JOHN MITCHELL: „Ha tökéletes életem lenne, ez a lemez el sem készült volna”
A Model Life címmel tavaly jelent meg az Arena-zenész John Mitchell által működtetett Lonely Robot projekt ötödik nagylemeze. A brit neoprog-színtér kultikus veteránjának számító és a Frost*, illetve az It Bites nevű formációkban szintén érdekelt ír gitáros/énekes ezúttal sem árult zsákbamacskát, az album dalközpontú arányossága kérdés nélkül adja meg a választ arra, hogy a John Wetton oldalán is megfordult egykori szépreményű hegedűs miért örvend akkora népszerűségnek a progresszív zenék szubkultúrájában. A legszebb progrockos hagyományokat hűen ápoló korong születésének körülményeiről az alábbiakban mesél a szókimondó stílussal és gyilkosan fanyar humorral megáldott kiváló muzsikus.
2022 elején felhívott Freddy Palmer az InsideOut kiadótól, és az mondta: “tudod, hogy öt héten belül le kell adnod a következő albumot? - kezdte a mesélni a sztorit jellegzetesen öblös nevetés közepette John. - Erre azt feleltem, hogy “tényleg? Akkor ideje elkezdeni foglalkozni vele!” Teljesen elfelejtettem, de ez már csak ilyen. Aláírsz egy szerződést, majd megkapod az előleget, amit gyorsan el is versz az utolsó fillérig, de nem tudsz meglógni velem mert a végén könyörtelenül bevasalják rajtad, amit ígértél nekik! (nevet) Szóval nem volt más választásom, mint összekapni magam és leszállítani a lemezt. A teljes folyamat a dalszerzéssel, a felvételekkel, a keveréssel és a maszterizálással bő egy hónap alatt megvalósult és végül sikerült a határidő lejárta előtt egy nappal letenni a kiadó asztalára az anyagot. Tudod, kimondottan élvezem, amikor szorít az idő és intenzíven kell dolgoznom. Sokkal inkább kedvemre való ez a módszer, mint három évig molyolni valamin, amiből két és fél totálisan elfecsérelt idő. Ilyenkor roppant fókuszált és elkötelezett vagyok, minden reggel hétkor kezdem a munkát és megállás nélkül csinálom. Nem szeretek megállni, mert olyankor mindig nehéz újra elkezdeni. Persze tudom, hogy ez a hozzáállás nem való mindenkinek. A Frost* zenekar legutóbbi albumát például szintén így készítettük, holott korábban abszolút nem ez volt a jellemző arra a bandára. A Frost* főnöke ugyanis a billentyűs/énekes Jem Godfrey, aki szeret elmélyülni a kreatív folyamatokban. Legutóbb azonban átjött hozzám, hogy arra kért, hogy készítsünk egy lemezt az én módszeremmel, ami utólag baromi jó ötletnek bizonyult. Lehet egy évtizedig is húzni egy album megírását és felvételét, de azzal számolni kell, hogy a végére teljesen irrelevánssá válik az anyag. A Guns N’ Roses és a Chinese Democracy példájánál jobbat nem is lehet felhozni erre. Egy lemeznek szerintem mindig azt kell tükröznie, amit a művész az adott időszakban, a készítése közben éppen átél, az az időszak viszont nem lehet egy egész emberöltő, ugye? (nevet)
Milyen témákat boncolgattál a dalokban?
Mielőtt válaszolnék, te mondd meg: hallgattad már a lemezt?
Persze, többször is…
Rendben. Csak azért kérdezem, mert az előző újságíró nem ismerte az anyagot és kizárólag általános kérdésekkel fárasztott! (nevet) Persze nem ítélek el senkit, az embereknek épp elég dolguk van, ezért nem támasztok különleges elvárásokat feléjük. Enélkül is túlhajszolt életet él mindenki…
Ne aggódj, én nem ez a fajta vagyok, aki félvállról vesz egy interjút…
Remek, ezt örömmel hallom! (nevet) Nos, ami az album tematikáit illeti, nem akarok senkit a nyomorommal traktálni, azt inkább meghagyom Roger Watersnek, de tény, ami tény, a covid alatti időszakban sok emberi kapcsolat ment tönkre. Én sem voltam ezalól kivétel, mi több, magam is nagyban felelős voltam azért, hogy nem úgy alakult az életem az elmúlt években, ahogy kellett volna. Nem szépítem, sok mindent elbasztam, és ennek áldozatul esett a tizenhat éves párkapcsolatom is. Az akkori életmódom és a viselkedésem ide juttatott, ez a lemez pedig legfőképpen erre reflektál a szövegeket illetően. A dalokon keresztül igyekeztem a megfelelő kényelmetlen kérdéseket feltenni magamnak, amúgy terápiás jelleggel. A nagy önvizsgálat közepette rádöbbentem, hogy mennyi rossz tulajdonságot szedtem magamra az évek során, melyek a magatartásomat és a másokhoz való viszonyulásomat is meghatározták. Az életemben számos régóta jelenlévő nagy kérdőjelre próbáltam választ találni, így arra is, miért érzek úgy apám iránt, ahogy. Tizenkettő voltam, amikor meghalt… Katartikus volt mindezen gondolatokat kiírni magamból, és ha szerencsém van, akkor ennek segítségével talán jó irányba változhatok és megszabadulhatok a rossz berögződéseimtől. Az egész album az engem ért veszteségek feldolgozásáról szól és ezért adtam neki a “Mintaszerű élet” címet. Ha tökéletes életem lenne, ez a lemez el sem készült volna.
A mondanivalónak köszönhető, hogy az A Model Life ennyire egységes és földközeli album lett?
Valószínűleg igen. Általában egy meghatározott koncepció mentén fűzöm fel a dalaimat, ami lazán összefogja az anyagot, de nem konceptalbumokat készítek, mert magától a kifejezéstől is irtózom. Mindig eszembe juttat csomó borzalmasan túlértékelt progressszív konceptlemezt, melyek alapvetően egy rakás szart sem érnek. Nyilván van egy pár, ami nem rossz, a The Wall című például elég jól sikerült anno, de mindegyik ilyenre jut egy tucat marhaság. (nevet) Az első három Lonely Robot-lemezem a filmzenék és a sci-fi műfaj jegyeit viselte magán, mert imádom mindkettőt. Ennek megfelelően drámai színezetű, fantáziadús anyagok voltak és egyfajta álmodozó jelleggel is bírtak, miközben nagy költői kérdéseket feszegettek, a későbbiekben viszont lejöttem a fikciós dolgokról és realisztikusabb irányba fordultam, aminek ez az lemez a legújabb következménye.
Az album ölelkező embereket stilizáló borítója roppant hatásos és nagyszerűen rímel az általad elmondottakra. Egyfajta konklúziója a lemez gondolatiságának, nem?
Az a helyzet, hogy lehet filozofálni, de a végén mindig ugyanoda lyukadunk ki: semmi más nem számít az életben, csak a barátság és a szeretet, hogy szerethess egy másik emberi lényt és megoszthasd vele az életedet. Tiéd lehet a világ minden pénze, ami persze sok problémára megoldást jelenthet, ugyanakkor a vagyon és a gazdagság nem pótolja a tiszta érzéseket, mi több, még rontja is az őszinte kapcsolatok esélyeit, ami végül magányhoz vezet. Emellett van egy másfajta, metaforikus értelmezése is a képnek, a zenével való kapcsolatomat szimbolizálja. Tizenhét éves voltam, amikor felcsaptam profi zenésznek, most pedig már az ötvenet taposom, tehát az egész eddigi életemet a zenének szenteltem. Ez a tény magában hordozza a figyelmeztetést arra nézve, hogy nincs már olyan sok hátra…
A stúdiómunka hogy zajlott a rendelkezésedre álló szűk időkeretben?
A dobok kivételével mindent én játszottam fel az albumra, de előzetesen is így terveztem a felvételeket. Az évtizedek folyamán eléggé besokalltam a csapatmunkában való lemezkészítéstől. Nem a zenekari létből lett elegem, hanem abból a helyzetből, ami a múltban többször is kialakult bizonyos bandák és projektek esetében, melyeknek részese voltam. Számos esetben történt meg, hogy mindenki természetesnek vette, hogy én írom a dalok javát és a produceri teendőket is magam látom el, miközben komoly téveszme motoszkált a fejekben az úgynevezett zenekari demokrácia megsértéséről. Már bocsánat, de ez abszolút nonszensz: nincs olyan, hogy zenekari demokrácia. Kőkemény diktatúra van! (nevet) Akár tetszik, akár nem, a gyeplőt valakinek tartania kell, és ha én vagyok az, akkor én mondom ki az utolsó szót. A fehér hollónál is ritkábban találkozni olyan idilli működési szisztémával, mint a U2-nál, ahol a tagok egyenrangú felekként veszik ki az alkotómunkából a részüket és közösen hozzák meg a döntéseket. Ne érts félre, nem kérdőjelezem meg a módszer létjogosultságát: egyáltalán nem vagyok ellene a közös alkotásnak és nem tartom magam mindent és mindenkit irányítani akaró szörnyetegnek. A zeneszerzés művészi aspektusát akarom kontrollálni. Azzal sincs bajom, ha az adott dal szerzői jogait meg kell osztanom valaki mással, de cserébe ugyanannyi erőfeszítést várok el a partneremtől, mint amennyit én teszek meg a siker érdekében. Az ugyanis nem fair a szerzővel szemben, ha a bandában azok is részesülnek a szerzői jogdíjakból, akik egyébként semmi érdemlegeset nem tesznek hozzá a dalokhoz. A legrosszabb pedig az, amikor ezt elkezdik természetesnek venni a kollégák. Ezt már jó ideje nem vagyok hajlandó elfogadni és pontosan ezért indítottam el ezt a szólóprojketet 2012-ben. Az sem véletlen, hogy “Magányos robot”-nak kereszteltem el…
Egyet tudsz érteni azzal, hogy ez az új lemez sokkal gitárcentrikusabb zenét rejt, mint a legutóbbi anyagaid, például az utolsó Frost*–album?
Abszolút! Ami a Frost* zenéjét illeti, amikor annak idején életre hívtuk a csapatot, nagyon virtuóz zenét álmodtunk hozzá, tele villámgyors billentyű- és gitárszólókkal, komplex dobolással, okos dalszerkezetekkel. Sokáig eme elgondolás mentén haladtunk, aztán legutóbb azt mondtuk, hogy csináljuk meg ennek a komplett ellenkezőjét. Így született meg a Day And Age album 2021-ben, amin egyetlen hangszeres szóló sem található. Tudod, tinédzserként magam is nagyon menőnek találtam a villogós gitározást és az ilyen típusú régi dalok előadásában még mindig képes vagyok örömet lelni, ugyanakkor ma már, ötvenéves fejjel teljesen más fontossági sorrendet állítok fel, ha hangszeres játékról van szó. A virtuozitás nem a lista tetején áll… Persze az internetes trolloktól megkaptuk a magunkét a legutóbbi Frost*-anyag ilyetén megközelítése miatt: általában nem olvasok kommenteket, mert nem keresem a bajt, de amikor kihoztuk a Skywards dal videóját, csak megnéztem a hozzászólásokat. Valaki azt írta, hogy a szövegek és az ének rohadtul nem számítanak neki és baromi csalódott azért, hogy nincsenek szólók, a régi Frost* sokkal jobb volt, satöbbi, satöbbi. Akkor arra gondoltam, hogy “baszki, kurvára nem az a célom zeneszerzés közben, hogy mások vágyait kielégítsem!” (nevet) Méghogy a szövegek nem lényegesek! A dal legfontosabb része a szöveg, hiszen az üzenetet az hordozza! Számomra mindig is az volt a leglényegesebb, hogy miről énekelnek egy dalban. Emlékszem, micsoda hatást váltott ki nálam, amikor kölyökként a sötét szobában hallgattam a The Wall-t! Egy album rejtélyeit mindig a szövegeken keresztül lehet feldelíteni, egy gyors gitárszólóban azonban semmi titokzatosság nincs. Maximum annyit árul el az ilyesmi, hogy a gitárost nem csupán hatalmas egóval, hanem kicsi pénisszel is megverte az isten! (nevet)
Te magad az A Model Life gitárszólóit teljesen más irányból közelítetted meg, mint ahogy manapság dívik. Azt kell mondjam, ritkán jönnek szembe ennyire tartalmas és a klasszikus brit iskola értékeit rejtő gitártémák mostanában…
Ó, köszönöm a dicséretet! Tudod, azt szeretem, ha a gitározás szól valamiről és a hangok mögött rejlik modanivaló. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gitárszóló ne önmagában, hanem a dal keretei között legyen értelmezhető, képezze szerves részét a kompozíciónak. Képzeld csak el: megírsz egy fajsúlyos témát tele komoly gondolatokkal, majd beleteszel valami céltalan virgázást a közepébe. Mi történik? Csupán annyi, hogy a felesleges technikai bemutatóval romba döntötted a teljes szerzeményt. A szólónak jelentése kell, hogy legyen, érzelmeket kell, hogy közvetítsen. Ezt a fajta gitározást szeretem, ezért vagyok akkora tisztelője például Jeff Beck játékának. Amit Roger Waters Amused To Death című szólóalbumán művelt, az valami lenyűgöző volt! Nálam a mai napig az a gitározás alfája és omegája, nem a kibaszott Yngwie Malmsteen! (nevet)
Sok szólód olyan, mintha előre megkomponáltad volna őket…
Azért, mert pontosan ezt teszem. Hangról hangra építem fel őket, mégpedig úgy, hogy három különálló részt komponálok, majd összerakom egy struktúrában az egészet. Ha ezzel készen vagyok, akkor megtanulom, hogy felvételkor elég legyen egyetlen nekifutás.
A dalaidban létrehozott gitáros textúrák is rendkívül lényegesek az összhatás szempontjából. Anno a ‘80-as években Trevor Rabin volt az egyik legnagyobb mestere ennek a felfogásnak…
Valóban így van, hallgattam is eleget a Shoot High, Aim Low című Yes-számot egykoron, nekem elhiheted! Habár a zenémet nem feltétlenül tartom progresszívnek a szó klasszikus értelmében, tehát nem túlságosan összetett és nincs tele komplikált szólókkal, azaz nem tartozik a nehezen eljátszható muzsikák közé, viszont a dalaim olyan érdekesen telt hangzású és nem annyira kézenfekvő akkordokból állnak, amelyek meghatároznak egyfajta vastagabb szövetű alapot bennük. Leginkább zongorán találom ki ezeket az akkordmeneteket, valamiért azon a hangszeren tudok leghatékonyabban komponálni. Az igazat megvallva a progresszivitás nekem elsősorban egy bizonyos atmoszféra megteremtését jelenti, nem az eszelős hangmennyiséget és a kiolvashatatlan ütemmutatókat. A valódi progresszív rock nem a magamutogatás platformja. Noha nagyon szeretem a Yes zenéjét, de még az ő esetükben sem tudom kijelenteni, hogy feltétel nélkül efogadom minden megmozdulásukat. Azokat a dalaikat szeretem, mint amilyen az Awaken és a Close To The Edge, amelyek képesek érzelmeket átadni és megpendíteni a lelkemben azt a bizonyos húrt. Ezekben az eposzokban is Jon Anderson csodálatos hangja jelenti számomra a fő vonzerőt, és nem az, hogy Steve Howe hány millió hangot fog le a gitárján.
Mit gondolsz, zenészként mi a legnagyobb erősséged?
Egyértelműen a memóriám: ha egyszer megtanulok egy dalt, akkor többé nem felejtem el. Az Arena zenekar mostani turnéja előtt is összejöttünk a próbateremben, hogy átvegyük a műsort. Ezúttal olyan dalokat is elővettünk, amiket húsz éve nem játszottunk, de az összes ilyenre emlékeztem, nem jelentett gondot az eljátszásuk. Ez nagyon hasznos. Elég egyszer memorizálnom a dalt és attól kezdve képként él tovább a fejemben. Nem tudom, hogy fotografikus-e a memóriám vagy sem, mindenesetre elég ránéznem a gitár fogólapjára és azonnal látom az adott dalt. Csak leteszem a koncertprogramot a dalcímekkel magam elé és már játszom is a számokat. Nagy szerencse ez, mert így rengeteg időt meg tudok spórolni magamnak a turnék előtt, nincs szükség arra, hogy felkészülés gyanánt hosszú órákig gyűrjem a műsort.
Nagyon érdekelne, hogy milyen gitárokat használsz mostanában, mert hallottam erről egy-két érdekességet…
Az új albumot két gitárral játszottam fel, az egyik egy Squier Telecaster volt. Már hallom is, ahogy az olvasók egy emberként hördülnek fel: “egy Squier???!” Igen, egy Squier, mégpedig az olcsóbb fajtából!
Szerintem semmi baj a Squier-rel, a ‘80-as évek elején gyártott hangszereik meg egyenesen legendásak…
Most is nagyon jó gitárokat gyártanak, hidd el. Egyébként van egy japán Squier ‘57 Reissue Stratocasterem, amit még 1987-ben vettem és valóban remek darab, megeszi reggelire a mai Fendereket. Ha nem lenne minőségi a Squier, akkor olyan kiválóságok nem használnák a hangszereiket rendszeresen, mint Steve Rothery a Marillionból, a Genesis-es Mike Rutherford és Francis Dunnery, de a megboldogult Jeff Healey is híres volt arról, hogy sokat játszott Squier-ön. A márkát korábban azért érte gyakran kritika, mert nem volt náluk konzisztens a gyártást követő minőségellenőrzés. Több országban állítják elő a hangszereket és emiatt sosem tudhattad, hogy éppen milyen beállítású gitárt kaptál kézhez. Találkoztam pár tökéletesen játszhatatlan Squier-rel, egy teljes nap is beletelt, mire be tudtam állítani egy-egy példányt, utána viszont már nem volt gond velük. Persze náluk is vannak szintek, ha veszel például egy Bullet szériás Squiert, ami az olcsók között is a legolcsóbb, azzal nem fogsz messzire menni, az valóban szemétre való hulladék. Az Affinity szériától felfelé viszont már megfelelő hangszerekkel találkozol, bár egy alapos beállítás azokra is ráfér. Azt a Telecastert, amit említettem, szinte az összes dalban használtam a ritmusgitárok sávjainak felvételéhez, illetve a Recalibrating szólóját is azzal vettem fel. Ami a többi felszerelést illeti, az album minden egyes gitárhangját egy BOSS GT-1000-rel rögzítettem, ugyanazzal a hangzással. Az effektek közül is csak a vibratót használtam, kórust nem, mert noha kedvelem, túlságosan is meghatározó ‘80-as évekbeli hangzást produkál. A vibrató is tudja azt a sejtelmességet, de anélkül, hogy visszarepítene abba az évtizedbe. A U2 Heartland dalának atmoszférikus gitársoundja is ennek köszönhető. Valami programozható zengetővel oldották meg, de olyan, mintha egy Gibson ES-335-ös lenne egy előfokba kötött BOSS VB-2-vel megtámogatva. Számomra az a legcsodálatosabb hangzás, amit gitáros valaha alkotott. Ezek mellett számos VST-plugint használtam még, meg persze CP-80 billentyűs hangzást, ami a kedvencem és az egész albumot definiálja. A doboknál egy Altiverb plugint alkalmaztam, azzal a presettel, amit David Bowie használt anno a müncheni Musicland stúdióban. Mi van még… Ja, igen! A mikrofonok Austrian.Audio márkájúak. Ez egy új cég, hat srác alapította, akiket nemrég kirúgtak az AKG-től. Megcsinálták a saját üzletüket és már az első körben briliáns cuccokat dobtak piacra! Az OC818 nevű mikrofon a zászlóshajójuk, egészen döbbenetes minőséget produkál, mindent ezzel vettem fel, egy Focusrite ISA430-as előfokba volt kötve. Az pedig külön tetszik, hogy már a nevében is óriási fricskát hordoz, hiszen az AKG csúcsmodellje a 414-es! Micsoda véletlen, ugye? (nevet) A gitárokra visszatérve, egy öreg Vester bőgővel toltam fel a basszust, de van egy fej nélküli Steinbergerem is, ami nagyon ‘80-as évekbeli stílust képvisel és a tartalék szerepét töltötte be ezúttal. A gitárszólók javát egy Epiphone Les Paullal játszottam, amiben öreg Alnico hangszedők vannak, a fa természetes karakterét az ilyen pickupok hozzák ki jól. Jó sok FabFilter kompresszor és delay van a szólókon, de ezt szeretem igazán! (nevet)
Az általad elmondottak újabb nagyszerű bizonyítékként szolgálnak arra nézve, hogy nem feltétlenül szükséges méregdrága felszerelés a professzionális minőség eléréséhez.
Ezt az elvet azóta vallom, hogy csatlakoztam az Arena zenekarhoz 1997-ben. Akkor ugyanis elkövettem egy nagy hibát: édesanyámtól nem sokkal korábban kaptam egy Paul Reed Smith Classic gitárt, ami ma már nagyon sokat ér, és rögtön el is vittem az Arena első turnéjára, ahol a kibaszott idióta technikus persze egyből leejtette és lett egy hatalmas sérülés a hátán. Akkor döntöttem el, hogy soha többé nem leszek hajlandó drága gitárokkal turnézni és ehhez mindmáig tartom magam. Jelenleg is két Squier Affinity gitárral járom a kontinens klubjait, HSS pickup-konfigurációval vannak ellátva. Kilences húrkészletet használok, szóval totál átlagos a cucc, semmi különös nincs benne. A sznobizmus és az elitizmus nagyon távol állnak tőlem, nem érdekelnek a drága gitárok. Az Affinityben azt is nagyon szeretem, hogy könnyű hangszer, ami nem elhanyagolható, ha az ember hátfájós és esténként három órán keresztül tolja a progresszív rockot.
Végezetül egy utolsó kérdés: művészi szempontból mit szeretnél elérni a lemezeiddel?
Az tenne legboldogabbá, ha minél többen úgy éreznék, hogy értéket teremtek velük. Nyilván mindig lesznek olyanok, akik megmagyarázzák, hogy az adott album miért szar, de az internet korszaka már csak ilyen: mindenki véleményt akar formálni. Rettenetesen rombolónak és toxikusnak tartom ezt a közeget. Még a progresszív rock világában is akadnak olyan seggfejek, akik állandóan meg akarják magyarázni, hogy mit csináltál rosszul és hogyan kellene zenét szerezni. Nos, basszátok meg, írjatok egy lemezt, aztán meglátjuk! Ha megkérdezel bármilyen művészt, jó eséllyel mind azt fogja mondani, hogy a legutolsó lemeze az eddigi legjobb. Én magam három albumommal vagyok maradéktalanul elégedett: a Frost* Day And Age korongjával, az It Bites Map Of The Past anyagával és ezzel az új lemezzel. Ha esetleg lehetőségem nyílik majd a folytatásra, akkor mindenképpen ilyen szintű minőség elérése lesz a célom. Ez egészen biztosan büszkeséggel töltene el, az önismétlés és az unalomba fulladás csapdáit persze el kell kerülni ehhez!
Írta: Danev György
2023. október 15. 08:24