Hallgatni, hallgatni, hallgatni… – 1. rész
„Ma már az internet segítségével a világ legjobb művészei, zenéi elérhetőek. A mi időnkben, a kazettás magnó korában nem volt ilyen lehetőség” – emlékeztet a veterán basszusgitáros a hőskorszakra, amikor a Hétfő együttessel elindulva még a saját tulajdonú hangszerekért is keményen meg kellett küzdeni. Miért nem tudott igazán „befutni”, nagylemezt felvenni a szebb reményekre jogosító V’73 trió? Milyen anomáliák adódtak a különböző Volán formációk körül? Miért cseréli a színpadot keverőpultra és hangrögzítő eszközökre egy kiváló zenész, zeneszerző-szövegíró? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kapunk Sáfár Józseftől, aki nem rejti véka alá azt sem, mit gondol a mai kor zenélési szokásairól.
Honnan a zenei véna?
A szülőktől. Anyukám kislány korában tanult zongorázni, a fater meg harmonikázni. Gondolom, azzal csajozott, mert amúgy külkereskedelmi suliba járt, mutter meg valamilyen leány neveldébe. A felmenőim vegyes egzisztenciák voltak: apai nagyapám kulák, apám katonatiszt; anyai nagypapám, aki tündéri ember volt anno, kiérdemelte a vitézi címet. Nagyanyám viszont sváb származású volt. Apai nagyanyám részéről előjött valamilyen déli vérvonal: ezt abból gondolom, hogy imádom a páratlan ritmusokat, ami leginkább a szerb-horvát népzenére jellemző. Valószínűleg innen eredeztethető a Dödöle című szerzeményem, amely erre a ritmusra épül.
Textilesként indultál, mégis a zene mellett kötöttél ki. Milyen hatások értek?
Ennek megválaszolására vissza kell nyúlnunk a hatvanas évek elejéig. Mindig volt valamilyen zongoránk, előbb fatőkés, aztán pianínó. Ha fater nem volt odahaza, pötyögtem rajta valamilyen dallamot. Például a Bob herceg című operettből egy kis töredéket: „Londonban, hej van számos utca”. Ez onnan jött, hogy a szüleim operetteket, operákat hallgattak a lemezjátszónkon. Először csak egy ujjal próbálgattam a billentyűket, aztán megkerestem a terceket, persze egyáltalán nem tudatosan. Faterék észrevették, és azonnal kijelentették: amíg nem leszek kitűnő tanuló, addig nem engednek külön zeneórára. Így aztán tizenévesen jó darabig autodidakta módon képeztem magam.
A belvárosi Szemere utcai általános iskolában az énektanárnőnk férje, Ugrin Gábor, a korszak egyik legnevesebb kórusát vezette. Utánpótlás végett kiszemelték az általános fiúiskola tanulói közül a tisztán éneklő, jó hangú srácokat, lehetőleg azokat, akik szolmizálni is tudtak. Visító szopránomat felfedezve engem is kiválasztottak, amiért dühös voltam: amíg a suli végeztével a többiek focizni mentek, addig nekem kötelező karéneken kellett senyvedni. Később aztán érdekelni kezdett és megszerettem. Ugrin olyan szintre emelte a fiúkórust, hogy az egyik zeneakadémiai kórustalálkozón maga Kodály Zoltán is tiszteletét tette.
Az általános iskola végeztével azért választottam a Markó utcai Bólyai János textilipari technikumot, mert ez volt a legközelebb a Nagy Ignác utcai lakásunkhoz. Egy nyári táborban tartották az ismerkedési estet, ahol elmondtam, hogy vettem egy gitárt és a pincében gyakorolok. Ugyanakkor felfigyeltem egy nyüzge srácra, aki elmesélte, hogy ötéves kora óta klasszikus zenét zongorázik, és két éve éppen dzsesszt tanul. Bemutatkozott: Lerch Istvánnak hívták. Engem akkoriban a The Beatles és a korszak beatzenéje hozott lázba, megkérdeztem tőle, hogy le tudja-e játszani a Lady Madonnát kottából. Eljött hozzánk, kapott egy kottát és tényleg megcsinálta. Onnantól már meg is alakult az első iskolazenekarunk: István zongorázott, én gitároztam Butkovics Lajos barátom akkord gitározott, és az öcsém dobolt. Hetet-fület játszottunk.
Szombatonként az iskola nagytermében gyakoroltunk, próbáltunk, ahol állt egy zongora és egy tűzoltó zenekari dob. Ebből nőtt ki a Hétfő együttes. Én basszusgitárra váltottam, Kazai János „Dudi” haverom gitározott és harmonikázott is. Vett egy Jolana gitárt, s mivel hozzám hasonló hangszíne volt, mi ketten sivítottuk a magas vokálokat. Lerch az altot nyomta, a szólóéneket pedig váltogattuk. Fater közben eltiltotta öcsémet a zenekartól, ekkor Butkovits Lajos ajánlotta a figyelmünkbe Herpai Sanyit. Siófokról jött és sokat nyomott a latban, hogy hozta magával Sonor márkájú dobfelszerelését, ami persze egy Dubán-gyártmány volt Sonor bőrökkel. Végre lett egy igazi dobunk.
Miket játszottatok?
Főként vokális zenét. Mindenekelőtt The Beatlest, aztán The Tremeloest, Beach Boyst, Mama’s and Papas’t, Bee Geest és persze Creedence Clearwater Revivalt is. A kezdetekkor hangszeresen nem voltunk valami ügyesek – kivéve Istvánt –, de énekelni úgy tudtunk, mint a madarak. A repertoár zömét én adtam elő, a többiek erős, háromszólamú vokált tettek alá. Egy-két év alatt olyan szintre sikerült felfejlődni, hogy saját klubunk lett a Petőfi Sándor utca 5. számú ház első emeletén működő dzsessz klubban (Építők klubja – H.I.). A zenekar pont a Mama’s and Papa’s Monday, Monday című számából – amelyet szignálunknak választottunk – kapta a nevét.
’69-’70-ben beneveztünk különböző amatőr fesztiválokra, mondván, mindent meg kell ragadni a siker érdekében. A Salgótarjánban rendezett Országos Amatőr Könnyűzenei Fesztiválon Delhusa Gjon is beszállt hozzánk énekelni, ám nem lett hosszú életű az együttműködés, valami csaj-dolog miatt elváltak útjaink. Pedig elájultunk a hangjától. Az EVIG nevezetű gyárban is rendeztek amatőr fesztivált, ott őrült sikerünk volt. Totya (Szűcs Antal Gábor – H.I.) a Szivárványban gitározott akkor, az ő cuccuk állt a színpadon. A sok kemény muzsika mellett üdítőleg hatott a mi vokális zenénk, Totya mint zsűri tag, a szünetben előre elárulta, hogy mi nyertük meg a fesztivált. A mai napig emlékszik arra a versenyre.
Óriási szerencsének tartom, hogy Lerch Pistivel összeakadtam. Az ország egyik legjobb billentyűse, akitől rengeteget tanultam, mondhatom, együtt nőttünk fel. A vele töltött hét év meghatározó volt számomra. Különleges, istenadta tehetség, akivel öröm volt játszani. Neki köszönhetően együtt jártunk a dzsessz konziba is: Szakcsi Lakatos Béla tízből mindössze két tanítványt vállalt, az egyik éppen ő volt. Amíg Pistit elsőre felvették, Herpai Sanyikát és engem csupán előkészítőbe. Mivel külön basszusgitár szak akkor még nem létezett, Berkes Balázs nagybőgő szakon oktatott.
Ezután jött a V'73 trió, amelyet az akkori két cég (Volán Tröszt és Volán Elektronika) közül az utóbbi támogatott. Hogyan alakult a zenekar története?
’72 táján aztán újra összejöttünk a hétfős fiúkkal, de más felállásban: Jenei Szilveszter gitárossal és Kiss Ernő Pál énekessel, akik a Clear együttest, majd a Meteort csinálták (ez utóbbi nevet többen is használták, nem azonos a hatvanas években működő, Demjén-testvérek fémjelezte zenekarral – H.I.); később mindketten a harmadik Illésben bukkantak föl. Viszont már annak előtte is rutinos zenészeknek számítottak, így mi hárman – Lerch, Herpai és én – fuzionáltunk velük. Magukkal hozták a meglehetősen agilis szervezőjüket is, ám az újonnan létrejött ötös fogat nem úgy működött, ahogy kellett volna: más elképzeléseink voltak a zenélésről, így többször előfordult, hogy az István, Sanyika és én, trió felállásban, külön léptünk fel. Leginkább a Csili Művelődési Házban játszottunk, s egyre inkább a nehezebb zenékre fektettük a hangsúlyt. Akkoriban már főként a King Crimson, a Yes, az Emerson Lake és Palmer, valamint az egyéb progresszív zenét játszó zenekarok érdekeltek bennünket. Az ELP triónak is megjelent az első albuma, amely óriási hatást gyakorolt ránk.
A nővérem, aki a Volán Elektronika cégnél dolgozott, szólt, hogy kellene nekik egy zenekar, akik havi rendszerességgel játszanak tánczenét a dolgozóknak. Ennek fejében kapunk zenekari felszerelést. Akkor már döntöttünk, hogy hárman akarjuk folytatni, ezért elmentünk a meghallgatásra. A régi műsor még rendelkezésünkre állt, Lerch gyorsan vett egy Jolana elektromos gitárt és megtanult egy pár The Beatles-, meg Tremeloes nótát, emellett zongorán a nagy kedvenceit, Elton John-dalokat. Megfeleltünk, de az ottani KISZ-titkár azt akarta, hogy vegyük fel a Volán nevet.
A vezérigazgató szerette a klasszikus zenét, így feldolgoztuk Csajkovszkij Patetikus szimfóniájának VI. tételét, Sanyi és Pisti ötletére Emersontól a Kiállítás képeit, ráadásul Greg Lake csodálatos hangját utánozva nekem kellett énekelnem. Nem volt egyszerű. Később erre a mintára feldolgoztuk Weiner Leó Rókatáncát is. Ekkor vettük fel a V’73-nevet, ahol a V betű a cégre, a szám pedig alakulásunk évszámára utal.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2024. április 8. 05:55