MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Keményen, mint a beton

Életkép Erdélyről, Székelyföldről: „Ezek a dalok rólunk, a kommunizmusban felnőtt, szocializálódott, éretté vált fiatalokról szólnak, akik a betonvilágban csavarogtak, a gomba módra felhúzott tömbházak szürke árnyékában, ahol barátságok, szerelmek kötődtek és bomlottak fel. Ahol álmokat szőttünk a szűkre szabott jövő mezsgyéjén. Kemény időszak volt, amelynek megszorításai alól sokan valahová menekültek: ki a természetbe, ki a rockzene világába, ahol a sorok és a ritmus közt oda-oda lehetett ütni a rendszernek. Sajnos sokan eltávoztak szeretett városunkból, mert már nem bírták a nyomást. Vásárhelyt, a szeretett Vásárhelyt örökre szívünkbe zártuk… Ezt a korszakot Magyarországon olyan együttesek határozták meg, mint a Beatrice, az Edda, a P. Mobil, a Karthago és a Piramis, addig Marosvásárhelyen a Fortuna, a Novax, a Reflex, a Polifon, az Autostop, a Corax és még sok más zenekar, amelynek zenéje nekünk, rólunk szólt” – a marosvásárhelyi Reflex zenekar ars poeticája Réti „Pika” Árpád énekes megfogalmazásában.

Magyarországon a rendszerváltozás előtti hatalom aligha támogatta, épphogy eltűrte, de inkább tiltotta a rockzenét. Ceaușescu diktatórikus rendszere azonban még erre is képes volt licitálni. Ilyen társadalmi körülmények között miként volt lehetséges követni a zenei trendek alakulását?

Akkoriban csekély szórakozási lehetőség adódott a magyar fiatalok számára. Anyaországi zenekarok a nyolcvanas években nem jártak, járhattak Erdélybe, a mieink között is alig akadt, aki magyarul énekelt. Két banda kivételével, ezek a Metropol illetve Fortuna együttesek – az ő koncertjeikre jártunk. Szigorú szabályok szerint a dalok hetven százalékát román nyelven kellett énekelni.

1983-ban jelent meg Magyarországon az István, a király dupla lemeze, amelynek puszta birtoklása is bűnnek számított, valóságos hajtóvadászatot indítottak ellene. Akinél megtalálták, azonnal elkobozták. Eszmei mondanivalója miatt veszélyesnek ítélték, féltek, hogy fellázítja a fiatalságot. Nem csupán a rockopera hatásaitól tartottak, de egy esetleges zendüléstől is, amelyet a rockzene, illetve a dalszöveg kiválthat.

Mi a Reflex együttes megalakulásának a története?

Négy diák, Nagy Z. Béla, Sükösd Levente, Péter István és Puskás Attila alapította a zenekart 1982-ben, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanulóiként. Miután az eredeti, Vipera elnevezéssel nem igazán szimpatizált az igazgatóság, inkább a magyarul, románul és angolul egyaránt értelmezhető Reflex mellett döntöttek. Péter István basszusgitárost hamarosan Dobos József váltotta, én pedig elfoglaltam az énekes posztot. Példaképként tekintettünk a már említett két erdélyi, meghatározó csapatra és intenzív gyakorlások közepette kezdtük el a saját dalok írását. Anyagilag egyikünk sem volt eleresztve, nehezen tudtunk megvásárolni a hangszereket, erősítőket, ezért „átigazoltunk” a Szakszervezetek Házához, ahol „normális” gitárokkal és erősítőkkel láttak el bennünket. 

Milyen zenék hatottak rátok ekkoriban, kik voltak a példaképeitek?  

Érdekes, hogy némileg különbözött a zenei ízlésünk. Miután az anyaországi zenekarok közül a Beatrice-nek, illetve a P. Mobilnak még nem jelent meg lemeze, őket nem tudtuk hallgatni. Vagyis tudtuk, de csupán a Szabad Európa Rádión keresztül. Amint napvilágot látott a Mobilizmo nagylemez, azonnal beszereztük. Tehát az addig megjelent albumokból tájékozódtunk, mint az Omega, az LGT, az Edda, a Piramis, vagy a Karthago. A külföldiek közül a Black Sabbath, a Deep Purple és a Led Zeppelin triumvirátus volt a kedvencünk. Gitárosunknak – és ezt hallani a játékán – a mai napig is Van Halen a példaképe, ezzel szemben Dobos Jocó gyermekkora óta megrögzött Omega-fan. Szövegvilága éppen ezért hajaz kissé az Omegára. A különbözőségek ellenére azért akadtak közös kedvenceink is, mint a Pink Floyd vagy a Queen.

Próbálkoztatok lemezfelvétellel?

Felmerült a lemezkészítés gondolata, ám ez leküzdhetetlen akadályt jelentett számunkra. Az egyetlen, monopolhelyzetben lévő lemezkiadó az Electrecord képviselői megüzenték, hogy tudnak rólunk, a sikereinkről, ám csupán akkor hajlandóak szóba állni velünk, ha a teljes nagylemezen román nyelven énekelünk. Ezt nem akartuk vállalni.

Érdekesség, hogy a Metropol – Égig érhetne az ének (Electrecord, 1978) albuma teljes egészében magyar nyelven szólalt meg. Akkor ez még nem jelentett problémát. Később aztán, ’85 – ’86 körül a politikai helyzet változása, romlása nem tette lehetővé, hogy a lemezen anyanyelvünkön énekeljünk.    

Miképpen lehetséges ebben a helyzetben a boldogulás?

A kezdeti sikerek többek között Kusztos Sándor szövegeire írt azon daloknak is köszönhetők, mint a Mondd mindig az igazat, vagy a Betonvilág. E dalszövegeket nehéz volt átvinni a cenzúrán, előre le kellett adnunk, méghozzá román nyelven. Úgy oldottuk meg, hogy egy könyvtárba ellátogatva olyan román költőtől származó verseket kerestünk, amelyek rímelnek a dalainkra. Amelyeket aztán leadtuk az illetékeseknek. Harminc százalékban engedélyezték ugyan a magyar nyelvet, ám ezeket is be kellett mutatnunk román fordításban. Szerzeményeink a rendelkezések ellenére is zömében magyarul szólaltak meg.  

Aztán 1986 – ’87 környékén, amikor már nem voltam a zenekar tagja, sem lett jobb a helyzet. A repertoárt – vagy annak bizonyos részét, esetleg egy-két dalt – meghallgatáson, úgynevezett vizionáláson be kellett mutatni a Román Kommunista Párt kulturális képviselőinek, akik ennek alapján döntöttek arról, hogy a zenekar felléphet-e vagy sem. Ekkor már nem volt elég beadni valamely román költő versét, ténylegesen meg kellett tanulniuk a szövegeket.  

Visszatérve az első időszakunkhoz, ’83 májusában játszottuk az első koncertet a már említett felállásban; ez a korszak egészen ’85. szeptember végéig tartott. Kisebb klubokban kezdtük, aztán a daloknak köszönhetően egyre duzzadt a táborunk. Jakabffy Attila tanár érkezése óriási lökést adott a zenekarnak, amolyan menedzserként szervezte fellépéseinket. De zenei rendezőként a Fortuná-s Szép Attila is segítette a munkánkat. Jakabffy Attilának köszönhetően – igazi kuriózumként – bejuthattunk a román televízió magyar adásába, ahol Boros Zoltán zenész és zenei szerkesztő az imént említett Mondd mindig az igazat, valamint a Betonvilág című szerzeményünkről rádiófelvételt és két videóklipet készített velünk. Ez utóbbiakat egyszer leadták, majd szőrén-szálán eltűntek… Azóta sem sikerült rájuk akadnunk. A rádiók viszont Erdély-szerte játszották a két dalt, amely meghozta a rajongótábort, és teltházas sportcsarnokokat eredményezett.

Ekkor már nem klubzenekarként, hanem kultúrházakban, vagy – általában két-háromezer ember előtt – a marosvásárhelyi sportcsarnokban léptünk fel. E koncertek nem mindegyike zajlott botránymentesen. Ilyen eset például, amikor 1983 őszén a rajongók megtöltötték a marosvásárhelyi Haladás mozi termét, a kint rekedtek pedig óriási közlekedési káoszt okoztak. Meg is jelent a hír a helyi román sajtóban, miszerint a kivezényelt rendőröknek gumibotokkal kellett feloszlatni a tömeget. A nagy zűrzavarban aztán a mozi bejárati ajtaja is összetört valahogy… Nekünk viszont jól jött az ingyen reklám.

Voltak egyéb, az anyaországihoz hasonló nagyobb – mondjuk a Beatrice koncerteken előforduló – atrocitások is?

A mi koncertjeinkről nem emlékszem hasonlóra. A Metropol együttesről ugyanez már nem mondható el: a zenekar a marosvásárhelyi sportcsarnokban lépett fel, amikor az azóta sajnos elhunyt dobosuk, Ráduly Béla eléggé extravagáns módon necc harisnyában, térdig érő csizmában jelent meg a színpadon. Nem biztos, hogy színjózan volt… Amikor mindezt színpadi fénnyel megvilágították, a közönség őrjöngött. Na, ettől mi kissé konszolidáltabbak voltunk. Mindazonáltal, utólag visszagondolva köszönjük a Sorsnak, hogy sikerült ép bőrrel megúszni ezeket az éveket! Minimális zaklatásnak voltunk csupán kitéve, amit szépen túléltünk.

Miként alakultak a következő évek?

A Vásárhely (nem felejtünk el) című dalunkkal 1985-ben megnyertük a Marosvásárhelyi Rockfesztivált, majd ugyanez év szeptemberében letettük a hangszert. Az év végén családostól átköltöztem Magyarországra. Hivatalosan.  A többiek vagy érettségiztek éppen, vagy egyetemre jelentkeztek, esetleg megkapták behívójukat a katonasághoz. És itt lezárult a zenekar működésének első fejezete.

Dobos Jocó ’86 végén újjáalakította a bandát, a régiek közül egyedül ő vitte tovább a Reflex nevet. Amíg a régi formációban énekelt és basszusgitározott, itt már az egyik énekes lett, a másik frontember-énekes pedig Komán „Pici” Csaba. Több tagcserét is megéltek, volt, aki egyetemi tanulmányai miatt, mások Magyarországra költözés okán hagytak fel a zenéléssel. A zenekar ritka érdekessége, hogy a hattagú felállásban (két ének, két gitár, basszus, dob) két egymástól eltérő karakterű, adottságú énekes állt a fronton.

Jocó a korábbiakból tanulva kissé érettebben, céltudatosabban, tapasztalatokkal felvértezve működtette tovább a bandát. Ekkor már a keményebb zene, az Iron Maiden, Judas Priest, a Motörhead vagyis a heavy metal hódított, új, saját dalaikkal is ezt az irányvonalat igyekeztek követni. 1988-ig végigjárták a székelyföldi településeket, ezen belül többször is eljutottak Csíkszeredára, Sepsiszentgyörgyre, vagy Kovászna megye több településére. Utóbbira csak addig, amíg ki nem tiltották őket onnan. Az indoklást nem igazán értettük: szerintük magyar zenekar magyar közönség előtt csak botrányt csinálhat. Ezzel szemben román zenekar simán játszhatott. Mindezek ellenére ’87-ben Csíkszeredában, az Ezüstfenyő Fesztiválon elnyerték a zsűri különdíját. Egy esztendővel később egy romániai országos rockfesztiválon (Râmnicu Vâlcea) már közönségdíjasok lettek. Persze román dallal – miután más szóba sem jöhetett – román nyelven előadva.

Miként történhetett, hogy az említett, sorozatos diszkriminizációk ellenére is nem csupán tovább működhetett, de fesztiváldíjakat is elhozhatott a zenekar? 

Szakmai okok miatt. Nem igazán tudtak mit kezdeni azzal a rocktörténelemben nagyon ritka ténnyel, hogy egy rockzenekar két énekessel áll ki egyszerre. Magyar viszonylatban talán csak a Hobo-Bill duó lehet példa erre. Mindenesetre a Reflex ezzel a húzással új színt vitt a rockzene palettájára. Hogy a ’87-es Ezüstfenyő Fesztiválon románul énekeltek-e vagy magyarul, nem tudom, de – csíkszeredai rendezvény lévén – élek a gyanúval, hogy az utóbbi állt fenn. Egy esztendővel később a romániai fesztiválon viszont egészen biztos, hogy az ottani hivatalos nyelven kellett előadniuk a dalukat. Bizonyos – az említett – keretek között tehát engedték működni a zenekart, ám ahol csak lehetett, ott keresztbe tettek.

Olvasva a volt tagok névsorát, román nevek is feltűnnek közöttük…

Akkoriban senkit sem érdekelt, hogy a városban – jelesül Marosvásárhelyen – ki magyar és ki román. Együtt nőttünk fel, együtt szocializálódtunk, együtt fociztunk a grundon, legyen az illető bármely Erdélyben honos náció tagja. Ez sosem jelentett problémát, csupán a politika gyártott azt belőle. Arról nem beszélve, hogy a Reflexben játszó két román zenész, Lerescu Gigi Marius és Boaru Mircea, jó gitáros volt.

Mi volt a betiltás oka és története? A nyelvhasználat? A közönségsiker?

1988-ban erdélyi, székelyföldi zenekarokkal rockfesztivált rendeztek Szovátán. A fellépők sorrendjét nem a szokásos módon, a népszerűség függvényében, hanem sorsolással döntötték el. Ráadásul a műsor kezdete előtt ezt is megcserélték, így a Reflex kezdett, ami nyilván nem esett jól a fiúknak. Hogy szándékosan, vagy a hiányos előkészületek okán történt, azt nem tudni. Mindennek tetejébe nem működött a mikrofon, valamint rossz minőségű hangosítással is szembesültek. Az énekes Komán Csaba egyik gesztusát obszcénnak ítélte a zsűri, mire azonnal leállították a koncertet. Ennek következményeként a zenekar egy éves letiltást kapott, s ezt már ott, helyben közölték velük. Az utánuk következő, ugyancsak marosvásárhelyi Polifon zenekar – szolidaritásból – a Reflexnek ajánlotta a dalait, ezért ők ugyanebben a büntetésben részesültek. Akkor még senki sem sejtette, hogy a rendszer egy évre rá megbukik…

Említetted, hogy már ’85-ben elhagytad Erdélyt és – legálisan – az anyaországba költöztél. De miként alakult a többiek sorsa?

1990 után mindenki, aki akart, esélyt kapott arra, hogy elhagyja szülőföldjét, és Magyarországra (vagy máshová) költözzön. Magam családegyesítés címén jöttem haza, édesapám két testvére is Balatonlellén élt. Aztán Budapestre költöztünk, ahol munkát találtam. Ekkor már nem foglalkoztam zenéléssel. 

A többiek odakint „megvárták” a ’89-es, decemberi fordulatot, amely pozitív változások reményével töltötte el az otthon maradottakat. Az erdélyi emberek szülőföldjükön szerettek volna boldogulni. Az 1990-es marosvásárhelyi események, amelyek „Fekete Március” néven vonultak be a történelembe, azonban rádöbbentették őket a valóságra, amiért sokan útra keltek. Szomorú története ez a városnak, amely nagyszámú elvándorlást eredményezett. 

Tizenkét év szünet után jöttek a budapesti bulik: 2000 márciusában szervezték az első Marosvásárhelyiek Találkozóját, akkor állt össze először a Reflex egy nagyon jó hangulatú koncertre, amelyen nagyjából nyolcszáz fő vett részt. Két évvel később ugyanezt megismételtük, ugyancsak Budapesten, a Professzorok Házában; majd 2007-ben – de már a Petőfi Csarnokban – létrejött a harmadik Marosvásárhelyi Találkozó. Itt már több mint ezer ember előtt léptünk színpadra. Gyönyörű, maradandó élmény. A következő fellépés 2011-re esett, mégpedig Marosvásárhelyen, ahol a Rockzenészek Találkozóját (MAROTA) rendezték; egy esztendővel később pedig, indulásunk színhelyén, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum udvarán tartottuk a harminc éves jubileumi koncertünket. Ezen a rendezvényen szinte valamennyi zenész fellépett, aki valaha játszott a zenekarban. Utólag is köszönet mindenkinek, aki a szakadó esőben végig kitartott velünk a Bolyai udvarán!

Hogyan jött a magyarországi lemezfelvétel és kiadás ötlete, megvalósítása?

2018-ban született meg az elhatározás, miszerint tartozunk annyival a rajongóinknak, de magunknak is, hogy rögzítsük azokat a dalokat, amelyeket még abban az időszakban írtunk. Két év megfeszített munkájával, valamint barátaink anyagi támogatásával végre sikerült összehoznunk egy nagylemeznyi anyagot. Harmincöt év múltán a Nortyx Records gondozásában megjelent a Reflex zenekar Betonvilág című CD-je. 

A hanganyag elkészítésénél melyek voltak a főbb szempontok a dalok, illetve az egykori zenekari tagok tekintetében?

Zenekarvezetőként megpróbáltam kerek egésszé tenni a történteket. Szerencsére minden fontos eseményt dokumentáltam, így a dalok szövegei is rendelkezésre álltak. De a hosszú távú memóriánkra sem lehetett panasz… Ezzel együtt hosszú idő telt el, rendesen megszenvedtünk a dalokkal, amíg sikerült azokat a megfelelő formára alakítani. Az 1982 – ’85 közötti felállásból Nagy Z. Béla (gitár), Dobos Jocó (ének), valamint jómagam, Réti Árpád (ének); a ’86 – ’88-asból pedig Komán Csaba (ének) szerepel az albumon, aki az újabb formációból egyedül tért vissza hozzánk. De rajtunk kívül több zenész is közreműködött.

Tizenhárom dalt rögzítettünk, ebből tizenkettő 1982 és ’85 közötti időszakot reprezentálja, plusz egy, ami 1986-ban készült.   

Ezzel véglegesen lezárult a Reflex története?

Aktívan már nem fogunk zenélni. Készül három dal, amelyet idén nyáron szeretnénk felvenni, ezek a ’86 – ’88-as korszakból valók. Rockosabb hangvételűek és lemaradtak a Betonvilág albumról. Ha fizikai hordozón nem is, de digitális formában, a létező összes, ennek helyet adó fórumon elérhetővé tesszük. Ezen kívül tervbe vettünk még egy élő koncertet, amelyet nagyon szeretnénk megvalósítani.

Hegedűs István


2021. augusztus 22. 08:05

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA