JOST NICKEL “Jó dolog, hogy sokféleképpen fejezhetjük ki magunkat”
Az észak-németországi Kiel városában született Jost Nickel hosszú ideje a németek vezető turné- és sessiondobosának számít. A tanulmányait Hamburgban és a New York-i Drummer’s Collective-ben végző kiváló ütős pályája negyed századdal ezelőtt indult a Matalex nevű jazz-fúzós bandában, azóta pedig megszámlálhatatlan stúdiómunka és turné alkalmával bizonyÍtotta rátermettségét. Dolgozott a jazzvilág prominenseivel, Randy Breckerrel, Barry Finnertyvel, Jimmy Haslippel, Bob Mintzerrel, Mitch Formannel és Jeff Lorberrel, fellépett a Montreaux és a North Sea Jazz Fesztiválokon, továbbá játszott Jan Delay Disko No. 1 zenekarában, illetve a Mousse T-ben és Johannes Oerding oldalán. Jost mindezek mellett írt három nagy hatású dobos könyvet - Groovebook, Snarebook, Fillbook -, melyek a mértékadó Modern Drummer magazin szerint is a leginkább ajánlott oktatóanyagok közé tartoznak. A Baden-Württemberg-i Popakademie-n tanító és jelenleg negyedik kötetén munkálkodó zenész nemrég elkészítette első szólóalbumát, ami The Check In címmel jelent meg tavasszal. Az instrumentális jazz-pop ötvözetet tartalmazó album kapcsán beszélgettem vele.
Mennyire volt hatással a pandémia az időbeosztásodra az elmúlt 18 hónapban?
Jost Nickel: Nagyon, mIvel elmaradt minden koncert, dobfesztivál, bemutató és minden egyéb projekt, amiben részt vettem volna. Kemény időszak volt, nehezen ment az elfogadása, mert rendkívüli módon vártam ezeket az eseményeket, de azt hiszem, mindenki hasonlóan volt ezzel. Szerencsére úgy néz ki, hogy túl vagyunk rajta, örömmel látom, hogy végre újraindul minden.
Ironikus módon rengeteg zenész szólóalbumok készítésére használta fel a karanténidőszakot. Nálad is ennek eredménye a The Check In lemez?
JN: Szerintem az volt, hogy a legtöbb zenész szerette volna valami értelmes dologgal elütni az időt, ha már bejött ez a nem várt kényszerpihenő, így tudtak aktívak maradni. Az én szólólemezemnek azonban semmi köze nem volt a vírus előre töréséhez. Szinte már készen volt az anyag, amikor beütött a Covid, így egyedül abban nyilvánult meg a hatása, hogy kicsit lassabban sikerült befejezni és megjelentetni a korongot.
Milyen előzetes elképzelésekkel vágtál neki a lemezkészítésnek?
JN: Az egyetlen szándékom az volt, hogy mindenképpen meg akartam csinálni az albumot. Úgy értem, a zenész-lét a szenvedélyen alapul, így mindig abba az irányba haladok, amerre a szenvedélyem visz.
A lemezed meglehetősen experimentális hangvételű. Hogyan jellemeznéd az anyagot zeneileg?
JN: Van egy mondás: “zenéről írni olyan, mint egy építészeti művet táncos koreográfiában ismertetni”, ami szerintem remekül érzékelteti az abszurditását. Azért megpróbálom körülírni néhány szóval: olyan instrumentális zenét írtam, amiben a jazz adta kreatív szabadság a popzene fogós dallamvilágával egyesül. Emiatt nem kell jazzrajongónak lenni ahhoz, hogy az ember élvezetet találjon benne.
Feltűnő, hogy milyen visszafogottsággal játszol a lemezen, sokkal inkább a dalok állnak a középpontban, mintsem a dobok…
JN: Amikor játszom, mindig a dal érdekeit tartom szem előtt, illetve az adott szituációhoz igazodom, amiben éppen vagyok. Ez azt jelenti, hogy mindig odaillő dolgokat igyekszem ütni, melyek hasznára válnak a dalnak. Akinek az a célja, hogy bizonyítsa, mennyire kiváló a technikája, azt csak dobosnak tudom nevezni, nem zenésznek. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy sosem lehet sok hangot játszani. Annak is megvan a maga helye, lehet izgalmas és érdekes a gyors és sűrű játék, érvényesülhet tökéletesen egy kompozícióban, de nem mindig. Ha adott esetben dobklinikát tartok, akkor magam is sokkal többet dobolok, mint egy koncerten vagy stúdióban, ahol konkrét, előre meghatározott feladatot kell elvégeznem.
Egyértelmű, hogy az önmérséklet és az alázat roppant fontos a zenében, mégis azt látni, hogy vannak, akik kizárólag a manuális kompetenciát igyekeznek kidomborítani, a “kevesebb néha több”-elvet vagy nem tudják, vagy nem akarják megtanulni. Mit gondolsz, miért van ez így?
JN: Az egyik ok, hogy ezek a zenészek elsősorban azt akarják igazolni, hogy mennyire jól játszanak a hangszerükön. De van egy másik aspektus is: az embernek alapvető szükséglete, hogy szabadjára engedhesse az energiáit, hogy egyfajta örömforrásként tekinthessen a hangszeres játékra. Jó dolog, hogy mi, zenészek olyan sokféleképpen fejezhetjük ki magunkat. Attól, hogy valami nem találkozik az ízlésemmel, másnak még kedvére való lehet. Ez tényleg nem arról szól, hogy mi jó és mi rossz.
Hangszeres játék terén volt, amit mindenképpen meg szerettél volna valósítani a lemezen?
JN: Inkább a dalok és a hangszerelések kerekre csiszolása mozgatott. Persze a tény, hogy ez egy szólólemez, azért lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljak olyan különböző groove-okat, amiket popzenei közegben nem feltétlenül alkalmaznék. Bizonyítani viszont semmit nem akartam. Mindössze jó zenét szerettem volna írni, ami önálló életre képes kelni és a hallgatóknak örömet okoz.
A ritmusok kialakításakor mi volt az, ami a legnagyobb kihívást jelentette számodra?
JN: Hogy ráleljek a megfelelő érzetre. Tudod, szükséges, hogy az az érzelmi töltet benne legyen a játékban, amit a dal igényel. És ez minden esetben kihívást jelent.
Kérlek, mesélj arról, hogy mely zenészek voltak segítségedre a lemezanyag felvételekor!
JN: Már a legelején eldöntöttem, hogy csak olyan kollégákat vonok be a folyamatba, akikkel dolgoztam már korábban. Leginkább német zenészekről van szó, de akadt pár amerikai kolléga is, mint például az a Barry Finnerty, aki Miles Davis és Joe Cocker zenekaraiban gitározott korábban, vagy a Grammy-díjas billentyűs, Jeff Lorber, továbbá a basszusgitár legendája, Jimmy Haslip, aki mindig a legjobb dobosokkal játszik együtt…
_Gerhard_Kuehne.jpg)
Hogyan alakítottad ki a dobhangzást a lemezre?
JN: 5 éve már, hogy a saját stúdiómban dolgozhatok, melyet itthon, Hamburgban építettem fel. A dobfelszerelésem mindig fel van állítva a dobszobában, a mikrofonokat sem mozdítom el soha, tehát már nincs szükségem arra, hogy kísérletezzem és mindenféle beállításokat próbálgassak. Éppen eleget csináltam ezt az elmúlt években. Mindössze a pergőmet kell behangolnom és az adott dalhoz illő cintányérokat kell kiválasztanom.
Session-zenészként szereztél nevet magadnak. Mit gondolsz, mi a legfontosabb három szabály, amit a stúdiómuzsikusnak illik betartania?
JN: Az első: légy pontos és felkészült; a második: légy barátságos mindenkivel és alkalmazkodj az adott munkához. Oldd meg a problémákat, ne generáld őket; a harmadik: ne játszd túl a szereped. Annyit mutass, amennyi még hasznára válik a dalnak.
Köztudott, hogy számos, a zenészek körében nagy sikert aratott könyvet írtál a dobolásról. Jelenleg is dolgozol egy köteten?
JN: Pontosan, de jelenleg erről még nem szeretnék többet mondani!
A Baden-Württemberg-i Popakademie oktatójaként is tevékenykedsz. Mesélj erről, kérlek!
JN: Elképesztően tehetséges diákokkal találkozom az intézmény falai között. Ez a legjobb zenei oktatóközpont Németországban, ezért nem meglepő, hogy az összes jó dobos itt akar tanulni, számomra pedig élmény, hogy foglalkozhatok velük!
Mit javasolnál azon fiatalok zenészeknek, akik sokoldalúbbá szeretnének válni a hangszerükön?
JN: Gyakoroljanak sokat, hallgassanak sok jó zenét és kerítsenek egy jó tanárt magunknak!
Írta: Danev György
Fotó: Gerhard Kuehne
2021. július 20. 17:26