MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Maróthy Zoltán: Szeretnék mindig gitáros maradni

Maróthy Zolival a nyolcvanas évek közepétől ismerjük egymást. Az a fajta zenész, akivel, ha összefutottunk, mindig élmény volt beszélgetni, mert a téma nem a csajozás-foci-italozás háromszögére szorítkozott. Azóta is figyelem a pályafutását és most, hogy megjelent első szólólemeze, a Mysterium, kitűnő alkalmat jelentett egy találkozásra. A helyszín is meghatározó: a Kőbányai Zenei Stúdió zenétől átitatott falai közt indult el a diktafon. 

Édesapád nemzetközi hírű zenetudós volt. Mennyire határozta meg ez azt, hogy zenét tanulj már kicsi korodtól?

Ráadásul édesanyám pedig a Vándor Kórusban énekelt, ott ismerkedtek meg apámmal. Érdekes, hogy nálunk fel sem merült, hogy a szüleim a zene irányába tereljenek. Saját indíttatásból ültem oda a zongorához és pötyögtem rajta, meg Weöres Sándor verseket próbáltam énekelgetni saját ötleteim alapján, édesapám pedig azonnal odaült a zongorához és harmonizálta a „szerzeményeimet”. Nem kényszerített senki, viszont a mi családunkban sokkal több zenét kaptam, mint talán mások máshol. Először klasszikus gitározni kezdtem, de olyan pici volt a kezem, hogy fél év múlva fel kellett adnom, mert nem értem át a nyakát még a feles tanuló gitárnak sem. Ezután következett a klasszikus zongora hat évig, majd az elektromos gitár. Amikor először megpengettem, megpecsételődött a sorsom. Először autodidakta módon tanultam, addigra már nagy Kiss, Queen, Led Zeppelin, Deep Purple-hallgató voltam, mellettük a legnagyobb kedvencem a Locomotiv GT volt. Az LGT az első zenei élményem, az 1973-as Bummm!!! album az első lemezem volt. Aztán három évig tanultam jazzt a legendás Benczúr utcai Postás Zeneiskolában, ami a Konzi előképzőjének számított, viszont ebben az időben már indult az Ossian. Mókás így visszagondolni arra, hogy a klasszikus és jazz tanulmányaim közben heavy metal számokat írtunk. Lehet, ez így bizarr, de mindent össze akartam szedni magamnak ahhoz, hogy abban a műfajban, amit a legjobban szeretek a legtöbbet is tudjam nyújtani.

Hogyan és miért lett belőled éppen rockrajongó rockzenész?

Valamiért vonzott.  Tizenhárom évesen, amikor meghallottam a Kiss: Destroyer lemezéről a Detroit Rock City című dalt, abban olyan erő volt, hogy az leírhatatlan. Mindig is őrült nagy kedvencemnek számított az amerikai rock & roll. Egyszerűen az az érzés, amikor odaállok a színpadra egy gitárral és elkezdek rock & rollt játszani, ettől történik velem valami, ami számomra nagyon jó! Teljesen egyértelmű volt, hogy rockzenész leszek.

Az 1980-as évek közepére lecsengett az első rockhullám és jött az új hullám meg az alter-vonal. Aztán az évtized végére a Stress, a Pokolgép, az Ossian és a Moby Dick friss vért pumpált a rockzenébe a heavy metal műfajjal. Te hogy látod ezt?

Abszolút így! A Pokolgép jelentkezett először lemezzel, aztán jöttünk mi az Ossiannal, majd ti a Moby Dickkel. Amikor az Ossiannal belevágtunk, éreztük, hogy valami olyan dolog történik velünk, amelynek hatalmas a jelentősége. Biztos vagyok benne, hogy a többi, általad felsorolt zenekar tagjai pont így voltak ezzel. A közönség meg a vállára emelt minket. Aztán már „csak” annyi volt a dolgunk, hogy minden évben készítsünk egy új lemezt, mutassuk azt be sok-sok koncerten és készítsünk pár videoklipet. Ez amúgy ki is töltötte az évet. Imádtam ezt a körforgást! Vissza is sírom azokat az éveket, akkor még volt lemezeladás, egy turné harminc nap alatt legalább huszonöt bulit jelentett nap-nap után… sajnálom is azokat a zenészeket, akik manapság úgy hiszik, hogy a turné azt jelenti, hogy szombat este van két hakni. Mi akkoriban turnébuszban utaztunk, minden este játszottunk, megszálltunk itt-ott (akkoriban nem voltunk annyira finnyásak), de húsz évesen nem annyira zavarja az embert a komfort hiánya. Élveztük, hogy egy kisebb fajta zenei forradalom részesei lehettünk azáltal, hogy elhoztuk Magyarországra a heavy metalt.

Sőt, az Ossian abban is kitűnt, hogy ti már az elejétől rendelkeztetek menedzserrel, Szabó Endre intézte az ügyeiteket profi módon, a szaksajtó, vagyis az éppen akkor induló Metallica Hungarica két alapítója, Cselőtei Laci és Lénárd Laci kiemelt publicitást biztosított nektek, megtestesítettétek az abszolút profi nyugati modellt.

Szerencsésnek gondoltuk magunkat, de kettős érzéssel. Mi rengeteget dolgoztunk azon, hogy minél több emberhez eljussunk, hatalmas lelkesedéssel írtuk a nótákat, viszont jöttek a megjegyzések a másik oldalról, hogy „hű, ezeket tolja valaki”. Holott annyi történt, hogy megkeresett egy management, hogy szerveznének nekünk bulikat, a Hungaroton bevállalta, hogy kiadja a lemezeinket, Cselőéknek meg éppen jól jött az, hogy mi pont akkoriban játszottunk együtt a Helloween zenekarral három koncertet, mert itt jártak egy mini turnén és erről a Metallica Hungarica egy különszámot is megjelentetett. A két Laci fanatikus volt és a mai napig imádják ezt csinálni, pontosan ugyan olyan lelkesek voltak az újságírás területén, mint mi, ahogy elkezdtük a zenekart ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel.

Játszottatok az Iron Maidennel is…

Életem egyik első heavy metal lemeze az Iron Maiden: Killers, aztán a The Number Of The Beast volt számomra minden idők legjobb Maiden-lemeze. Az MTK-stadionban telt ház előtt játszottunk a társaságukban. Akkor jött ki az első lemezünk, az Acélszív. Lejátszottuk a bulit, a Maiden tagjai (Steve Harris-sel az élen) végignézték és szóltak a managementjüknek, hogy a roadjaik keressenek fel minket az öltözőnkben. Nem bírod elképzelni a jelenetet: bekopogtak az angol roadok, és mint a szultánnak, folyamatosan adták át a zenekar ajándékait. Zsolti kapott egy komplett Paiste cintányérkészletet, én annyi húrkészletet, hogy öt-hat évig nem kellett húrokat vennem. Pengetőket, Maiden-logós csuklószorítókat (abban játszottam évekig). Mi Ossian-pólókat ajándékoztunk nekik, Adrian Smith az egész turnét végig abban játszotta. Ráadásul – amit nem nagyon publikáltunk eddig -, érkezett az Iron Maidentől egy hivatalos felkérés, az egész európai turnéra szerződtetni akartak minket. Benne: Hammersmith Odeon, Wembley, ilyen állomásokkal. Ezt aztán a kiadó megtorpedózta.

Mi volt az indok?

Azt mondták, mivel nem jelenik meg a lemezünk egész Európában, számukra ez nem reklám. Kellett volna ezért fizetnünk a Maiden managementnek valami jelképes összeget, viszont mi azt sem tudtuk volna kifizetni zsebből, ezért kértük a Hungaroton segítségét, de semmiféle érdeklődést nem mutattak. Így aztán visszaírtunk az Iron Maidennek, hogy kösz szépen, de nem megyünk.

Gondolom, azt hitték, hogy hülyék vagytok!

Nyilván. Így jártunk, nagyon bántuk, hogy nem sikerült...

Játszhattatok volna a Kiss előtt is…

Igen, nagyjából abban az időben volt az ő budapesti koncertjük is. Nekünk kellett választani, mert oda is kaptunk felkérést, sőt, nagyjából akkor játszott itt a Metallica is, 1988-ban. Mi az Iron Maident választottuk, mert hozzájuk talán közelebb álltunk stílusilag, mint a másik kettőhöz. Így akkor nem tudtunk találkozni velük, aztán a sors később úgy hozta, hogy Eric Singerrel, a Kiss dobosával többször is zenéltem együtt, nem csak én, hanem az egész Kiss Forever Band. De még ’88-ban, amikor itt jártak, úgy alakult, hogy mindig ugyanaz a taxis szállította őket egy Daciával…

Na, ez érdekes kép lehetett…

Igen, és amikor elutazáskor kivitte őket Ferihegyre, Bruce Kulick, a gitáros, borravalóként a kezébe nyomott egy Kramer gitárt. Az volt az én nagy szerencsém, hogy éppen akkor jártam a Hungaroton irodájában és ott megkérdezték, ha már úgyis gitáros vagyok, érdekel-e valami hangszer, amit itt hagyott valami Kiss? Nagyon érthettek a műfajokhoz, úgy látszik. Azonnal beültem az autómba, megkerestem a taxist és rögtön megvettem ezt a Kramer F-3000 típusú gitárt. Azóta is játszom rajta, nagyon szeretem.

Látszik, hogy összenőtt veled, hiszen a napokban megjelent első szólólemezed borítóján is az van a kezedben. Miért éppen most jelentkeztél az első önálló albumoddal? Már az Ossian, később a Fahrenheit idején is kérdezték tőled, mi rúgta be pont most a motort?

A COVID. Eddig azért sem akartam, mert mindig dolgoztam, nem akadt olyan időszak az életemben, ami alatt otthon malmoztam volna. Köszönhető annak is, hogy folyamatosan tanítottam, rengeteg stúdió-sessionon vettem részt, büszkén mondhatom, hogy sok előadóval játszhattam együtt, meg elég sok lemezt készítetünk az éppen aktuális zenekaraimmal, vagy éppen Európát szántottuk fel a Kiss Forever Banddel. Talán ott motoszkált a fejemben, hogy milyen jó lenne egy szólólemezt készíteni, de esélyem sem lett volna rá. Fura módon úgy indult a dolog, hogy amikor ez a szörnyű kórság felütötte a fejét, borzalmas sokkhatásként érte az egész világot. Szinte leállt az élet. Én ugyan tanítottam tovább, de csak online, mert a Kőbányai Zenei Stúdió is rögtön arra váltott. Otthon van egy mini-stúdióm, egész nap a kezemben volt a hangszer. Elkezdtünk beszélgetni Závodi Gabival, hogy milyen jó lenne rábeszélni Koncz Zsuzsit, hogy készítsen egy új lemezt, de először nem nagyon volt kedve hozzá. Elkezdtük írni a dalokat, Bródy János is hozott nótákat, Gabi is és én is, majd egyszer csak Zsuzsi telefonált, hogy meggyőztük, csináljunk egy új lemezt. Ez lett a Szabadnak születtél című album. Két dalom is szerepel ezen, büszke vagyok arra, hogy az utóbbi Koncz Zsuzsa-lemezeken szerzőként is részt vehetek.

Milyen érzés látni a borítón, hogy Maróthy Zoltán-Bródy János szerzőpár?

Én még abból a zenészgenerációból származom, akik tisztelik a zenésztársaikat, akik hatalmas tisztelettel fordulnak a Nagy Generáció felé, számomra Presser Gábor, Szörényi Levente vagy Bródy János olyan ikonok, akiknek jár a tisztelet. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy ha beüti egy keresőbe, hogy Maróthy-Bródy és lesz találat, kinevettem volna! Nagy megtiszteltetés és baromi jó érzés, hogy vannak olyan dalaim, amikhez Tinédzser írta a szövegeket. Én komolyan nagyon tisztelem az előttünk járó zenész-generációkat. Az, hogy én Solti Jánoskával húsz éve együtt tanítok a zeneiskola falai között, szintén hatalmas megtiszteltetés!

Te vagy az igazgatóhelyettes, ha jól tudom.

Igen, egy pár éve. Nem kis feladat, de ezért az iskoláért érdemes mindent megtenni.

Vissza a lemezedhez: jött a COVID, elkészült Koncz Zsuzsa új lemeze és maradtak még benned dalok?

Pontosan így történt! Gondoltam, folytatom a dalszerzést és írok egy csomó nótát, ha koncertezni úgysem lehet. Egyszer csak bevillant: miért nem készítem el azt, amiről már olyan régóta kérdeznek az emberek? Miért nem csinálok egy önálló lemezt? Tulajdonképpen így indult el az egész. Az első nagy problémát az jelentette, hogy nem tudok szöveget írni. Egy pár szöveget írtam annó a Fahrenheitben, de nem tartom magam szövegírónak. Závodi Gabi pedig többek között szövegíró is, így aztán megkérdeztem tőle, írna-e az én dalaimhoz is. Négy éve, az ötvenedik születésnapomra írt Félig telt pohár c. dalra is Gábor írta a szöveget. Próbaképpen átküldtem neki egy dalt, mire kb. két órán belül visszaküldött egy kész szöveget. Aztán beindult köztünk egy nagyon gyors munkafolyamat. És nem volt a szövegek közt olyan, amit azonnal ne éreztem volna a magaménak. Mert számomra telitalálat mind. Teljesen ráérzett arra, amit ki akartam fejezni. Én képtelen vagyok színészkedni: ha valamit érzek, azt tudom tolmácsolni, amit hamisnak gondolok, azt nem tudnám elénekelni. Régi vágású csibész vagyok, mi azért kezdtünk el zenélni, mert őszinte érzelmeink voltak és én így maradtam: ha valami nem őszinte, azt én lerakom, mert nem kell! Ez a mi generációnkba beégett. Elkészültek a dalok, utána elkezdtem rögzíteni őket, otthon felvettem az összes demót, aztán elmentünk a stúdióba és felvettük a lemezt. Sorban jöttek a vendégek, mert tudtam, hogy nem akarok semmiféle gépzenét hagyni a sávokon. A lemezemen minden hangszeren emberek játszanak.

Egy adott dal hangulatához választottál vendéget?

Igen, ezt szerettem volna. Az alkotótársam, Závodi Gábor énekel, vokálozik és a billentyűs hangszereken játszik, de ő a társ-producer és a hangmérnök is. Három basszusgitárost kértem meg, Pocky barátom jött először, Fűzfa „Pocky Demon” Zoltán a hivatalos neve, vele a Kiss Forever Bandben több mint húsz évig együtt játszottam, Vörös Gabi a Fahrenheit világához hasonló dalokban játszik, mert úgy éreztem, abban érzi jól magát. II. Lengyelfi Miki, a KFT legendája kezében úgy szól a hangszer, hogy azt már „kikérem magamnak”. Mikivel is nagyon régóta együtt játszunk, mint ahogy Tiba Sanyival is, aki öt dalt dobolt fel a lemezre. Schvéger Zolit az utolsó pillanatban tudtam megnyerni a felvételekre, vele korábban sosem játszottam együtt, de mindig nagyon szerettem, ahogy dobol. Annak idején több Fahrenheit-MEX közös turnét nyomtunk, onnan ismertem. Őt a markánsabb rock-nótákra kértem meg. Úgy gondolom, hogy a rockzene akkor kezd igazán élni, amikor a dobgép-sávok helyére felkerül az élő dob.

Egy meglepetésdal is szerepel a lemezeden…

Igen, az LGT-rajongásom okán. Az 1980-as Loksi című dupla album nyitó darabjára mindig úgy gondoltam, ha egyszer az életben lesz majd szólólemezem, azt felteszem rá. Így rendkívüli öröm számomra, hogy megvalósult. A Prológ és trialóg számomra az egyik legfontosabb dal a zenéjét és a szövegét is tekintve. Dusánnak ezt a szövegét én máig a hazai rocktörténelem egyik legjobb szövegének tartom. Závodi Gabi és Sipos Peti énekelnek velem, mert ez egy három szereplős dal. Elég harapósra sikerült feldolgoznom, de az én lelkemben ez egy nagyon kemény nóta. A szövege aktuálisabb, mint valaha. Nagy örömömre, amikor Presser Picinek átküldtem még demo formában, egy nagyon kedves, meleg hangú levélben áldását adta rá.

Meg lehet érezni azt, hogy ennyit szerettem volna elmondani egy lemezen és kiírtam magamból mindent?

Nem voltak előzetesen ilyen gondolataim, mert nem akartam befolyásolni magamat. Másrészt van egy olyan pillanat az életedben, amikor alkotni szeretnél. Ha alkotsz, nem tudhatod előre, mi jön ki belőle, mert nem akartam semmit kiskanállal adagolni, nem akartam trendi lenni, de nem is tudnék. Egy dolgot biztosan nem akartam: megfelelni! Azt szerettem volna megmutatni, hogy most, ötvennégy évesen, ennyi év muzsikálással, ennyi lemezzel a hátam mögött ilyen dalokat írtam. Ahogy születtek a dalok, egyre jobban körvonalazódott, hogy nem úszom meg a rockzenét.

Mást jelent magadnak dalokat írni, mint mások számára?

Mindenféleképpen. Nem vagyok egy Desmond Child, de ha másnak írok dalt, engem érdekel az, hogy ki az, akinek írok. Ha magamnak, azt gondolkodás nélkül teszem. Ami épp eszembe jut. Ha úgy érzem, hogy meg tudom valósítani, akkor annak nekimegyek. Egyébként a lemezemen szerepel olyan dal, amit először instrumentálisnak szántam, de később úgy gondoltam, mégis inkább énekelni szeretném.

Alkotás közben a szerzőtársadon, Závodi Gabin kívül megmutattad valakinek a dalaidat?

A feleségemnek, Nerpel Nikolettának, aki nemcsak külső fülként segített, hanem ő készítette a fotókat és a grafikai munkákat is. Jó fotóst és grafikust talán lehet találni, de olyan feleséget nagyon nehezen, aki arra ösztönöz, hogy készítsd el életed első szólólemezét, nálunk pedig így történt. Ha Niki nem ösztönöz folyamatosan, nem támogat és nem biztosítja a hátteret, akkor ebből az egészből nem lett volna semmi. Egyébként, ha neki vannak nagy fotós projektjei, én is elkísérem és segítem őt a munkájában. Nagyon jó csapat vagyunk együtt mi ketten!

Egy nagyon szomorú apropója is van a mai beszélgetésünknek, Póka Egon a napokban hagyott itt bennünket...

Felfoghatatlan, ami történt, nagyon nehéz beszélni erről. Számomra Egon nemcsak egy legenda, a blues egyik legnagyobb alakja, a zenesuli igazgatója, hanem egy nagyon jó barát is volt. Nélküle a zenénk se lenne olyan, amilyen, a suli meg egyáltalán nem lenne semmilyen. Negyed évszázadot dolgoztunk együtt az iskolában, senkinek sem volt soha olyan jó igazgatója, mint nekünk. Kőbánya miatta lett egy nagy család. Pótolhatatlan veszteség ért bennünket. Küldetésemnek fogom tekinteni, hogy továbbvigyem azt a szellemiséget, a zene és a szakma szeretetét és az iskolát pont úgy, ahogy tőle tanultam. Egon zenéje és életműve mindig velünk lesz, sosem felejtük el.

Alapító tanára vagy az éppen 25 éves Kőbányai Zenei Stúdiónak és három éve az igazgatóhelyettese is. Bámulatos munkát végeztek a kollégáiddal, „kőbányás” zenésszel szinte minden zenekarban találkozhatunk. Azóta sok-sok könnyűzenét oktató intézmény ontja a muzsikusokat. Véleményed szerint nem folyik „túltermelés”?

Amikor indultunk, mi voltunk az országban az egyetlenek. Őrült túljelentkezések jellemezték a felvételiket, bizonyos szakokon most is. Azóta valóban sok oktatási intézmény működik, de engem az, hogy sok zenész van, sosem zavart. Azt a fajta zenei nihilt, amit a gyorsfogyasztók prezentálnak, csak a képzett zenészek tudják megváltoztatni. Ezek a huszonéves lányok/srácok, akik hozzánk (is) járnak. Az lenne jó, ha megváltoztatnák a világot. Itt lenne már az ideje egy újabb zenei forradalomnak, amikor visszakerül a zenei érték a méltó helyére, amikor a hangszeres játék újra az őt megillető helyére kerül, vagy: ne játszhasson úgy egy rockzenekar, hogy ne tudja, mi az, hogy gitárszóló! Ezek azok az értékek, amiket Jimi Hendrix óta tudunk és soha nem homályosodhatnak el, sőt: újra és újra a reneszánszukat kellene élniük! Azt gondolom, ez így is lesz és az optimizmusom azt sugallja, hogy mindig a huszonéves generációk tudták áttörni ezeket a falakat, mint ahogy a mostani gyorsfogyasztást is át kell törniük és újra kijelenteni, hogy márpedig a zene érték, márpedig a zene művészet, márpedig a zene virtuozitás! Ha ezekről a dolgokról megfeledkezünk, nincs értelme az egésznek. Sok zeneiskola a mi mintánkat követi, sokat a mi volt tanulóink működtetnek. Erre is büszkék vagyunk. A legjobban pedig az innen kikerült zenészeinkre. Az itteni légkörre jellemző a most elhunyt drága barátom, az alapító Póka Egon ars poeticája, hogy igazából ez egy olyan iskola, ahol nincsen diák és nincsen tanár, hanem itt ifjú zenészpalánták és idősebb, tapasztaltabb zenészek vannak együtt. Mi kollegáknak tekintjük az ide járó embereket, és ahogy azt a pár éve elhunyt tanszakvezetőnk Babos Gyuszi mondta, amit átvettem tőle, mert nagyon jó gondolatnak tartom, hogy mi segítők vagyunk. Nálunk a muzsika a legfontosabb és az, hogy az ide járó növendékeinket elindítsuk a szakmában. Váljanak sikeres, profi zenészekké.

A rockzene a szabadság érzetét sugározza, mégis egy kötött műfaj, aminek megvannak a maga szigorú szabályai. Szerinted ez a kettő hogyan harmonizál egymással?

Ha a műfaji szabadságra gondolok, például a standard jazz világára, az nagyon erősen a szabad improvizációra épül, mert, miután lejátszottad a fő témát, azonnal improvizálni kezdesz. Annak viszont kötött szabályai vannak. A rockzenénél ugyanúgy: képzeld el, ha egy blues alapú nótára elkezdek például tapping technikával szólókat játszani, azt én magam sem tekinteném ízlésesnek. tehát ott is keretek közé vagyunk szorítva. A rockzene szabadságérzetét maguk a képviselői adják a legjobban, meg az előadásmódjuk. Mi kiállunk nagyterpeszben a színpadra és elkezdünk nagyon gitározni, merthogy nekünk ezt szabad! A közönség meg azt látja, hogy ez a manus ugyanúgy néz ki a színpadon, mint én odalent. Akkor én is odaállok elé nagyterpeszben. Megint Hendrix és a Led Zeppelin lehet a példa: amikor megjelentek, a közönség azt mondta, hogy kiálltak ide olyan fazonok, mint amilyenek mi is vagyunk, kitekerték az erősítőt a tízesig, mert csak addig lehet, tovább nincs beosztás és azt csinálták, amit szerettek volna és letojták nagy ívben, hogy előttük milyen zenei tradíciók uralkodtak. Szerintem a rockzene szabadsága leginkább ebből áll.

Mit gondolsz: a mi generációnk megváltoztatott valamit? Sokan heavy metal forradalomról beszéltek, ez alapján mi forradalmárok voltunk?

Ez így erős. A ’80-as évek régen voltak. A mai fiatalok számára beláthatatlan szakadék van köztünk. Ők úgy néznek ránk, mint őskövületekre a pleocénból. Viszont naponta találkozom emberekkel, akik rám köszönnek az utcán, hogy: „Acélszív!”. Ilyenkor megdöbbenek, mert azt hittem, hogy ez már réges-rég senkit nem érdekel. Tényleg emlékeznek erre az emberek? Tényleg történt valami olyan, ami miatt 2021-ben valaki kiinteget nekem az autóból, vagy összepacsizunk a benzinkutassal, akinek sokat jelentettek az Ossian dalai, holott én már nagyon rég nem ott játszom? Nem gondoltam volna akkor, hogy ebből ez lesz. A forradalom nagyon erős szó, de mégiscsak történt valami, máskülönben nem maradtak volna fenn azok a dalok.

A Mysterium albumod kapcsán készült klipekben feltűnt, hogy több hangszert használsz egy dalon belül. Mesélnél a gitárjaidról? Milyen a viszonyod hozzájuk?

Épp azon töprengtem a minap, hogy létezik, hogy az ember egy fadarabbal ilyen bensőséges viszonyt tud ápolni? Gondolj bele, ha olyan gitárjaid vannak, amik előtte a Kiss-hez vagy Bencsik Samuhoz tartoztak, eladnád őket valaha? Az, hogy Samu, akinek a gitározásán felnőttem, aki már akkor olyan dolgokat játszott, amit a többiek csak évekkel később kezdtek el. Nála ugyan azt éreztem, mint Barta Tominál a Locomotiv GT legelején. Szeretem a régi hangszereimet. Csak azokat adtam el az évek során, amelyekkel nem alakult ki érzelmi függés. A legújabb gitárom egy Gibson Les Paul Standard, amit több mint húsz gitár közül választottam ki. Rám jött a gitárvásárlási mánia és addig próbálgattam több darabot is, amíg az egyikbe bele nem szerettem. Amikor ezt megfogtam, azt éreztem: ez az én gitárom! Azonnal beleszerettem és nem engedtem el többé, ki sem tudták volna tépni a kezemből. Ilyen a régi Ovation akusztikus gitárom, a mai napig használom. Van egy Blade gitárom is, amit kevesen ismernek, Gary Levinson manufaktúrája készíti, ő régen a PSR gitárok kapcsán vált ismertté. Van tőle egy Hand Made Custom gitárom. Van Line 6 gitárom és egy nagyon jó Squier Jazz Bass hangszerem is, ami azért kell, mert már otthon sem akarok gép basszusgitárt hallani.

Folyamatosan gyarapodik az állomány?

Na hallod, most is kinéztem még kettőt! Aztán majd meglátjuk.

A lemezed készítésekor gondoltál arra, hogy mit várnak tőled, vagy tessék, ez 2021-ben Maróthy Zoli, mert a Mysterium nem egy tekerős, instrumentális album, hanem többségében szöveges dalok, mély érzelmeket és gondolatokat közvetítő szív-lélek lemez?

Remélem, hogy ez átjön majd azok számára, akik meghallgatják. Az utóbbi definíció a valós, de sok gitárszóló is hallható a lemezen. Olyan az anyag, hogy én, mint gitáros, vettem a bátorságot, hogy végig is énekeljem azzal a kikötéssel, hogy szeretnék mindig is gitáros maradni. Egy olyan gitáros, aki néha énekel is.

Tervezed a lemezed élő bemutatását?

Igen jó lenne, komoly vágy él bennem erre, de sajnos a COVID még mindig a gátja ennek. Az sem látható előre, mi lesz két hét múlva, így egy zenekart és a műsort összeállítani bizonytalan, mert senkit nem kérhetek arra, hogy két hónapig próbáljunk egy másfél órás műsort, ami nem biztos, hogy színpadra tudunk állítani. Remélem jövőre azért ez meg tud valósulni, nagyon szeretném élőben is előadni ezeket a dalokat.

Ikonikus magyar előadók és zenekarok muzsikus-társaként tisztelhetted meg az előttünk járó generációk művészeit. Igényel-e valamiféle más megközelítést, ha velük dolgozol, vegyük például Koncz Zsuzsa, Révész Sándor vagy az East együttes és a te együttműködéseteket?

Mindegyik érdekesen alakult ki, az Eastről azt kell tudni, hogy életem legelső koncertje egy East-buli volt, valamikor tizenkevés éves koromban az FMH-ban. Nagyon tetszett, főleg a sok instrumentális rész. De a Piramis zenekart is mondhatom… aztán képzeld el, milyen érzés, amikor felhívja az embert Révész Sándor, te meg azon gondolkozol, hogy valaki csak megpróbálja utánozni a hangját, vagy ez tényleg ő? Tényleg ő volt és azt mondta: „Zolikám, hallottalak gitározni, volna-e kedved velem játszani?”. Az Easttel ugyan ez volt a helyzet. Életem első koncertélménye ők voltak, egyszer csak ott találtam magam a zenekarban. Koncz Zsuzsi ugyanúgy. Kölyök korom óta kívülről fújtuk a dalait, ő mindig hatalmas sztár volt. Ha velük játszom bármennyi ideig, hosszú távon is szeretném kifejezni a tiszteletemet meg a szeretetemet feléjük. Azt gondolom, hogy a színpad egy olyan szent hely a zenészek számára, ahol sem az acsarkodásnak, sem a rossz hátsó gondolatoknak nincs helye. Csak tiszta és nyitott szívvel lehet ott állni és zenélni a barátaimmal együtt. Ha más szituációba kerülnék, én akkor már nem akarnék zenélni.

Sokszor láttalak színpadon és mindig az a kedves, odafigyelő, laza, de megkérdőjelezhetetlen tudású, virtuóz gitáros képe ötlik fel bennem, ha rád gondolok…

Kedves, hogy ezt mondod. Gondolj Eddie Van Halenre. Amikor az első klipet láttam tőluk, az maródott belém, hogy ott áll egy manus, kijátssza az emberek szemét, miközben pofátlanul az arcodba vigyorog, azzal a rá jellemző mosollyal. Az számomra annyira imponált! Lehet ezt úgy is csinálni, hogy közben az ember szája szélén kiserken a vér, de lehet úgy is, hogy közben jó kedvünk van, nagyon élvezzük és ugrálunk a színpadon, mint a bolondok. Nekem ezt tetszett, másnak meg a másik út. Pozitív életszemléletű, barátságos embernek tartom magam, legalábbis ezt szeretném gondolni magamról, a legkeményebb Ossián-időszakban, az Ítéletnap lemeznél is bírtam vigyorogni a színpadon, ami nem azt jelentette, hogy nem gondoltam komolyan azt a súlyos mondanivalót. Amúgy általában a legkeményebb és a leglíraibb dalokat én írtam a zenekaroknak. Mindenbe lehet lazaságot vinni attól függetlenül, hogy közben úgy érzed, éppen letörni készül a jobb kezed, mert annyira gyors nótát játszol.

Ha vicsorgás, arról Ozzy jut eszembe és az Ossiant gyakran állították párhuzamba az Ozzy Banddel.

Igen, az elején sokszor. De ez nem baj. A mai napig hatalmas Randy Rhoads-rajongó vagyok. Jake E. Lee egy külön tanulmány, Zakk Wilde megint csak. Ozzynak mindig volt érzéke ahhoz, hogyan kell kikapni a legjobb zenészeket. Amit Randy Rhoads ott elkezdett, az alapozta meg az egészet. Ozzy mindig is zseniális dalszerző volt és tudta, kikkel kell együtt zenélni. Amikor megjelent a Blizzard Of Ozz 1980-ban, egy egész nemzedék ugrott fel, hogy ez az! Ilyen zenét szeretnék! Hallgatni és játszani is nagyon jó ezt a stílust.

Vannak példaképeid?

Nem vagyok rajongó típus, de nagyon szeretem a jó zenészeket műfajoktól függetlenül. Nyilván a gitárcentrikusság alapbeállítás nálam, ha játszik egy zenekar, na, ki figyeli legjobban a gitárost? Egy másik gitáros. A tanítás segít nekem nyitott füllel járni, mert a húsz éves diákok hozzák az új zenéket, ami segít abban, hogy ne maradjunk le. Nyivánvaló, hogy a zene egyetemessége és műfajnélkülisége sokkal fontosabb annál, mint, hogy én éppen mit hallgatok. De ettől még szeretem a rockzenét!

Rozsonits Tamás írása
Fotók: Nerpel Nikoletta


2021. november 25. 05:12

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA