Iván Szandra: „egy olyan nő, aki zongorázik meg énekel is”
A Ruby Harlem nevet Az almafa virága című film stáblistáján találtam meg, miután a filmben felcsendült egy daluk és azonnal éreztem: meg kell tudnom, kik ők. Kiderült, hogy valójában Iván Szandra. Kerestem és hallgattam a munkáit, annyira beszívott és magával ragadott a világa. Ez az érzés a beszélgetésünk kapcsán tovább erősödött. Iván Szandrával Rozsonits Tamás beszélgetett.
Honnan jött a Ruby Harlem név?
Nagyon szeretek erős rúzst viselni a színpadon. Talán a védjegyemmé is vált a nagy haj, a piros rúzs, szemüveg. A „Ruby” innen jött, hogy piros. A „Harlem” pedig arra az emlékre reflektál, mikor húsz évesen először voltam New Yorkban, és Harlemben elmentem egy gospel templomba. Azt gondolom, akkor jöttem rá, hogy mi a zene lényege és mi az a fajta szabadság, amit a zene ad.
Szerintem nálatok állandóan szólt a zene, mikor még pici voltál…
Apukám a beatkorszakban zenekarozott, énekelt, hangosított. Vélhetően nagyon jól énekelt. Mély, markáns hangja van. Hatalmas zenerajongó én pedig szerencsés vagyok, mert rám is rám ragadt. A legmenőbb Motown bakelitek kerültek elő, meg a ’60-70-es évek zenéi. Hasaltam a földön és nézegettem, olvasgattam a borítókat, amiket épp hallgattam. Abban is szerencsém volt, hogy a tesóm, aki hét évvel idősebb nálam, zongorázott, emiatt volt otthon egy Ukrayna márkájú pianínó, amiről tudvalevő, hogy tízből kilenc rettenetes, nekünk pedig pont az az egy volt, ami a mai napig csodásan szól. Kb három éves koromtól, ahogy felértem, nyomkodtam a billentyűket.
Mikor alakult ki, hogy lettek kedvenceid?
A zenének mindig is azok a rétegei érdekeltek, amiket a szerzők kicsit jobban fogalmaztak meg, érdekesebb köntösbe öltöztettek. Például Máté Péter vagy Cserháti Zsuzsa a hazai előadók közül. Vagy hallgattam gyerekként Andrea Bocellit, Celine Diont. Nem beszélve a Motown-muzsikákról, Diana Ross, Stevie Wonder, de szembe jött velem Michael Legrand is, vagy akár Edith Piaf. Nagyon komolyan megírt és meghangszerelt zenékről van szó.
Aztán egyenes volt az utad a zeneiskolába?
Igen, elkezdtem zongorát tanulni a helyi zenesuliban. Egy ideig nem szívesen jártam, aztán egy csodálatosan szép lelkű tanárnőhöz, Vass Krisztinához kerültem. Péter Bence is az ő növendéke volt, mindketten hajdúböszörményiek vagyunk. Miatta szerettem meg a hangszert. Volt, hogy Kriszti néni kottázta le nekem azokat a dalokat, amik nagy hatással voltak rám, mint például a Hulló levelek. (Autumn Levaes), Kozma József világslágere. Mondhatjuk azt, hogy signature dalom lett, mert a Budapest Bárral is elénekeltem és nincs olyan koncertem, ahol elő ne adnám. Később is nagyon jó tanárok tanítottak. Zakar Zoli, elsősorban pozanos és hangszerelő, zeneszerző volt, de nálunk jazz-zongoratanárként helyettesítette egy kollégáját. Akkor kezdtem megismerni a jazz akkordokat. Zolitól megkaptam a nagybetűs életszemléletet, amikor tizennyolc évesen pályaválasztás előtt álltam és vacilláltam a polgári foglalkozás és a művészpálya között, azt mondta: „Van az úgy, hogy az ember nyomorog, de ha nyomorog, akkor abban nyomorogjon, amit szeret csinálni!” ...”szeret csinálni”... Engem ez annyira megérintett, hogy bárhogy is fordulhat az élet, ehhez mindig visszatérhetek. Jól döntöttem, hogy a művészpályát választottam. Minden egyes szegmense elvarázsol és nagy örömet ad. Szeretem
Hova jártál gimibe?
Hajdúböszörményben, a Bocskai István Gimnáziumba.
Szeretted?
Nem voltam az a tipikus gimnazista, aki úgy bandázott az osztálytársaival, mint a többiek. Én már akkor is a zeneiskolában bandáztam inkább. Összeraktunk egy zenekart, próbálhattunk ott akár este tízig, az igazgató még felszerelést is biztosított. Ezeket a fellépésekre is kölcsön adta. Ezt a támogató szemléletet aztán Kőbányán is megkaptam. Szóltunk Egonnak (Póka – a szerző), hogy este szeretnénk próbálni, mire ő: „Jól van, csibészek, gyertek!” És nyomtuk, akár este tizenegyig, ami lelkesített minket.
Szóval érettségi után Kőbányára jelentkeztél? Felvettek azonnal?
Igen. Volt egy kis dilemma, hogy ének vagy zongora szakra menjek, aztán a drága Esze Jenő, a maga egyedi stílusával vázolta: „Gyöngyvirágszálam! A nagyanyám is tud énekelni, de egy olyan nő, aki zongorázik meg énekel is .... !” Így zongora szak lett, de utólag becsatlakozott az énektanulás is. Korábban, még Debrecenben a kitűnő Tóth Ilona Csillától tanultam már énekelni és ő rengeteg zenével ismertetett meg, például általa fedeztem fel Lalah Hathawayt, aki számomra meghatározó zenei stílust hozott sokáig az életembe. Nagyon szerencsés vagyok, mert mindenhonnan jó impulzusok értek!
Mennyire volt meghatározó számodra a négy kőbányás év?
Az első három év nagyon sokat fejlesztett rajtam. Kaptam egy szürreális játszóteret, mert úgy tanultunk, hogy annak nem tanulás-érzete volt, hanem játszol, muzsikálsz, mesélnek neked zenetörténelemről, zenészekről, bandákról, muzsikusokról, közben ott sétálgatnak a legendák, akiknek a koncertjeire jársz és nem hiszed el, micsoda út áll esetleg előtted is. Egy mesesziget volt, a légkör pedig inspirált a gyakorlásra. Kőbánya nagyon sokat adott, de a negyedik évre talán kicsit ellaposodott nekem, vagy inkább a tudásszomjam volt az, ami nem hagyott nyugodni. Felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakára, felvettek oda is, talán a harmadik helyen, de csak az első kettőt támogatta az állam, én meg úgy éreztem, ha fizetni kell, akkor azt máshol teszem, ahol a zeneipar egy teljesen más szegmensét ismerhetem meg.
És akkor szembe jött velem egy video, ahol Donna McElroy, a Berklee College Of Music énektanára foglalkozott egy diákkal. Az az energiaszint, megközelítés, amit tőle láttam, annyira megfogott, hogy azonnal eldöntöttem: nekem a Berklee-re kell járnom! Felvételiznem kell, ezzel tudok továbbfejlődni.
Kőbánya után Boston?
Nem, mert közben két évig Japánba jártam zenélni, Nagasaki prefektúrában, Sasebo City mellett egy Huis Ten Bosch nevű témaparkba, aminek holland tematikája volt. Tulajdonképpen egy holland városban voltam Japánon belül, ami vicces, de a látogatók csak és kizárólag japán avagy más azsiai emberek voltak. Ott nagyon sokat tisztultam. Helyreraktam az önbizalmamat, mert észrevettem, milyen sokat tudok adni az embereknek a zenémmel. Rájöttem már nem ülnek ott a sorok között a tanáraim, hogy frusztrálva érezzem magam, a megfelelés kényszere miatt. Ez innentől kezdve már az enyém. Kész. Énekelek, zongorázom, itt vagyok Nektek.
Hogy kerültél oda?
A jazz tanszak hirdetőtábláján vette észre a felhívást Varga Nóri, aki egyébként a Ruby Harlem pozanosa. Lefotózta, elküldte nekem, jelentkeztem egy videóval és engem választottak. Nagyon sokat jelentett a japán kultúrával való megismerkedés, nyitottá tett az élet mélyebb megélésére és a pillanat megállítására. Örök célként lebeg előttem, hogy minél inkább a jelenben éljem meg a napokat, minél nyugodtabban.
Japánban nagyon fejlett a zenekultúra, a Kodály-módszer szerint oktatják az ének-zenét, szinte minden zenekar Japánban rögzít koncertlemezt és a hangszergyártásuk is bámulatos. Ebből te ott mit érzékeltél?
Nagyon képben vannak a magyar kultúrával, mikor meghallották, hogy magyar vagyok, azonnal mondták, hogy Bartók, Liszt, Hungarian Rhapsody, Budapesztó.
Ehhez képest milyen felületes részünkről, hogy az ázsiai embereket automatikusan kínainak gondoljuk, vagy épp teljesen hasonlónak látjuk, ami rám egyébként pont nem igaz, mert én inkább az európai embereket tévesztem össze. A közönség Japánban csodálatos volt, azóta is hozzájuk mérek mindenkit. Azt érzem, hogy amikor egy hihetetlenül munkaorientált japán ember úgy dönt, hogy kikapcsolódik, az nála tudatos döntés, akkor ő igazán kikapcsolódik. Mélyen megéli a pillanatot. Ezt a színpadról te magad is érzed, milyen az mikor egy embertömeg rád rezonál. Itthon akkor éltem át hasonlót, mikor a covidnak vége lett és az emberek már ki voltak éhezve a zenei élményekre. Volt akkor egy fél év, amikor harapni lehetett ezt a levegőben. Akkoriban hasonlított a magyar közönség leginkább a japánra, mert egyébként… nem annyira! A magyaroknál a koncertre járás inkább egy társadalmi esemény, ami szertintem valahogy úgy néz ki, hogy kb mindegy, mi szól a háttérben ... gyorsan elmegyek egy sörért. Szerencsémre én nem ezeken a rendezvényeken muzsikálok. Ilyenformán az én utam lehet, hogy kicsit göröngyösebb, de mélyebbek a sikerek, ahol az előadó nem csak eszköz a piázás közbeni tömeges kikapcsolódásra.
Japánban gyűjtötted össze a Berklee tandíját?
Két évig gyűjtöttem, mert 2013-ban vettek fel és 2015-ben utaztam ki. Kaptam ott egy fél ösztöndíjat, ami nem kevés pénz, de kellett mellé még jó néhány millió. Támogatói koncerteket szerveztem a szülővárosomban és Budapesten is. Gőz László nagyon sokat segített, rengeteg rendezvényre hívott muzsikálni a BMC-be. A Budapest Bárt is kiemelném, egy teljes éven át vittek magukkal fellépni. Arra, hogy ez a két év gyűjtögetés mennyire megterhelő volt lelkileg, akkor jöttem rá, amikor megvettem a repjegyet Bostonba és aznap éjszaka két év után először kialudtam magam. Ez szó szerint egy tanulópénz volt. Rájöttem, hogy így nem lehet akarni semmit. Ennyire görcsösen.
Mennyi időt töltöttél kint?
Egy szemesztert, de azt kimaxoltam: ének szak, zeneszerzés szak, külön még jazz zongora, két zenekari gyakorlat, hip-hop/R&B és gospel stílusokban, valamint kibuliztam, hogy Donna McElroyhoz járhassak énekórákra, pedig ő csak harmad és negyedéveseket tanított. Tudatosan közel, a Berklee környékére költöztem, még ha drágább is volt, mert tudtam nem maradhatok végig az anyagiak miatt. Folyamatosan bent voltam, éjszakai studió session-ökön vettem részt. És persze minden vasárnap a gospel templomokat jártam a környéken, hogy jobban megismerjem az afroamerikai alapokra épülő zenék spirituális, kultúrális hátterét is.
Amikor hazatértél, akkor alapítottad meg a Ruby Harlemet?
Igen. Abban biztos voltam, hogy nem megyek vissza a bárzenélés világába, mert az számomra többé nem jövőbe mutató, elaprózom a jó zenei gondolatokat. Előtte én heti négy-hat napokat muzsikáltam hotelekben és éttermekben kispénzekért, hogy gyűljön a nagy amerikai álomra. Mikor visszajöttem anyagilag teljesen lenullázva, hazaköltöztem a szüleimhez Hajdúböszörménybe és újrakezdtem az életemet, szerencsére amiben tudtak, mindenben segítettek. Meghúztam a nadrágszíjat és kialakítottam egy új koncepciót, új klientúrát. Néha feljöttem zenélni és barátoknál vagy airbnb-ben aludtam, majd másnap haza vidékre. Aztán egy ponton újra fel tudtam költözni Budapestre és az otthon megírt dalokat elkezdtem összerakni egy csoda bandával. Ezt a közösséget, a projektekkel járó próbákat, a kreatív dalszerzési folyamatokat Ruby Harlemnek neveztem el. Ezen a néven jelentek meg a dalaim.
Hogyan alakult és fejlődött a saját zenéd a Ruby Harlem projektben, ami te vagy?
Vannak zeneszerzők, akik egyfajta terápiás jelleggel akkor írnak, ha valami fájdalommal kell megküzdeniük. Ez inspirálja őket az alkotásra. Én fordítva működöm, ha nincsen helyén az életem, ha trauma ér, amivel foglalkoznom kell, akkor nem tudok alkotni. Elhallgatok. Nagyon szeretek jól lenni, nem szeretem, ha rossz a kedvem. Nem is szoktam szomorú lenni. Ritkán fordul elő, hogy történik valami és betérdelek tőle. Egy évben mondjuk van kb 3 napom, amikor magam alá esek, a többi háromszázhatvankettő meg boldog. Ha alkotok és valami szomorú történetet írok le, annak a vége is egy pici megoldás, nyitás, ami kioldja a feszültséget, amit a téma súlyossága rárak az emberre. Alapvetően vidámak a dalaim.
Könnyen írsz? Hogyan születnek a dalaid?
Nem írok sokat. Egy ideig azt hittem, hogy ez hiba. Aztán rájöttem, hogy koncentráltan dolgozó ember vagyok és amikor odateszem, akkor igazán odateszem magam. Úgy mondanám, inkább korszakaim vannak, amikor megírok jó néhány dalt. A folyamatot pedig úgy kell elképzelni, hogy leülök a zongorához és elkezdek játszani meg énekelni. Felveszek közben mindent és egy szabály van: bármi, ami eszembe jut, azt ki kell mondani, nem maradhat bent semmi gondolat, mert egy szótöredékből visszahallgatáskor jöhet egy új ötlet, amit majd továbbviszek... A vezérelv, amit követek írás közben: hogy legyek bátor!
Zavar, ha ilyenkor valaki a közeledben van a kutyádon kívül?
Nem feltétlenül. Egyedül is írok, de szívesen kollaborálok is. Persze nem mindenkivel megy könnyedén a zárkózottságom miatt. De mindig győz a profizmus és a zene iránti rajongás.
Mennyire muzikális a kutyusod, Hugó?
Tud énekelni, de csak egyetlen dalt. Amikor a Forró című slágeren dolgoztunk Heilig Tomival, a fúvós szekció részénél észrevettük, hogy elkezd vonyítani. Azóta is, ha meghallja ezt a dalt, bármilyen hangszerelésben, akár csak az instrut, akár csak a lead-et, énekel vele sőt, a kiállást is megjegyezte, ott ő is kiáll!
Csak a dallam születik meg elsőre, vagy azonnal megszólal a teljes hangszerelés benned?
Előfordul, igen. Ha azt érzem, hogy eléggé talpra állt a dal, gyorsan összerakom a kis hangstúdiómat és elkezdem feljátszani az ötleteket. Ilyenkor annyira pörgök, akkora a stenk, mintha kb. a színpadon lennék. Kétszáz a pulzusom és őrjöngök. Kb kifulladok mire végzek. Az alkotási folyamat igazi flow élmény, nagyon jó érzés!
Miért pont ezek a zenészek a társaid a Ruby Harlem projektben?
Időszakosan előfordul a tagok cserélődése és van, aki kezdetektől mellettem van. A koncepció mindig az, hogy emberileg tetsszünk egymásnak és legyen jó a hangulat. Mivel nagyon kritikus vagyok az nem is kérdés, hogy mindenki a maga hangszerének mestere illetve fontos nekem, hogy mennyi energiát tudnak alámpakolni a zenészek próba és koncert közben egyaránt. Volt akivel elváltak az útjaink, mert másképp dolgozunk a próbateremben, de tök szívesen elhívom azóta is koncertre helyettesként muzsikálni. Sok időmbe telt, amíg megértettem, hogyan működnek a zenészek Magyarországon.
Hogy érzed magad a magyar zenei közegben?
Nehéz kérdés. Nem biztos, hogy elég nyitott a személyiségem a kapcsolatépítésekhez és abban sem vagyok biztos, hogy túl sok embert be tudok fogadni. Nem követek sok artistot. Viszont kiválóan meg tudok teremteni magam körül egy kis buborékot, amiben élek. Akik beleférnek abba a munkamorálba, amivel dolgozom, azokkal együtt lógok és alkotok. Egyébként persze, mindenről van véleményem. Azt gondolom, hogy a zenei közízlés itthon szándékosan lent van tartva, avagy kevesen tesznek azért, hogy fejlődjön a szélesebb rétegek ízlése.
Szerintem rögtön az iskolai ének-zene oktatást is megvizsgálhatnánk…
Igen! Micsoda elvesztegetett idő, ki nem használt lehetőség az, hogy nyolc évnyi ének-zeneoktatás csak népdalokról és néhány műdalról szól? Úgy nőnek fel a generációk, hogy nincs elmagyarázva nekik egy Bille Eilish, vagy a Lady Gaga-jelenség. Nincsenek elmagyarázva, hogy az egyes harmóniák miért hatnak rád úgy, ahogy? Miért egyszerűbb meghallgatni a Nézését meg a járását vagy a Miley Cyrus-tól a Flowers-t? Az vajon miért hat könnyebben az agyadra? Azért mert az egy kadenciális szekvenciára épül, ami a legkényelmesebb a fülnek és miért nehezebb meghallgatni mondjuk egy Jamiroquai vagy egy Earth, Wind and Fire harmóniavezetést? Ezekről, ha csak fellebbentenék a fátylat a nyolc év alatt, akkor azt hiszem, olyan gyerekek jönnének ki az iskolapadból, akik más füllel hallgatnák a zenét. Sokkal több van a világban és a diákokban, mintsem, hogy csak arról beszélgessünk, hogy például a Négy évszakban az egyes évszakoknál mi jutott eszedbe hallgatáskor? Az kb. egy hónap anyaga, de nem nyolc évé. Én sem kaptam meg a Berklee-n mindent, mert nem négy évet, csak egy szemesztert jártam oda, viszont kaptam egy rálátást, egy ’mind set’-et, amivel suli nélkül is tovább tudtam fejlődni. Például Takács Nikolasnak írtam egy dalt és mindketten úgy éreztük szimfonikusokra kell meghangszerelni. Korábban soha nem csináltam ilyet, mitöbb nem is tanultam ezt. Berklee-s megközelítés: „Ha valamit nem tudsz, nézz utána!” Felkutattam mindent, hogy egyes hangszerek milyen regiszterekben szólalnak meg, a többi már ízlés kérdése. Ami mostanában a legjobban foglalkoztat, hogy folymatosan zenei producerré képezzem magam. Manapság mindent megtalálsz a neten, előttünk az egész világ. Szóval: nagyon jó lenne, ha olyan fiatal közönség kerülne ki az iskolapadokból, akik nyitottak, érdeklődőek és nem csak azt hallgatják, ami éppen szól valahol. Én hiszek a Z és Alfa generációkban, szerintem változni fog a helyzet.
A hangszerválasztásaid mennyire tudatosak?
Ismét meg kell említenem Heilig Tomi nevét, aki az első Ruby Harlem lemez zenei producere volt. Nekem mindig határozottak az elképzeléseim. Minden dalomat úgy mutattam meg neki, hogy előre küldtem egy pre-pruductiont, hogy kb. hogy szóljon, milyen hangulata, textúrája legyen, hol jöjjenek be és hogyan legyenek felrakva a vokálok stb. Majd Tomi javaslatai mindig ámulatba ejtettek, hogy az ötleteimet micsoda világokba tudja továbbvinni a stílusával, hangszíneivel. Nagyon szeretem a puha hangzású hangszereket, kezdő producerként is többnyire ebbe az irányba megyek el.
Márkahű vagy?
Nem fogod elhinni, mi a választásom fő szempontja: az, hogy a hangszerem könnyű legyen! A szállítás miatt. Addig cuccoltam a zongorámat, amíg összejött egy gerincsérv. Mára van egy hangkártyám, egy MacBookom és a világ legkönnyebb zongorája. Szép, esztétikus, fényes, piros. Elkezdtem basszusgitárt tanulni, mert az is egy nagyon közeli hangszer a szívemhez. Nagyon szeretek azon ötleteket feljátszani. Szájtrombitálok is. A Forró című dalba benne is hagytuk a fúvósok között elrejtve. Jól szólt! Az éneklésnek is van nagyon sok textúrája és rengeteg megközelítése, amivel sokféle dolgot ki lehet hozni.
Milyen mikrofonokat használsz?
Még kőbányás koromban egy Audio-Technika Artist Elite 6100-ast választottunk ki a hangomhoz. Ha nincsen Neumann KK205 vagy 204, akkor mindig az a legjobb választás a koncerteken. Otthon a felvételeimet egy Neumann TLM 103-al készítem, van egy Volt 1-es hangkártyám, nagyon szeretem ezt a Universal Audio által múlt évben kihozott hangkártyát, amitől egészen felbolydult a szakma. Iszonyatosan jól szól. Tartalmaz egy pre-ampet, ami direkt kölcsönöz egy vintage hangzást, imádom! Az egészet egy Audio-Technika ATH-M50x fejhallgatón hallgatom. Nagyon gondosan válogattam, melyik legyen a fülesem. Ebben szuperkényelmes nekem a sok magas, könnyedén éneklek fel benne. Ez a kis négyes nagyon jó eredményeket hoz az otthoni munkában.
Miért képezted ki magad nyáron producerré is?
Úgy jött, hogy sejtettem, hogy jó fülem van. A keveréseknél kiderült, sok mindent hallok. Amikor hangmérnökökkel dolgoztam észrevettem, hogy az észrevételeim tökre előre vitték a mixet. Kacérkodtam is a gondolattal, milyen jó lenne egyszer keverni! Tudatosan nem hoztam ki dalt a Roy-os megjelenés óta (Még ma este – a szerző). Egy év alatt sokat változik az ember. Visszanéztem az eddigi munkásságunkra és arra jutottam, hogy nem bántok meg senkit azzal, ha saját ízlésem szerint megpróbálok végigvinni egy gondolatmenetet. Ezért döntöttem úgy, hogy belevágok, producer leszek, képzem magam, és dobálom ki a dalokat. Sokáig csak az ötlet volt meg bennem, nem tudtam, képes vagyok-e erre. Furcsa érzés kicsit újra önbizalom-hiányosnak lenni. A színpadon, zeneszerzésben mindig van magabiztos vagyok, hiszen zongorázom, éneklek, a zene jön belőlem, az én vagyok. De itt még nincs kialakulva sem a hangom, sem az eszköztáram, hallok valamit belül, de még többezer munkaóra vár rám, hogy azt mondhassam kimaxoltam magam. De nem baj, addig is wabi-sabi. Tökéletesség a tökéletlenségben.
Mi volt az első produceri munkád?
A Tóth Verának írt és hangszerelt karácsonyi dalom. Ilyen szép a világ. Ott például bátorkodtam használni személyes kötődésből a saját pianínómat is. Ez az első dal, amit én írtam, hangszereltem és a dallal kapcsolatos összes végleges döntést én hoztam meg. Hatalmas felelősség. Nagyon remélem, hogy sokakhoz eljut, mert szép lélekből jön. Ahogy Vera énekel, az egy nem mindennapi forrás.
A produceri munkád mellett születnek új dalaid?
Pont ezért volt ez a nagy hallgatás, mert szerettem volna türelmes lenni saját magamhoz. Igazi kihívás nem túllelkesedni és tolni, tolni. Rengeteg csoda dal született, amiket 2-3 hetente jelentetek meg Ruby Harlem néven az online zeneáruházakban. Végre! Ezen kívül tavaly Petőfi-év volt és egy pályázati felhívás Petőfi-versmegzenésítésekre bíztatott. Jó kihívásnak gondoltam. 3 dal: az egyik az Egy gondolat bánt engemet lett, a második egy népies, a harmadik egy pop nóta. Ezt a három vonalat stílusgyakorlatként fogtam fel és egy őrületes utazás lett belőle. Március 15-én jelenik meg a trilógia utolsó dala. Közben tapasztalgatom a jelenlegi elérési trendeket, hogyan lehet a közönséghez eljutni. Nagyon megváltozott a zeneipar ilyen szempontból is. Ez is egyfajta tanulás. Elmúlt már annak az ideje, hogy kijövök egy videoklippel és várom, hogy megpörögjön. Most minden dalra úgy tekintek, mint egy lehetőségre, amivel eljutok egy újabb valakihez. És közben imádom a folyamatot, az egész nagyon tetszik!
Mi az, ami a zenén kívül feltölt téged?
A növények, a kert.Van egy kis teraszom, ahol a hetedik emeleten próbálok életben tartani különböző fajokat. Illetve minden évben alig várom a tavaszt és már jnuárban kigyűjtöm, milyen növényeket fogok a szüleim kertjébe ültetni. Imádom a természetet. Ehhez tartozik hozzá Hugó kutyám jelenléte is. Podcast-eket hallgatok, fontos számomra az egészséges életmód tematikája. Fontos a testedzés. Már két éve alkalmazom az időszakos böjtöt, ami kihívás és siker is egyben. Szeretem figyelni, ahogy reagál erre a testem. Soha nem éreztem, hogy annyira jó hely a testem, mint most. A fizikai jóllét nagyon sokban hozzájárul ahhoz, hogy szellemileg is jól legyek.
spotify/applemusic/tidal: ruby harlem
spotify/applemusic/tidal: szandra ivan
Rozsonits Tamás
2024. május 28. 09:02