Jókor, jó helyen
„Valóban sok bandában muzsikáltam, de két dolgot szeretnék megjegyezni: egyfelől soha nem miattam, hanem a körülmények miatt ment szét az adott zenekar, másrészről két alkalmat leszámítva soha nem én jelentkeztem zenekari tagfelvételre, mindig engem hívtak”. E mondatok sok mindent elárulnak kinyilatkoztatójáról, aki már tizenhárom évesen beült az amatőr Arthur együttes dobfelszerelése mögé, hogy aztán – többek között – a Fermtől a Juventuson, a Hungarián, a Tolcsvay és a Trión, a Kormoránon illetve az Illésen keresztül eljusson a session muzsikálásig, valamint Tolcsvay Lászlóig, akivel a mai napig együtt dolgozik. Csurgai Attila dobos ötvenhat év szakmai múlttal és sok szép emlékkel a háta mögött ma kiegyensúlyozott, boldog ember illetve aktív zenész, aki nem hajlandó engedni a szakmai minőségből.
Végigtekintve zenei pályádon kijelenthető, hogy Csurgai Attila maga az élő beat-pop-rock történelem. Biográfiádban nemigen találkozni olyan, kiváltképp élvonalbeli formációval, amelyben nem fordultál meg. A zenei eklektikát figyelembe véve útkeresésről, sorsszerűségről, netán a véletlenek alakulásáról beszélhetünk?
Is-is. Ahol nem éreztem jól magam, onnan eljöttem, amely nem mindig ment simán. A Kormoránban például az első dobos voltam, de otthagytam, mert a folk-rock nem az én stílusom. Minden tiszteletem Gergőé, aki jó szervező volt, eljutottunk Németországba, sőt rádiófelvételünk is készült; ám az említett okok miatt mégsem éreztem jól magam.
Kíváncsi lennék a kezdetekre: honnan indultál?
Legelső bandám az Arthur együttes 1966-ban, velük léptem színpadra életemben először, tizenhárom évesen. Az Attila úti általános iskola a MOM színháztermében tartotta a rendezvényeit, ebben kapott helyet a mi produkciónk: egy melodika nevezetű hangszer, pergődob és gitár összeállításban játszottunk akkori, futó slágereket, mint például Koncz Zsuzsától a Rohan az időt. Egy évvel később Izsákon már egy bálban szolgáltattuk a zenét, nem is értem, anyámék kiskorúként hogy engedhettek el otthonról…
A zenekar folyamatosan változott, néhai Dandó Péterrel – „Pipó” – és Sajti Péterrel alapítottuk, ő később Kecskemétre költözött és zenetanár lett. Ezután Arthur Blues Band néven folytattuk, amelyből tovább léptem.
1970 nyarán a Balaton presszóban találkoztam Nagy Pista (később Mini együttes) zenekarvezető basszusgitárossal, Tátrai Tibivel valamint Harmath Albert énekessel. Pista szólt, hogy őszre új zenekart szeretne, addigra össze is állt a csapat vele, Tátrai Tibusszal, valamint Kalmus József énekessel és velem. Progresszív rockot, Creameket, Jimi Hendrixet és Free-t játszottunk. Ez volt a Kárpátia (nem azonos a ma ugyanezen a néven működő nemzeti rock zenekarral – H.I.). Akkoriban divatosak voltak a dzsemmelések, ami azt jelentette, hogy alkalmilag más formációban játszó muzsikusok is beszálltak hangszeres szólókra. Így néhányszor Papp Gyuszi billentyűn és egy alkalommal Radics Béla gitáron.
Beszéltünk róla, hogy számos zenei stílusban kipróbáltad magad. Melyik mellett ragadtál volna le, ha úgy hozza sorsod?
Peter Gabriel Genesis utáni szólómunkája állt hozzám a legközelebb; nagyon megfogott az a fajta ütős, gazdag mondanivalót magában foglaló zene, amit akkor még senki sem csinált Magyarországon. Igazából majdnem mindenütt jól éreztem magam, közülük is a Juventus együttest emelném ki, ahol komoly munka folyt. De így voltam Koncz Zsuzsával, Kovács Katival is, sőt a Hungariában is annak dacára, hogy az sem az én stílusom volt.
Autodidakta módon kerültél kapcsolatba a dobbal. Mi inspirált? Az imént említett Peter Gabrielen túl kik voltak a kedvenceid, példaképeid?
A családi indíttatást sem hagyhatjuk figyelmen kívül, édesapám nagyon jó zongorista volt, anyukám kristálytiszta hallással rendelkezett és nagyon jól fütyült. Mindig volt zongoránk, előbb a klasszikus háromlábú, később pianínó, így magamba szívtam a zenét. Húszéves lehettem, amikor anyám elővett egy egyéves koromban készült fotót rólam játékdobbal, kezemben láthatóan mozgásban lévő dobverőkkel.
Egy Mártírok útjai (ma Margit körút – H.I.) hatemeletes bérházban nőttem föl, rengeteg fiatal között, közülük az idősebbek gitároztak. Volt ott egy csörgődob, amelyből hiányoztak a csörgők és a bőrön egy E-húr feszült – ez lett a pergődob. Még dobverőt is – vagy fakanalat? Már nem emlékszem – is kaptam hozzá, csillapításnak pedig alátettem egy törölközőt. Innen indult a dobos pályám. Az első dobfelszerelésemet, egy Amati típust, az Arthur együttes technikusa (Magas Sándor) vette meg nekem, aki dolgozott már akkor.
Érdekes módon sokáig nem volt dobos példaképem. Viszont sokat hallgattam az említett Jimi Hendrixen és Creamen túl a Chicagót, King Crimsont, Stevie Winwoodot, és persze a mai napig nagy szerelmem Traffic-et. A The Beatlest is imádtam, jobban, mint a The Rolling Stonest, annak ellenére, hogy a progresszív zene a kedvencem. Később Steve Gadd lett az első számú példaképem; ő mindent tud és mindenkinek dobolt, beleértve a filmzenéket is. Aztán jött a Toto zenekarból Jeff Porcaro, majd később Simon Phillips; de manapság nagyon tetszik Dave Weckl és Vinnie Colaiuta – mindkettő a dzsesszben jeleskedik. Billy Cobhamhez egy – sajnos nem élő – élményem fűződik: Módos Péter behívott egy pár zenészt a televízióba, ahol egy Police és egy Cobham koncertet nézhettünk hatalmas kivetítőn.
A Ferm azon bandák közé tartozott, ahol számtalan, mára neves zenész megfordult, ám a zenekarnak valahogy mégsem sikerült befutnia. Mi lehetett az oka?
Fiatalos lendületű csapat volt, Környei Attila ügyesen szervezte a fellépéseket és a zenekar körüli ügyeket. Igaz, egy csomó mindent „átvett” az Omega színpadképével, megjelenésével kapcsolatban. Jamesszel imádtunk együtt muzsikálni, szoros barátság alakult ki közöttünk, még színházba is együtt jártunk.
Amikor eljöttem a Fermből, Reck Lajos ült a dobok mögé. De – ahogy a kérdésben is felvezetted – mielőtt befutottak volna, gyorsan elvitték a Generálba. Ám nem csak őt: a Környei testvéreket kivéve mindenkit, ami komoly mélyütést jelentett a zenekarnak. Ennek ellenére még innen is felálltak, mert jött Menyus (Menyhárt János gitáros – H.I.) és Lajos helyett Szikora Robi. De, mint ismert, végül ők sem a Fermben lettek neves zenészek…
Beszélgetésünk elején külön kiemelted a Juventust. Hogy alakult az élet a zenekarban?
A Juventus tagságomat Csominak, azaz Csomós Péternek köszönhetem. Különös érzékkel bírt a tehetséges zenészek felismerésében, és általában le is szerződtette őket. A Juventusban, de előtte a Jam együttesben is. Csomi Radics Bélával és Kiss Zoltán basszusgitárossal játszott a Tűzkerékben, Vass Laci volt a roadjuk és menedzserük. Egy alkalommal összeveszett Bélával és a két srácot elhozta a zenekarból, Tátrai lett a gitáros. Csomi szólt, hogy kell egy dobos, mert Döme Dezső nem tartott velük, én pedig szó nélkül eljöttem a Fermből. Laci Miskolcra szervezte az első Jam bulit, amelyet Radics Béla valamelyik formációjaként adott el. Mondtuk, hogy ilyet nem szabad csinálni, de megnyugtatott bennünket, hogy Radicsot úgysem ismerik, hiszen sosem szerepelt a tévében, Tátrai meg amúgy is az ő szárnyai alól bújt elő. Neki lett igaza, óriási sikerünk lett. És ezt Csomi hozta össze.
Pápai-Faragó László a régi hungariások egy részével, Sipos Péterrel és Tóth Józsival (basszus és dob) ellátogatott az egyik koncertünkre, aminek az lett a vége, hogy Tátrait és Csomóst elvitték a Juventusba. A dobszerelésemet ezek után hazaszállítottuk a Mártírok útjára, ahol a búcsúzáskor elsírtam magam. Csomi átölelt és azt mondta: „Ne aggódj Csurgi, fogunk mi még együtt játszani!” Én sem gondoltam, hogy hamar beteljesedik az ígérete. Ugyanis az történt, hogy két hét után Tóth Józsi Amerikába „oxidált” (disszidált, illegálisan külföldre távozott – H.I.), és én kerültem a helyére.
A Juventusnak is volt négy vagy öt felállása. ’75-ben csináltunk egy másik Juventust, Lifka Misi és Szalánczy Ferenc fúvósokkal valamint „Pipóval”, vagyis Dandó Péter basszusgitárossal, ám az a funky stílusú zene nem jött be Magyarországon. Csomi feloszlatta ezt a formációt, csak engem tartott meg. Elhívta Póka Egont basszusozni, meg Szénich Jancsit gitározni, így az egész egy kemény rockos megszólalást kapott. Pápai-Faragó Laci ’73-ban vendéglátózással próbált szerencsét Csomival Norvégiában, ahonnét soha többé nem tért haza. Sajnos nemrég értesültünk a haláláról.
Ám előtte még ott a ’72-es Táncdalfesztivál: amikor megtudtátok, hogy Kovács Katit kell kísérni, sejtettétek, netán megéreztétek, hogy az Add már uram az esőt! című dallal elhozzátok majd az első díjat?
Nem. Annyit tudtunk, hogy nagyon szeretünk egymással játszani – és tulajdonképpen itt válaszolok az előző kérdésedre –, hogy érezzük egymást és Tibi óriási gitáros. Kati és akkori férje, Koncz Tibor lejött a Kőbányai Ifjúsági Klubba, hozták magukkal a nótát, amely alapos átalakuláson ment keresztül, miután mindenki hozzátette a magáét. Még a címe sem ez volt. Vérbeli rockot csináltunk belőle az elején a gitárgerjesztéssel, amit egy dob breakkel indítok. Akkoriban lett ismert az Osibisa, mi pedig erre vettük a figurát. Koncz Tibor – aki a zenét írta és eredendően zongorista volt – pedig kongázott benne, ami Magyarországon abszolút újdonságnak számított.
Egy Sipos Péter „Sipi” szerzeménnyel, Lenn a folyónál címmel saját dallal is indultunk, de az nem jutott be a döntőbe, mert a Corvina – Egy viharos éjszakán nótáját jobbnak ítélte a zsűri.
Tátrai még abban az évben, Orszáczky Jackie csábításának engedve kikötött a „nagy” Syriusban, a helyére érkező Kékes Zoli pedig egészen más karakter, nem pótolhatta Tibuszt. Onnantól a Juventus megreccsent.
A Hungaria a hatvanas évek végétől egyre feljebb kapaszkodva élvonalbeli (sláger) bandának számított. Aztán a két nagylemezes Fenyő-csapat népszerűsége Barta Tamás és a többiek távozásával meglehetősen megingott, s te a szintén megzuhant Juventusból ebbe a leszállóágba került Hungaria-formációba csöppentél bele.
Sipos, aki a nagy, ’71-es szétválás óta nem beszélt Fenyővel, két évvel később mégis felhívta, hogy a döglődő Juventus és a Hungaria fúziójából csináljanak egy ütőképes csapatot, amellyel külföldre, az NDK-ba (Német Demokratikus Köztársaság – H.I.) szerződhetnek. A Juventusból rajtam kívül Sipi és Kékes Zoli igazolt át (ahogy korábban említettem, Pápai-Faragó és Csomi külföldre szegődött), Fenyő pedig ragaszkodott Totyához (Szűcs Antal Gábor gitáros – H.I.).
Összejöttünk, próbáltunk és azonnal indultunk a Szovjetunióba. Nagyszabású turné volt, a Ki-mit-tud győztesekkel, Kovács Katival (odakint őt kísértük, férje, Koncz Tibor billentyűzött) és bűvészekkel együtt utaztunk. Utána rögtön jött az NDK turné, ahová már Totya nélkül indultunk, mert elhívták a frissen alakult Skorpióba. Így egy szólógitárossal folytattuk, és a szovjet turnéhoz hasonló őrült sikereket arattunk. The Beatles és saját szerzeményekkel a repertoáron. A kelet-németeknél ráadásul arany életünk volt: Kelet-Berlinben úgy töltöttünk fél évet, hogy nem is koncerteztünk, csak rádió-, tévé- és lemezfelvétel történt. Az AMIGA lemezgyár stúdiójában Hungaria és Kovács Kati nagylemezeket vettünk föl. A Hungaria-időkben tulajdonképpen nem is nagyon tartózkodtam Magyarországon.
A Juventus, illetve Hungaria szöges ellentéte a Frank Zappa interpretációkat műsorára tűző triónak, soraiban Tátrai Tiborral, Orszáczky Jackie-vel és veled.
Egy-két koncertre álltunk össze a rendszeresen kifutó Syrius-hajón, mintegy előzenekarként. Ennek előzménye, hogy a Kőbányai Ifjúsági Klubba, a Juventus bulijára többször lelátogatott Jackie, Török Ádám, Deák Bill Gyula, Papp Gyula, vagy Pataki Laci – szóval az akkori zenei élet színe-java. De a tévés szerkesztő Módos Péter is. Az utolsó menet mindig a jam sessionről szólt, aki akart beszállhatott egy jót muzsikálni.
Általában úgy zajlott, hogy a saját bulik végeztével a Royal sörözőben találkoztunk, megvacsoráztunk, utána autóval átmentünk Kőbányára (a klub kulcsa nálunk volt) és hajnalig dzsemmeltünk. Azokat az ikonikus dalokat nyomtuk, amelyekre jól lehetett „rázni” (hangszerszóló – H.I.), együtt lélegezni. Jackie szerette bennem azt a fajta zenei alázatot, ahogy muzsikálás közben teljes mértékig figyelemmel kísérem az színpadon történteket. Így bármi történik, képes vagyok azonnal reagálni.
Egyik alkalommal Jackie kitalálta, hogy hárman csináljunk egy Frank Zappa formációt a hajóra. Ez 1972 nyarán, még a Táncdalfesztivál előtt történt. Imádtam a Syriust (főként Jackie-t) és utólag bevallom, tartottam attól, vajon föl tudok-e nőni a feladathoz.
Még mindig a hetvenes évek: Atlantis, Óceán együttes, Tolcsvay Béla zenekara, Scarabeus és Kormorán. Ahány név, annyi stílus. Milyen okok, körülmények alakították ezt az eklektikus korszakot?
Amikor a Hungariából eljöttem, Danyi Attila zenekarvezető hívására 1974-ben beléptem az Atlantis együttesbe. Egy teljes szezont játszottunk Balatonon, amit ő intézett. Amikor ennek is vége lett, elhívtak egy hajóra helyettesítő dobosnak, ott találkoztam Marschalkó Zolival, akivel életre szóló barátságot kötöttünk. Valahogy ráéreztünk, hogy közös hullámhosszon vagyunk.
Ezután Kiss Zoli Zéro ötletére megcsináltuk az Óceán együttest (1975), óriási könnyebbséget jelentett, hogy Molnár Erik énekes révén az Omega biztosította a technikai hátteret. Sajnálom, hogy nem tudtunk följebb kapaszkodni, nagyon jó rockbanda lehettünk volna. Zolit elvitte Balázs Fecó és Koncz Zsuzsa a Korálba; 1975-76-ban ismét a Juventusszal próbálkoztam (ekkor élt az a bizonyos fúvós felállás is), nem sok sikerrel. Ezt a szebb napokat megélt bandát már nem lehetett feltámasztani. 1977-ben Tolcsvay Béla zenekarában, a Tolcsvay és a Trióban kötöttem ki. Jó társaságba kerültem: Béla mellett Egri Laci gitározott, Czipó Tibi pedig a basszust kezelte. Két évvel később a Kormorán tagja lettem, amely a népzenei elemek ellenére is teljesen másfajta zene volt, mint a T&T-é. Amíg Bélánál a beat alapú folk ment, Gergőék nem csupán a Kárpát-medencei, de a balkáni eredetű népzenét is előszeretettel építették be a nótáikba. Ami a dobnál a páratlan ritmusokat is behozta, és ami eleinte érdekesnek tűnt számomra.
Még egy érdekesség: a Tolcsvay és a Trió meghívást kapott Olaszországba Jancsó Miklós élete első színházi rendezésére azzal, hogy a helyszínen készítse el a darab zenéjét. Négy olasz nagyvárosi színházi szereplés lett oda, amikor a kék útlevéllel a kezünkben visszamondták az egészet. Az ok: egy Mario Trevisi nevezetű szélhámos nem fizette be a szükséges pénzeket. Több hónapos munkánk, reményünk veszett kárba, Béla elkeseredésében végül feloszlatta a zenekart.
Amikor újra indultak, már nem tarthattam velük, mert elhívott a Scarabeus zenekar, amely a Syriusból alakult. 1978-ban Hamburgba utaztunk, életemben először voltam Nyugaton. St. Pauliban, a Reepertbahnon játszottunk egy mulatóban. Minőségi, akkor futó zenét játszottunk minőségi módon: Bontovics Kati énekelt, Marshall Géza gitározott és énekelt, Halász Jancsi billentyűs volt a harmadik énekhang. Ulmann Ottó basszusgitározott, de ha kellett, Friedrich Karcsi harsonás átvette a basszust. Sipos Bandi trombitált, akinek a hívására lettem a zenekar dobosa. A három énekes mindegyike eleve egyéniség, a többiek vokálban jeleskedtek. Mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy ilyen kipróbált, kiváló zenészekkel dolgozhattam. Három hónapot töltöttünk Hamburgban, hazajöttünk és év végén már a Kormoránnal próbáltam.
Valóban sok bandában muzsikáltam, de két dolgot szeretnék megjegyezni: egyfelől soha nem miattam, hanem a körülmények miatt ment szét az adott zenekar, másrészről két alkalmat leszámítva soha nem én jelentkeztem zenekari tagfelvételre, mindig engem hívtak. Ebben az időszakban sokat jártam a Magyar Rádió 22-es stúdiójába felvételekre, különböző énekesek kíséretét biztosítva kollégáimmal, valamint a részletre vásárolt, kiváló Ashba dobfelszerelésemmel. Összeszámoltam, napjainkig legalább ötszáz felvétellel szerepelek hanghordozón, vagy rádiós magnetofonszalagon.
A nyolcvanas évek ismét változást hoztak: az Illés harmadik formációja és a Főnix együttes. Hogy kerültél ezekbe a csapatokba?
Hogy miért épp rám gondolt Illés Lajos 1980-ban, ma sem tudom. De azt igen, hogy a „nagy” Illés zenekart jobban szerettem, mint bármely másikat. Ő is egy szovjet turnéval „kínált” meg, amire örömmel és azonnal igent mondtam. Azután elárulta, hogy Koós Jánost fogjuk kísérni, amin azért meglepődtem: Koós és az Illés?! Lajos azonban kardoskodott mellette, végül neki lett igaza, mert nagyon jól sikerült a turné. A zenekar ekkorra már velem együtt négytagúra olvadt, Jenei Szilveszter gitározott, énekelt, és Selmeci László „Tihamér” basszusgitározott és szintén énekelt. Méghozzá nem is akárhogy. Lajos hívására ’82-ben még elmentem dobolni a rádió 8-as stúdiójába, ahol felvettük az oratóriumát. Az élet úgy hozta, hogy Koós János dobosaként még két alkalommal jártam a Szovjetunióban, és egészen 1986-ig dolgoztunk együtt turnékon, tévéfelvételeken.
Lajost emberileg és zeneileg egyaránt szerettem. Jól ismertem, hiszen a turnék alkalmával egy szobában laktunk, ahol óhatatlanul kijönnek a tulajdonságok. Zeneileg pedig mindent tudott és hozott, amire szükség volt.
Az Illéssel párhuzamosan ’80-tól a Főnix tagja is voltam egyben. Jeneivel, akivel összebarátkoztam – több produkció mellett – Mihály János basszusgitáros, zenekarvezető hívására beléptünk a Főnix együttesbe (ennek már csak nevében volt köze Máté Péter egykori bandájához), amelyben a későbbi KFT-s Bornai Tibor billentyűzött és énekelt, valamint németajkú felesége, Mihály Brigitta énekelt. Sajnos ez sem tartott sokáig, pedig rengeteg energiát, próbát tettünk bele. Aztán Jancsi kitalálta, hogy Koncz Zsuzsát és Zoránt fogjuk a turnéjukon kísérni, ami nagyon tetszett nekem. Nem véletlen, hogy mindkét előadóval több mint egy évtizedet dolgoztam.
Érdekesség, hogy egyidejűleg szerepeltél az Illésben és a Főnixben, pedig akkortájt nemigen volt „divat”, hogy egy zenész egyidejűleg több produkcióval is elkötelezze magát. Tovább menve, ’81-ben a Fonográf is még javában létező formáció, amikor Tolcsvay Lászlóval, akivel napjainkig dolgozol, már együtt muzsikáltál.
A Fonográf akkoriban nyilvánvalóan már nem volt topon, valószínűleg kezdtek kifulladni, így Laci – a többiekhez hasonlóan – belekezdett a saját projektjeibe. Vele egyébként nem új keletű a kapcsolatom. Már ’73-ban, amikor a Kelet-Német Amiga lemezcégnél vettük fel a Kovács Kati, Hungaria nagylemezeket, őt hívtuk szintetizátorozni, ugyanis Magyarországon neki volt először Moog synthesizere. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, azonnal kiderült, hogy mindenről tudunk beszélgetni.
Tehát a ’81-es együtt muzsikálásnak nyolc esztendővel korábbra nyúlnak vissza a gyökerei. Ekkorra tudatosult bennem, hogy elég volt az állandó zenekar feloszlásokból, elhatároztam, hogy session zenész leszek. Egyébként a session-muzsikálást még néhány évvel korábban Presser Piciék indították el, amikor 1977-ben létrehozták az úgynevezett LGT-műhelyt, vagy, ahogy ők nevezték, „ez 1 LGT produkció” projekteket. Ehhez a műhelyhez tartozott Zorán, Demjén Rózsi, Katona Klári, még Komár Laci is; de olyan zenészek is a tagjai voltak, mint Kőszegi Imre, Dés László, Gőz László vagy a percussion-ös Dely testvérek. Persze Piciék is nyugati, jól működő mintára építkeztek idehaza.
Ugyancsak erre az időszakra tehető a Rockszínházbeli tagságod. Miként csöppentél ebbe a világba?
A nyolcvanas évek elején szinte szembe jöttek a különböző session meghívások: a Rockszínház, az Apostol együttes, Koós János, Szűcs Judith, Delhusa Gjon és ki tudja még kicsoda. Ráadásul ezek a projektek nem egymást követően érkeztek, hanem egyszerre. A lényeg, hogy az időt nagyon be kellett tudni osztani, állandó egyeztetésre volt szükség. A session-özés természetesen nem csak a stúdió elfoglaltságot, de a koncerteken való részvételt is jelentette.
Együtt (session)zenéltél a magyar rock élvonalával: Presser Gábor, Szörényi Levente és Zorán. Mi a története e projekteknek, mi köt hozzájuk?
Az imént említett előadókkal való együttműködést követően, ’87-ben felkért Zorán, hogy hozzak össze egy kísérő zenekart. Akkoriban sok lemezfelvételen dolgoztunk együtt Marschalkó Zolival (gitár), Dandó Péterrel (basszusgitár), ifjabb Rátonyi Robival (billentyűk) valamint Novák Jánossal, aki gyermekszínház igazgató volt. Róla tudni kell, hogy zenész, előadóművész, zeneszerző, aki számos filmzenét írt; szóval nagyon szép pályafutással dicsekedhet. Ebből adódóan állítottam össze Zorán kísérőzenekarát – Novák Jancsit leszámítva – az említett zenészekkel. Másik billentyűsként viszont ott volt Szűts Pisti (később a Kormorán tagja) és persze én doboltam. Gyakorlatilag évente egyszer csináltunk egy nagy sportcsarnokos koncertet. 1987-tól 1999-ig voltam a Zorán és Barátai formáció tagja.
A Zoránnal töltött tizenhárom esztendő alatt, ezeken a nagy sportcsarnokos koncerteken kerültem Presser közelébe, ahol szinte állandó meghívott vendég volt. Tudvalevő, hogy Zoránnak ő írta a legnagyobb nótáit, de ő csinált belőle szólóénekest is anno. Emiatt nagyon hallgatott a Picire. Aztán a BS-buliknak köszönhetően, ahol Presser mindig kapott egy önálló blokkot, néhány saját, önálló koncertjére is meghívott dobolni. De mindkét ikonnal felléptünk a Kapcsolat koncerteken, a Hősök terén is, ahol többszáz-ezer ember nézett és hallgatott bennünket.
Rengeteget dolgoztam a Főnix stúdióban – többek között Tolcsvay Laci és Koncz Zsuzsa lemezein –, amely a Költő utcában, a Fonográf klub közelében működött. Ott találkoztam Leventével, aki elmondta, hogy egy sumér-akkád oratóriumon dolgozik Innin és Dumuzi (Fénylő ölednek édes örömében) címmel, és egyben felkért ennek feldobolására. A ritmusszekció másik tagja Tóth Tamás volt (dzsessz basszusgitáros az egykori Dimenzió együttesben – H.I.) egyébként nagyzenekari kísérettel ment, és az oratóriumot a Margitszigeten mutatták be 1989-ben.
Az említetteken túl szép emlék számomra Tolcsvay Béla születésnapi koncertje Gödöllőn, ahol együtt muzsikáltam a Fonográf teljes tagságával.
A legtöbb magyar muzsikus veled egyetemben kipróbálta magát a nyugati vendéglátózásban. Mi a véleményed a zenélésnek erről a szegmenséről?
Magyarországon a vendéglátós zenélés – többnyire – sajnos pejoratív értelmet nyert, miközben az komoly felkészültséget, fegyelmet igényel. Persze nem mindegy, hogy kikkel muzsikálsz együtt. Talán a Pannónia Expressz az, amellyel én is sokat játszottam külföldön, és amely a legtöbbet vendéglátózott Nyugaton. Charlie például tíz éven át énekelt a zenekarban. Az a fajta zenei munka iszonyatosan nagy rutint ad, megtanulod a világslágereket, mellette becsempészheted azokat a nótákat is, amelyeket éppenséggel szeretsz, vagy szívesen játszol.
Úgy gondolom, a zenésznél, de akár a technikusnál is legfontosabb az ízlés. Ha az illető nem halad a korral, nem hallgat az idők szavára, akkor lemarad. Fontos odafigyelni a fiatalokra, akik újítanak, változásokat hoznak. Így volt ez a mi fiatal korunkban is, elég csak Jacko Pastoriusra gondolni, aki alapjaiban rengette meg a basszusgitározás technikáját. De akár a korábban felsorolt dobos kedvenceimet is említhetném. Mint például a magyar fiatalok közül közül Borlai Gergőt. Mindemellett az is nagyon fontos, s talán a legfontosabb, hogy jókor legyél jó helyen.
Legutóbbi formációd a Headline Band. Mit tudhatunk róla?
Csiszár Péterrel a Pannónia Express után alapítottuk 2005-ben, akivel ott is együtt zenéltem. Csiszi igazi zenei polihisztor volt: billentyűzött, szaxofonozott, perkázott és vokálozott. A Headline Banddel felléptünk a Művészetek Palotájában önállóan, illetve Lerch Pistivel, vagy éppen Kovács Katit, Csepregi Évát, továbbá több mindenkit kísérve is.
A zenekarba elsősorban olyan fiatalokat kerestünk, akikkel érdemes együtt dolgozni. A Kőbányai Zenei Stúdió növendékei közül tizennyolc évesen hoztuk el Veres Mónika énekesnőt, aki Nika néven lett ismert. Elképesztően tehetséges. Csakúgy, mint Fehérvári Attila basszusgitáros, aki a disszertációját Pastoriusból írta, emellett rendkívül jó ember. Aztán jöttek a tagcserék: Vojnits Márton szólógitáros és Nika helyett jött a megint csak kiváló tehetségű Ikvai Szabó Botond mindkét posztra (bár ő elsősorban énekes), valamint Sapszon Bálint billentyűst Tóth Zoltán váltotta. A zenekar 2010-ig élt, a feloszlás után Botond elszerződött Németországba, ahol szép sikereket ért el; nagy koncertbandákban játszik.
Akár a Pannónia Express, a Headline Band is elszegődött hajóra vendéglátózni. Próbáltam a csapatot itthon is érvényesíteni, befuttatni, az alakulás évében stúdióban rögzítettünk néhány számot, az egyikből videóklipp is készült. Ennyi maradt utánunk.
Ha a régiekkel kapunk felkérést, azt elvállalom, de új, saját zenekart nem szeretnék alapítani. Csináltam eleget. Nincs értelme, nem akarok tovább harcolni.
Ezek szerint a hetedik ikszhez közeledvén nyugisabb zenei életformára váltottál…
Abszolút lenyugodtam. De fáraszt is ez az életforma. Fiatalként a roadok vitték a dobfelszerelésemet, ma a stúdióba is nekem kell cipelnem. Megváltozott a világ. Nincs rá pénz, hogy odaküldjenek valakit. Egy dologban viszont nem vagyok hajlandó engedni: nem egyszerűsített szerelést, hanem alapból négy tamot és dupla lábgépet használok. Még akkor is, ha csak egyszer ütök rá… Nekem fontos a megszólalás. Így érzem jól magam. A mai napig lázba hoz a zenélés, naponta gyakorolok, hogy bármilyen felkérésnek eleget tudjak tenni.
Tolcsvay Lacival azóta is töretlenül dolgozom. A pandémia alatt Halász Juditnak készült egy gyereklemez, amely egy hónap alatt elfogyott, karácsony előtt utána kellett nyomni. Lacival és az FG 4 zenekar maradékából álló zenekarral garázskoncerteztünk is.
Mi a leltára a zenében töltött több mint félszáz esztendőnek?
Lehet, hogy a mai eszemmel sok mindent másképpen csinálnék. Tudom, hogy jó párszor hibáztam: lehet, hogy egyes helyzetekben toleránsabbnak kellett volna lennem, másképp kellett volna gondolkodnom. Ma, letisztulva, teljesen másképp látok bizonyos dolgokat. Nem kellett volna elsőre ítélni, ám az is előfordult, hogy beláttam: nem biztos, hogy nekem volt igazam. Ezzel együtt kijelenthetem, hogy semmit sem bántam meg.
Gyerekkoromtól kezdve számtalan szép és gazdag élményben volt részem, sok emberrel találkoztam, köztük a magyar zenész szakma krémjével. Sokukkal komoly barátságot kötöttem. Legyen akár hangmérnök, vagy éppen televíziós munkatárs.
Nagyon szép volt ez az ötvenhat év.
Hegedűs István
.jpg)
2022. október 29. 05:06