MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Littvay Imre: Egész életemben csupa jó emberrel játszottam egy zenekarban

Budapesten, a Magyar Rockhírességek Csarnokában két vitrint avatott a 100 Folk Celsius együttes július 30-án: egyet a zenekar, egyet az éppen aznap három éve elhunyt Orbán József relikviávival rendeztek be. A 45 éves csapat pontosan 45 olyan vendéget hívott a zártkörű rendezvényre, akik fontos szerepet játszottak pályafutásuk során. Ott volt a teljes legénység: Littvay Imre, Mikes Attila, Kocsándi Miklós, Légrády Péter, Heilig Gábor, valamint Ferkó, Öcsi meg én, és Rozsonits Tamás, aki Littvay Imrével beszélgetett.

Egyre szaporodnak a telefonjainkban azok a számok, amiket nem visz rá a lélek, hogy valaha is kitöröljünk, de ha felhívjuk, már nincs, aki felvegye. Hogyan éled meg ezt?

Én sem törlöm ki… nem hívtam még fel ilyen számot, de hát Orbán Józsiét nem lehet kitörölni! Mi tulajdonképpen pár órán belül már egy zenekarban játszottunk, amikor 1974-ben megismerkedtünk, amíg csak élt. Negyvenhét évig egymás mellett álltunk a színpadon. Ez elég sok idő, néhány embernek az egész életből adatik ennyi, mi pedig egymással töltöttünk ennyi időt, felnőtt korunkban. Régebb óta ismertem, mint a feleségemet, akadt olyan év, amikor többet aludtam vele egy szobában, mint a nejemmel. Akkoriban évente három-négyszáz bulink volt. Sok zenész-kolléga emiatt furcsán bámult ránk, az irigység és a „felnézek rátok” valami speciális keverékeként. Történt egyszer, hogy Gyöngyösön találkoztunk a Varga Miklós Banddel, úgy délután négy óra körül a Szőlőskertben, ott adták a legjobb pogácsát. Ment a nagy megörülés, „Ó, sziasztok, hova mentek?” – kérdezte Miki. Mondom: haza. „De hát miért? Hiszen még csak négy óra van!” Mire én: ma már volt három bulink Nyíregyházán. Ők meg akkor indultak éppen oda. De vissza a kitörölhetetlen telefonszámokra: amikor igazából felnőttem és megtanultam, hogy meg lehet halni, az akkor történt, amikor Drosztmér István, a basszusgitárosunk elhunyt. Ő volt a legidősebb köztünk, ezért Noé volt a beceneve. Negyvenegy évesen halt meg, addig nem foglalkoztunk a halállal. Amikor ő elment, mindannyian végrendeletet írtunk, mert végigkísértük a halálát követő problémahalmazt, ami abból adódott, hogy nem volt végrendelete. A Jóisten adott és el is vett tőlünk. Adott, mert egész életemben csupa jó emberrel játszottam egy zenekarban. Nem azt mondom, hogy egy hangos szó el nem hangzott, mert egy próbán azért néha elszabadulnak az indulatok. Sosem felejtem el, amikor Kocsándi Miki hozzánk került. Épp akkor oszlott fel a Karthago, betoppant a próbánkra, amikor is mi éppen ordibáltunk egymással, főleg én Józsival. Szegény Miki később elmesélte, hogy azt érezte, épp feloszlott a Karthago, ő meg egy olyan csapatba készül belépni, ami feloszlóban van. Megnyugtattam, hogy nálunk minden próba ilyen. Minden hangért megharcolunk, de megyünk tovább, nincs semmi baj! Amúgy a hosszú házasságnak is ez a titka. Szóval a halál három nagyot és egy kisebbet is ütött rajtunk, mert Somogyi Tibort is elvesztettük, akivel 1976-ban megalakult a zenekar… igaz, akkorra már nem játszott velünk. A zenekarban negyven év alatt hat tagcsere történt, ebből négy kényszerűen. Tibor, Drosztmér, Toro és Józsi. Meghatározó emberek. Drosztmér a nótáival, a jó kis borízű hangjával. Toro, aki úgy énekelt, de úgy! Szoktam tréfálkozni azzal, hogy azért járok 100 Folkra, hogy hallgassam őt énekelni. Józsi… hát Józsi volt a Minden! És minden alkalommal fel kellett állnunk, amikor elment egy-egy jellegzetes emberünk. Toro úgy lett nekünk, hogy Heilig Gábor nem akart megtanulni annyi sok nótát angolul, mikor készültünk először az U.S.A.-ba. Jött Torontáli István. Ott aztán ő lett a sztár, mert úgy énekelt, ahogy akart. Mint Kenny Rogers. Mindig úgy konferáltam fel, hogy pont úgy énekel, mint Kenny Rogers, csak más szám szerepel a fizetési csekkjén. Egyszer egy apacs indián rezervátumban léptünk fel, egy kaszinóban. Játszottunk egy Kenny Rogers-dalt és észrevettük, hogy özönlenek be az emberek, mert kint úgy hallatszott, mintha maga Kenny állt volna a színpadon. Józsi… látod, itt van a fotója a zongorán. Néha beszélgetek vele. Nem mindig barátságosan. Ha akkor egy kicsit jobban megbízik bennünk… Benkő Balázzsal sokat segítettünk neki. A kiindulás egy aorta-műtét volt, ahogy mi a zenekarban mondtuk, főnyomócső-csere. A műtétet végző orvos mondta neki, hogy lát két kis pöttyöt a tüdején, majd nézesse meg. Nem nézette meg és nekünk sem szólt. Ha megteszi, kivertük volna belőle, hogy vizsgáltassa ki magát és talán megúszta volna. Mire megtudtuk, már késő volt.

Sorban mennek el a kedvenceink, legutóbb Charlie Watts…

Ebben az évben sok olyan gondolatom támadt, hogy akarok még koncertekre járni és meghallgatni az én hőseimet. Azokat a zenészeket, akik az én hőseim voltak. Erre anyagiakat is áldozok: inkább lemondok valamiről, de elmegyek egy olyan koncertre, ami már valószínű, hogy soha több nem lesz. Keresni kezdtem a hőseimet és nem nagyon találom már őket, mert vagy már csak egy tag él a zenekarból, vagy nem jönnek át Európába. A következő pár évemben arra hajtok, ha bárki, Eric Claptontól az Eaglesen át a Doobie Brothersig valahol játszik, akkor én ott szeretnék lenni.

Miért ennyire fontos ez számodra?

Mert lassan elmegy az össze hősöm. Utánuk meg mi jövünk.

Kívülről nézve ti egy nagyon vidám és nagyon összetartó gárda vagytok.

Nagyon szeretünk játszani és együtt lenni a zenekarral. Nagyon büszke vagyok ezekre a srácokra, akikkel együtt játszom és a magánéletben is nagyon jól megvagyunk. Tréfásan ezt úgy fogom meg, hogy csak annak az egy órának kell gyorsan eltelnie, amíg játszunk, mert előtte-utána ülünk be a buszba és indul a duma, a röhögés. Ha nincs koncert, mi akkor is eljárunk együtt kajálni, bulizni. Minket őszintén érdekel, hogy mi van a másikkal. Többször előfordul, hogy egy közös fellépés alkalmával odajönnek hozzánk fiatalabb kollégák és elmondják, hogy nem gondolták volna, hogy mi ekkora elánnal nyomjuk, hogy szakad rólunk a víz, kalapban-csizmában, mindegy, hogy negyven fok van. Ha tanulnak ebből egy kicsit, már megérte! Röviden: nagyon jól érezzük magunkat együtt. Sajnos, most már megint eggyel kevesebben. 

Július 30-án egy „titkos” ünnepség zajlott a Magyar Rockhírességek Csarnokában, amelyre csak az általatok meghívott vendégeket vártátok. Lebbentsük most fel a fátylat: mi volt ez az esemény?

A dátumot Józsi határolta be számunkra: aznap halt meg 2018-ban. Szerettünk volna valamit tenni. Nagy koncertet szervezni ebben az időszakban nem lehet, de szerettünk volna megemlékezni róla és egy kicsit magunkról is, mert idén negyvenöt éves a 100 Folk Celsius. A Magyar Rockhírességek Csarnokától kaptunk két vitrint, egyet Józsi, egyet a zenekar. A helyszín fantasztikus! Két éve jártam ott először és tátott szájal bámultam, mert találtam egyet „Az én Hősöm” névsorból is! Ott a gitárja, talán azon játszott, amikor én megismerkedtem a leendő feleségemmel. Ő már nincs köztünk, de a hangszere ott látható. Szóval, a helyszín mágikus, ezért meghívtunk oda erre a napra negyvenöt vendéget, akik sokat segítettek nekünk. Elhívtuk például Trunkos Andrást, akiről kevesen tudják, hogy alapító tagunk volt, és amikor a vitrinbe helyeztem Józsi gitárját, megszólalt a csendben és azt mondta: „Ez szarabb, mint egy temetés!” Mielőtt oda került, szerettük volna, ha még egyszer megszólal az a gitár. Az Országút című dalunkat játszottuk el azzal az egy szál gitárral, ahogy mi mondtuk, hogy beleraktunk még egypár akkordot, hogyha valami nem jut hirtelen eszébe, azokat megtalálja benne. Ezt a dalt majdnem mindig játszottuk és teljesen Józsihoz kötődik. Amikor Józsi elment, először Heilig Gabi helyettesítette, aztán – szerencsénkre - maradt állandóra. Tulajdonképpen hazajött. Annak idején én énekeltem angolul, gondoltuk, majd akkor én nyomom most is. Csak belebőgtem! Emiatt levettük a műsorról. Aztán többen kérték és azt találtuk ki, hogy két sorokra bontottuk, így mire eljut valaki a szipogásig, már következik a társa. Így újra műsoron van. Nem gondoltam soha, hogy a nagy, macho cowboyokból bőgős indián öregasszony lesz. Úgy látszik, az élet ilyen.

Kívülről szemlélve is megható volt az a szeretet és gondoskodás, amivel körülvettétek Józsit a legnehezebb időszakban is.

Valójából sosem hagytuk magára, mindig volt mellette valaki, ha mi nem értünk rá, akkor megszerveztük Benkő Balázzsal, hogy legyen társasága. Rengetegen szerették, sokan segítettek. Profi ápolónőt is szerződtettünk mellé. Rémesen el volt keseredve, szüksége volt társaságra, másrészt arra, hogy ne legyen méltatlan az elmúlás egyetlen pillanata sem. A kezelések korai szakaszában nagyon jól reagált a szervezete, de lelkileg megtört. Az év szeptemberében játszottunk valahol és azt kérte tőlem, hogy készítsek a színpadra egy széket, mert nincs jól. Tudni kell, hogy mi világ életünkben állva játszottunk. Aztán mégsem ült le, végignyomta a bulit… eszünkbe sem jutott, hogy ez volt az utolsó közös színpadi együttlétünk. Pár nap múlva rosszul lett, kórházba került és kiderül, milyen nagy a baj. A következő év július 30-án adta fel a szervezete a küzdelmet.

A Rockmúzeumban mik kerültek a vitrinekbe?

Józsiéba a csizmája, a fekete Washburn gitárja, fotók, lemezek, a zenekaréba rengeteg ritka fotó, Paff és Miki Manó videokazetták, figurák, lemezek, DVD-k, de számomra a legfontosabb, mivel elrakok mindent, felajánlottam az 1983-as naptáramat, júliusnál nyitottam ki, ahol jól látható, hogy hatvan bulink volt csak abban a hónapban. Aztán Józsi fellépő ruhája és a kalapja, mert azok már nem fértek el az ő vitrinjében.

A 100 Folk Celsius mindig egy olyan közös nevezőt jelentett a különböző műfajok rajongói számára, hogy azok is fújták a dalaitokat, akik esetleg csak titokban jártak a koncertjeitekre, mert például „őszinte, kőkemény rockerek” voltak.

Van is egypár érdekes élményünk, mert például 1978-ban mi játszottunk egy országos ORI1-turnén a frissen alakult V’ Moto-Rock társaságában.

Na, az egy vidám kör lehetett!

Tudnék mesélni, de a sztorik nagy része nem nyomdaképes. Viszont a közönség nagyon jól érezte magát a mi blokkunk alatt is. Ugyanez játszódott le a Piramissal. Játszottunk előttük a Budai Ifjúsági Parkban, Som Lajos figyelmeztetett, hogy előfordult párszor, az előzenekaraikat megdobálta a közönségük. Minket pedig megtapsoltak! Valójában mi senkire semmilyen veszélyt nem jelentettünk, sőt, még hangulatba is hoztuk a közönséget a főbandák előtt, emiatt már nagyon korán jóban lettünk a nagy sztárzenekarokkal. Hívtak minket zenélni, mert ők is jól érezték magukat. Nem értették, mi az a mandolin, a bendzsó meg a hegedű, pláne, miért kell annyi embernek énekelni több szólamban, de elfogadott zenekar lettünk. Még rockfesztiválokra is meghívtak minket, emlékszem, a Szelidi tónál, ahogy mentünk be, rettenetes tarajos, kivarrt srácok jöttek szembe, mondtuk, na, csak ezt éljük túl valahogy! Elkezdtünk játszani, nem nagyon hatotta meg őket, aztán rázendítettünk A nagy ho-ho-ho-horgászra. Akkor értettem meg igazán azt a kifejezést: „Hát, ez nagy port vert fel!”. Kijöttek a tarajosok az erdőből, elkezdtek ugrálni, a por meg emelkedett, a végén már csak a fejüket láttuk. A Paffal meg végképp elszabadult a pokol! Miért? Hát mindenki volt gyerek! Előhoztuk belőlük az emlékeiket. Erre gerjedtek. Akkora sikert arattunk, hogy Józsi a közönségbe hajította az ingét. A Yamaha gitárját is dobni készült, de azt kivettem a kezéből.

Amerikában más műsort játszottatok, mint itthon?

Igen, egy kicsit változtattunk, ott A nagy ho-ho-ho-horgásszal nem jutottunk volna messzire. Countrysabb volt a műsorunk, arrafelé azt szeretik.

Remegett a lábatok, amikor először játszottatok ott?

Nem csak először remegett, hanem mindig. Kihívást jelentett. De amikor ott egy irodában valamelyik városban megláttam egy fotót egy néger country-zenekarról, rájöttem, hogy rajtunk kívül mások is szeretik a kihívásokat. Egy menedzser fantáziát látott bennünk, meghívott és aztán nyolc turnét bonyolítottunk le, mert minden városba visszahívtak minket, sőt, újabbakba is. Egy kalapba kerültünk az amerikai zenekarokkal. Sokan el sem hitték, hogy mi nem ott születtünk. Na, akkor eljátszottuk nekik A nagy ho-ho-ho-horgászt, magyarul. Az bizonyító erejűnek számított.

Ha már a gyermeklemezeknél járunk: a gyerek-közönség a legkeményebb, azt mondják.

Így van. Ott, ha rossz vagy, már repül is a galacsin, elkezdenek felugrálni a helyükről és nem foglalkoznak tovább veled. Csak mi, felnőttek vagyunk annyira udvariasak, hogy a legszarabb színházi előadást is végignézzük. A gyerekműsorok kezdetén eldöntöttük, hogy nincs gügyögés! A gyerekek nem hülyék, csak kicsik. Kis felnőtteknek tekintettük őket. Beöltöztünk, ugyan olyan gitárszólót játszottunk, éppen az a négyszólamú vokál szólt, egy különbség akadt csak: nekik másról énekeltünk. Arról, ami őket érdekelte. Paffról, horgászról, állatokról, Túró Rudiról. Egyszer itt járt egy amerikai srác, ő nem értette, hogy miről énekelünk a gyerekeknek és azt mondta: hát, ez baromi jó! Éppen úgy élvezte, mint a felnőtteknek játszott koncerteket. Mindegy, milyen életkorúakból állt az adott közönségünk, mi szépen felöltöztünk és lenyomtunk egy komoly koncertet. Az egy furcsa helyzet, hogy mára felnőttek azok a gyerekek, akiknek mi egykor játszottunk. Most ők hozzák el a gyerekeiket a koncertjeinkre. Igazából alibi ez nekik, mert ők akarnak eljönni, hiszen látom a színpadtól, hogy a szülő jobban fújja a nótáinak, mint a kisgyereke. De ott van ám a nagymama is, ő meg sír a Paffon, mert annak idején ő hozta el a mostani anyukát-apukát. Így váltunk mi családi zenekarrá.

1976-ban alakultatok, az első lemezetek mégis 1982-ben jelent csak meg. Miért kellett annyi évet várni rá?

Bolba Lajos volt a Magyar Rádió zenei nagyfőnöke és valahogy megszeretett minket. Akkoriban egy rádiófelvétel hatalmas dolognak számított, nekünk meg sorban jöttek a lehetőségek felvételeket készíteni és a rádió folyamatosan játszotta is a dalainkat. Emiatt ismertté váltunk és rengeteg koncertre hívtak minket. Volt is hova menni annak idején. Aztán Révbíró Tamás, aki a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál dolgozott abban az időben és imádta a counrtyt, átnyomta dr. Erdős Péternél, hogy lemezünk jelenhessen meg. Sok munkájuk nem akadt velünk, mert addigra volt már húsz rádiófelvételünk, azokból készült az első lemezünk, ezért nem egységes a hangképe, de kit érdekelt! Díner Tamás fotózta a borítót, javasolta, vegyünk valami nagydarab húst, menjünk ki a Dunakanyarba, dobjuk fel a tűzre és ott fotózzunk, naplementében. A grafikai munkákat Koncz Zsuzsa testvére, Koncz András végezte. Hát így készült az első lemezünk.

Pár órát töltöttem a társaságotokban és elmondhatom, hogy ennyire vidám és szeretet-teli zenekarral még nem találkoztam. Ömlenek a sztorik, könnyesre röhögtem magam. Ki kellene adni, ami publikus…

Elárulom most az olvasóknak, hogy készülődik egy anyag. Felvettük az ünnepélyt és az azt követő laza partyt, belevágunk még archív felvételeke és mindenkinek, aki július 30-án velünk ünnepelt, ajándékként átnyújtjuk egy DVD-n. Nem linket küldünk…

Rozsonits Tamás


2021. november 16. 05:38

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA