Három óra tiszta zene felemás érzésekkel
Két egészen különleges zenei világ, a progresszív dzsessz rock, illetve az afro rock találkozásának lehettünk szem-, illetve fültanúi vasárnap este az Erkel Színházban. A „legkisebb közös többszörös” a rock, valamint a rocktörténelmi tény, hogy mindkét csapat a hatvanas évek végétől indult Nagy Britanniából. Épp jókor, hiszen több, hangszeres improvizációra épülő rock banda ekkor kezdett intenzív szárnybontogatásba az úgynevezett „boomer” generációk legnagyobb örömére. Ez indíthatta be a Krokodil Rock szervező iroda fantáziáját, mi lenne, ha két egymástól eltérő zenei stílusú formációt közös műsorban szerepeltetnének? Milyen lehet a két zenei világ találkozása?
Ami a Colosseumot illeti, ahogy felkonfjukban is utaltak rá, nem először járnak Magyarországon. Teljesítményüket tekintve egyetlen bővített mondatban kifejezve: míves, aprólékos gonddal kidolgozott fajsúlyos, invenciózus muzsika az előadó zenészek hangszeres virtuozitásra, nem utolsó sorban az éltes frontharcos Chris Farlow még mindig erőteljes, tiszta, egyedi énekstílusára alapozva. Lendületes kezdés a No Pleasin’-nel, így aki netán elsőbálózóként vett volna részt a szeánszon (bár nem gondolom, hogy a laza teltházas közönség körében találkozhattunk volna ilyenekkel) is azonnal képbe kerül a Colosseumot illetően.
Miheztartás végett azonnal, késlekedés nélkül belecsapnak a hangszerszólókba, bemutatkozásként különösen a szaxofon jeleskedik. Már ekkor világossá válik, hogy Kim Nishikawara méltó utódja az egykori fúvós alapító atya Dick Heckstall-Smithnek, majd az őt követő Barbara Thompsonnak. Másik újabb tag a billentyűs Nick Steed, aki nem csupán a faragott lábon álló, klasszikus B3-as Hammond- orgona, de a szintetizátor zongorabillentyűit is zseniális érzékkel masszírozza. Kulcsfigura a 2018-ban sajnálatosan elhunyt dobos, alapító, zenekarvezető Jon Hiseman pótlására leigazolt Malcolm Mortimore, aki snájdig úriemberként kifogástalan öltöny-fehér ing-nyakkendő kombóban valami elképesztő energiával, precizitással vegyes könnyedséggel csap le a bőrökre. Már a látványa is külön élmény, nem beszélve a hangzásról.
A publikum beavatottjai – e sorok írójával egyetemben – minden valószínűség szerint a csapat fő attrakcióját, a Valentyne Suite-t várják, amely a First In Line, a Need Somebody, a Tomorrow’s Blues után meg is érkezik. S, hogy miért-e várakozás? Csupán azért, mert a nevezett három tételes darab (January’s Search, February Valentyne, The Grass Is Always Greener) akár a dzsessz prog rock magasiskolája is lehetne. Minden egyes hangszeres muzsikus kedvére kibontakozhat benne, a szaxi mellett előkerülhet a klarinét, áradnak a Hammond semmivel össze nem téveszthető gyönyörű harmóniái, felcsapnak David „Clam” Clampson virtuóz, ugyanakkor méltóságteljes gitárszólói. Mark Clark basszusgitáros nem csupán a Lost Angeles tételében elővezetett rövid, de velős szólójával kápráztat el, de markáns, meghatározó hangzása mindvégig biztosítja a dobbal szorosan együttműködő precíz és bámulatra méltó alapokat.
Nekik kettőjüknek köszönhető a már-már hard rockot maga mögé utasító feszes tempó, és tiszta, kőkemény megszólalás. Emellett a finomságokat is tudják. Ahol kell (és az érzelmes blues ennek a legfőbb terepe) ott a dob „kávázik”, a Hammond és a gitár lecsendesedik, a bőgő is pianóban brummog, vagyis a zenekar egésze alig hallható érzékiséggel nyúl a hangokhoz; de csak azért, hogy a következő percekben nekibuzdulva, dörögjön, robbanjon, és valami eszeveszett dinamikával sokkolva sodorja magával a nagyérdeműt.
És azt gondolom, itt van a Colosseum nevezetű „kutya” elásva: a dinamikában, az ultraerős, kibocsátott energiákban, az egyik pillanatra a másikra történő, szinte meglepetésszerű tempóváltásokban, Chris Farlow pergő nyelvű, hangutánzó szavakat villámgyorsan váltogató, egyébként kifinomult énekében; és persze magában a gondosan megkomponált, finoman kidolgozott szerzeményekben. Mindemellett mindvégig ott az egymás iránti tapintható tisztelet, valamint zenei alázat. Ami az éneket illeti, Clempson és Clark helyenként kitűnő vokállal egészíti ki a hangzást; a basszeros a Valentyne Suit utolsó tételében, valamint a ráadásként átnyújtott Theme for an Imaginary Western (Jack Bruce átdolgozás) remekel, előbbiben szólóban, utóbbiban Farlowval duettben. Nem is marad el a hatás: percekig tartó, úgy tűnik szűnni nem akaró tetszésnyilvánítás, álló taps a jutalom.
Az Osibisa neve aligha cseng ismerősként a zenében kevésbé jártas átlagpolgár fülének. E sorok írójának azonban igen; és itt, ezen a ponton engedtessék meg némi személyes hangvétel!
A hetvenes évek elejétől a nem túl jó hírű nyócker Golgota utcai Ganz Mávag klubjának állandó házigazdája volt a Demjén Ferenc nevével fémjelzett Bergendy együttes. Ott, a fiúknak tagsági igazolvánnyal látogatható, amúgy a közeli görög kolónia meglehetősen agresszív fiataljainak kedvenc vasárnapi szórakozóhelyen hallottam először az Osibisa nevét és zenéjét. Rózsi és persze a többiek kórusénekével. Akkor és ott ismertük meg a Woyayát, a Survivalt, a Spirits Up Above-t, később a Who’s Got the Papert. Aztán ’78-ban, a Kisstadionban már közönségként is találkozhattunk az afrikai-karibi muzsikusokkal, amikor is a frissen alakult V’ Motorock forrósította fel előttük a hangulatot. Legutóbb 2010-ben, az akkor még Népstadion Szoborparkjában (több emblematikus külföldi és magyar zenekar társaságában) egy fesztiválon vendégeskedett az Osibisa; megvallom, egyik szereplésük sem hagyott bennem mélyenszántó, maradandó élményeket.
Éppen ezért kíváncsisággal vegyes izgalommal vártam az október 8-i főműsort. A tíztagú, kizárólag fekete muzsikusokból álló csapat az afrikai folk zenéhez hűen azonnal egy percussion dominanciájú, fúvósokkal tűzdelt improvizációval nyit, a zenekar bongó dobot kezelő hölgytagja energikus afrikai tempós táncával illusztrálva. A Survival remekül megkomponált tételénél még reménykedünk, majd jön egy két hasonló stílusban előadott, ám kevésbé ismert darab – és ennyi. A hangulatos kezdés után, mintha kifulladni tűnne a lendület, elfogyni látszana a szufla. Amelyet a színpadon álló, illetve táncmozdulatokat lejtő muzsikusok kedves mosolya, látható igyekezete, a csinos, szexis fekete énekesnő érdekes énekhangja, egyéni bája sem képes elfedni.
Egymás után sorjáznak a dalok, nyilván az Osibisa későbbi, lightosabb korszakából, amikor a zenekar meghallva az idők szavát (hetvenes évek közepétől) a könnyedebb, funkysabb, groovosabb muzsika felé veszi az irányt. A hangszerelés sem mutat túlzott változatosságot: az alkalmanként felhangzó gitár betétszólóba nem lehet ugyan (és nem is szabad) belekötni, ám a Colosseum (Clampson) után ez valahogy kevés. Értem én, ez lényegében nem improvizatív, hanem hangulati zene, amely rossznak egyáltalán nem mondható. Egy idő után azonban – annak egysíkúsága okán – soknak, és uram bocsá’ unalmasnak, annál inkább.
A Fire tételénel, illetve később, a vége felé érkező Woaya-nál igyekeznek bevonni a közönséget egy kis együtténeklésre, amelynek többen eleget is tesznek. Merthogy udvariasság is van a világon, ugye… A fentebb említett, és anno a Bergendy együttes által megismert dalok a Who’s Got the Paper híján el is hangzanak, sőt még megkapjuk az Ayko Bia-t, valamint a Music for Gong Gongot is, ám a jelek szerint a többi, sokak által alig ismert Osibisa darab aligha hozta lázba a tisztelt zsűrit. Az említett lírai, bluesos Woyaya kelti talán a legnagyobb csalódást: az egykori gyönyörű rockhimnuszból vértelen, kiégett dalocska lett a szokásos percussion-ös/fúvós egyhangú aláfestéssel. Többen a közönség soraiból eléggé erőteljesen kezdik követelni a Sunshine Day-t, az Osibisa zászlóshajóját, amelyet kvázi búcsúszámként meg is kapunk. Aztán jön a tényleges elköszönés, a már ismert hölgy ismert fergeteges táncával, de ettől még a szám címe – hiába kutatom emlékeim között – nem derül ki számomra…
A Teddy Osei fúvós, énekes, valamint Sol Amarfio (többségében ők az emblematikus dalok szerzői is) által alapított, akkor héttagú bandából (a mostani felállásból Jean Dikoto Mandengue is csak később csatlakozott) mára egyetlen eredeti zenész sem maradt a hetvenes évek legendás Osibisájából. Ketten már nincsenek az élők sorában, van, aki kiszállt, van, aki abbahagyta. Az Erkel Színházban fellépő tíztagú csapatban egy női énekes egy férfi énekes-gitáros, egy szóló- és basszusgitáros, egy billentyűs, egy dobos, két fúvós és két percussionös (köztük az említett táncos hölggyel) próbálta felidézni – miden valószínűség szerint a tőlük telhető maximumon – a régi szép időket.
Hogy a bemelegítő szerepet játszó Colosseum tette-e túl magasra a lécet, vagy a műsorba szerkesztett dalok jórészt ismeretlensége, azok szerkezeti-hangszerelési egyhangúsága, netán a műsor hosszúsága okozta-e az Osibisa halványságát, nem tudni. Összességében azonban egy zseniális és egy közepes produkció emlékével térhettünk haza.
Hegedűs István
2023. október 21. 08:48