkor bizony nagyon jól jött a komolyzenei előképzettségem, mert a dalok felépítése és összetettsége láttán sok hasonlóságot véltem felfedezni, és ezért úgy is láttam hozzá a memorizálásukhoz, mintha szimfonikus zenét tanulnék. Részekre bontottam a dalokat és jegyzeteket készítettem, melyeket az első koncertek alkalmával még a színpadra is magammal vittem, hogy minden apróságra emlékezzem. Nyilván megoldottam, de emlékszem, először azt gondoltam, hogy elment a józan eszem. Kell ez nekem? Aztán persze utólag már áldottam a sorsot, hogy igent mondtam Dave felkérésére, mert minden tekintetben exponenciális mértékben léptem előre - basszusgitárosként, színpadi előadóként, összességében zenészként. A Megadeth soraiban basszusozni mindazonáltal még így is jóval hálásabb feladat, mint gitározni. Szólógitárosként beszállni ide, nos, az még ennyire sem sétagalopp! (nevet)
Másfajta gondolkodást és technikai hozzáállást igényelt tőled a Megadeth, mint a korábbi zenekaraid?
Őszintén szólva, pont ez volt a legtrükkösebb része. Ha valaki pályázna a Megadeth basszer-posztjára - ne próbálkozzatok, betöltött az állás! - annak előtte tisztában kell lennie bizonyos dolgokkal. Itt ugyanis nem a pőre technikáról szól minden. Ha most valaki küldene nekem egy dalt, legyen az bármilyen nehéz is, simán begyakorolnám és eljátszanám, itt, ezen a széken, egy helyben ülve. Nem okozna gondot, bármit el tudok így játszani. Lehet, hogy időbe telne, de megcsinálnám. Egy hatalmas színpadon sokezer ember előtt megtenni ugyanezt viszont teljesen más szituáció, mert nagyon nem mindegy, hogyan teszed. Egy dalt nem elég megtanulni, elő is kell tudni adni, hitelesnek kell lenni, meg kell érinteni a közönséget. Bele kell tenned a szíved és a lelked, eggyé kell válnod vele. Bármennyire is komplex és virtuóz a Megadeth muzikalitása, a színpadon nem engedheted meg magadnak, hogy a hangszeredre görnyedve csak azzal légy elfoglalva, hogy hiba nélkül a végére érj annak a többszáz hangnak. Az emberek végeredményben nem azt akarják látni, hogy képes vagy eltolni ezeket a dalokat, hanem azt, hogy integráns részét képezed a csapatnak és erőlködés nélkül teszed a dolgodat. Nyilván a manuális felkészülés sokat segít, hogy eljuss idáig, de van ennek egy mentális olvasata is, ami szerintem még lényegesebb. Fel kell ismerni, hogy a közönség miért megy ki a koncertekre és a zenekar mit is képvisel a műfajában. A koncertezés közösségi élmény, olyasmi, mint templomba járni. Elképesztően sokat ad, amikor azt látom, hogy a rajongók boldogan távoznak a buliról. Ebből lehet igazán töltekezni, erre lehet alapozni, ráadásul piszkosul motivál is. Érzem, hogy napról napra egyre jobb leszek ettől!
Első körben 2010-ig voltál a zenekar tagja. Hogyan vélekedsz az akkori és a mostani szerepedről?
Akkoriban jött el az idő David Ellefson visszatérésére a bandába, amit természetesen elfogadtam. Session-basszusgitáros vagyok, a projektjeim egymást követik. Ez a munkám, ebből élek, a zenekari elfoglaltságaim pedig sosem tartottak évtizedekig, még a White Lion-sztori is csupán öt évet ölelt fel. A zenekarvezetők időnként irányt váltanak, kipróbálnak valami újat, vagy éppen visszatérnek valami jól bevált régi dologhoz, a csapaton belül pedig ezek reakciót váltanak ki. Valaki nem ért egyet, a másik viszont igen, de zenei nézetkülönbségek ettől függetlenül is akadhatnak. Ezeket a helyzeteket tudni kell kezelni. Aztán zenekar és zenekar között is lehet különbség. A 2010 évek folyamán például volt egy nyolcéves periódusom, amikor valódi bérzenészként dolgoztam egy bandában. Kiegészítő ember voltam, tudtam, hol a helyem és mi a szerepem, cserébe pedig jó pénzt kerestem. Azonban ez inkább a kivételt jelentette. A mostani Megadeth-tagságom teljesen más: egyfelől már van közös történelmünk, ezért a jelentősége sem ugyanaz, mint elsőre volt. Jelenleg azt érzem, hogy egy hosszútávú együttműködés elején járunk és itt leszek, amíg világ a világ. Dave elképesztően jól menedzseli a Megadeth-et, a rajongók pedig érzik azt a fajta testvériséget és szellemiséget, ami egy ilyen metálbandánál meg kell, hogy legyen. Amikor két évvel ezelőtt ismét beléptem a csapatba, rögtön azt tapasztaltam, hogy a Megadeth zeneileg még mindig abszolút csúcson van. Noha az a klasszikus felállás már a múltat jelentette, ami a sikerlemezeket szállította annak idején, Dirk Verbeuren és Kiko Loureiro egyaránt a lehető legmagasabb szintet képviselték. Kiko sajnos időközben kiszállt, de az utódja, Teemu Mäntysaari szintúgy makulátlan teljesítményt nyújt. Mindenki csúcsformában van és mind a négyen ugyanabba az irányba húzunk, ami létfontosságú egy ilyen gárdánál. Hatalmas a potenciál a jelenlegi csapatban, Dave pedig tesz róla, hogy mindannyian a magunkénak érezhessük a Megadeth-et és optimistán tekinthessünk a jövőbe.
Amúgy meglepődtél, amikor Dave újra megkeresett?
Tény, hogy nem számítottam rá. Éppen egy másik csapattal koncerteztem és először az ismerőseim kezdtek hívogatni, hogy “na, Dave keresett már?” Fogalmam sem volt, mi történhetett, de kíváncsi lettem. Miután képbe kerültem, azt gondoltam, hogy ennek nagyobb a füstje, mint a lángja, majd úgyis elsimítják a nézeteltéréseket és mennek tovább. Pár nappal később mégis megcsörrent a telefon és Dave volt a vonal másik végén. Először csak óvatosan puhatolózott: azzal kezdte, hogy tudja, érdekelt vagyok egy másik bandában és nem szeretné a feje tetejére állítani az életemet, de ha meg tudnám oldani, hogy a lekötött Megadeth/Lamb Of God-turnéra beálljak, az nagyon nagy segítség lenne. Mivel az akkori bandám nem úgy funkcionált, ahogy kellett volna, azonnal szabaddá tettem magam, viszont nem terveztem nagyon előre. Úgy voltam vele, hogy kisegítő zenészként csak beugrom turnéra, aztán majd elköszönünk egymástól és mindenki megy a maga útjára, de már rögtön az elején azt éreztem, hogy itt azért többről lehet szó. A turné végén aztán Dave feltette a kérdést, hogy esetleg maradnék-e? Erre persze csak egyféleképpen lehetett válaszolni!
Áprilisban már letudtátok az idei turné dél-amerikai részét, masszív teltházak előtt…
Ne is mondd, őrület volt! (nevet) A dél-amerikai közönség egészen elképesztő odaadással támogatja a bandát és a műfajt, de erről nem csak mi, hanem mások is hosszasan tudnának mesélni. Persze tudtuk, hogy mire számítsunk, de az még minket is meglepett, hogy arrafelé már a Megadeth is többgenerációs bandának számít: a fiataloktól az idősekig, a lányoktól a fiúkig, a nőktől a férfiakig mindenki jelen volt. Egyébként tavaly és tavalyelőtt Európában is hasonlókat tapasztaltunk. A fesztiválokon hagyományosan jó köröket futunk, nyilvánvalóan nem abból kell lemérni, hányadán állnak egy bandával az emberek. Az igazi fokmérőnek az önálló koncertek számítanak és ott tényleg elsöprő támogatást kaptunk szerte Európában, csordultig telt minden helyszín.
Az eddigi koncertek programjait elnézve feltűnő, hogy mennyi ritkán játszott szerzeményt rotáltok a programban: olyan témák is rendszeresen előkerülnek, mint az Angry Again, a Mechanix, a Countdown To Extinction, a Rattlehead és a Skin O’My Teeth. Összesen hány dalt tanultatok be?
A számokkal hadilábon állok, de mindjárt előszedem a jegyzeteimet: lássuk csak, összesen negyven dal adja azt a keretet, amiből meríthetünk, az pedig, hogy ezekből miket veszünk elő, mindig a hangulatunktól függ és az adott este dől el. Azokat játsszuk, amikhez éppen kedvünk van, arra viszont ügyelni kell, hogy Dave hangját ne terheljük túl. Ha teszem azt, négy egymást követő estén elhangzott a Devil’s Island, akkor ideiglenesen muszáj kivenni a műsorból és betenni helyette valami mást. Szerintem mindenki számára izgalmas, hogy ennyit váltogatjuk a programot, a meglepetés ereje mindig jó tud lenni. Persze ez vékony jég is lehet egy nagy népszerűségnek örvendő csapat számára. Rajongóként nekem is vannak bizonyos elvárásaim a kedvenc bandáim felé. Emlékszem, amikor 2008-ban Ausztráliában nyitottunk a Judas Priestnek, épp a Nostradamus albummal turnéztak. Szó se róla, remek album volt, de azért a közönség elsősorban a régi nagy slágerekért váltotta meg a belépőt. Ez nálunk is így van és emiatt felelősséggel tartozunk a rajongók irányába. Nyilvánvaló, hogy például a Holy Wars-t nem hagyhatjuk ki egyik este sem, mert ha megtennénk, akkor csalódást okoznánk sok embernek. Persze mi is kedveljük és jó látni, hogy mit vált ki a közönségből, ennek ellenére szeretjük magunk számára is izgalmassá tenni a koncerteket, egyúttal kihívás elé állítani a rajongókat. Hogy pontosan mely szerzemények adják majd a műsor gerincét az elkövetkező európai bulik alkalmával, arról még nem tudok mit mondani, de egy biztos: nem a Hangar 18-nel indítjuk majd a koncerteket!
Mely dalok a kedvenceid a mostani szettből?
Érdekes módon nem feltétlenül azok, melyek elkészítésében magam is részt vettem. Az új lemez címadója vérbeli favorit nálam, ahogy a Dread And The Fugitive Mind is, amit sosem játszottunk, amikor tagja voltam a csapatnak. Az In My Darkest Hour ugyancsak közel áll hozzám, egyike a definitív Megadeth-daloknak, imádom azt a drámaiságot, ami árad belőle. Jó sztori ezzel a számmal kapcsolatban, hogy anno a ‘80-as években rengetegszer hallottam a Brooklyn-i L’Amour klubban, ami a New York-i underground rockélet egyik meghatározó helye volt. Mindössze néhány háztömbnyire laktam tőle, a törzshelyemnek számított, rengeteg legendás bulit láttam ott a Metallicától Yngwie Malmsteen-en át az Iron Maidenig. A fő műsorszámot minden este ezzel a dallal vezették fel, nekem viszont fogalmam sem volt arról, hogy ki játssza, és ez egészen addig így is maradt, amíg a Megadeth tagja nem lettem 2006-ban! (folytatjuk)
Írta: Danev György
Fotó: Patrick Beaudry, Ryan C.
2024. június 3. 06:52