Matyasovszki Géza - Asphalt Horsemen
Kétségtelen, hogy a honi rockszíntéren az utóbbi néhány évben az Asphalt Horsemen alakutata mutatta be az egyik legdinamikusabb fejlődési ívet: a southern rock műfajának elsőszámú hazai helytartóivá váltak, lemezről lemezre egyre zajosabb szakmai elismeréseket aratnak, melynek ékes példája a 2018-as Fonogram-díj bezsebelése, továbbá energikus koncertjeiknek köszönhetően a hazai klubélet integráns részévé váltak. A siker egyik fő letéteményese a riffgyáros Matyasovszki Géza, aki az “aszfaltozó brigád” meghatározó zeneszerzőjeként markáns kézjeggyel látja el a csapat szerzeményeit. A gitáros a magyar zenei élet kultikus figurái közé tartozik, hiszen már a nyolcvanas évek második felében profi muzsikusként tevékenykedett, mégpedig a Keresztes Ildikó és Demeter György által fémjelzett Rózsaszín Bombázók tagjaként, de zeneipari háttéremberként is elismerésre méltó karriert futott be az elmúlt évtizedekben. Az alábbi személyes hangvételű interjúban Géza éppúgy mesélt a kezdeti lépésekről, mint imádott hangszereiről és aktuális projektjeiről, de a zeneipar mai állapotáról szintén megosztotta gondolatait velünk.
Hány éves voltál, amikor gitározni kezdtél?
13 évesen vettem kézbe az első gitáromat.
Emlékszel még a legelső hangszeredre?
Igen, egy Cremona (csehszlovák) akusztikus gitárt kaptam karácsonyra, persze nem véletlenül, már hónapok óta kértem a szüleimtől. Akkoriban a Triál kínálatában ez az elfogadható hangszerek közé tartozott.
Abban az időben mennyire volt nehéz szert tenni elektromos gitárra?
A ’70-es évek végén járunk, a „nyugati”, ma is ismert nagy gitármárkákhoz nem lehetett a kereskedelemben hozzájutni. Kéz alól vehettél, illetve ha valaki ment külföldre, azzal lehetett hozatni, de az macerás volt a szállítás, vámolás miatt, meg ugye ha nem lehettél ott a hangszer kiválasztásánál, akkor némileg zsákbamacskát vehettél. Jolana, Orfeusz és ha jól emlékszem Muzima elektromos gitárokat lehetett venni a szocialista táborban. Nekem egy Jolana (csehszlovák) jutott 15 évesen, amivel egy házilag turbózott csöves Regent combo erősítőt hajtottam. A kor helyi viszonyai közt ez már menő volt, különös tekintettel a Fender feliratú gitár hevederemre. 1981-ben vettem az első komoly hangszeremet, egy kőrisfa Ibanez Artistot, a Hobo Blues Band akkori gitárosától, Kőrös Józsitól 11 ezer forintért, ami akkoriban talán 3 havi fizetésnek számított. Elementáris volt a különbség a Jolanához képest! Aztán ’87 körül lecseréltem egy akkor trendinek számító Ibanez Roadstar-ra. Ezt ma már nagyon bánom, de huszonpár évesen nem engedhettem meg magamnak, hogy több drága gitárt is tartsak.
Autodidakta módon képezted magad vagy tanultál zenét intézményes keretek között is?
17 éves koromig autodidaktaként gyakoroltam különféle akkordfüzetekből. Ilyen volt pl. a Csepei féle gitáriskola is. Idősebb haverok mutattak „figurákat”, és fül után próbáltam leszedni híres rockszámokat. Emlékszem, hogy legelsőként a Smoke On The Water-t próbálgattam a Deep Purple-től, ami ma már egy hangbeálláson is vérciki, de akkor ez még slágernek számított.
Aztán 17 évesen meghallgattam a saját bandánk egyik koncertfelvételét, és rémülten vettem észre, hogy egyénileg még csak valahogy, de összességében nem ütjük meg a számomra elfogadható szintet. Beiratkoztam a vasutas szakszervezeti zeneiskolába, majd onnan átmentem a „postásba”, ahol heti egy-két egyéni órát vettem. A tanáraim jazzisták voltak, (például Folk Iván, Binder Károly) persze kitűnően képzett zenészek, akiktől nagyon sokat tanultam. Megszokott feladat volt például, hogy le kellett szedni mondjuk egy George Benson- vagy Wes Montgomery-szólót, amit le kellett kottázni és meg kellett tanulni. Aztán ugyanarra a patternra írni kellett egy saját szólót, stb… Na, de rockot nem tanított senki… Aztán rájöttem, hogy elsősorban az életérzés, és nem a játéktechnika különbözteti meg például a jazztől. A jazzista haverok és tanárok is mindig mondták: „tudsz gitározni, hát játssz rockot, ha azt akarsz!” A ’80-as években a rockerek jazzistának, a jazzisták meg rockernek néztek, így aztán értelemszerűen kerültem a jazzrock és a funkrock világába, de a bluesrock is mindig a szívügyem maradt. 23 évesen Babos Gyula felvett volna a jazzkonzira, de én nem jelentkeztem, mert nem akartam session zenész, vagy jazzista lenni. Úgy éreztem, az lehatárolná a rock ’n’ roll-életérzést.
Kik voltak azok a zenészek, akikre példaképként tekintettél?
A hazai pályán Tátrai Tibusz játéka ragadott meg nagyon, de leginkább Jimmy Page (Led Zeppelin) stílusa jött be. Majd a ’80-as évek végétől Slash szólókat is szedegettem le, fül után persze, nem volt Youtube. (nevet)
Hogyan jutottál hozzá akkoriban a kedvenc zenéidhez?
Eleinte szalagos, vagy kazettás magnóra vettünk fel egymástól zenéket, néha valaki hozott, vagy hozatott külföldről lemezeket. Ha mentél Jugoszláviába, ott nagy volt a választék, mindig egy stóc bakelittal jöttél haza. Egyszer-egyszer beszakadt egy kontingens lemez a Hungaroton lemezboltjaiba, amit aztán elkapkodtak gyorsan, illetve lehetett feketén vásárolni Múzeum körúti kapualjakban diplomatatáskából is.
A Rózsaszín Bombázók tagjaként váltál ismert zenésszé a '80-as évek második felében, mely zenekar szép reményekkel indult, mégsem futott be akkora pályát, mint amire a szakma predesztinálta. Mi volt ennek az oka?
Hogy őszinte legyek, nem tudom! Valóban minden adott volt a sikerhez, kitűnő énekesek (Keresztes Ildikó, Demeter Gyuri), de ugyanúgy a zenészek többsége is benne volt a „magyar válogatottban”. Talán a műfaj maga nem érintett meg annyi embert. Inkább a zenén volt a súly a szöveggel szemben, sokan jazznek tartották a sok fúvós miatt, ami a magyar fülnek már eleve elidegenítő. Azért ott voltunk a szeren, csak mindig egy arasszal az élvonal alatti polcon.
Elsősorban rockgitárosként vagy ismert. A Rózsaszín Bombázók finoman jazzes funkzenéje mennyire képezi részét a zenei identitásodnak?
A hosszú évek alatt elhagytam ezt a funkrock műfajt, ma már nem is igazán hallgatom, de amikor egy-egy Rózsaszín Bombázós megmozdulás van, mint például tavaly a Demeter ’60 koncert, akkor boldogan nyomom azt is.
A korabeli felvételeken és a Svédasztal című 1989-es lemezetek hátsó borítóján azt látni, hogy abban az időben egy fehér Ibanezt pengettél. Hol szerezted és milyen volt az a gitár?
Ahogy fentebb említettem, az egy Ibanez Roadstar volt ez, kicsit stratós feeling, de annál gyengébb megszólalásban. Ha jól emlékszem, azt már boltban vettem a 80-as évek vége felé. A zenésztársaim beszéltek rá, mert jobban illett a szárazabb, csilingelőbb hangja a műfajhoz, mint az előző Ibanez Artist a bluesos orrhangjával.
A klasszikus stílusú hangszerek, a Gibson- és a Fender-világ nagy barátja vagy, szóval a kényelmi szempontokat biztosan nem az első helyre sorolod. Szereted, ha egy gitár nem adja könnyen magát, ha küzdeni kell a "kegyeiért"?
Jól látod! Ezeken a gitárokon például ha nem nyúltam hozzájuk több napja, esetleg több hete, egy órát kell játszanom, mire előcsalogatom az igazi hangjukat. Meg kell őket szokni minden alkalommal. (húrnyomás, billentés, nyújtás, vibrato, stb.)
Milyen elvárásiad vannak egy hangszerrel szemben?
Szeretem, ha a márkára jellemző standard hangzáson túl ki tudok belőle hozni valamit, ami egyedi, csak az a darab tudja. Nem elégszem meg a középszerű érzéssel.
Jelenleg milyen hangszerparkkal rendelkezel?
Gibson Les Paul Custom (1980); Fender Telecaster kőris (1992); Egyedi készítésű PRS replika (Prehoda Zsolt keze munkája)
Erősítők terén is régivágású gitárosnak számítasz. Kérlek, mesélj, milyen Marshall-cuccokat hajtasz?
JCM 800; Plexi 1984; Silver 25/50 A JCM800 egy Custom-mal megbízható, minden körülmények között erőteljes hangzást ad, közepesen gyors hangindítással, nagy testtel. A Telecasterhez nem szeretem használni. A Plexinél sikerült az effekt loop-ba kötött line selector pedállal megoldani a hangerőszabályzást úgy, hogy közben nem veszti el a hang a karakterét. A Plexinek kifejezetten gyors a hangindítása, szárazabban csengőbb a teste. A három fej közül ez szól ki legjobban a zenekarból. A Silver egy sokoldalú cucc, több állítási lehetőséggel. Kitűnő a tiszta hangja, ami az előző kettőről nem mondható el. A torzított állítások krémesebben, puhábban és hosszabb sustainnel szólnak, mint a másik kettőnél.
Effektpedálok közül használsz bármit is?
Van egy Morley Man torzítóm, sok közül ezt választottam a második lemezünk stúdiófelvételénél, mert ez vette el legkevésbé a torzított hang középkarakterét. Használok még egy régi Cry Baby wahpedált, amibe bele van építve még egy kis hozzáadható boost funkció. Van még egy MXR delay pedál is a boardon néha a szólókhoz.
Az Asphalt Horsemen zenéje mennyire határozza meg a hangszereid jellegét?
Nagyon! Nem is tudnám ezt a zenét másfajta hangzással elképzelni. A southern-rock/hard-rock műfajt ezekkel a hangszerekkel játsszák a világon.
A szakma azt is tudja rólad, hogy több évtizedes tapasztalattal rendelkező zeneipari szakember vagy, a saját disztribúciós cégedet vezeted, illetve más művészek lemezeit is gondozod. Honnan jött az indíttatás, hogy nem kizárólag zenészként, hanem zeneipari háttéremberként is tevékenykedj?
A ’90-es évek elején a zenétől távoli területen dolgoztam, és napi meghasonlást okozott, hogy üzletemberből átvedlett rockzenész voltam este, majd reggel ismét az üzletembert játszottam. Kerestem zeneközeli munkát, és felvettek az egyik major kiadóhoz. Attól kezdve megszűnt ez a kettős élet.
Hogy látod, a streaming szolgáltatók és az internetes videómegosztó portálok miként változtatták meg az zeneipart az elmúlt 10-15 évben?
A fizikai hordozók (CD,DVD, hanglemez) eladásai a tizedükre-huszadukra csökkentek a kétezres évek elején, de aztán a csökkenés megállt, és kialakult egy kevert piacú egyensúly. Manapság sokkal kevesebb zeneipari cég működik, mint régebben.
Tönkre van téve a zeneipar vagy csak szimplán megváltozott, amihez alkalmazkodni kell annak, aki érvényesülni óhajt benne?
A zenét mindig is fogják hallgatni, szeretni, gyűjteni az emberek. Meg kell és lehet találni a piachoz méretezett cégstruktúrát, a megfelelő formátumot és az élet így mehet is tovább.
Régen a zenekarok azért turnéztak, hogy az épp aktuális kiadványaikat népszerűsítsék, mára viszont ez sokak szerint megváltozott és már csak azért készülnek lemezek, hogy a bandáknak legyen legitim felhatalmazásuk koncertezni. Egyet tudsz érteni ezzel?
Nem teljesen. Igaz, hogy egy albumban testesül meg a zenész alkotása, és ezért is szükség van rá. A közönség viszont még mindig szereti beszerezni kedvenc előadóit hanglemezen, vagy CD-n, mint ahogy egy könyv is szívet melengető a polcon, pedig azt is le lehet tölteni.
Tény, hogy a lemezeladások a töredékükre csökkentek a 2010-es években, hiszen ma már Madonna is örülne, ha el tudna adni 500 ezer példányt Amerikában egy albumból. A valóság viszont az, hogy a legutóbbi lemezéből mindössze 169 ezer példány talált gazdára, és ez a szám a digitális letöltéseket is tartalmazza. Mennyire nehezítette meg ez a tendencia a kiadók, terjesztők életét?
Át kellett szervezni az egész lemezipart, alkalmazkodva a kisebb össszmérethez. Ez nyilván sok területen (gyártás, kereskedelem) központosítással járt. A kiadók többfunkcióssá váltak, például koncert menedzseléssel is foglalkoznak, illetve nem tartanak fenn saját stábot a terjesztésre, raktározásra.
Minden műfajt egyformán érintett a fenti jelenség vagy a rétegzenék kevésbé estek áldozatul ennek?
Minden területen érezhető volt a visszaesés, de ez már évekkel ezelőtt megállt. Sőt, a vinyl (köznyelven bakelit) lemezek napjainkban tapasztalható reneszánsza még vissza is fordította ezt a folyamatot.
Regionális szinten lehet különbséget tenni az eladások volumene között manapság? Vannak olyan földrajzi régiók, ahol nagyobb a becsülete a fizikai hanghordozóknak, mint másutt?
Erre nem igazán ismerek statisztikákat, de az érzésem az, hogy ez világjelenség, legalábbis az általunk fejlett világnak hívott részeken. Manapság már nincs jelentős lemaradás például Kelet-Európában Nyugat-Európához képest.
Érdekes viszont, hogy az eladások mélyrepülésével szinte egy időben kezdte reneszánszát élni a vinyl formátum, köznapi nevén a bakelitlemez, ahogy te is mondtad. Tényleg akkora az igény erre a rég elfeledett fizikai hanghordozóra, hogy megéri ráépíteni szinte a teljes zenekiadói iparágat?
Igen, nagyon erős, mondhatnám újra divat a hanglemez a világban. Angliában, ami mindig elől jár a zenei ügyekben, már 3-4 éve megelőzte a vinyl eladás a digitális zeneértékesítést.
Miért van ekkora vonzereje a vinylnek?
Az ember egy biológiai lény, mindig ragaszkodni fog bizonyos tárgyakhoz. Ez egy szép tárgy, ami művészi értéket is hordoz, kiválóan alkalmas a sokféleségével a gyűjtésre, és még egy kis retro feeling is van benne. A digitális „rácsodálkozás” évei már elmúltak, már nem akkora durranás, hogy mindent le tudsz tölteni, és hogy lassan már a vasalón is lehet zenét hallgatni... Viszont megvenni valamit, ami nincs minden sarkon, és értékes, az újfajta izgalommal jár.
A 2000-es évek elején nagy reményekkel indult DVD- és Blu-Ray-formátumok mennyire relevánsak kereskedelmi szempontból annak fényében, hogy a mai fiatalok inkább a Youtube-ra feltöltött felvételeket nézik?
Ezek a formátumok továbbra is gyengélkednek, különösen a Blu-Ray. Ez utóbbi nem ad valószínűleg annyival többet, mint amennyivel drágább. Más lejátszó is kell hozzá, szóval macerás.
A COVID-19 járvány mennyire érintette rosszul a lemezkiadást?
Itt is összezavarodtak a vonalak tavasszal, ahogy szinte minden iparágban, de így a második hullám már nem érinti, sőt mintha kifejezett élénkülés mutatkozna. Gondolom, a zenehallgatást, a lemezvásárlást webshopon, vagy boltban nem akadályozza a járvány. Az emberek költekezési óvatossága még bekövetkezhet, de egyelőre nem mutatkozik.
A rég lemezboltok közül már csak néhány kisebb működik, a hipermarketekből teljesen kiszorultak a lemezek, sőt, már a legnagyobb elektronikai termékeket árusító áruházláncokban is alig találni megvásárolható zenét. A netes rendelések miatt teljesen leáldozott már a klasszikus lemezboltoknak, ahol órákig böngészhet a gyűjtő?
Épp ezek miatt nyitunk egy régi vágású, nagy választékkal bíró lemezboltot november elején. A nagy hálózatok lassan kitakarítják a lemezosztályokat az üzleteikből, mert már nem olyan tömeges, nem stratégiai cikk nekik, mint régen volt. Az eltűnő lemezes felületeket szeretnénk újra elérhetővé tenni, ahol a gyűjtők, vagy csak alkalmi vásárlók kedvükre böngészhetnek. A körülményeket is igyekszünk otthonossá tenni kávéval, sütivel, üldögélővel. No és nem utolsósorban ott van a szakszerű kiszolgálás, ami a hyperekre nem volt jellemző.
Mekkora választék, milyen műfajok és hanghordozó típusok várják majd elsősorban a gyűjtőket a boltban? Mi az alapkoncepció a bolti készlet kialakításánál?
8-10 ezer darab hanghordozó lesz az üzletben, főleg hanglemez és CD nagyjából fele-fele arányban, és pár zenei DVD. Ez olyan 3-4 ezer féle kiadványt jelent. Új lemezeket árulunk elsősorban, de adok-veszek-re is lesz lehetőség. Célunk, hogy minél nagyobb választékot mutassunk be, így minden műfajt meg lehet találni a polcokon kategorizálva. A webshopunkon, az www.mgrecords.hu -n persze még ennél is nagyobb a kínálat, mert a beszerezhető címek száma ennek többszöröse.
Izgulunk, mert rég nem nyílt már nagyobb lemezbolt Budapesten. November 5-én, csütörtökön lesz az MG Records lemezbolt első napja az Üllői út 31. szám alatt (Üllői út – Kinizsi utca sarok, közel a Corvin negyedhez).
Danev György
2020. október 31. 11:56