„Fuvolát a kézbe!” 2. rész
Kicsivel több, mint ötven esztendeje rendezték meg a Diósgyőri Popfesztivált, amely azon túl, hogy mérföldkőnek bizonyult a magyar zenei szcénában, minden valószínűség szerint több zenészpálya elindítója is lehetett. Egynek azonban egész biztosan: Völgyi Béla Tibor, az idén öt éve létező Mini Art-űr elnevezésű tribute formáció frontembere az ott látott-hallott, Török Ádám vezette négyes fogat hatására ragadott fuvolát és kezdte énekelni, interpretálni a kis együttes nagy örökzöldjeit. Lapunknak adott könnyed, közvetlen hangvételű, humort sem nélkülöző, visszaemlékezős interjúban a zenész kifejteti véleményét saját formációjáról, illetve általánosságban a tribute zenekarokról, a rock-blues műfaj várható jövőjéről, de beszélt az irodalomban betöltött szerepéről is.
Tekintve a Mini rétegzenéjének különlegességét, az ebből következő „eladhatóságát”, milyen nehézségekkel kellett megküzdenetek?
Panaszországban élünk, ahol szinte mindenki visszasír valamit vagy valakit, mindenkinek tele van a … szóval tőkéje, csak éppen a megoldás(ok)ra nincs senkinek kézzelfogható, használható ötlete – most kezdjek el én is sopánkodni? Ez olyan sablonos lenne, nem is teszem! Nézd, amit a Mini Art-űr játszik, rétegzene. Ádámék fénykorában is az volt, és nevében benne van, hogy nem fütyülik a suszterlegények, (egyáltalán, van még ilyen szakma?). „Ez a tényállás”, mondaná az strázsamester. Ebből adódóan nem égnek koncertügyben a telefonvonalak a zenekar központjában, és meghívó levelek százai sem lepik el a postaládánkat. Persze, hiszen már leveleket sem kapunk, kivéve banki felszólítást vagy a gyorshajtásról szóló rendőrségi dokumentumot…
Ebben a helyzetben egyet tehetsz: átmész Münchausen báróba, és ha senki sem segít, sehová sem hívnak fellépni, szépen megfogod a saját hajad, már akinek még van, és határozott mozdulattal, a hajadnál fogva kihúzod magad a …. slamasztikából. De víz esetében is működik. Vagy nem. Szóval a viccet félretéve, a XXI. században az élet minden szegmensében megkerülhetetlen tényezővé vált az interneten való jelenlét. Tetszik vagy sem, ott kell legyél, ha azt akarod, egyáltalán odafigyeljenek rád, hogy tényező lehess. Ennek megfelelően a Mini Art-űr is rendelkezik saját Facebook oldallal, és jelen vagyunk az egyik zenemegosztó csatornán is, ahol megtekinthető a koncertjeinkről készült videók egy része, ám tudomásul kell vennünk, hogy – éppen a rétegzene okán – nem minket fognak milliós nagyságban letölteni.
Nincs okunk panaszra, mert viszonylag sűrűn írnak rólunk a nyomtatott és elektronikus sajtóban, illetve többször előfordulunk különböző tévé és rádióstúdiók adásaiban, ennek ellenére nem egyszerű feladat a koncertszervezés. Szerencsésebb zenekaroknál akad olyan fickó, aki lyukat tud beszélni a potenciális megrendelő (kultúrházvezető, klubtulajdonos, polgármester, stb.) hasába, de az ilyen munkára születni kell, a magamfajta mezei flótás, mikrofonbűvölő erre a feladatra csupán mérsékelten alkalmas. Főleg ebben a megváltozott „píáros-háeres-visszeres-kommunikátoros-káposztás” világban.
Csinálom, hogyne, amit tudok. Becsülettel igyekszem bulikat kötni, de sosem lesz belőlem olyan, aki homokot fog eladni a Szaharában, és csekély eséllyel árulok majd fagyasztószekrényt az eszkimóknak azzal a vakerral, hogy nagy buli a fagyó, mert amíg odakint mínusz ötven fok van, addig a hűtőben belül kellemes mínusz hét fokban szaunázhatnak. Vannak már kifejezetten erre a feladatra specializálódott emberek, ha malacod van, akár egy-két becsületes is akad közöttük. Van szerencsém ismerni néhány ilyet, de nevüket nem árulom el, titok, még elviszi őket a konkurencia! Nehogy komolyan vedd, imádok mókázni!
Az elmondottakra – ha mindaz, amit felsoroltál, nem lenne elég – még rádolgozik „miskolciságotok” is, hiszen a kulturális élet főváros centrikusságát ismerve még nehezebb a szervezési munka. Az említett, amúgy leleményes praktikák mellőzésének dacára, mégis hová sikerült eljutni országszerte, esetleg határainkon túl?
Ebben a tekintetben jelenleg kicsit rosszabb a helyzetünk az átlagos nem fővárosi bandáknál, amit tovább ront a többször is említett rétegzenei besorolás. Pataky Attis, egykor szállóigévé vált mondása: „Miskolc nem kétszáz, hanem gyakorlatilag húsz ezer kilométerre van Budapesttől” mára ebben a formában nem igaz, hiszen alig két óra alatt kényelmesen elérhető Vízfejország központja, s ha nagyon nyomod a gázpedált, másfél óra sem probléma – de ezt nem tőlem hallottad!
Az igazi gond, az örök probléma, hogy személyes ismeretség, ama bizonyos kapcsolati tőke híján rettenetesen nehéz, nem hogy elfogadtatni, de egyáltalán a lehetőséget megkapni, hogy meg tudd magad mutatni, ki vagy és mit tudsz? Fura kettősség ez. Számukra ismeretlen banda esetében a megrendelők közül kevesen vállalják a rizikót, hogy szerződjenek veled, vagyis a zenekarral, hiszen nem folysz a kereskedelmi televíziókból, arcod sem ismerik a bulvárlapokból, nincsenek körülötted botrányok, amivel könnyebben becsalogatható a közönség. Viszont ily módon, mivel nem tudsz fellépni olyan helyeken, amelyek elérik a média ingerküszöbét, és amelyekről hajlandó írni, csekély esélyed lesz nagyobb nyilvánosságra szert tenni, ergo, továbbra sem fognak hívni, és így nyakig benne vagy a 22-es csapdájában.
Ötven éve vagyok a szakmában, sosem volt egyszerű a bulikötés, de – és ezt nem akarom elhallgatni – most a legnehezebb a helyzet. Szomorú, de mindig jóval több – nem ritkán, évi száz-százhúsz – koncertem volt, mint mostanában. Foghatjuk ezt a világjárvány több évig tartó elhúzódására, a sorozatos bezárok-kinyitok-bezárok, időszakokra, a játszóhelyek tulajdonosainak, bérlőinek és ezzel együtt a közönség elbizonytalanodására, meg sok minden másra. Az igazság azonban valahol ott lakik, hogy elkényelmesedtünk, mindenki, én is. Túl sok mindent kapunk házhoz rendelésre konyhakészen: ételt, italt, élvezetet, gyakorlatilag bármit, és bizony így vagyunk a kultúrával, ezen belül a zenével is.
Mindezek ellenére nem adjuk fel, ahová csak hívnak, és tudunk, oda elmegyünk. Állandó klubunkban a miskolci Corner Stage-ben rendszeresen fellépünk, és örömmel tapasztaljuk, hogy a kezdeti idegenkedés után a város kulturális vezetése is felismerte a Mini Art-űr-ben lévő értékeket, ennek tanújele, hogy nélkülünk már nemigen zajlik nagyobb könnyűzenei, vagy gasztronómiai rendezvény szülővárosunkban. Megemlíthetem például az országos hírű Miskolci Kocsonyafesztivált, az Avasi borangolást, de a legendás Popfesztivál ötven éves jubileumi koncertjén is szerepeltünk. Sorainkban a legendás billentyűs, Papp Gyulával kiegészülve, aki jelenlétével és velünk közösen a műsorunkban való színpadra lépésével, kvázi, Ádi után még egy újabb ős-Mini tagként, a szakma előtt végleg legitimálta a zenekart.
Nekünk a legrosszabbkor, a beindulásunk után fél évvel jött Covid-járvány miatt sajnos nagyon sok koncertünk elmaradt, ezek pótlása, illetve az új időpontok kijelölése folyamatosan zajlik. Remélem, idén már semmi nem jön közbe, és végig látogathatjuk azokat a magyar városokat, ahol nyitottak a zenénkre, és itt nem csak kis Magyarországra gondolok, hanem a határainkon túlra is. Régebben rendszeresen jártunk a Felvidékre koncertezni, jó lenne újra éleszteni ezt a gyakorlatot. Réges-régi vágyam anyai nagyszüleim földjére lépni, ott koncertet adni, ahová őseim révén saját gyökereim is kötnek, Erdélyországba, Székelyföldre. Furcsa fintora az életemnek, hogy tizenkét-ezer kilométerrel arrább, a messzi Mexikóban már volt koncertem, ám Kézdivásárhelyen soha…
Mennyire állította kihívás elé a Mini Art-űrt a Török Ádám és a Mini által felállított mérce, miként próbáltok megfelelni a jogos elvárásoknak?
A Mini Art-űr tribute (ha azok vagyunk) zenekar első pillanattól kezdve arra törekszik, hogy a Török Ádám által alapított, és végig az ő személye által meghatározott irányt követő Mini zenéje csorbítatlanul, a legkisebb változtatással kerüljön a közönség elé. Még a hangszerpark is úgy lett összeállítva, olyan instrumentumok és effektek kerültek beszerzésre, amelyekkel a leghitelesebb hangzást tudjuk elérni. Legnagyobb váltás, vagy változás abban jelenik meg nálunk, hogy a kezdeti klasszikus Mini felállás (fuvola, billentyű, basszus, dob) mellé – belátva, hogy mai füllel ebben a stílusban is nélkülözhetetlen egy jó szólógitáros – bekerült Horváth Balázs (Bíborszél, Rock Heaven), aki ugyan papíron nem tag, viszont állandó vendég a koncertjeinken. Vagyis gyakorlatilag mégis az. Ha már itt tartunk, a zenekar ritmusfelelőse Nagy Ferenc, a basszusgitárt pedig Turuczkai Imre szólaltatja meg nálunk.
A Mini Art-űr akkor teljesíti jól feladatát, ha Török Ádám fél évszázadnyi zenei életművét és munkásságát csorbítatlanul adja tovább. Meg sem próbálok „Ádámul” énekelni, hiszen Ádámnak annyi korszaka, annyi különböző hangja volt, hogy vájtfülű zeneesztéta legyen a talpán, aki eldönti, melyik volt AZ igazi, A hang. Ő fuvolistaként és énekesként is egyedülálló volt, dőreség arra gondolni, hogy bárki pótolhatja. Úgy gondolom, Ádámnak az egész személyiségét, a zeneiségét és gondolatiságát kell tovább vinnünk, azt a csak rá jellemző hitet, szenvedélyt és szeretetet, amit kisugározva közöttünk élt. Még nincs egy éve, hogy elhajózott a Balladafolyón, nehéz nekem erről, róla beszélni…
Akkor inkább általánosítsunk kicsit: tribute zenekart működtetsz, annak összes előnyével és hátrányával együtt. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a zenélés eme formájáról?
Hú, de nehezeket tudsz kérdezni! Tényleg! Iszonyatosan összetett kérdéskör, amire lehetetlenség röviden válaszolni. Azért megpróbálom. Kezdjük a legelején, szó szerint. Amikor a hatvanas években elindult az egész „bíteskedés” nálunk gyakorlatilag az nem volt más, mint a hőskori tribute/cover idők kezdete. Mert mi is történt? A zenekarok ilyen-olyan színvonalon lekoppintották a nagy nyugati slágereket, a közönség (még) táncolt, a húrszaggató fiúk pedig akár Keith Richardnak vagy Eric Claptonnak is képzelhették magukat a Satisfaction, vagy a Still I’m Said előadása közben.
Ma már, értelmezve a kettő közti különbséget nem ugyanarról beszélünk. A cover bandák inkább gyűjteményesen, nem ragaszkodva egyetlen zenekarhoz állítják össze a programjukat. Jellemző módon a „nagyjából valami hasonló legyen” elvét követve, saját ötletekkel dúsítva, az eredetihez kevésbé ragaszkodva adják elő a számokat, sokszor mellé biggyesztve, hogy átdolgozás. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy régi kollégám híres mondása: „tudod, öcsém, az a helyzet, azok szokták hangoztatni, hogy amit csinálnak „átdolgozás”, akik képtelenek rendesen eljátszani a nótát.” Nem én mondtam!
Komolyra fordítva, hogy más tribute zenekaroknál mire fektetik a fő hangsúlyt, nem tudom. Szubjektív véleményem, szerintem nem feltétlenül az alteregók, hasonmások, vagy hangutánzók határozzák meg egy-egy ilyen együttes hitelességét, jövőjét. Külhoni példa: Mercury halála után milyen sokáig kísérleteztek frontember poszton a Queennél, és hiába voltak legmagasabb szakmai kvalitású énekesek, a „mű-Freddy” változatok helyett az a karakteres Paul Rodgers nyújtotta a legmeggyőzőbb teljesítményt, aki egyetlen pillanatban sem akart Mercuryra emlékeztetni.
A tribute az én olvasatomban azt jelenti, hogy a zenekar igyekszik a lehető legpontosabban visszaadni a számok eredeti hangzását, nem nyúlnak bele döntő fontosságú zenei részekbe, nem hagynak el jellegzetes riffeket, egyáltalán, nem akarják kiherélni. Bocs, ez durva volt? És ezzel nem akarom bántani coveres barátainkat, csak szerettem volna érzékeltetni a különbséget! A tribute – nevében van – a tiszteletet, az eredetihez való hűséget jelenti, ám nem azt, hogy száz százalékon ugyanaz, hiszen például az improvizációknál, mondjuk Jimi Hendrix esetében szinte lehetetlen tökéletesen úgy lemásolni az originál felvételen lévő hangokat, hogy az ugyanaz legyen. Nem is kell. De ha konkrétan magunkról beszélünk, akkor számunkra előny, hogy Ádám, a különböző összeállítású zenekaraival sohasem játszotta el kétszer ugyanúgy a dalokat, sőt, még a szövegekben is improvizált olykor, ezáltal viszont nekünk is tágabb lehetőséget ad a számok kibontására.
Tribute zenekarok esetében egyszerre van jelen a hátrány és az előny. Előny, hogy ismert és népszerű csapathoz kapcsolódik, akikre, vagyis esetünkben a zenei dublőrükre szívesen vált jegyet a közönség. Ugyanez lehet egyben a hátrány is, mert akarva-akaratlanul jön az összehasonlítás az eredeti és a reprodukált előadás között, amiben magától értendően mindig az előbbi fog győztesen kikerülni. Természetesen optimális esetben a néző tisztában van ennek a „sportszakmai” részével, és tudja, a zene, legyen bármilyen műfajú, nem mérhető méterben, kilóban, de még gólokban sem, itt nem hirdetnek győztest. A művészet (így a tribute zenekarok is) akkor tölti be sikeresen küldetését, ha sikerült megszólítani, érzelmileg megérinteni a befogadó közeget, ha emóciókat képes felszabadítani az emberekben. Nagyon fontos, hogy a tribute törekedjen az eredeti hangzást megközelíteni, de ne akarjon a jobbnál is jobb lenni, ne akarjon eredetibb lenni az eredetinél, röviden: ne tolja túl! Vonatkozik ez külső megjelenésre, színpadi mozgásra, vagy a közönséggel való kapcsolatra, tudni kell mindenkinek elfogadni a zenei hierarchiában elfoglalt helyét.
A rock-blueszenében is axióma, hogy képletesen vannak a reflektorfényben állók, és vannak a zongoracipelők, mint ahogy vannak díjazottak és olyanok, akik a díjakat elkészítik. Lefordítva, a tribute előadóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy ők azért lehetnek ott, ahol vannak, mert ennek mások – az eredeti dalokat sikerre vivők – úgymond, megágyaztak. Ha fordítva lenne, úgy… De inkább nem említenék példát, a végén még esetleg megsértődne valaki, és ezt végképpen nem szeretném!
https://www.facebook.com/1miniarturband
(folytatjuk)
Hegedűs István
2024. január 21. 09:20