Janicsák István
„Az én életemet a gondolkodás viszi előre, nem vagyok ösztönösen cselekvő ember.” Janicsák István neve hallatán a legtöbb embernek valószínűleg a Z’Zi Labor és a veresegyházi asszonykórus ugrik be először. Amellett, hogy kiváló frontember, a háttérben is rengeteget dolgozott, dalszövegeket írt többek között a Hooligansnek, Janicsák Vecának, Sárközi Anitának, és Gálvölgyi Jánosnak, novellái és gyermekversei jelentek meg, és több színdarabban is dolgozott szerzőként, vagy akár szereplőként is. A karrierje során sokszor széllel szemben kellett haladnia, de azt mondja, nem bánja, mert a folyamatos kihívások tartják a mai napig frissen, ennek is köszönheti, hogy most is tele van ötlettel és tervekkel.
Költőnek készültél, már iskolás korodban igen jó visszajelzéseket kaptak a verseid.
Igen, az irodalomból érkeztem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt közöm a zenéhez. Én már ugye a Woodstock utáni korosztály vagyok, tehát a hippiséghez már nem sok közöm volt, ellenben akkor voltam tizenéves, amikor a rock igazi sokszínűsége megjelent. Nagyon sok zenész barátom volt, akikkel nem gombfociztunk, mint a többi korunkbeli srác, hanem a rádió előtt ücsörögtünk, és tekergettük a potit, hátha sikerül elcsípnünk valamelyik új zenét a Luxemburg vagy a Szabad Európa rádió adón. Később a katonaságnál már saját zenekarom volt. Emellett szerettem írni, és már iskolás koromban sikerélményeim voltak a verseimmel. Elő is adtam egyiket – másikat, aztán később verspályázatokon indultam, ahogyan szoktak az irodalmi érdeklődésű gyerekek. És hát, bizony a Z’zi labor már 33 éves koromban jött, addig át kellett esnem egy csomó mindenen, tekintve, hogy a tanulmányaimat nem tudtam olyan módon folytatni ahogyan szerettem volna, mert a szüleim beadtak egy szakmunkásképzőbe. Hiába voltam jó tanuló, a karrieremet zug-módon kellett megcsinálni, esti iskolákat végeztem, ami elég körülményes volt. Ekkor már volt egy fiam, aki 23 éves koromban született, úgyhogy a Z’zi laborig vezető út nagyon kacifántos volt. Segédszínész és irodalmi dramaturg voltam Weöres Sándor darabjaiban, vele és sok akkori nagy irodalmi emberrel személyesen is találkoztam. Benne voltam, novellákat és gyerekverseket írtam, amikből nagyon-nagyon sok jelent meg azokon a fórumokon, amiken akkoriban meg lehetett jelenni ilyesfajta írásokkal, például a Nők Lapja gyerek rovatában, a Dörmögő Dömötörben, vagy a Rakéta Regényújságban. Nagyon úgy nézett ki, hogy sikeres leszek ebben, egyszer csak megírták rólam az Élet és Irodalomban, hogy én vagyok az egyik tehetséges fiatal prózaíró, aztán a Mozgó Világban jelentek meg novelláim, és ekkor jött a Z’zi labor. Jöttek haza a haverjaim külföldi vendéglátózásból, és befűztem őket, hogy ne adják fel, próbálják meg itthon. Lényegében ekkor adtam fel az irodalmat a zenéért, pedig akkor a zenekarral még nem tudtuk, hogy lesz-e ebből siker. Úgy látszik, hogy a Jóisten akart velünk valamit, mert mi is megjelentünk Cannes-ban a Midem fesztiválon, meg egy csomó helyen, és gyakorlatilag volt egy év, amikor Európa legígéretesebb magyar zenekara voltunk.
Először dalszövegíróként segítetted a zenekart, vagy már az elején az volt a terv, hogy te leszel az énekes?
Hát, jól látod, hogy nem. Eleinte csak arról volt szó, hogy majd énekelek egy-két dalt. A zenekarban lényegében mindenkinek egész jó hangja volt, írtunk olyan dalt is, amit nyolcan énekeltünk. Így először elsősorban nem énekes, hanem frontember lettem. Különböző elektromos dobokon dobolgattam, csörgőztem, és néha énekeltem. Összefogtam az egész produkciót, az én köreimből jöttek azok a művészek, akik megteremtették ezt a brandet, a harántcsíkos ruhákat, a feliratot, és a nevet. A semmiből egy teljesen kész imidzsünk lett, magunknak teremtettük ezt meg, így senkihez nem volt semmi közünk. Egyébként ennyi idős koromra is sikerült megtartani az outsiderségemet. Lehet ezt gúnyosan is mondani, de én inkább jó értelemben használnám ezt a kifejezést, mert vannak dolgok, amibe egy művésznek nem érdemes beleállni. A rendszerváltás előtt futottunk be, később megkaptuk, hogy biztosan azért lettünk sikeresek, mert kommunisták voltunk. Nem, semmilyen hátszelünk nem volt. Ketten voltunk Gyáliak, a többiek meg vendéglátós gyerekek voltak, lényegében mindannyian csóró családból jöttünk, nem rendelkeztünk olyan kapcsolatokkal, amik előbbre vihettek volna. Mivel nem tartoztunk sehová, ezért nem is kerültünk be olyan meghatározó könyvekbe, amelyek arról a korszakról szólnak. Naívan kerestük meg a szakmai irányítókat, és odaadtuk a zenénket, hogy vagy tetszik, vagy nem. Hát, általában nem tetszett nekik. Aztán jött egy dal, amiben először találtuk meg magunkat, valahogy úgy szólt, hogy „Engem ne sirass már, szívem nem erre vágyik”. Ez egy minimál, újhullámos zene volt. A Z’zi laborból hamarosan minden idők egyik legjobban észrevett magyar zenekara lett, a dalainkat játszotta a Sky Channel és a Music Channel. A Polygram is leszerződött velünk, kislemezeink jelentek meg külföldön angol nyelven, ezek sikeresek is lettek, a videoklipünk bejárta az egész világot, még Ausztráliába is eljutott. Az asszonykórus megjelenésével behoztuk a paraszt világot a dalokba, de mindig figyeltünk arra, hogy modern legyen az alap. Nyilván ez egy merész projekt volt akkor, de aztán az idő minden merészséget felold, néhány éve az oroszok jelentek meg az Eurovízión egy asszonykórussal és lettek másodikak. A magyarok általában szégyellik a saját ilyenfajta produkcióikat, ezeket nehezen küldik előre. Mi mindig olyanokat küldtünk az Eurovízióra, akik átlagosan vagy jól próbálták utánozni a nyugatot.
Sok mindenben kísérletezők voltatok, ehhez nagyon sok kreatív ötletet te hoztál. Ezek a te fejedből pattantak ki, külföldi zenekarokat figyelve inspirálódtál, vagy pont a színházi világból hoztad ezt a látásmódot?
Ez egyfajta kreativitás, amivel mi szándékosan is szerettünk volna különbözni, és ennek a különbözni akarásnak a mentén gondolkodtunk végig. Mi nem a külföldi dalokat akartuk leutánozni. Persze, azt tudtuk, hogy a mainstreamben benne kell lenni, és ez akkoriban műfajilag az újhullám volt. De ezt sem ugyanúgy szerettük volna játszani mint a nyugatiak, hanem bevállalva azt, amit akkoriban senki sem vállalt igazán, hogy mi bizony keletiek vagyunk. Mindig úgy éreztem, hogy minket lebecsült a Nyugat, amit nyilván nem politikai szándékkal mondok, hanem kulturális szempontból. Mi úgy gondoltuk, hogy egy ilyen “kifordítom módon” cselekedjünk, és kezdjük el belepakolni a zenébe azokat az itthoni dolgokat, amelyek a világban egyáltalán nincsenek jelen. Nyilván később jött az etno-pop Nyugaton is, de ekkor ez még nem volt jellemző. Szerettünk volna ezen a vágányon beérkezni, és ez sikerült is. Az, hogy miért nem sikerült ott maradni tovább, és tényleg megcsinálni minket, már több mindenen múlott, többek között azon, hogy tele voltunk letiltással. Egyszer csak a fejéhez kapott az Erdős Péter, a Hungaroton és a többiek, hogy ezeket azonnal le kell állítani. Ezt nem viccből mondom, konkrétan meg is történt, hogy a határnál fordítottak minket vissza, amikor Bécsbe mentünk volna a Polygramnak rádióinterjút adni. Sok ilyen élményünk volt. A Honky Tonk Woman klipjét először a PeCsában forgattuk, és nem Veresen. Ültünk a TV előtt és vártuk, hogy láthassuk a műsorban a klipünket, hiszen azt ígérték, hogy lejátsszák, de mégsem ment le. Kérdezgettük, hogy miért nem, azt mondták, “csak” Nem szimplán letiltották , hanem ki is törölték, és mivel ők készítették a felvételt, az úgy ahogy volt, meg is semmisült. Később beneveztük az asszonykórust az Interpop fesztiválra, erre azt mondták, hogy nem lehet. Kérdeztük, hogy miért nem, hiszen velük dolgozunk. Azt mondta az Erdős, hogy azért, mert az jogtalan előny. Ahol tudtak, mindenhol letiltottak minket. Ezért volt az, hogy Boros Lajos adta ki a lemezünket sunyiban, mert ő egy kezdő volt akkor a Hungarotonnál, és úgy érezte, hogy ezzel dob egy nagyot, és dobott is. Mi meg dobtunk egy hátast, mert akkor szembesültünk azzal, hogy a “szegény harmadik fiú világgá megy, aztán nagyon sikeres lesz és gazdagon jön haza” történet, az nem olyan egyszerű Keleten. Errefelé nem a mesék birodalma volt, mint ahogyan ma sem az egyébként szerintem, de ez már egy másik történet .
Miközben ennyire nehéz volt előbbre jutnotok, hogyan lettetek ti a Queen előzenekara?
Ezt mi sem tudjuk pontosan. Éppen egy próbán ültünk, amikor felhívtak minket a szervezők. Elsőre senki sem hitte el a zenekarból, hogy minket szeretnének előzenekarnak, de végül is nagy boldogan vállaltuk el, mert életünk nagy lehetőségének tűnt. Később hallottuk, hogy mivel nem volt még lemezünk, egy koncerten készült felvételünket mutatták meg a szervezőknek, de olyan hír is eljutott hozzánk, hogy ismertebb zenekarokat kértek fel, de ők nem vállalták. Ezek csak legendák, a valódi okot a mai napig nem tudom. A lényeg, hogy mi játszottunk a buli előtt. Ott nem nagyon engedtek össze minket a Queen együttessel, külön voltunk zárva, csak az asszonykórust vitték át fotózkodni velük. Viszont én az egész Queen koncertet hátulról, a színpad mögül néztem. Mindent láttam, még azt is, hogy hogyan öltöznek át, egyáltalán hogyan zajlik egy ilyen volumenű koncert a háttérben. Sokat köszönhetünk annak, hogy ezt megélhettük, ez adott sok ötletet ahhoz, hogy később olyan látványos koncertjeink lehessenek. Egy angol forgatócsoport felvette az egész Queen koncertet, és amikor mi színpadra léptünk, már ott álltak a kamerák beállítva és lefóliázva. Egyszer csak az egyik asszonykórusos dal közben megjelentek az operatőrök, lekapták a nejlonokat és elkezdtek forgatni. Mi is csak néztük, hogy mi történik, és kiderült, hogy annyira egzotikusnak találták ezt produkciót az angolok, hogy utasítást adtak fentről az operatőröknek, hogy vegyék fel. Utána jó párszor lement a BBC híradóban, hogy ezt látták Keleten. Hát, azóta éneklem én a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt.
Több dalotok, például a Honky Tonk woman magyar dalszövege is elég bevállalós, pimasz, szexuális töltetű szöveg. Mindeközben van egy romantikus oldalad is, akár magadnak, akár női előadóknak érzelmes témákról is írsz. Ezekbe a szerepekbe hogyan helyezed bele magad, és hogyan próbálod megfejteni a női lelket?
Sokaknak írtam, és sokaknak azért segítettem a szövegírásban, hogy adjak egy bátorítást az előadó saját dalszövegeinek. Az énekeseknek általában megmutattam különböző verziókat, és abból tudták kijelölni, hogy “Igen, ez én vagyok.”. Így tudtam közel menni dalszövegileg, értelmezésileg olyan emberekhez, akiknek annyira meg tudtam közelíteni az egyéniségét, hogy már elvállalták ezt, hogy az ő szájukból hangozzon el. Szerettem női dalokat írni, sok nőnek is írtam, főleg a Magneotonos időszakban. De például a Zámbó Jimmy-nek is írtam két dalt a Jimmy's Russos lemezére, amire akkoriban azért nem voltam büszke. Még huszonévesen megtanultam, hogy az irodalom olyan, hogy ott nem lehetsz önző. Ott másoktól kapsz mondatokat, másoktól kapsz szavakat, másoknak kell adnod, és mások fogják másolni azt amit csinálsz. Ezért az eredetiség az mindig úgy áll össze, - és ez a dalszövegekre is vonatkozik, - hogy vannak panelek amiket majdnem minden szövegíró használ, és vannak olyan stílusjegyek, amik csak az adott szerzőre jellemzők. Én itthon valószínűleg soha nem leszek kitüntetett szövegíró, mert nem vagyok egy tipikus egy irányba író valaki, hanem szeretem az egész szakmát gyakorolni átfogóan. És, hogy mondjam az ellenkezőjét is, például Horváth Attila, ugyanolyan paneleket használ mint a többi szövegíró, és emellett olyan karakteresen ír, ami kizárólag rá jellemző. Ezért például az ő munkásságát jobban el tudja fogadni a szakma. Én a szövegeimet néha túlvariálom, amikor keresem valakinek a jellegzetességeit, vagy próbálom megvalósítani az önmagam irtózatosan bonyolult tekervényes, kreatívkodó gondolatait, ezeket nem biztos, hogy mindenki egyértelműen leszedi. És nyilván a dalszövegek mellett az is egy fontos dolog volt, hogy gyerekszínházat csináltunk a Planetáriumban, én írhattam a gyerekdarabokat, az egész scenikát én terveztem. Ennek a felvételei is eljutottak külföldre, hiszen ez volt az első olyan planetárium a világon, ahol nagy vetített kupola teremben zenés, lézeres musicalt csináltak színházképpen gyerekeknek. Most éppen egy felnőtt verseskötetre készülök, ami szintén nem olyan lesz mint ami megszokott. Itt is megjelenik az a kívülállóság amiről beszéltem, hiszen igazából az irodalmi vonulatban sem vagyok benne. Bármennyire nehéz számomra ezt megélni, mégsem úgy értelmezem, hogy ez azért van így, mert nem vagyok elég tehetséges, talán ezt már bizonyítottam. Én hoztam be elsőként Magyarországra a Nickelodeon filmjeit, az én szinkrostúdiómban készültek a magyar változatok. A SpongyaBob főcímdalát el is énekeltem. Ez az egy, amit elvállaltam a húsz év alatt, ezen kívül szinkronba sosem mentem be. Körülbelül 1500 gyerekdalszöveget és tinédzser dalszöveget írtam meg magyar változatokban. Ezáltal alkalmazott szövegíróként is van gyakorlatom. Ez persze önmagában még nem jelenti azt, hogy valami nagy irodalmi tehetség lennék. Van egy regényem is, aminek az a címe, hogy “Szerelem, nagyon hijányzol”, pontos jével. Ez egyrészt egy kicsit regény, másrészt sztorizás a zenekari turnébuszos történetekről. Itt is a különlegesség felé mentem el. Aki érti, az nagyon élvezi, aki nem érti, az meg jobb, ha leteszi. A saját lányaim is azt mondták, hogy ezt a könyvet, nem olvasták teljesen végig, amire mondtam, hogy rosszul jártak, mert pont a felénél indul be igazán.
Láttam veled egy interjút a XXI. század című műsorban, és ott azt mondtad, hogy amikor a Z’zi laborból kiszálltak a zenésztársaid, akkor ők mentek tovább zenélni, neked pedig maradt az operett. Itt arról beszéltél, hogy a művészet és a szórakoztatás része szétvált a produkciónak?
Nem, más értelmezésben gondoltam ezt, a popularitásról beszéltem. Mi 460.000 lemezt adtunk el, ami minden idők legnagyobb eladása egy albumból. De persze nem minden a lemezeladás, vannak produkciók, amik magasan fölöttünk állnak, például az István a Király vagy a Hungária, ami nélkül a mai napig nem mehet le egy házibuli, Z’zi labor nélkül pedig azért le tud menni. És én ezt így értem is. Az asszonykórus valamilyen szinten operetté vált, mert lényegében közkinccsé lett, az óvodásoktól a nagymamákig rengetegen szerették. Tehát ez operett lett, én pedig nem akartam megtagadni utólag azt, ami egy fontos része volt a sikerünknek. Ezért gondoltam, hogy őre lettem ennek a közkincsnek, viszem tovább. Emellett az ország legjobb zenészeivel dolgozom, most kezdhetném Lukács Petától Szűcs Norbin át Jankai Béláig azoknak a sorát, akik élőben előfordulnak a zenekaromban, mindig is igyekeztem egy nívón maradni zeneileg. De a magyar emberek többsége inkább a szövegekre koncentrál, és azt kell, hogy mondjam, hogy néha könnyedén operettnek mondanak olyan dolgokat is, amelyek egyszerűen csak közérthetők. Ebben a világban már az a divat, hogy mindenki saját magát dicséri és újságcikkekben dicsérteti, és manapság többségében azokat tartják nagymenőknek, akik ezekben a megnyilvánulásaikban önjelöltként nagyra is tartják magukat. Rajtam elfért az is, hogy kritizálnak, mert tudom, hogy nagyon sok olyat is alkottam, ami hosszú távon is megáll a lábán, bár nem ennek a folyamnak a részei. A zenekarom tagjai pedig sok fájdalommal élték ezt meg, nehezebben viselték el ezeket a támadásokat, amelyeket pedig szerintem mindenki megkap, aki parasztból gróf akar lenni.
A mai napig folyamatosan dolgozol, nemrég szólóalbumod jelent meg, írsz és producerkedsz. Ebben a lecsendesült időszakban is mész tovább?
Igen. Az én életemet a gondolkodás viszi előre, nem vagyok ösztönösen cselekvő ember. Egy idő után rájöttem, hogy nem érdemes lelki vagy idegi gondok miatt kockára tenni azt, amit már felépítettem. Ha valami lelki fájdalmam vagy sérelmem van, akkor egy picit visszaveszek mindenből, és próbálom ezeket feldolgozni. Gondolkodással, olvasottsággal, műveltséggel mindig lehet valamihez nyúlni. Mindig elő lehet venni egy zenét, egy élményt, egy apróságot, ami átsegít, ami miatt érdemes folytatni. Akik régen rajongók voltak, és a mai napig is szívesen gondolnak ezekre az időkre, ők itt vannak velem, az új dolgaimat is ismerik, és időnként kapok tőlük egy-egy születésnapi üdvözlést, vagy kedves visszajelzést. Ez nekem is erőt ad. Olyan vagyok, aki rendkívül boldogan látja azt meg, ha van egy ember például Somogy megyében, akinek tetszik amit írok, vagy csinálok. Nekem már nem kell, hogy megnyerjem a dalversenyt, erre szoktuk mondani, hogy köszi, nekem már megvolt. A mai napig is ez tart fent. Aktív vagyok és sokat dolgozom, mindig akad valami, ami jobban sikerül egy kicsit és azzal boldogan jövök ki. Amíg egy ember is van, akinek szebbé tehetem az ébredését, vagy csak egy pillanatát, addig úgy érzem, hogy tovább tudtam vinni, huszonéves fogadalmamat, hogy ha nekem egyszer sikerül, akkor segítek másoknak és én leszek a legboldogabb ember a világon.
Pacziga Linda
2021. január 29. 14:24