Huszonnégy év huligánkodás
Gyermekkorától kezdve megveszekedett The Beatles rajongó, amely – akármilyen zenekarba is veti a Sors – saját szerzeményeiben is visszaköszön. A modern, dallamos, kemény alapú rockzene híve és művelője, gitárosként a beat íratlan szabályát tartja szem előtt: a stúdióban csak úgy, mint a koncerteken, a rövid, dallamos, de technikás szólókat helyezi előtérbe. Tóth Tibor a Hooligans alapító gitárosa megszakítás nélkül huszonnégy esztendőt húzott le idáig a zenekarral, s elmondása szerint ezen már nem is akar változtatni.
Az átlagos zenekedvelő két dolgot tudhat a Hooligans alapító gitárosáról: rajong a The Beatlesért és tetemes mennyiségű tetoválást visel. Kezdjük ez utóbbival: trendi okokból, vagy jó a lelkivilágodnak?
Nagyon megtetszett a Mötley Crüe együttesen a tetoválás – hozzáteszem, akkoriban ez nem igazán volt jellemző – és szerettünk volna kissé extrémebben kinézni. Aztán ez az egész tetkó-történet magával rántott. Azóta folyamatosan varratok, nem csupán én, de Endi, Zsoltika is, Csipa viszont megállt egy ideje.
Köztudott, hogy a The Beatles hatására kezdtél zenélni. Első formációd, az Elektromos Rock feltételezhetően nem beat muzsikával lépett színpadra. Miként jutottál el a mai modern rockzenéig, és milyen egyéb zenei hatások értek?
A Hard Days Night című film adta a löketet, méghozzá olyan erővel, hogy annak hatására lettem egyáltalán zenész, vagyis nyúltam a hangszerhez. Mégsem a The Beatlessel, vagy más külföldi előadó műsorával kezdtünk, hiszen annyira kezdők voltunk, hogy nem tudtuk leszedni a dalaikat. Ezért inkább a saját számokkal próbálkoztunk. Aztán belejöttünk, minél jobban megtanultunk zenélni, annál jobban tudtunk feldolgozásokat is előadni. Így az Elektromos Rock bandánkkal már elég sok feldolgozást játszottunk, Deep Purple-t, Ozzy Osbourne-t, Black Sabbathot, Kisst, AC/DC-t, szóval rock klasszikusokat.
Hogyan kezdődött?
Nyolc éves koromban Endivel kezdtük a zenekarosdit, ő Miskolcon, én Sátoraljaújhelyen születtem, együtt nőttünk fel Szerencsen. Csipa kicsit később csatlakozott be a bandába. A The Beatles szeretete – nemcsak engem, hanem azokat is, akikkel együtt játszottam – mindvégig elkísért, és ez a zenekarok dallamvilágában is jelentkezett. „Szerencsi Beatleseknek” is neveztek bennünket.
Honnan a zenei véna? Volt a családban zenész?
Nem, nem volt. Apukám szerint ezt örökölni kellett volna, mivel nem volt kitől, hülyeségnek tartotta, hogy a zenével foglalkozzam. Aztán bebizonyítottam neki, hogy nem így van, letettem az ORI-vizsgát, majd amikor látta, hogy valóban komolyra fordulnak a dolgok, teljes mellszélességgel mellém és a zenekar mellé állt.
Mikor ismerkedtél meg közelebbről a gitárral?
Rögtön ez a hangszer lett szimpatikus. Még nem volt sajátom, először Enditől kaptam kölcsön egyet. Aztán lett egy dobozos, orosz gyártmányú gitárom. Ferdén volt felhúrozva, emlékszem, az E6 mindig lecsúszott. Ez fél-elektromos típus volt, csak épp nem szólt az elektronikája. Mindenesetre, mint „kötelező” darabot a Füst a víz felettet már el tudtam pötyögni, majd a saját számok következtek. De játszottam rajta KFT-t, sőt Illés-nótákat is. Akkor, 1981-ben vetítették az A koncert című Illés- filmet, ami úgyszintén beindított.
A következő zenekarod a Ramses, Endi mellett immár Ördög Tibor „Csipával” is. Milyen zenét játszottatok 1986-ban, amikor az országban javában dúlt a mulatós?
Amellett azért tudtak működni rockzenekarok, igaz, a klasszikus hard-formációk ideje lejárt. Egyfelől keményedett a műfaj, akkor indult a Pokolgép, de a glam rock is ekkor kezdett zászlót bontani. Mi, a Ramses-szal éppen ez utóbbi vonalat választottuk, a Poison, a Kiss, Bon Jovi, vagy épp a Krokus dallamosabb világába utaztunk. Persze a női ruhás öltözéket, hozzá rúzst, a térdig érő, melírozott hajviseletet, és viselkedésformát is ehhez a muzsikához igazítottuk.
Aztán a Dance-szel kialakítottátok a „dirty rock” stílust, amellyel immár komoly sikereket tudhattatok magatokénak. Két album is megjelent, a csapat mégsem futhatta ki magát, miért?
Végigjártuk az összes tehetségkutató fesztivált, ami csak létezett, de Szerencsen nem igazán tudtunk érvényesülni. Ezt látva Endiék Pestre költöztek, kisvártatva én is csatlakoztam hozzájuk; egy-két éves kitérőt követően aztán beszálltunk az akkor már létező Dance zenekarba. Miután nem mi voltunk a dalok szerzői, a dirty rock stílus kialakítása sem hozzánk kötődik. Ott egyfajta „segédmunkások” voltunk, inkább amolyan próbának fogtuk fel. Aztán átalakuláskor, amikor az alapító tagok kiszálltak, ugyanezen a néven folytattuk; ám rá kellett jöjjünk, ez a muzsika nem annyira a mi világunk. A közönség nagy részét is a motorosok alkották. Próbáltunk néhány számot írni ebben a stílusban, de – mint említettem – a dirty rockot nem igazán éreztük magunkénak, így visszatértünk a Ramses-féle irányvonalhoz…
Hogy aztán két év szünet után létrehozzátok a Hooliganst, amelyről elmondható, és be is bizonyosodott, hogy ízig-vérig a saját gyereketek. Cserháti Pityi mesélte, hogy nagyra tartotta a csapatot, hiszen az ő házi stúdiójában rögzítettétek a zenekar első (demo) albumát, ugyanakkor azt javasolta, hogy határozottabban álljatok ki vagy a rock, vagy a könnyedebb stílus mellett.
A kettősség abból adódott, hogy mindig a változatosságra törekedtünk. A Hooligans zenéjében a Poison-hoz, vagy a Kiss-hez hasonlóan ott a harmóniadús dallamvilág, és persze a kemény ritmusok. Emellett úgy gondoltuk, hogy például az Iron Maiden egysíkúságát kerülve inkább a Robbie Williams, vagy a Red Hot Chili Peppers változatosságát tekintjük irányadónak. Ilyen módon szándékos volt részünkről, hogy a rock dallamosabb irányzatát kövessük; tehát nem tudom, hogy szegény Cserháti Pityi mire gondolt ezzel kapcsolatban.
Ha már a Red Hot Chili Pepperst említetted: miként tudtatok egyeztetni a főzenekarral, amikor Móricz Norbival a Mad Hotban is muzsikáltatok, Csipa pedig a Dance-ben is énekelt?
A Hooligans mellett mindenki próbálta fejleszteni magát, a párhuzamos projektek szerencsére nem ütötték egymást. Amikor épp nem volt bulink, a Hooligans-szünetekben vállaltuk a „mellékest”, de azon túlmenően, hogy tetszett, amit ott is csinálunk, legalább addig sem pihentünk. Ami a Mad Hot-ot illeti, akkoriban nagyon rákattantunk a Red Hot Chili Peppers-re, végigtanultuk az addigi öt, vagy hat nagylemezét, arra csináltunk egy repertoárt.
Visszatérve a Hooligans-re: milyen a csapatmunka házon belül?
A szövegírással hadilábon állunk, külsősökkel dolgozunk. A témaválasztás is az ő dolguk, ők javasolják azt, ami érdekes lehet számunkra. A zene és a hangszerelés mindig az én feladatom volt, egy barátommal, Zolikával nagyon régóta közösen csináljuk. Visszatérve a szövegre, a zene miatt gyorsan kell elkészüljön, a Szenzáció című lemezünk például mindennel együtt három hét alatt lett készen. Ezen erősek a szövegek, de néhány albumon sajnos kénytelenek voltunk töltelék versekkel megelégedni. Pedig sokkal jobbak is lehettek volna. Igaz, korábban – a nemzetközi példákat alapul véve – nem is fordítottunk erre akkora figyelmet, de rá kellett jöjjünk, nálunk, Magyarországon nagyon fontos, hogy miről szólnak a dalok.
Az első szövegeinket P.G. Marot (Marót Péter Géza), a régi basszusgitárosunk írta, aki már nincs velünk. És nagyon jókat írt. Az első lemez versei egyértelműen hozzá kötődnek, a másodiknál már külsőst hívtunk, ez nem is volt olyan erős, de a Szenzáció albumnál már profi szövegírókkal dolgoztunk: Valla Attila, Orbán Tamás, Várszegi Ákos.
Milyen összetételű a közönség és mennyire tartjátok fontosnak a velük való kapcsolattartást?
Talán a változatos repertoárnak is köszönhetően egy viszonylag széles réteget sikerült megszólítani. Elmondhatom, hogy a gyerektől a nyolcvanéves nagymamáig terjed a skála, akik a mai napig ott vannak a koncertjeinken. Hasonlóan a többi patinás bandához, természetesen nálunk is kialakult az a keménymag, amely már a beállásnál is megelőz bennünket: sokszor előttünk érkeznek, és a bejáratnál várakoznak, csak, hogy elől jó helyük legyen. Majd miután vége a bulinak utolsóként távoznak, hogy másnap egy új helyszínen megint csak elsők legyenek. Amikor Erdélyben turnéztunk, képesek voltak tizennyolc órát utazni a zenekarért. De ott voltak Londonban, és Írországban is. Ők a „Hooligans első sor” – így nevezték el saját magukat.
Régebben működött a Hooligans-tábor is: előbb Hangyássy László Hangya segített bennünket, aztán a Junkies-zal és más bandákkal együtt a Sing-Sing táborban is vendégeskedtünk. Ezen felbuzdulva hoztuk létre a saját, önálló táborunkat, méghozzá Görögországban, illetve Horvátországban. Annak ellenére, vagy talán éppen ezért, bejött nekünk, sokan kiutaztak hozzánk.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy tizenhat album közül tíz arany-, platina-, illetve kétszeres és háromszoros platinaminősítéssel büszkélkedhet. Mi a titka ennek a szép sikerszériának?
Hogy azt csinálod, amit szeretsz. Hogy nem akarunk mindenáron megfelelni, szívből muzsikálunk, és abban a stílusban, amit mindannyian szeretünk. És ez lejön a színpadról, a közönség pedig érzékeli és látja. Minden zenekar elsődleges célja, hogy slágert írjon, ám ez önmagában nem elég. Megírhatja a Sing-Sing, vagy akár az Edda stílusában, de nem biztos, hogy sikere lesz, mert az nem az ő terepe. És a közönség azonnal megérzi, hogy mi van mögötte, hogy ez csupán öncélú sikerhajhászás. Mondjuk ki: pénzkereset. Ezzel szemben csakis az őszinte produkcióval lehet valódi sikereket elérni, mert az embereket nem lehet becsapni. Ha lejön a színpadról, hogy boldogan játszol, és nem a profit kedvéért csinálod, az találkozik a közönség szeretetével.
Épp a tizenötödik jubileumi koncertre készülődtetek, amikor Sipos Tibor „Cápa” hirtelen elhunyt. Személyében profi menedzsert veszítettek. Miként tudtátok feloldani ezt a traumát?
Cápa olyan dolgokban segítette a zenekart, amelyeket magunktól sohasem tudtunk volna elérni. Tapasztalt, kemény ember volt, aki nélkül ma nem tartanánk ott, ahol tartunk. Ő volt az első menedzserünk, aki nem csapta be, hanem felfelé vitte a zenekart. Halála nagyon megrendített bennünket, ráadásul a legrosszabbkor jött. Annyiban szerencsések voltunk, hogy mellette dolgozott Maszler László, akinek sikerült átvennie a feladatokat, így nem a nulláról indultunk. A mai napig is ő viszi az ügyeinket.
Ami a jubileumi koncertet illeti, Cápa rengeteget dolgozott vele, a műsor kilencven százalékát már összerakta, amikor csaknem egy hónappal előtte bekövetkezett a tragédia. Ilyen módon nem volt egyszerű az új menedzsernek bekapcsolódni és befejezni a munkát, ám szerencsére ez nem érződött az előadás minőségén. Aznap este neki, vagyis Cápának játszottunk…
És most lassan a negyedszázados jubileum előtt álltok, ami azt is jelenti, hogy a közönség akár ki is cserélődhet (erre számos példa akadt a rock- és egyéb zenei történelemben). Meg lehet-e célozni egy újabb, fiatalabb generációt, amely feltehetően zenei fordulattal is járhat, vagy maradtok az eredeti koncepciónál?
Érdekes kérdés, mert épp most határoztuk el, hogy kicsit keményítünk a hangzáson, mondhatni, visszatértünk a gyökerekhez. És való igaz, huszonnégy éve alatt könnyen elkopik minden, muszáj váltani. Ennek jegyében készül tehát vadonatúj albumunk is, amelynek címe: Zártosztály. Amikor elkészültünk a borítófotózással derült ki, hogy létezik egy azonos nevű zenekar. Amúgy az zenekarnév, a miénk lemezcím, amely a mondanivalót tükrözi. Durvább lett a hangzás, a szövegek, lehangoltuk a gitárjainkat is; az egész albumot az eddigiektől eltérően inkább a hangszer centrikusabb zene jellemzi. Egy kicsit az általános, mai világot tükrözi.
A váltás mellett szólt, hogy kimerítettük a csajozás, a bulizás témakörét, a párkapcsolati kérdéseket, s azt kértük a szövegíróktól, hogy ne ezekről írjanak. A régi szövegírók mellett egy új is bekapcsolódik a munkába, az ő nevét egyelőre nem árulhatom el. Úgy gondolom, ez lesz az elmúlt huszonnégy esztendő legerősebb mondanivalójú albuma. De nem csupán a szövegekre, magára a zeneanyagra is büszkék vagyunk, jövő februárra-márciusra szeretnénk kihozni.
Miképpen arra is büszkék vagyunk, hogy jövőre lesz huszonöt esztendeje annak, hogy folyamatosan, megszakítás nélkül, minimális tagcserével együtt vagyunk. Amit nem sokan mondhatnak el magukról.
Említetted, hogy a készülő új album hangszer centrikusabb lesz. A koncerteken mennyi szerephez jut a gitár, illetve mennyire tudsz/akarsz ebben a témában kibontakozni?
Korábban „kötelező” volt számomra a tizenöt perces gitárszóló, majd átgondoltam, és rájöttem, hogy ne a hangszerszóló határozza meg a szám minőségét. Ne attól legyen jó a szám, hogy hosszan tekerek a közepén! Sokkal fontosabb, hogy egyben legyen, megszólaljon, amihez elég egy rövidebb, de hatásos szóló. A koncerteken kissé jobban kibontakozom, de a számot ott sem verném szét egy hosszú erőltetett rázással. Elég megcsillogtatni, ízelítőt adni belőle, ennyit a közönség türelme is elbír anélkül, hogy szétunná magát.
Melyik technika híve vagy: a The Beatlest feltételezve a vintage, vagy a Hooligans modern rockzenéje alapján inkább a new schoolt preferálod?
Ahogy említettem, nem szeretem az öncélú gitárszólókat. Szeretem viszont a dallamos, rövidebb, de velős és technikás szólókat. Riff centrikus vagyok, kedvelem, ha a szám alatt jó gitártémák mennek. Példának hoznám az Extreme-et, ahol Nuno Bettencourt olyan változatos, főképp díszítő jellegű dolgokat játszik, amelyektől az egész szám azonnal életre kel. Szemben Blackmore-ral, aki a riff után a verzében és a refrénben csupán kísér, és csak a középrész szólójában bontakozik ki.
A mai new school-os gyerekek nagyon ügyesek, szeretem hallgatni őket, de a technika mellett azért kellene, hogy tudjanak saját számokat is írni. Legalább olyan szintűekre gondolok, amelyeket gond nélkül leszednek. Sokan azzal vádolják őket, hogy érzelem nélküliek: szerintem ez a későbbiekben majd kialakul bennük, húsz évesen még nem várható el tőlük. Nem szabad becsmérelni őket, hiszen akik ilyen sebességgel tudnak gitározni, azok eleve tehetségesek. Legtöbbjük a Kőbányai Zenei Stúdióból kerül ki, amely kivívta a szakma elismerését.
Az arpeggio-, illetve a tapping technikát főképp a kezdetekben alkalmaztam, aztán, ahogy beszéltünk is róla, inkább magára a számra és a dallamosságra helyeztem a hangsúlyt. Megint csak a The Beatlest tudom példának hozni: az tetszett meg benne, hogy rövid, dallamos, de azért markáns szólókat építettek be a számaikba. George, vagy John, nem többet, csakis annyit játszott, amennyit a dal megkívánt.
Milyen gitárt, illetve felszerelést használsz?
Sok hangszert kipróbáltam, végül a Paul Reed Smith mellett döntöttem. A rockos nótákat főképp ezzel a típussal játszom, a vintage- és a lágyabb hangzáshoz inkább Gretsch-cset használok. A klasszikus rock and roll-hangzást ugyanis legjobban ezzel a nagytestű hangszerrel lehet elérni, George is ezzel dolgozott. A gyűjteményem nagy része úgyszintén e két márkából áll: a Gretsch-ből három darabom van, de több PRS is megtalálható otthon. Váradi Petivel éppen most csináltatok egy Les Paul Gibson formájú gitárt, Fender menzúrával, két oktávval; az új számok felvételéhez beszereztem egy Les Paul Gibsont, a most készülő hangszernek is ehhez hasonló hangzása lesz. A fehér korszakom már lecsengett, az összes gitárom fekete színű.
Mindehhez EVH-EL 34-es fullcsöves erősítőt használok, a hozzávaló 100 W-os ládával. Harminc éven keresztül Marshall-os voltam, ebből is a JMP-1-es típusom volt, nemrég váltottam az előbbire. Az új lemezt már az EVH-val rögzítettem.
Régen nagyon pedálos voltam, legalább harminc darab bekötésem volt. Most az egész sort kiváltottam egy Fractal Audio AXE-FX effekttel, így csökkentettem a hibalehetőségeket is. A Gretsch-hez grung-os kiemelőt használok, így a wah-pedállal és a Line 6-szel együtt összesen ezzel a négy pedállal kell csak bajlódni.
Sikerült kialakítanod az egyéni, rád jellemző soundot?
Folyamatosan kísérletezem, próbálgatom. A legutóbbi beszerzésekkel közelebb állok ahhoz, hogy abszolút meg legyek elégedve a hangzással. Eddig a Palmert, most a Torpedo Live mikrofon szimulátort használom, ami a hagyományos mikrofonnál sokkal megbízhatóbb. A Torpedoval nagyon meg vagyok elégedve.
A Hooligans mellett van-e valami egyéni gitáros törekvésed?
A Hooligans dalaiban, annak tökéletesítésében gondolkodom. Azon belül főképp a szövegekben szeretnék áttörést elérni. Az új lemezben azért is bízom, mert ez a vágyam most beteljesedni látszik. Nincs semmilyen egyéni törekvésem, a Hooligans maximálisan be- és kitölti az életemet.
Hegedűs István
2020. november 19. 14:01