Lugosi Dániel: Megpróbálok úgy érdekesnek maradni, hogy közben benne legyek én is
Lugosi Dani és zenekara, a Polytrip már az első találkozáskor hanyatt löki a hallgatóját: ritka az olyan élmény, amikor a tehetség, a kreativitás, az ötletek burjánzása és a hangszeres tudás olyan előadásmóddal párosul, ami örökre rabul ejt és soha többé el nem enged. Dani a Dinamit együttes negyvenedik születésnapi koncertjén is vendégszerepelt, ahol édesapja, az egyik legeredetibb hazai gitáros, Lugosi László (Beatrice, Dinamit, Sirokkó, stb,) dalát játszotta, elementáris erővel. Édesanyja, Hajas-Kiss Anikó a színház világából ismert:korábban a Rockszínház, manapság az Újszínház munkatársa. Rozsonits Tamás beszélgetett egy kiadósat Lugosi Danival.
Mennyire határozta meg az életedet, hogy művész-családba születtél?
Inspirációs forrásként tök jó volt, mert gyerekkoromban nem a rajzfilmeket bámultam a tévében, hanem anyám állandóan a munkahelyére, a színházba cipelt, apám szobájában meg volt egy „bungi”, szoba a szobában azért, hogy ne őrüljenek meg a szomszédok, ha üvölt a Sony rádiós erősítő a Videoton hangfalakkal és tartott egy kis keverőpultot is, a felvételek készítéséhez. Zene, színház, játszótér, video-játékok: ez a négyes jellemezte a gyerekkoromat a testvéreimmel együtt.
Négyen vagytok testvérek, te hányadik vagy a sorban?
A legelső, én vagyok a legidősebb, 1988. július 20-án születtem. Egy húgom és két öcsém van. Vissza a gyerekkoromra: már elsősként is olyan ajándékokat kértem, mint például walkman, meg egy ceruzát, hogy vissza lehessen pörgetni a kazettát. Létezett egy „szegény ember ceruzája”, az kicsit vastagabb volt, mint a standard, pl. a Koh-I-Noor, de pont illett a kazetta fogazatához. Akik akkor voltak gyerekek, mint én, tudják, miről beszélek.
Laza volt az otthoni légkör?
Nagyon! Nálunk szinte mindent szabadott. Nyolc osztályos gimit végeztem, kb. hét éves koromba jött be a színház, a tánc és a sport: fociztam, judo edzésekre és külön ifi testnevelésre is jártam, néptáncoltam, akrobatikus rock and rolloztam.
Melyik színházban játszottál?
A Studio K-ban, Fodor Tamásnál, hét éves koromtól. Belopakodott az életembe az: lehet, hogy film? Lehet, hogy színház? Vagy inkább zene? Esetleg a foci? Akkoriban négy felé szakadtam, a „mi leszek, ha nagy leszek?” kérdéstől. A negyedik alternatíva a fagyiárus volt. Tudod: „Lehet még egy gombóc? Esetleg tejszínhabbal? Szórjak rá egy kis csokireszeléket? Na jól van, ezt most ne fizesd ki, vidd el, de mondd meg anyának, hogy nagyon tetszik!” Viccet félretéve, tényleg nagyon érdekelt, ízeket keverni, talán egyszer még bejön. Otthon soha nem nyomtak egy irányba sem, nem is presszionáltak, hogy le kell diplomáznom.
Milyen tárgyakat szerettél?
Az irodalmat és a nyelvtant, főként verseket tanulni. Nagyon gyorsan ment. Tíz évesen a Vígszínházban szerepeltem a Milleniumi mesék című darabban, ott ennek nagy hasznát vettem. A válogatón adtak nyolc oldal szöveget, azt mondták, tíz perc alatt tanuljak meg annyit, amennyit bírok. Hét oldalt memorizáltam, megkaptam a szerepet. A darabban én játszottam Manót a főhőst, a nővérem Szinetár Dóra, Kulka János az apám, Básti Juli az anyám, Haumann Péter a nagypapám, a nagymamám pedig Tolnay Klári volt. Koltay Róbert játszotta a hajléktalant, a nagyapám két piálós haverja Bárdy György és Zenthe Ferenc voltak. Egyszer apám is elkísért és mondta, hogy fiam, te most nagyon nagy királyok között leszel főszereplő. Nagyon aranyosak voltak velem, Bárdy Gyuri bácsival kártyáztam, Haumannal nyomtuk a szöveget, ha kávéztak, engem mindig kakaóztattak.
Érettségi után hol tanultál? Adódott volna a színművészeti…
Nem, programozó suliba jelentkeztem, OKJ képzés, azt követően szerettem volna a Műszaki Egyetemen folytatni, de éppen abban az évben törölte el az akkori oktatási miniszter, hogy beszámítják a vizsgáimat az egyetemen, így aztán ott álltam a rendszergazda -szoftverüzemeltetői papírommal, ami nem ért az égvilágon semmit. Így dolgozni kezdtem a Petőfi Csarnokban, mint hangtechnikus, hat és fél évig. Lugosi Lászlónak hívták a főnökömet, ugyanúgy, mint apámat, aztán egyszer, amikor találkoztak és bemutatkoztak egymásnak, nagyon vicces volt, amikor egyszerre kimondták a saját nevüket.
Amúgy melyik a helyes írásmód, mert lemezborítókon több verzió is fut…
Lugosi, épp úgy, ahogy a színész, Béla használta.
Gróf Drakula?
Pontosan!
A zene mikor férkőzött be az életedbe, azon kívül, hogy otthon állandóan szólt?
Már elsős koromban úgy voltam vele, ha már megyek iskolába, akkor adjanak egy gitárt, a többit én már tudom. Felvételiztem az Ádám Jenő Zeneiskolába, megnézte a kézfejemet a gitártanár és azt mondta, majd két év múlva találkozzunk inkább. Még a feles gitár nyakát sem értem át akkor. Három év múlva magamtól kezdtem el pötyögni a nylon húros gitáron és tanulgatni a Nirvana számokat.
Balkezes vagy te is, mint édesapád?
Igen. Bal kézzel pengetek és írok, amúgy kétkezes vagyok, mert ütni és dobni jobb kézzel szoktam inkább. Apám is balkezes volt, de a suliban átszoktatták, mert akkoriban az volt a trend. Volt egy körfűrészes balesete is, meg egy ablaküvegbe is beleütött, mindig a bal keze sérült.
Na és két év múlva ismét elballagtál a gitártanárhoz?
Nem hagyott nyugodni a dolog, olyan nincs, hogy én két évet várok valamire! Apám tanácsolta, hogy menjek el dobolni, legalább lesz tempóm. Elmentem egy tanárhoz, ritmusokat tapsolt, hogy doboljam vissza. Elképedtem, mert én nyolc éves koromban már súlyosan jól doboltam, legalábbis szerintem. Visszadoboltam neki, akkor mondta, hogy mehetnek a kisdob-gyakorlatok. (A pergődobot kisdobnak is hívják.) Négy évig nyomtam ezt. Váltott kéz, papa-mama, paradiddle, függetlenítés. Unalmas volt, de amikor már olyan bonyolult dolgok jöttek, amiket nem bírtam lejátszani elsőre és idegesített, az lendületet adott, hogy én azért is meg fogom csinálni! Aztán, ahogy ígértem, visszamentem a gitártanárhoz, aki azt mondta, most már belefér a tenyerembe egy háromnegyedes gitár. Előtte otthon azért már gitározgattam. Utáltam gitárórákra járni, összeszűkült a gyomrom, mert odaálltam, hogy: AC/DC, a tanár meg mondta, hogy dobjam el a pengetőt és nylon húr fel, a rock meg felejtős. Le is raktam a gitárt három évre.
Szolfézsra is jártál?
Persze, azt nagyon szerettem. Énekelni is.
Apád hangszereit kipróbálhattad?
Attól félt, hogy kicsi vagyok, a hangszerei meg nehezek, hátha leejtem, de azért néha a nyakamba akasztotta őket.
Emlékszem a Beatricében használt piros SG kópiára…
Az egy japán hangszer volt, apám szerkesztett rá egy Gibson feliratot. Aztán vette a dió színű Gibsont, amit Nagy Feró édesanyja hozott be Németországból és a VÁM-vizsgálatnál azt mondta, hogy az nem hangszer, hanem gyermekjáték, így nem kellett súlyos pénzeket fizetni a behozatalért.
Dalokat szerezni és verset írni mikor kezdtél?
Kilenc-tízéves koromban írtam az első versemet a fogalmazás-füzetem első oldalára. Le is szúrtak érte, hogy az első oldalra nem írunk semmit. Aztán amikor megmutattam a következő osztályfőnökömnek, akkor rendszerré vált, hogy az első oldalra mindenki írjon pár sor saját versikét.
Vissza a Nirvana-lázhoz: előtte miket hallgattál?
Amit apám: Gary Moore, Queen, Pink Floyd, ilyeneket, anyám miatt Queent. Ott azért hatalmas gitározás folyik, mindegyikben. A Nirvana-élmény meg azért ütött meg, mert annyira egyszerű, hogy gondoltam, még én is tudnám játszani. Tök jó, hogy nem tudok semmit, ezt meg mégis, először persze csak léggitáron. Az In Utero lemezükkel kezdtem 1993-ban. Úgy találkoztam vele, hogy apám hazajött egy próbáról, ahol mutattak neki zenéket egy kazettáról, azt hazahozta, nagy szám volt, mert gyári műsoros kazettát előtte nem nagyon láttam. Engem nagyon mozgatott, hogy átlátszó, eredeti kazetta, beraktam. Pont a második számnál állt a szalag, a Scentless Apprentice, egy súlyos dob-groove-al indul és teljesen máshogy szólt, mint bármi azelőtt. Recsegős nagydob, nagyon torzított gitár, dünnyög a basszus és üvöltenek, mint a barom! Jött a Heart-Shaped Box, meghallgattam és rohantam apámhoz, hogy ez kurva jó! Apám nyomta a kolbászt a konyhában és mondta: hallgassuk akkor meg! Fülhallgató le, kitettük a nagy cuccra, visszatekertem és azt mondta apám: „Fú, ezek nagyon mérgesek valamire! Nagyon jó!” Apámat is berántotta a Nirvana. Azok a lehetetlen hangközök meg az a mély keserűség. Tizenhárom lehettem, amikor apám leharcolt Hohner gitárját megkaptam és a pincében rádugtam egy NDK Regent cuccra egy torzítóval és nyomtam a Nirvanát. Így kezdtem dalokat írni: nem Nirvana volt, de Nirvanás. Énekeltem alá saját dallamot és írtam rá szöveget.
Benned is volt olyan düh és elkeseredés, mint Kurt Cobainben? Boldog gyermekkorod volt.
Az igaz, hogy mindent megengedtek otthon, de sokat kellett melóznom, színház, szinkron, stb., én meg akkor már inkább a mikrofonba akartam üvöltözni, de édesanyám otthon volt a kicsikkel, apám épp kereste önmagát, szóval kellett a pénz. Amíg a Nirvanát nem hallottam, nem tudtam, hogy van egy ilyen színtere annak, ahol ezeket az érzelmeket így ki lehet mutatni. Energia, erő és mindenkinek a kurva anyja! De nem az öncélú üvöltözés és károgás, ami mostanában megy. Az nekem csupán hőbörgés. 13-14 éves koromban írtam pár nótát, otthon felvettem, akkor már a számítástechnika szintje ezt lehetővé tette. Összekapcsoltam a mohó zenei étvágyamat az internettel és felvételeket is készítettem dobgépekkel, amire rágitároztam és énekeltem.
Remélem, megvannak!
Igen, őrzöm, hiszen onnan indultam. A Nirvana vezetett rá, hogy mi a zenei kreativitás, hogy a zenét hogy rakják össze, mi után mi jön az tényleg 50%, és ha az a varázs, ami a szövegből jön, adja a másik felét, akkor születnek a Grammy-díjas dalok. Innentől kezdve tudtam, hogy mind a zene, mind a szöveg egyformán fontosak. Voltak olyan verseim, amelyekről tudtam, hogy dalszövegek kell, hogy legyenek, mert a fejemben már eleve úgy szólaltak meg. Nálam általában a zene születik meg, a dallam, aztán arra épül rá később a dalszöveg, a mondanivaló. Zenére nem tudok szöveget ráerőltetni, vannak dalok, amelyek évekig pihennek, mire megérkezik a rájuk passzoló szöveg.
Könnyen írsz?
Zenét általában igen. Sok ötlet jön abból, hogy csak gitározgatok. Megpróbálok úgy érdekesnek maradni, hogy közben benne maradjak én is. A másolást el akarom kerülni nagyon. Azt szeretem, amikor belekeveredek valami olyanba, hogy meglepődök saját magamon. Az nagyon beindít. Elkezdek kísérletezni. De úgy, hogy végigpróbálom az egész palettát. Aztán, ha az első variáció marad, az sem baj, mert a többi jó lesz majd más ötletnél, amikor jön egy flash, hogy oda épp az kell. Legutóbb egy nu-jazz dalt vittem a Polytrip-próbára, a társaim csak néztek. Milyen az, amikor a saját zenéd kezd már kicsit fura lenni? Nagyon király! Azt szeretem, ha én, mint zenefogyasztó, meghallgatok valamit, pl. Nirvanat vagy Primust ( a másik nagy szerelmem) meg a Tool-t, és arra gondolok: hogy a faszba jut eszébe ilyesmi valakinek? Frank Zappa ugyanez a kategória. Röhögök rajta, hogy oda nem illő dolgot hogyan képes a zenéjébe illeszteni? Hogy jutott eszébe? És stimmel és OK. Ez az én flashem is: ha azt mondom, ez kész, hogy saját magamon el tudjam röhögni magamat vagy azt mondhassam: ez mekkora! És itt nem a saját seggemet nyalom ki, hanem az, hogy zeneíróból át tudok váltani zenehallgatóvá. Hogy azt mondhassam hallgatóként: ha zenét írnék, épp ilyet szeretnék! Ha eljutok eddig, akkor leszek elégedett, ami nálam ritka és nehéz. Érezzem úgy magamat, mint amikor életemben először beraktam azt a Nirvana-kazettát. Érezzem azt, hogy ilyet hoztam létre. Persze, vannak fő-fő bizottsági tagok, mint a barátnőm, az öcséim, a húgom, anyám, akik, ha úgy reagálnak: hát te nem vagy normális, akkor én ujjongok, hogy köszönöm! Ezt akartam hallani! Ha azt mondja a csajom, hogy ez nagyon jó, miről szól, ha érdeklődik, az nagyon jó, mert akkor megfogtam és kíváncsi. Nagy punk, ért hozzá. Másoknak is elküldöm és kikérem a véleményüket. Olyan zenét szeretnék írni, ami egyedi, amiben megtalálom magamat de úgy, hogy engem is szórakoztasson. Nem azért, mert egy önimádó seggfej vagyok, csak a saját vackomon tudjak röhögni és érdekes maradjak a magam számára is, hogy: jé, ezt én csináltam? Tényleg?
Mikor alapítottad az első zenekarodat?
Amikor megírtam az első számomat, azonnal zenekart akartam, klasszikus trió felállásban, hogy gyerünk és nyomjuk és menjünk! Elhivatott voltam, megőrültem és tudtam, hogy ebbe én szerelmes vagyok, ezt akarom csinálni, kész. 13-14 évesen azért sok gyereknek ez csak hobby, meg menő, mert van egy rockzenekarom, aztán felhagynak vele és másba kezdenek. Én viszont nagyon akartam. Kerestem a társakat a demóimmal, heti 2-3 próbába gondolkodtam, de nem találtam megfelelő embereket évekig. Aztán 16-17 éves koromban beszálltam egy soroksári csapatba, mert gitárost kerestek. Deep Purple feldolgozásokat nyomtunk, meg SOAD-t. Programmá vált számomra, hogy kedd és péntek próba. Több tagcserét követően alakult ebből egy olyan brigád, ahonnan aztán a basszusgitárossal és a dobossal külön is elkezdtünk próbálni, már saját számokat. Aztán a csapat szétcsúszott. Mindig az történt, hogy én nagyon akartam, majd egyedül maradtam. Lehet, túl hebrencs voltam, de annyira ez jelentette az életemet már akkor is, hogy furán éltem meg, hogy a többiek nem annyira elhivatott „elmebetegek”, mint én. Érettségi környékén a Nagyvárad téren próbáltam egy mások slágereit, meg ilyen jaj de szép a nyár, borozunk repülnek a fecskék szerű saját számokat játszó bandával, de nem az én világom, mert viszolygok a tábortűz-gitározástól. Abból a csapatból kifázott a dobos srác és a basszgitáros csaj, én meg odahívtam a régi dobos és basszer társamat, leváltunk az énekesről és hárman maradtunk. Elkezdtünk saját számokat írni. Ez volt az első igazi saját zenekarom, Flexample volt a neve, a magaménak éreztem. Aztán ez a csapat is átalakult és új tagokkal megalakult a Dafke nevű zenekarom, ami évekig működött, aztán atomjaira esett és elpárolgott. Volt egy Nirvana-tribute bandánk Gouranga néven, azzal adtunk pár koncertet motoros fesztiválokon, közben dolgoztam a PeCsában aztán elindult számomra a Wellhello. Egy darabig írtam otthon a számaimat, de úgy voltam vele, hogy magamnak minek? Megtanultam gépen komponálni meg midizni, pedig fáztam tőle, mert az élő próbák az igaziak, valódi hangszerekkel. Újra elkezdtem társakat keresni és megtaláltam Vincze Ákos dobost, aki akkor még csak 17 éves volt, de érezni lehetett rajta, hogy elvetemült. Rengeteg basszusgitárossal is találkoztam, de nem éreztem rajtuk azt a „barom” hozzáállást, ami nekem kell. Aztán eszembe jutott, hogy ráírok a régi társamra, Székely Ádámra, átküldtem a dalaimat és azt mondta, érdekli a dolog. Elkezdtünk próbálni és berobbant köztünk az összhang. Végre azt éreztem, hogy működik minden. Inspiráltuk és húztuk egymást az ötleteinkkel. Azt éreztem, hogy olyan valami történt, amit mindig szerettem volna, hogy megtörténjen. Hogy ezt kerestem és ezzel a két csávóval megtaláltam. Megbeszéltük, hogy egy évig csak próbálunk és majd aztán mutatkozunk be. Ez már nem grunge volt, keveredett a prog rockkal és más műfajokkal. Mikor a szövegeket írtam, már arra gondoltam, hogy nem lesz egyszerű énekelni miközben ezeket az összetett témákat gitározom. Nem is az. Hogy az ének és a gitározás magától menjen, egyikre se kelljen odafigyelni. Azt akartuk, hogy amikor kiállunk közönség elé, ne a vállunkat veregessék, hogy „jó lesz ez”, hanem azt, hogy „azt a büdös kurva életbe!”. Ez aztán pont így sikerült. Indultunk az Öröm a zene! tehetségkutatón és bekerültünk a Hangfoglaló által támogatott előzenekari programba, a COVID alatt felvettük az albumot, 12 számot és ezután az ismert okok miatt nem történt velünk semmi, ahogy másokkal sem.
Hogyan született a nevetek?
A Polytrip úgy jött, hogy olyan zenekarnevet akartam, ami egyedi és kerüljük a metalos, koponyás, kígyós-kardos világot. Legyen olyan gyűjtőnév, ami stílusában leírja a zenekart és a hallgatók már előre sejtsék, mire számíthatnak. A „poly” a szerteágazó sokszínűség, a „trip” pedig mindenféle utazás. Berakod a lejátszóba az anyagunkat, felteszed a fejhallgatót és viszi az agyadat el. A borító is nagyon furi, mindenféle textúrák széthúzva. Arra is nagyon oda kell figyelni. Például csak azt az „O” betűt sokáig kerestem a neten. Azért is szeretem ezt a brigádot nagyon, mert a feladatokból mindenki kiveszi a részét. Major Brigi a managerünk és van saját designerünk is, Válik Bernát, kialakult körülöttünk egy kis csapat és mindent együtt intézünk.
Az hogy dől el benned, hogy valami saját project, míg a többi zenekaros?
Ha otthon ülök egyedül egy akusztikus gitárral és jönnek könnyedebb témák, amelyek a magánélethez kapcsolódnak, az intimebb közegnek szól. Úgy érzem a magaménak és a legőszintébbnek. Más a közlési mód. Már amikor kipattan az ötlet érzem, hogy nem szabad túlfejteni. Ezeknek a daloknak magyarul írom a szövegeit, mert a zenéhez és a közléshez az illik. Tudod: akkor is mosolygok, ha nyakig szarban vagyok, mert magyar vagyok. Apám is mindig azt válaszolta a kérdésre, hogy van: „Középszarul.”. Meg: „Ki korán kel, büdöset lehel.”. Szar humor, de itt ez a realitás. Made in Hungary. Ezeket a dalokat abszolút egyedül veszem fel. Gitározok, éneklek, basszusgitározom, ha kell, dobolok és zongorázom is. Rájöttem, hogy annyira érdekel a zeneszerzés, hogy felülírja, hogy „húúú én rockzenén nőttem fel?)”-létet is. Úgy jön létre egy saját dal, hogy kísérletezgetek és rájövök, hogy találtam valami olyat, ami megindít bennem valami mást. Érzem a változást és azt, hogy bármi megtörténhet a saját zenémben. Ezek az érzelmek és gondolatok bennem élnek és csapódnak le, amit aztán számonként megírok. A saját dolgaimban kísérletezgetek saját magammal. Önismeretileg így sokkal közelebb kerülök saját magamhoz. Előfordult olyan is, hogy írtam egy számot és később, amikor meghallgattam, rájöttem, hogy azért nem vagyok olyan szar ember, mint amilyennek a dalban írtam le magamat. Vagy, hogy annyira nem vagyok jó fej, ahogy épp megfogalmaztam. Ezért nem vonok ebbe bele másokat, mert honnan tudnák, mi az, amit néha magam elől is rejtegetek.
Másoknak tudnál írni?
Szerintem igen. De nem mindenkinek. Egyébként kurva szívesen írnék mint dalszerző másoknak bármilyen stílusban, legyen az techno, vagy akármi ,csak legyen kibaszott jó.
Az, hogy gyerekszínész voltál és sokat szinkronizáltál segít most az előadói technikádban?
Akkoriban gyönyörűen artikuláltam és beszéltem, de mára hadarok és még így is lemaradásban vagyok, mert amíg egy mondatot kimondok, párhuzamosan három másik megy a fejemben, szinkronban.
A hosszú technikusi pályafutásod nyilván nagy segítség.
Hát persze, meg rengeteg élmény. Például amikor a Toto játszott a PeCsa szabadtéren 2010-ben, segítettem becsempészni papírzacskóban három sört Steve Lukathernek, mert éppen le volt tiltva minden piáról. Nathan East pedig megkérdezte, hogy ki rakta be a beálláskor az Easy Lovert? Mondom: én. Fogalmam sem volt, hogy van köze hozzá. Aztán ő: hú, mikor vettük fel 1984-ben… Kérdem: mit vettél te fel? Azt mondja: miért? Hát, mert ha most vagy ránézésre 34, akkor 4 éves voltál a felvételen? Mire ő: 54 éves vagyok, de mondok jobbat: azt a dalt én írtam! Azonnal lecsekkoltam és tényleg társszerző Phil Collins és Philip Bailey mellett. Óriási zenészek és hihetetlenül kedves emberek a Toto tagjai. Azt hiszem, a hangosítást elvittem a maximumig, minden fesztiválon, az Arénában is dolgoztam és számos külföldi sztárzenekarral is. Billy Sheehantől autogramot is kértem, mert a Shyboy című dalt annyira imádtam a David Lee Roth Bandtől.
Évekig a Wellhello hangmérnöke voltál. Kemény menet volt?
Előtte még dolgoztam az Akváriumban. Nagyon szerettem a Wellhelloval, jó volt a közeg és rengeteg bulit toltunk. Négy és fél évig voltam velük, de a vége felé már nagyon feszítettek a saját dolgaim, ami aztán a Polytrip lett. Annyi bulin voltam a színpad előtt a keverőállásban, végre már én akartam a színpadon állni.
Takács „Vilkó” Vilmossal is van egy duód. Hogyan találtatok egymásra?
2006-ban az akkori tribute-zenekarainkkal egymás után játszottunk egy helyen, nagyon tetszett neki, ahogy nyomtuk a Nirvanát és rám telefonált, volna-e kedvem vele együtt eljátszani két gitárral az MTV Unplugged in New York című lemezt? Vilkónak vannak tematikus estjei és ezt a műsort oda szánta. Felmentem hozzá, próbáltunk és már az első koncerten voltak olyan százan. 2016-ban az A38-as koncertünkre elfogyott az összes jegy, ami 650 embert jelent, plusz a vendégek. Később elektromos-hangos verziót is játszottunk, szintén nagyon kajálták az emberek. Vilkóval megbeszéltük, hogy nem toljuk túl: évente kettő ilyet játszunk. Játszottunk a Szigeten is a Foo Fighters napján, gondoltam, ha akar, Dave Grohl beugorhat pár számba dobolni, de elkerültük egymást. Majd legközelebb.
Fotók: Horpáczi Dávid és Bikali Sándor
https://www.facebook.com/polytripmusic
Rozsonits Tamás
2021. február 3. 12:40