Hit, szeretet, művészet – lovakkal és anélkül
Páratlan pályafutás az övé. Zenésznek készül, majd beszippantja a Rockszínház, onnan már tényleg csak egy ugrás a musical és a színházi élet. Közben beteljesedik a nagy szerelem, amely négyéves kora óta kísérti: a lovaglás. Ez utóbbi kettő alkalmanként összeolvad a lovas színházban, ám élete igazi nagy alakításait mégiscsak a Sztárcsinálóknak, a Jézus Krisztus szupersztárnak, a Nyomorultaknak, valamint az utóbbi esztendőkben kiváltképp történelmi tárgyú musicaleknek, rockoperáknak köszönheti. Mindemellett önálló estjein fellép nagyobbik lányával, Lénával, de nem hanyagolja el zenekarait sem. Sasvári Sándor „Sasival” – számos hivatalos elismerése mellett – EMeRTon-díjjal, valamint A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett színész-zenésszel beszélgettünk.
Hogy fér meg benned a színész-zenész-lovas tevékenység szentháromsága?
Nagyon jól! Elhatároztam, mindhármat olyan magas szintre emelem, amennyire csak tudom. E tevékenységek határozták meg életpályámat, amely a zenéléssel és a lovaglással kezdődött.
A Mester utcában nőttem föl, abban a korszakban – talán négy éves lehettem –, amikor az utakat még lovas kocsik járták. Szüleim, látva érdeklődésemet, igyekeztek hozzásegíteni, hogy megsimogathassam őket, vagy felülhessek a hátukra. Nővéremék lejártak a Nemzeti Lovardába, hatéves korom táján már én is velük mehettem; kaptam egy bérletet és elkezdtem lovagolni. A lovak – kisugárzásukkal, méretükkel, illatukkal és úgy egyáltalán az egész lényükkel – már akkor óriási hatást gyakoroltak rám.
Emellett hogyan jött a zene az életedbe? Milyen hatások értek?
A lovaglással egyidejűleg történt, hogy leakasztottam a falról a nővéremék ajándékba kapott gitárját, és autodidakta módon megtanultam rajta játszani. Ők az akkori magyar, illetve külföldi slágereket énekelték, én pedig kísértem őket. Főképpen The Beatleseket, Cliff Richardokat. Otthon legtöbbször dzsesszt, illetve dzsessz rockot hallgattunk, leginkább Chicagót, Blood Sweat and Tearst, Chick Coreát, a rockosok közül pedig Santanát, illetve Deep Purple-t.
Szüleim a lovaglás mellett zenei általános iskolába írattak, ahol hangszert kellett választani. Miután hármas társbérletben laktunk, zongoratartásra nem volt lehetőség, így maradt a gitár, klasszikus szakon. Nyolc éven keresztül. Az említett hangszert szüleim később nylon húrosra cserélték, ám az is lehet, hogy csak áthúrozták.
Milyen szintig jutottál a zenei tanulmányokban?
Tanultam szolfézst, zeneelméletet, aztán tinédzser koromban jöttek az énekórák. Szendrő Mária tanított, aki édesanyámat, a nővéreméket és még sok mindenkit a szakmából.
Kortársaidhoz hasonlóan, gondolom, te sem maradtál ki a zenekarosdiból.
Nem. Az igazi hőskorszakban, az általános iskolában alakítottam az elsőt. Felszerelés híján a pickuppal felszerelt akusztikus gitárt rákötöttük a Pacsirta rádióra, ez volt az erősítő. A dobos különböző méretű lábosokon dobolt, saját szerzemények helyett megzenésített versekből állt a repertoár. Az első saját számaimat tízévesen kezdetem írni, a nővérem pedig a szövegeket hozzá; úgy érzem, ezek ma is megállják a helyüket, arra gondoltam, érdemes lenne meghangszereltetni. Az iskolában már előadtuk ezeket a dalokat, sőt később, legnagyobb meglepetésemre, a honvédségnél egy őrmester kezdte el játszani egy meghallgatás alkalmával. Érdekes módon ő is hallotta valakitől, megtanulta, így szájhagyomány útján terjedt.
Az első bandámnak talán még neve sem volt, aztán jöttek sorban a többiek. A mai napig három-négy formációt is fenntartok.
Kevesen tudják, hogy Cserháti Zsuzsa kísérőzenekarában is basszusgitároztál.
Sógorom, Kocsis Csaba Liliom Károllyal műsorszervezőként és dobosként dolgozott, járták az országot. Később basszusgitárosként bekerültem a triójukba, ahol, vokáloztam is; első turnénkat Máté Péterrel, az ő kísérőzenekaraként csináltuk. Igazi hakni-korszak volt, előfordult, hogy napi négy-hat előadás is lement. Ez volt a Titanic együttes, amellyel Máté Péter után az összes létező sztárénekest kísértük. Köztük Cserháti Zsuzsit is.
Egyik előadásunkra eljött Bakacsi Béla, aki épp a friss, első önálló, szólólemezes Zoránnak szervezett háromtagú kísérőzenekart a turnéjához. A zongorista – Gallusz György, aki a dzsessz kiválósága – és a dobos – a néhai Bakó Sziszi mellé – épp basszusgitárost keresett. Elvállaltam. Ettől függetlenül a sógoromék zenekarával is felléptem néha, de a Jokers együttesben is megfordultam; sokféle formációban basszusgitároztam, köztük a sajátomban is.
Gallusz látott bennem fantáziát, úgy gondolta, a dzsesszben is együtt tudunk működni. Javában készültünk a Debreceni Jazzfesztiválra, aztán váratlanul disszidált. Nem lettem azonban hűtlen a műfajhoz, a későbbiekben különböző formációkkal játszottam dzsesszt.
Hogyan történt az akusztikusról basszusra váltás?
Nem közvetlenül, hiszen az akusztikus után a szólógitár következett. Egy Color nevezetű formációban – nem azonos a debreceni Colorral! – ahol szólógitárosként játszottam, a basszusgitáros nem ütötte meg azt a mércét, amely elvárható lett volna. A többiek beleegyezésével, és egy kölcsönhangszerrel inkább átképeztem magam, amelyben a Jokers együttes basszerosa segített nekem. Azóta ez lett a kedvenc hangszerem.
A Rockszínház és a Sztárcsinálók Juvenalisa, mint első szerep 1982-ben, egy életre meghatározta a sorsod. Mi a története?
Kicsit messzebbről kezdeném. 1980-ban épp a Jokers együttesből vonultam be katonának, ez kissé megtörte az épp kibontakozó zenész pályámat. Szerencsémre azonban Tatán egy zenész alakulathoz kerültem, ám három hónap múltán, nővérem disszidálása okán, büntetésből a szabadszállási lövész dandárhoz vezényeltek. Kisebb-nagyobb viszontagságok után megállapodtam egy ellátó alakulatnál, ahol már zenekart szervezhettem. Az a Stone becenevű srác volt az énekesünk (mellette én is énekeltem), aki egyébként az egyik televíziós tehetségkutató versenyen tűnt fel, és sajnos már nincs közöttünk.
Az utolsó hat hónapot már a Központi Művészegyüttesben töltöttem, ahol a bariton szólamba kerültem. Itt keresett meg Kerényi Miklós Gábor főrendező és Mészöly Gábor dramaturg, hogy gitározzam és énekeljek az Aranysörényű fellegek című műsor összeállításban. Innen datálódik szólóénekes karrierem. Népes kórus és sokfős szimfonikus zenekar kíséretében egy szál gitárral énekeltem. Kövesdi István gyönyörű dalokat írt nekem, Oláh Ali (ő szintén végleg távozott közülünk) pedig meghangszerelte. Ez is előrelépés volt az életemben.
Leszerelésem után felkerestem Gábor Ilát, akivel tizenöt-tizenhat éves korom óta együtt jártuk az építő- és a KISZ-táborokat. Éppen új darabot próbáltunk, amikor összefutottunk Csuha Lajos „Csucsuval” – aki már részt vett a Sztárcsinálók és az Evita bemutatójában, amúgy a Rockszínház alapítója volt – és Ila beajánlott neki. Lajos viszont Várkonyi Matyinak szólt, aki meghallgatott, és felvett az akkor alakuló Rockszínház tagjai közé. †Miklós Tibi a balettosokkal megnézte a mozgáskultúrámat, majd elhívott a Sztárcsinálók lemezfelvételére vokálozni.
Március 21-én a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében beugrottam Szakácsi Sanyi helyére, énekeltem az Evitából Che (†Che Guievara: orvos, politikus, marxista „forradalmár”, gerillavezér, kubai miniszter. – H.I.) dalát, valamint Juvenalist a Sztárcsinálókból, de énekeltem a Hairből is. Onnantól kezdve állandó társulati tag lettem, megkaptam Juvenalis szerepét, amelytől színészi pályafutásomat számítom.
A nyolcvanas években – többek között – két nagy rockopera/musical alakításodról beszélhetünk: a Szupersztárból Jézust, valamint a Nyomorultakból Mariust játszottad. Milyen emlékek fűznek ezekhez? Különös tekintettel a Jézusra, amely személyiségformáló szerepet is jelentett számodra…
Hitem és magyarságtudatom sosem volt titok, a kilencvenes években pedig már nyíltabban beszélhettünk róla. Amikor 1986-ban Jézust alakíthattam, onnantól kezdve összekötötték velem ezt a szerepet. Hatalmas felelősséget rótt rám, amit szívesen vállaltam, ugyanakkor nagy lehetőséget is jelentett. A szerep nem csupán az én hitemet mélyítette el – konkrét visszajelzések alapján – sokak életét befolyásoltam. Tizenegy éven keresztül tartott, később (és újabban ismét) a Madách Színház is műsorra tűzte; tehát összességében harminchét esztendeje kíséri az életemet.
Mária evangéliumában ugyancsak Jézus szerepét bízták rám, épp most mutattuk be Zalaegerszegen – elképesztő sikerrel. Állva tapsoltak az emberek. Mindezek alapján kijelenthető, hogy a hitet, szeretet közvetítő művekre valósággal ki van éhezve a közönség és igényli azt.
Nyomorultak: miként jutottál el Vikidál Gyula után Jean Valjeanig?
Külföldi felkérés alapján osztották rám Jean Valjean szerepét. Szabó István filmrendezővel Kecskeméten forgattunk, †Bubik István, Kertész Marcella, Makrai Pali társaságában. A szünetben Szilágyi István hívott fel telefonon azzal, hogy A Nyomorultak egyik neves szerzője szeretné, ha részt vennék Stuttgartban egy meghallgatáson. Claude-Michel Schönberg ugyanis látott korábban a Miss Saigon című musicalben, amelyben Johnt alakítottam. Ez alapján úgy gondolta, Christ is el tudnám játszani. Amit viszont épp a forgatás miatt nem vállalhattam el, Csengery Attilát (aki eleve Christ alakította a darabban) ajánlottam magam helyett.
Schönberg azonban Attila mellett hozzám is ragaszkodott, végül együtt utaztunk Stuttgartba. Ő megkapta Chris szerepét, engem pedig egy Claus Wilheim nevű szőke, szemüveges német úriember átvitt egy másik szobába. Leült a zongorához, elém tette Jean Valjean kottáját (akkora már túl voltam a háromszázadik Marius előadáson, de természetesen Valjean szerepe sem okozott gondot Vikidál Gyuszi után), amit választásom szerint angolul énekelhettem.
Egy hét múlva Simon Edittől, a Rockszínház művészeti vezetőjétől telefonon jött a hír, hogy a Múzeum utcai Kossuth klubban Schönbergék és Wilheimék előtt énekeljem Jean Valjeant – ezúttal németül és kotta nélkül. A harmadik meghallgatás már Duisburgban, épp az előadás számára épített modern csarnok próbatermében történt két dallal, Makrai Pali, Miller Zoli, Koós Réka, Tunyogi Bernadett és Tombor Zoli társaságában.
A duisburgi bemutató előtt a negyedik és egyben utolsó meghallgatásra immár Londonban került sor 1997-ben, méghozzá Cameron Macintosh brit színházi producer és színháztulajdonos előtt. Ő már ismert engem a ’86-os Jézus Krisztus szupersztárból, valamint az egy évvel későbbi Nyomorultak, majd a Miss Saigon 1994-es bemutatójáról. Ott is elénekeltem a két dalt németül, végül enyém lett a szerep; Jean Valjeant Duisburgban heti hat alkalommal (!) kellett énekelnem.
Bevált Macintosh jóslata, amit a Nyomorultak londoni bemutatóján dedikációként írt az ott vásárolt lemezemre, természetesen angolul: „Maradj nyugton addig, amíg elég idős leszel ahhoz, hogy eljátszhasd Jean Valjean szerepét”. Amikor évekkel később megmutattam neki a lemezt, körbevitte a stábnak azzal, hogy „már tíz éve megmondtam, Sasi el fogja játszani Jean Valjeant”.
Hazatérve, a Rockszínházban bejelentettem, hogy augusztustól nem vagyok, onnantól kezdve a feleségemmel kiköltöztünk Duisburgba. Egy év után szerződéshosszabbítással sikerült két lovamat – egy csődört és egy kancát – is kivinni. Két boldog évet töltöttünk kinn, eközben megszületett Léna lányom is. Háromszázszor játszottam Valjean szerepét, majd itthon Szirtes Tamás is a Madách Színház műsorára tűzte. Ott körülbelül ötven, ezen kívül Győrben és Miskolcon is jó néhány előadást megélt.
Felsorolni is sok, hogy eddigi pályafutásod során hány darabban tűnt fel a neved. Az utóbbi években megszaporodtak a történelmünkhöz kötődő szerepeid, mint Dobó István, Nagy Lajos, Zrínyi Miklós, Hunyadi János, vagy Mátyás király. Mondhatjuk, hogy értékrendi kötődés okán?
Igazából a rendezők döntik el, hogy valamely színész melyik, illetve milyen szerepre alkalmas. Úgy látszik, látnak bennem valamit, amely alapján úgy gondolják, hogy képes vagyok megformálni és átadni a közönségnek a történelmi hősök, személyek figuráját. Egymás után érkeztek a felkérések: 2009-ben a Zrínyi1566, amely minden évben színpadra kerül Szigetváron, és még ugyanebben az esztendőben Várkonyi Matyi darabja, az Egri csillagok Győrben.
De a hősszerelmes alakja sem áll messze tőlem, amelyet Kocsák Tibi írt rám: az Anna Kareninából előbb Vronszkijt, később Karenin szerepét. A zeneszerzők és a rendezők által úgy látszik megtaláltak a történelmi hősök, illetve hősszerelmes karakterére.
A színészet illetve a lovaglás egy nagyjából tizenöt esztendeje létező, tehát viszonylag új művészeti ágban kapcsolódott össze. Esetedben adja magát, hogy két, főtevékenységeddel szerzett tapasztalataidat ennek a teátrumnak a „terepén” hasznosítsd. A Komáromi Lovas Színházra, vagy újabb nevén a Nemzeti Lovas Színházra gondolok. Van velük kapcsolatod?
Németországból 2000-ben jöttem haza, a Rockszínház már három évvel korábban megszűnt, év végéig, a Nyomorultak bemutatójáig nem volt munkám. Egy kisbéri könyvbemutatón találkoztam egy úriemberrel, Márkos Attilával, aki elvitt a lovardájába azzal, hogy ott szeretne valami olyasmit csinálni, ami a lovakkal és a színházzal kapcsolatos. Ekkor jött részemről az ötlet, hogy lovas színház keretében, lóhátról énekelve lehetne darabokat előadni. Összeszedtem a stábot, kiválasztottuk a darabot, Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regényének változatát. Ezt adta volna elő az Első Magyar Lovas Színház, amelyre Kft-t is alakítottunk. Felkértem Miklós Tibit a szövegkönyv megírására, Zakar Istvánt pedig a zene komponálására. Sipos István volt a rendező, Pintér Tibor „Tenya”, Szakácsi Sándor és Bubik István, Papadimitru Athina, Tóth Renáta is kapott volna benne szerepet. Miközben elkezdődtek a próbák, igyekeztünk támogatói pénzekhez jutni, de nem jártunk sikerrel.
Két hónappal a bemutató előtt, amikorra szinte minden készen állt, összehívtam egy ülést, ahol bejelentettem, forráshiány miatt nem vállalom tovább, feloszlatom a társulatot. Aztán egy évre rá a lovas magazinban, teljes oldalas hirdetésben találkozom az Első Magyar Lovas Színház Háry János bemutatójával. Ahhoz képest, hogy a Kft-t én alapítottam, nem tudtam róla, hogy ilyen módon a nevemben, de nélkülem mégiscsak létre hozták a lovas színházat.
Közben mindössze két alkalommal találkoztunk: amikor Márkos Attila Komáromba hívott a lovardájába, ahol Pintér Tenya és én lóhátról énekeltünk részletet valamilyen történelmi témájú darabból. A másik találkozó ugyanott történt, ahol DVD-re vettek egy velem készített riportot, mégpedig a lovas színház történetéről. Ilyen módon minden információ a rendelkezésükre állt.
Visszatérve a hirdetéshez: felhívtam az ott megadott telefonszámot, amelyet Márkos Attila vett fel. Azon túlmenően, hogy gratuláltam a megvalósításhoz, kértem, hogy ne használják a saját ötletem alapján megvalósított lovas színház nevét, amely ráadásul megegyezik az általam alapított Kft-jével. Nem mutatkozott együttműködőnek, aztán ügyvédi felszólításra mégiscsak névváltoztatásra kényszerültek: így lettek Komáromi Magyar Lovas Színház. Utóbb Tenya és Márkos Attila is külön váltak, előbbinek sikerült elérni, hogy a vállalkozás Nemzeti Lovas Színház néven működjön tovább.
A történet lezárása, hogy Tenya, elismerve alapítói erőfeszítéseimet 2015-ben meghívott a Gladiátor című, készülő lovas színházi rockoperába, ahol Diokletiánus császárt alakítottam az Arénában. Két előadást élt meg a darab, saját lovammal szerepeltem benne, élőben, lóhátról énekeltem. Ugyanezt Mórahalmon is bemutattuk egy-két alkalommal, többet nem vállaltam. Tenyával így rendeződtek a dolgok, jóban vagyunk. Szeretjük, tiszteljük egymást: ő csinálja a lovas színházat, én pedig a saját fellépéseimet a lányommal együtt. Minap megkeresett, hogy meghívjon a tízéves lovas színház ünnepi gálájára, amit természetesen elfogadtam. A másik projektünkről is beszélgettünk, miszerint Moravecz Leventével és a Nemzeti Lovas Színházzal közösen összehoznánk a Láthatatlan emberből készült Attila Hun király című rockoperát, amelyet – felkérésemre – Zakar István és Miklós Tibi alkotott. Egyelőre nem jutottunk előbbre, remélem, valamikor sikerül tető alá hoznunk. Monumentális darabról beszélünk, ötven-hatvan lovas színésszel, íjászokkal: komoly anyagi ráfordítást igénylő előadást tervezünk, amelyet nem érdemes és nem is szabad elaprózni.
Technikai kérdés: miképpen lehetséges egyeztetni, vagy épp függetleníteni a lóháton történő éneklést, mozgást?
Nekem nagyon egyszerűen: jól kell tudni lovagolni, jól kell tudni énekelni és vigyázni kell a levegő beosztására. Ez utóbbi különösképp fontos: nem a mondat közepén, hanem a végén kell venni, hogy a lihegés ne legyen hallható a mikrofonba.
Mikor és hogyan jött az életedbe a Színész Öttusa Válogatott?
Bubik István barátom találta ki. Léteztek olyan öttusa versenyek, amelyben a már nem aktív sportolókból álló versenyzők álltak össze, mégpedig újabb kori polgári foglalkozásuk szerint tematizálva. Ilyen módon öt-hat-hétféle csapat csapat állt rajtvonalhoz. Bubik István jó kapcsolatot ápolt a Martinek János, Fábián László és Mizsér Attila alkotta hármassal, akik köztudottan olimpiai- és világbajnok öttusázók voltak. Hogy úgy mondjam, mi „doboltuk” be őket a világbajnoki címbe; komoly invenciót jelentett számukra, hogy Bubikkal hárman-négyen ritmikus dobolással segítettük futásteljesítményüket.
István találta ki, hogy Téri Sanyival és velem csináljunk színész válogatottat. Fábiánnal és Mizsérrel évtizedeken keresztül jártunk edzésekre, a vívóruhámat és a felszerelést Martinek Jánostól kaptam. Az úszóedzést a Sportuszodában, a lövészetet a Fehér úti lőtéren tartottuk, a vívótermet a Dózsa György úti Honvéd sporttelep biztosította számunkra. A Hungarhotels támogatásával jött létre a Szenior Öttusaverseny, amelyen a Színész Öttusa Válogatott is indult.
Abban az időben lovardám még nem, de saját lovam már volt, ekkortájt fertőzött meg Ákos Ajtony a díjugratással a csömöri lovas klubban. Mind az öt sportágban részt kellett venni, a hat-hét csapatból az egyik legjobb eredmény a negyedik helyezés lett. Máig büszke vagyok, hogy az egyik versenyen lövész sportágban az elérhető maximális kettőszáz találatból, négy sorozatban, százkilencvenhatot teljesítettem.
Visszatérve az Öttusa Válogatottra, Bubik István halálával a csapat teljes mértékig megszűnt. És nem csupán ez, de a Színészzenekar is…
… Amelyre természetesen később rátérünk, de ha már szóba hoztad, beszéljünk a díjugrató versenyekről!
Első lovamat 1987-ben vásároltam, először heti három-négy alkalommal jártam vele Lajosmizsére, ami meglehetősen macerás volt. Bubik István barátom segítségét kértem, ő hozott össze Ákos Ajtony kilencszeres magyar díjugrató bajnokkal, aki Csömörön lakott. Az ottani sportlovardába szeretettel fogadta be Csibész nevű lovamat. Onnantól kezdve bekapcsolódtam a díjugrató edzésekbe, nagyon jó csapat alakult ki. Az ott szövődő barátság a mai napig tart, évente összejövünk különböző helyeken.
Részt vettünk az országos díjugrató versenyeken, korábban platós teherautókon, utóbb speciális ló szállítóval vittük a lovainkat. Ekkoriban kezdett felfejlődni a saját állományom, több lovat cseréltem, vásároltam. Köztük szert tettem egy nagyon tehetséges lóra, amellyel életem legmagasabb rekordját ugrottam meg, száznyolcvanöt centimétert. Erre nem csupán én, de Ajtony is nagyon büszke volt. Gyönyörű, ébenfekete paripa, ezért lett a neve Midnight. Versenyeken egyébként egy méter húsz, vagy harminc centiméterig tudtam elmenni ezzel a lovacskával.
A történethez tartozik, hogy beleszerettem ebbe a terültbe, itt, vagyis Csömörön telepedtem le családommal és lovaimmal.
Ezek után nézzük a Színészzenekart! Milyen emlékeket őrzöl a formációról?
Rengeteget koncerteztünk. Minden nyáron az akkor még létező Budai Parkszínpadon, a városligeti Globe Színházban, a nyári szezonon kívül pedig a Thália Színházban, vagy az Ódry Színpadon.
Úgy kezdődött, hogy azok a színészek, akik tudtak énekelni, évi egy alkalommal összejöttek az Ódry Színpadon. Legalább harminc-negyvenen voltunk. Előkerültek a hangszerek, és improvizatív módon folyt az örömmuzsikálás. Én †Gesztesi Karcsi révén kerültem oda: valakitől kölcsön kaptam egy basszusgitárt, és eljátszottunk néhány számot.
Ez adta az ötletet, hogy szóljak Karcsinak, csináljunk ebből egy profi produkciót. Nincs szükség ilyen sok emberre, válogassuk ki a legjobb zenészeket, amelyből megalapíthatjuk a Színészzenekart. Meg is történt: Bubik István dobolt, régi barátja, †Sipos András percussion-ön játszott, Makrai Pali kezelte a szólógitárt és énekelt, ugyanezen a poszton állt Forgács Péter, valamint Homonyik Sanyi (ő később kilépett), †Dunai Tamás szaxofonozott, énekelt, Gesztesi Karcsi billentyűzött, jómagam basszusgitároztam és énekeltem.
Próbáltunk, írtunk saját dalokat, a Madách Kamaraszínház szervezője Löffler István intézte a fellépéseinket, később, István halála után Hangyál Judit vette át ezt a feladatot. Nagyon népszerűek voltunk, a Budai Parkszínpadon, a műsoridőt jócskán túllépve sem akartak leengedni bennünket a színpadról.
Hetven százalékban saját dalokkal léptünk közönség elé, Bubik, Gesztesi és az én szerzeményeimmel, de a repertoár tartalmazott két The Beatlest, az egyik a Yesterday, amit én énekeltem. A zenekar tagjain kívül Presser Gábor írt nekünk egy nótát, de a felsoroltakon kívül játszottunk Gipsy Kingset és Billy Joelt is. Mára mindössze hárman maradtunk ebből a társulatból: Makrai Pali, Forgács Péter és jómagam.
Néhány éve készült egy klip Varga Miklóssal, illetve Viviennel, valamint Léna lányoddal és veled. Mi volt a Bárcsak tudnánk vigyázni rád apropója?
A választások. Hajnal Gabi egykori szervező, menedzser keresett meg bennünket az ötlettel, hogy így négyen csináljuk meg a klipet. Felhívtuk Varga Mikit, mit szólna hozzá, hogy a dalt két apa-lánya szerepléssel rögzítenénk, ő pedig igent mondott. Zakar Pisti meghangszerelte, szereztem hozzá rendezőt, a Duna palotában pedig felvettük; azt gondolom, nagyszerűen sikerült. Koncertek végi ráadásként a mai napig előadjuk a lányommal. A videoklipet eddig közel négyszáz-ezren látták a YouTube-csatornán.
Mind a négy közreműködőhöz közel álló témát rögzítettünk képben és hangban; noha egyértelmű szövegutalás nincsen rá Horváth Attila versében, a mozgóképek hazánkról, magyarságunkról és legszebb hagyományainkról árulkodnak. Gyönyörű dallam elgondolkodtató szöveggel és csodás képekkel aláfestve. A koncertek reakciójából ítélve mindezt át tudjuk adni a közönségnek.
Két lányod közül a már említett Lénával többször is együtt játszottál. A kisebbik is csatlakozik majd?
Mindkettő nagyszerűen lovagol, bár Léna fellépő lova tavasszal elpusztult, az, amelyikkel a Nap színe című videoklipben szerepel. Most készül vele egy lemezanyag Szűcs Norbi stúdiójában, amelyre én is írtam dalokat. Közben rendezvényszervezőként, angol nyelven elvégezte az egyetemet, e témában dolgozik. Színpadi szerepeléseiről már beszéltünk, mindemellett lovas oktatással foglalkozik, de korábban a ritmikus gimnasztikát (RSG) is csinálta.
Emília most húsz éves, négy évvel fiatalabb Lénánál, ő nem énekel. Jelenleg a Corvinusra jár, most kezdte a harmadik évet, gazdaság menedzsmentet tanul magyar nyelven. Korábban ő is öt éven keresztül RSG-zett, és majd egy évig rúd fitneszezett. Elindult egy versenyen, ahol harmadik helyen végzett. Emellett esztétikus gimnasztikába is benevezett európai- és világbajnoksági megméretésre. Nála a színészet, éneklés nem, e helyett a sport, a lovaglás és az egyetem játssza a főszerepet.
Ilyen intenzitás, pörgés mellett jut idő a Homonyik Sándorral és Csurgai Attilával közös zenekari vállalkozásotokra?
Való igaz, hogy pörgés van. Ennek ellenére, miután összeállt egy repertoár, négy-öt alkalommal próbáltunk itt Csömörön, a saját próbatermemben. Az már kitűnt, hogy a zenekar nagyon jól megszólal: van egy billentyűsünk, Kollár Tamás, Csurgai Attila dobol, Homonyik Sanyi énekel, jómagam basszusgitározom és énekelek. Jó hír, hogy jövő év április 27-re el tudtunk vállalni egy torockói fellépést. Mindazonáltal nem könnyű a helyzet. Eddig öt meghívást kellett lemondanunk, nagyon nehéz Homonyik Sanyival és velem időpontot egyeztetni.
Jelenleg szünetelnek a próbák, új bemutatókra kell készülnöm: szeptember 30-án a Belvárosi Színházban és a Pécsi Harmadik Színházban. Reggeltől estig kell tanulnom, 25-től ugyanis jön a főpróba időszaka. De jönnek a jubileumok is: a húsz éves Az Operaház fantomja, a Mamma Mia, és közben a saját előadásaimra is időt kell szakítanom. De nem feledkezhetem meg a családról és persze a lovakról sem.
Hegedűs István
.jpg)
2023. szeptember 20. 14:50