MANIC EDEN - Harminc éve történt…
1994. március 24-én, azaz harminc évvel ezelőtt jelent meg a Manic Eden zenekar első és egyetlen albuma. Az egykoron a Whitesnake és a Little Caesar magasra taksált zenészei által létrehozott kultikus szupergroup lemeze azóta is a gyűjtők és a mélyre ásó rajongók dédelgetett kedvencének számít, noha az első kiadású fizikai hanghordozók rég a múlt ködébe vesztek, az évtizedek óta hozzáférhetetlen példányokból jóformán csak isteni szerencse révén lehet megkaparintani egy-egy kazettát vagy CD-t. Ezt az áldatlan állapotot elégelte meg a holland Mascot Label Group nemrég: a cég úgy döntött, hogy megszerzi az újrakiadáshoz fűződő jogokat és leporolja a régi szalagokat, hogy végre elérhetővé váljanak az eredeti felvételek vinyl formátumban, emellett pedig digitálisan is közkinccsé tették a dalokat bizonyos streaming-felületeken. A jubileumi esemény kapcsán a kiadó nem tervezett különösebb sajtókampányt, Ron Young énekes azonban szerencsére nagy kedvvel mesélt nekünk a három évtizeddel ezelőtt történtekről.
Amikor 1993-ban híre ment, hogy David Coverdale Jimmy Page-dzsel óhajt dolgozni, a Whitesnake hangszeresei, azaz Adrian Vandenberg gitáros, Rudy Sarzo basszer és Tommy Aldridge dobos úgy döntöttek, hogy amíg főnökük a Led Zeppelin legendájával flörtöl, addig tengernyi szabadidejüket egy új banda beindításának szentelik. Abban az évben már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a zeneipari hatalmasságok meghozták végleges döntésüket a ‘80-as évek rocksztárjairól, az egykori hajmetálosok és arénarockerek bűnlajstroma pedig túl hosszú volt ahhoz, hogy elévülhessen, vagy legalább enyhítő körülményeket figyelembe lehessen venni. A Seattle-ből levezényelt zenei őrségváltás ráadásul teljes egészében lezajlott addigra, Vandenberg és társai mégis megpróbáltak az árral szemben úszni. Mivel Tommy Aldridge már egy évvel korábban aktivizálta magát és a Motörhead March Ör Die albumának feldobolása mellett rövid időre beszállt a House Of Lordsba, kézenfekvő volt, hogy a formálódó új csapat frontemberi posztjára a Lordok munkanélkülivé lett énekesét, James Christiant szerződtessék, innen pedig folytassa Ron Young:
Évekkel ezelőtt úgy tűnt, hogy a Manic Eden története végérvényesen a múlt ködébe vész és meglehetős csalódottságot éreztem emiatt, most viszont kapott egy második esélyt a lemez, ami hallatlanul izgalmas dolog és nagy örömmel tölt el. Hálás vagyok, hogy ez most megadatott. Harminc év után baromi érdekes leásni ehhez az anyaghoz, felidézni a készítésének körülményeit és visszaemlékezni arra, hogy milyen fejvakargatás közepette fogadták az emberek. Ugyanis mindenki egy Whitesnake-típusú albumot várt Ron Young énekével, de nem azt kapták…
Elmesélnéd, hogyan kerültél a zenekarba? Hiszen eredetileg nem is veled kezdték felépíteni a projektet, csupán menet közben szálltál be…
Derült égből villámcsapásként jött a felkérés nagyjából egy évvel azután, hogy a Little Caesar üzletileg beleállt a földbe. Arra már nem emlékszem kristálytisztán, hogy kitől jött a telefonhívás, talán Adrian volt az. A lényeg, hogy megtudtam, éppen lemezkészítésben vannak, ám az eredetileg kiszemelt énekessel, James Christiannel mégsem úgy áll minden, ahogy kellene…
Azaz kirúgták, ahogy egyszer Adrian mesélte nekem…
Nos, ez a te olvasatod, én igyekszem diplomatikus maradni! (nevet) Tudtommal zenei nézeteltérések adódtak közöttük, James nem érezte át eléggé azt a bluesos irányt, amerre
a többiek haladtak. Egyébként a végén valóban az történt, amit az előbb lényegretörő módon felvázoltál! (nevet) Amikor képbe kerültem náluk, a lemezanyag háromnegyede már készen volt, mellette pedig akadt számos ötlet, amin még dolgozni kellett, így szerencsére lehetőségem nyílt belefolyni a dalszerzésbe is valamennyire. Tudod, sokkal jobban szeretem a saját szövegeimet énekelni, mint valaki más gondolatait tolmácsolni, így a már elkészült témák esetében is előfordult, hogy itt-ott változtattam a mondanivalón és a dallamokon. Miután elkészültünk a dalokkal, elérkezett a lemezfelvétel ideje, Tom Fletcher producer irányításával Kaliforniában rögzítettük az anyagot. Rendkívül érdekes volt Adriant látni, ahogy sajátos művészi ambíciói által vezérelve felépítette az albumot, Tom Fletcher pedig különösen ügyelt arra, hogy az egész lemezt átható lélekkel teli bluesos aura integritása ne sérüljön.
Az üzleti hátteret hogyan sikerült felépíteni abban az időben? Akkoriban a korábbi arénarockos korszak haszonélvezői már durván tiltólistára kerültek a kiadóknál…
Eredetileg egy japán megjelenés volt megcélozva, az ottani JVC kiadónak kellett leszállítanunk a lemezt, Adrian viszont úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha a zenekar fenntartja magának a jogot arra, hogy a világ többi részén ettől független szerződéseket köthessen az esetleges megjelenések kapcsán. Abszolút előnyös szituáció volt ez, hiszen a biztos japán kiadás mellett a többi piacon a csapat a saját kezében tartotta a sorsát. Úgy éreztük, minden sínen van, leadtuk a lemezanyagot a JVC-nek, ám ahogy meghallották a dalokat, sokkot kaptak, mert nem erre számítottak! (nevet) Akkor már jó három éve a grunge-ról szólt minden, a ‘80-as évek hajmetálos csapatait végleg leírták a zeneiparban. Ahogy a szakmabeliek anno mondogatták, a mainstream továbblépett, a valóság azonban az volt, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy az előző érát meg nem történtté nyilvánítsák. A tökéletesre csiszolt produkcióknak és a Whitesnake-féle szupercsapatoknak teljes mértékben leáldozott, erre ott volt ez az új banda, benne három olyan arc, akik az előző évtizedben több tízmillió lemezt értékesítettek, no meg persze én, a kvázi-újonc, aki kereskedelmileg sosem számított a legcsalogatóbb névnek. Elkezdtünk házalni amerikai kiadóknál az anyaggal, a legtöbb helyen viszont még a telefont sem vették fel, nem hazudok. Aki hajlandó volt szóba elegyedni velünk, az is csak azt tudta hajtogatni, hogy ez a zene halott, senki nem kíváncsi már ilyesmire. Álljunk csak meg egy szóra! Miféle zenéről beszéltek?! Hiszen még egy hangot sem hallottatok belőle! Abszurd szituáció volt, ahogy a nevek alapján elkönyveltek minket egy csillogó-villogó hajbandának. Akár hiszed, akár nem, senkit nem tudtunk rávenni Amerikában arra, hogy meghallgassa a dalokat, egyszerűen esélyt sem adtak arra, hogy meggyőzzük őket. Nem Seattle-ből érkeztünk, nem volt rajtunk kockás ing, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy senki ne vegye komolyan a Manic Edent. Az sem számított, hogy a csapat tagjai mi mindent tettek le az asztalra korábban, hogy üzletileg mennyi hasznot termeltek a cégeknek, ezzel pedig eljutottunk oda, hogy nem tudtuk, mihez kezdjünk a lemezzel. Hónapokra visszavetett minket a szakma ellenállása, végül aztán Európában sikerül nyélbe ütni egy szerződést: az SPV kiadó állt mellénk, így legalább ott kijöhetett a korong, bár elég jelentős késéssel. A köztes időben Japánba utaztunk néhány promóciós fellépésre, ami azért volt lényeges, mert a banda sosem koncertezett azelőtt, tulajdonképpen stúdióprojektként jött létre. Viszont nem rendes bulikat adtunk, hanem akusztikus formában játszottunk el néhány dalt minden alkalommal. Hónapokkal később, amikor a SPV-féle kiadás megjelent, ugyanezt csináltuk Európában, tehát abban a formában sosem keltettük életre az anyagot, ahogy az a lemezen hallható. Nem voltak hangos rockbulik klubszinten, ez teljesen kimaradt nekünk. Turné híján csak ültünk és vártuk, hogy valami történjen, de csak annyi történt, hogy bevétel továbbra sem érkezett.
Az európai promós kör során azért leforgattatok egy alacsony költségvetésű videót a Do Angels Die dalhoz, amit az MTV is műsorra tűzött pár alkalommal a Headbanger’s Ball-ban…
Való igaz, hogy elég low budget-jellege volt a klipnek, valójában csak felvettük, ahogy Párizsban mászkáltuk. A vicc az, hogy borzalmas kép- és hangminőségben mégis fennmaradt a videó, a Youtube-on máig megtalálható, ezért most azt mondtuk, hogy igazságot szolgáltatunk a dalnak és eddig fel nem használt archív felvételekkel kiegészítve kicsit gatyába rázzuk a régi klipet. Ez most már hivatalos formában is elérhető a kiadó csatornáján. Ami magát a dalt illeti, anno kissé felrúgtuk az íratlan szabályokat, amikor ezt jelöltük lemezfelvezetőnek. A régi zeneipari modell ugyanis azt mondta ki, hogy az első dalnak mindig valami grandiózus rocktémának kell lennie, a balladával pedig utána kell előállni. Ez a ‘80-as években így működött, de úgy gondoltuk, ha már úgyis tovatűnt az a korszak, akkor ideje szakítani ezzel a hagyománnyal is.
Mikor döbbentetek rá, hogy a csapatnak nincs jövője, és rádiós, tévés, illetve szakmai támogatás nélkül talán véget kellene vetni a szenvedésnek?
A Do Angels Die videóját követően már kezdtük kapizsgálni, hogy mi a pálya. Tudod, nekem mindez nem volt újdonság, mert gyakorlatilag végigkínlódtam az egész addigi karrieremet, hozzá voltam szokva ahhoz, hogy szar kajákat kell enni. Csupán egy újabb ugyanolyan nap volt Hollywoodban számomra! (nevet) A többiek viszont egészen máshonnan jöttek, ők nem ismerték ezt a világot. Komoly kötelezettségeik voltak, súlyos számlákat fizettek, szóval csak ülni egyhelyben és várni a csodát nekik nem lehetett opció. Nem engedhették meg maguknak a semmittevést, úgyhogy Adrian és Rudy gyorsan visszasoroltak a Whitesnake-be, Tommy pedig Ted Nugent oldalán kötött ki. Sosem mondtuk ki, hogy ennyi volt, de nem is kellett, mert mindannyian tudtuk, hogy lejárt az időnk.
Anno lehetett olyan pletykákat is hallani, hogy David Coverdale keze is benne volt a Manic Eden lezüllesztésében. Szerinted mennyi volt ebből igaz?
Nézd, David csak annyit tett, hogy folytatni akarta a Whitesnake történetét, amihez nyilván szüksége volt azokra a társakra, akikre korábban is támaszkodott. Ezért nem lehet őt elítélni. Kizártnak tartom, hogy szándékosan és előre megfontoltan ártani akart a Manic Edennek. Megkérdezte Adrianéket, hogy vele tartanak-e egy újabb körre és erre ők igent mondtak, ennyi az egész! (nevet)
A csapat azóta sem jött össze, ami kissé furcsa annak fényében, hogy az elmúlt évtizedekben hány banda alakult újjá egyszer, kétszer, és ki tudja, hányszor…
Egyet ne felejts el: a Manic Eden sosem volt szó szerint élő formáció. Persze nézhetjük úgy is, hogy azt a Cream-es, Lenny Kravitz-es progresszív blues stílust, amiben mi is utaztunk, azóta olyan csapatok vitték sikerre, mint a Rival Sons, tehát elvileg már van erre a muzsikára igény. Mi sajnos rossz időben voltunk rossz helyen a ‘90-es évek közepén, akkor sanszunk sem volt, hogy kialakítsuk a saját játszóterünket és lemezről lemezre fejlesszük a hangzásvilágunkat.
Befejezetlen történet a Manic Eden?
Számomra mindenképpen az! Őszinte leszek: szoktam fantáziálni azon, hogy mi lenne, ha igény mutatkozna arra, hogy a Manic Eden koncertezzen és esetleg a régi dalok mellett új szerzeményeket is írjon? Ma már teljesen más szelek fújnak, mint harminc évvel ezelőtt. A zenekarok nem a lemezeladásból élnek, minden a koncertezésről, az élő zenéről szól…
Amúgy azóta is tartod a kapcsolatot a többiekkel?
Facebook-on rendszeresen érintkezünk, legalábbis Adriannel és Rudyval. Tommy nincs fent semmilyen közösségi médiás felületen, ebből is látszik, hogy ő a legbölcsebb közülünk! (nevet) Adrian viszont rendkívül aktív mindenhol, vele állandóan megy a hülyéskedés. Rudy szintén szem előtt van, ő viszont komolyabb dolgokra használja a közösségi felületeket. Köztudottan hatalmas állatbarát és állatvédő, így amikor csak teheti, igyekszik kampányolni értük és segíteni rajtuk. Rudynak óriási szíve van, ez is jól bizonyítja, én pedig igyekszem támogatni őt azzal, hogy mindig lájkolom és megosztom a fontos bejegyzéseit a témában.
Beszélgettetek egymás kozött a lemez újrakiadásáról?
Formálisan nem történt ilyesmi, mindössze néhány emailt váltottunk ezzel kapcsolatban. Ami azért is vicces, mert olyan érzésem van, mintha a rossz emlékek miatt még beszélni sem nagyon akarnánk erről a bandáról! (nevet) Olyannyira megégettük magunkat annak idején, hogy a reflexek mind a mai napig működésbe lépnek, ha szóba kerül a csapat! (nevett) Persze azt is hozzá kell tenni, hogy Adrian jelenleg egy komoly turné kellős közepén tart, nyilván van más dolga is, mint ezzel foglalkozni.
Abban azért biztos vagyok, hogy nem én lennék az egyetlen, aki örömtüzeket gyújtana, ha pár európai koncert erejéig összeállnátok…
Hidd el, rajtam nem múlna, én benne lennék! Ehhez viszont az kellene, hogy az újrakiadás kapcsán olyan szintű érdeklődés generálódjon, hogy egyáltalán érdemes legyen eljátszani a gondolattal. Ha mindenki azt látná, hogy komoly igények merülnek fel Manic Eden koncertekre, akkor még értelme is lehet… Nekem nincsenek rossz érzéseim a Manic Edennel kapcsolatban, imádom a srácokat, öröm volt velük dolgozni, emberileg és szakmailag is gazdagodtam általuk. Bármikor szívesen összejövök velül újra, ha úgy adódik, és azt is tudom, hogy mindannyian élveznénk, ha megtörténne. Ma már bölcsebbek vagyunk, mint akkor voltunk, emiatt pedig más lenne a perspektíva és más megvilágításba tudnánk helyezni a csapatot.
-ph-William-Hames.jpg)
Addig, amíg ez megtörténik - vagy nem -, a Little Caesarral fogsz koncertezni Európában a nyár folyamán.
Nagy örömmel fogadtuk el Danny Vaughn és a Tyketto gáláns felkérését, hogy legyünk a brit turnéjuk vendégzenekara. Csodálatos helyszíneken fogunk játszani, már alig várjuk! Danny a fő támaszom volt a Covid-járvány alatt, a mentális egészségem megőrzéséhez nagyban hozzájárultak azok a beszélgetések, amiket Zoom-on folytattunk. Persze ő is ugyanolyan pánikban volt, mint én, egyikünk sem tudta, mi fog történni a zenei bizniszben, úgyhogy az álmainkat és a vágyainkat egy időre ajtón kívülre tettük, jobbnak láttuk megvárni, mi marad, ha az egész őrületnek vége lesz. Danny-nek van egy csodás felesége, úgyhogy amikor már lehetett, akkor rendszeresen összejöttünk négyesben vacsorázni. A turnéra visszatérve, szerintem ez egy pompás összeállítás és azt tapasztalom, hogy az emberek fantáziáját is alaposan megmozgatja, legalább annyira izgatottak a koncertek miatt, mint mi magunk!
Az angol koncerteken kívül nem terveztek bulikat 2024-re?
Egyelőre úgy tűnik, hogy nem. Az a helyzet, hogy a Covid óta a koncertszervezők igyekeznek hosszú távra előre berendezkedni, rengeteg turnét kötnek le éves távlatokban is. A Little Caesar viszont nem egy olyan gigantikus gépezet, aminek folyamatosan mozgásban kell lennie, ha akarjuk, ha nem. Mi rövidebb távon gondolkodunk, ha koncertezésről van szó és ez azon kevés előnyök egyike, amelyet a mi szintünkön lévő csapatok élveznek. A Covid alatt két vagy három turnét is lenyomtunk, a körülmények azonban borzasztó hektikusak voltak. Számos buli egész jól működött, de voltak olyanok is, amelyek egyáltalán nem, az emberek ugyanis inkább otthon maradtak, mert nem akarták kitenni magukat a bizonyított negatív tesztek és az oltási igazolványok bemutatásával járó tortúráknak. Mára persze érezhetően megváltozott a helyzet.
Kik játszanak jelenleg a Little Caesar turnés felállásában?
Szerencsések vagyunk, mert az eredeti banda háromötöde ma is itt van. Nem is háromötödöt, inkább háromnegyedet mondok, mert nagyon korán négy főre olvadtunk, amikor az első lemezt követően a gitárosunk, Apache kiszállt. Utána lett Earl Slick a zenekar tagja, de őt követően is jó néhányan megfordultak nálunk gitárosként. A mostani felállás jó nyolc éve együtt van, Tom Morris dobossal és Loren Molinare gitárossal hárman képviseljük az ős-Little Caesart és ezzel együtt az állandóságot. Loren mindig is a jobbkezemnek számított a csapatban, tehát azok a kulcsfigurák máig a helyükön vannak, akik az esszenciális Little Caesar-hangzás fő letéteményesei voltak és ezt manapság kevés régi banda mondhatja el magáról! Erre nagyon büszkék vagyunk, ahogy arra is, hogy sokak szerint jobb formát mutatunk most, mint a hősidőkben bármikor. Lekopogom, de a hangomat is sikerült konzerválnom, ami nem akármilyen fegyvertény annak tükrében, hogy mások hova jutottak. Néha csak pislogok, amikor rákattintok egy-két koncertfelvételre, mert bizonyos fickók egyszerűen már nem tudnak énekelni. Van ilyen, az viszont baj, hogy ennek ellenére is meghirdetik a turnét, felmennek a színpadra, majd tartják a markukat a gázsiért…
Szabad tudni, hogy mivel foglalkozol, amikor éppen nem vagy úton a Little Caesar vagy a Cruzados tagjaként?
Már sok éve annak, hogy elköltöztünk egy Ventura County nevű helyre, ami Hollywoodtól úgy hetven percre található. Errefelé csak farmok vannak és a feleségemmel mi magunk is felépítettünk egyet, amelyen avokádót termesztünk és egy lovastanyát üzemeltetünk. Ezerkétszáz avokádófából áll az ültetvényünk, mellette pedig huszonöt állatot gondozunk: lovakat, pónikat, szamarakat, sertésféléket, szarvasmarhát, de persze vannak kutyáink és macskáink is, ugyanakkor ez nem egy állattenyésztő vállalkozás: nem emberi fogyasztásra tartjuk a sok négylábút, hanem azért, mert szeretjük őket. Velük együtt vagyunk egy nagy család. Két és fél évig tartott, mire felépítettük a nulláról a kis birodalmunkat, azóta pedig gőzerővel próbáljuk a legtöbbet kihozni belőle. Elképesztő mennyiségű munkát ad a hely, teljes munkaidős elfoglaltságot jelent minden egyes nap! Akkor tudom kifújni magam kicsit, amikor elmegyek turnézni vagy felpattanok az egyik motoromra és nekivágok a végtelen országútnak. Egyre jobb idő kezd lenni errefelé, úgyhogy hamarosan nyeregbe is pattanok! (nevet)
Írta: Danev György
Fotó: William Hames
2024. május 17. 07:25