„Fuvolát a kézbe!” 1. rész
Kicsivel több mint ötven esztendeje rendezték meg a Diósgyőri Popfesztivált, amely azon túl, hogy mérföldkőnek bizonyult a magyar zenei szcénában, minden valószínűség szerint több zenészpálya elindítója is lehetett. Egynek azonban egész biztosan: Völgyi Béla Tibor, az idén öt éve létező Mini Art-űr elnevezésű tribute formáció frontembere az ott látott-hallott, Török Ádám vezette négyes fogat hatására ragadott fuvolát és kezdte énekelni, interpretálni a kis együttes nagy örökzöldjeit. Lapunknak adott könnyed, közvetlen hangvételű, humort sem nélkülöző, visszaemlékezős interjúban a zenész kifejteti véleményét saját formációjáról, illetve általánosságban a tribute zenekarokról, a rock-blues műfaj várható jövőjéről, de beszélt az irodalomban betöltött szerepéről is.
Tavaly júniusban kerek évfordulót ünnepelt Miskolc városa, nevezetesen a Diósgyőri Popfesztivál ötvenéves jubileumát. Az ős-Mini formációt a helyi Mini Art-űr tribute zenekar volt hivatott megidézni, méghozzá Török Ádám vendégszereplésével. Ami ebben a formában a legendás fuvolista-énekes hirtelen halála miatt nem valósulhatott meg.
Az 1973. június 10-én megrendezett fesztivál (kis) Magyar Woodstockként vonult be a hazai beat/rocktörténelembe. Ez volt az első olyan, nagy tömegeket – akkori becslések szerint húszezer embert – megmozgató egész napos esemény Magyarországon, ami szabad téren – és a viszonylagos szabadságérzés illúziójában lubickolva – sok neves hazai zenekar fellépésével valósult meg. A délelőtt tíz órakor kezdődő és este kilenc körül végződő monstre koncertfolyamon szinte a teljes hazai élmezőny színpadra lépett.
Persze ma már mosolyra ingerlő körülmények között zajlottak a koncertek. A kora-délelőtti kezdés időpontja inkább emlékeztetett egy délelőtti, főleg kisdiákokat megcélzó filmszínházi vetítésre, mint sem egy grandiózus fesztiválra. Maga a helyszín, a DVTK stadion is inkább futballmérkőzés kulisszáira hajazott, ugyanis a nézők döntő része csak a lelátóról élvezhette a tőlük távol eső, a tribün előtt felállított színpadon folyó produkciókat, a küzdőtér tabu volt számukra. A házigazda egyesület vezetőit valószínűleg az Égig érő fű című, népszerű ifjúsági film vezérgondolata („csak az a szép zöld gyep, az fog nekem hiányozni”) motiválta, amikor a játéktér kímélése okán megtiltotta a publikum pályára özönlését. Ettől, és az indokolatlanul nagy számban megjelenő egyenruhás különítményesek látványától elvonatkoztatva jó hangulatban telt el a nap, amiről órákat tudnék még mesélni, de a kérdésed úgy gondolom, egyvalakire irányult, ugye? Rendben.
Tehát a ’73-as fesztiválon számomra három igen jelentős, zeneileg kiemelkedően magas színvonalú produkció volt: a Theátrum, a Syrius és a Mini, ez utóbbi különösen. Ugyan előzőleg is jártam már Mini koncerteken, és a műsor egy része sem volt ismeretlen előttem, azonban ezen a fellépésen valami olyat éreztem, amit előtte soha, sehol, senkitől sem. Talán, amikor a Syriust először hallottam közvetlenül az ausztrál turnéjuk után a Nehézipari Műszaki Egyetem I.-es előadójában. De nem, még az sem volt ilyen katartikus élmény! Török Ádám és csapata ezen a forró nyári napon, valamikor kora délután – ami ugyebár nem a legbarátibb rock-koncertidőzítés – nem tudok jobb szót rá: megbabonázott! Elvarázsolt, földi alakomból elszakítva magához rántott, a szférák zenéjét hozta el nekem, miközben szürrealisztikus álmokban ringatózva, súlytalanul lebegtem, túl a még emberi tudattal elérhető és mérhető világmindenségen. Érted? Ültem a helyemen, vagy feküdtem a barátnőm ölében, nem emlékszem. Már arra sem, hogy a lány barna volt, vagy szőke, csak egyvalamire: „a varázslatra”. Az Ádi által nyújtott „lélekszabadság varázslatára”.
A Mini fellépése után aznap már nem igen érdekelt a többiek mutatványa, ezek után mi jöhetett volna még? Bocs. A fesztivál után napokig csak kóvályogtam a városban, próbáltam megemészteni, mi történt. Mi történt velem? Mert attól kezdve gyökeresen megváltozott az életem. Tudat alatt éreztem, hogy ebben az arasznyi földi létben nekem egyetlen dolgom van vagy lesz: követni Ádámot, végig járni azt az utat, zenében, gondolkodásban, amit – akaratlanul – úgy jelölt ki nekem, hogy valójában azt sem tudta, a világon vagyok. Á, mindegy, erről is rengeteget tudnék mondani! Lényeg, hogy ettől a naptól fogva, több mint ötven éve, számítom magam Ádám és munkássága önkéntes, feltétel nélküli követőjének, ha úgy tetszik, fegyverhordozójának.
Főfoglalkozású rock-blueszenész lettem, (azon túl, hogy időnként grafomán énemet kiélve újságíró/szépirodalmi tevékenységet is folytattam) hosszú életem során hivatalosan nyilvántartott, úgynevezett „rendes foglalkozásom” alig-alig volt. Ennek meg is lett az eredménye, ha annak számít, hogy a szó legszorosabban vett értelmében „kis nyugdíjas” nyugger-rockernek mondhatom magam. Százhatvanhat centi, és ennél kevesebb a forintban folyósított havi ellátmányom… Ez minden! (hogy Zalatnay Cini egykori slágerét idézzem), de büszke vagyok arra, hogy „nyögdíjam” még így is magasabb, mint sok, örökké panaszkodó neves pályatársamé. Nem lényeges, vicceltem, aránylag egész jól megéltem én a zenéből is – pont.
Ami ennél sokkal fontosabb, és választ ad sok kérdésre az, hogy a fél évszázadot átölelő zenészpályafutásom alatt, 1975 óta alig találok olyan zenekart – pedig tucatnál jóval többen fordultam elő – amelyikben ne játszottam volna Török Ádám-Mini dalokat, és ebben a vonatkozásban egész biztosan egyedülinek számítok a szakmában! A Gőzhajó, a Vissza a városba, vagy a Kereszteslovag, (tehát az Ádám által is „Arany Mini”- nek nevezett korszak) olyan exkluzív környezetben is elhangzott, mint teszem azt, volt egy puccos orvosbál, ahol az egy nyakra/főre eső aranyékszerek száma bőven meghaladta a zenekar farmernadrágjainak összességét. De eljátszottuk, bizony el! Az alaposan dekoltált, Váci utcai pompában feszítő, Szécsi Pálra és Payer Öcsire szocializálódott dámáknak fogalmuk sem volt arról, mit takar: „sebesült harcos senkinek sem kell”, a végén mégis úgy tettek, hogy vágják ők – nagyon! Röhej.
Szóval, toltam én a bandáimmal ahol csak tudtam, és azt kell, hogy mondjam, sok helyen értő fülekre, nyitott szívekre találtam Mini ügyekben. Nagyobb városi rendezvényeken, fesztiválokon, vagy a kilencvenes években, Győrben, ahol három éven keresztül heti négy alkalommal játszottunk, a Yankee Pub-ban igenis várták a Mini blokkot. Még a környékbeli városokból, sőt Ausztriából is átruccantak motoros brigádok, kimondottan ezért a zenéért. Most mit mondjak, ne tudd meg, milyen jó érzés volt, amikor a szünet vége előtt felhangzott: „fuvolát a kézbe”!
Jól gondolom, hogy az említett élmények hatására elérkezettnek láttad az időt egy olyan banda életre hívására, amely immár kimondottan a Mini életművet kívánja megjeleníteni?
Így igaz. A már említett, egyébként nagyon jó formációknál Török Ádám életművének csupán egy-egy szeletkéje adta a repertoár részét, és ez nekem kevés volt, sokkal pregnánsabban akartam megjeleníteni a Tabán utolsó hírmondójának életművét. Elodázhatatlanná vált egy, kimondottan ezért a célért alakult zenekar létrehozása. Ez hosszú évek alatt, erre a stílusra alkalmas, elhivatott zenészkollégák keresése, hosszas kísérletezések után végül 2019 elején összejött. Elvben tehát minden készen állt arra, hogy a DVTK-s fesztivál félévszázados évfordulóján ez a csapat, és a fesztivál koncerthőse, Ádám, együtt álljon a színpadra, folytassa az akkor megkezdett közös „misztikus repülést.” Sajnos, a Legnagyobb Rendező, a Teremtő Jóisten másképp döntött.
Előzőleg már említettem, hogy Török Ádámhoz és aktuális zenekaraihoz köthető dzsesszrock és blues a műfaj iránt elkötelezett rajongók körében máig töretlenül népszerű. Természetesen itt nem beszélhetünk valami gigantikus tömegekről, ennek a zenének a bázisa jóval kisebb, mint a populáris, mainstream vonal képviselőinek tábora; viszont tapasztalataim szerint jóval kitartóbb, hűségesebb. Erre az „örök lázadó”, kortalan csoportra (is) gondoltunk a már sok ismert zenekarban, (Slamo, No, Pataky Művek, Unisex, stb. de a világjáró hajókon is) megfordult kiváló billentyűs, Gajdán Szabolcs barátommal.
2018 végén egy hajnalban és „megittam sok-sok üveg bort”-ba forduló miskolci Zenészklub-os estén eldöntöttük, hogy a magunk módján és lehetőségeivel mi is hozzá kívánjuk tenni a részünket Ádi életművének, munkásságának népszerűsítéséhez, megismertetéséhez, vagy az újabb generációk felé tekintve, a megismertetéséhez. Az én „örök idők óta tartó” Mini kötődésemről már beszéltem, de legnagyobb örömömre Szabiban mintha egykori önmagam láttam volna, pedig korántsem vagyunk ugyanazon generáció. Érdekes módon ő is egy Mini koncerten fertőződött meg Ádám zenéjével, ami viszont különlegessé teszi az egészet, hogy ő a nagy Mini rajongó édesapja társaságában, szinte gyerekfejjel élte át a Papp László Arénában, amit jóval korábban én a diósgyőri futballstadionban. Tehát kettőnk személyében adott volt az alapmag, ehhez „csupán” a ritmusszekciót kellett megtalálnunk, de aránylag hamar ez is összejött, és 2019 tavaszával „új” zenekar, a nyelvi szójátékban Mini Art-űr névre keresztelt banda bemutatkozó koncertjére hívtak (volna) a plakátok – de mióta büntetik a nyilvános helyen történő illegális plakátozást, marad a közösségi háló, és persze a jól bevált szájról-szájra történő reklámhadjárat.
Nekem hangulatában picit a Bem rockparti szentélyre emlékeztető miskolci Corner Stage csurig telt (na jó, nem Wembley méretről beszélünk) nagytermében meglepően kedvező fogadtatásra leltünk, még a szakma (amely ugyebár, jobbára ilyen alkalmakkor szereti kimutatni „galamb lelkületét”) is elismerően csettintett, a közönség pedig – ebben a közegben – abszolút vevő volt rá. Ha nem is túl nagy számban, de elindultak a koncertek, s azok után felvetődött bennem: ha valóban ilyen hűen tolmácsoljuk a Mini darabokat, talán meg kellene keresni Ádámot is, mint azt az autentikus személyt, akinek – ha valakinek – a legtöbb köze van az egészhez.
Ádival felületesen már ismertük egymást, de semmi különös, épp csak úgy, ahogy általában vagyunk a szakmában. Egy-egy fellépés előtt, után, a helyszínen, a büfé előtt, vagy valamelyik benzinkúton – szintén frissítőre várva. Halogattam, sokáig. Aztán jött a Covid, a lezárások, majd Ádinál beütött a stroke. Imádkoztam. Hátha történnek még csodák. És jöttek a hírek, hogy igen, talán mégis szereti őt, az, aki legjobban tudott szeretni ezen a Földön. A Csodatevő. Aztán láttam, ahogy feláll, képletesen és gyakorlatban is, ott Keszthelyen, a színpadon, súlyos betegsége után alig két hónappal. Kis idő múlva felhívtam. „Á, szia, Apukám, ki is vagy? Ja, igen. Tudod mit, gyere fel Pestre! Meghívlak a Negrába, eszünk, dumálunk, aztán együtt megyünk taxival a Ráth György utcai könyvbemutatónkra, a Nyitott műhelybe” (a Mindenki, című kötetben ugyanis mindketten szerepelünk). És így történt.
Még jó néhányszor találkoztunk Pesten, vagy a legendás, sokat emlegetett idők színhelyén, Badacsonyban, ahol 2022 augusztusában a színpadra hívott néhány szám erejéig, majd a végén jellegzetes karcos bariton hangján azt mondta a mikrofonba: „Iggggen, Mini Art-űr, Bécó, Miskolc! Megnyugodtam, van követőm!” Egész nap együtt voltunk a tóparton, sztoriztunk, (én söröztem) de az este, Ádi szavai mindent vittek. Az egyre kiforrottabb hangzású koncerteken ahová mi hívtuk el Miskolcra, felváltva adtuk egymásnak „a labdát”, és vívtunk hatalmas fuvolapárbajokat. Párbajokat, ahol mindenki, főleg a közönség, nyert, párbajokat, ahol nem sérült meg senki. Előtte-utána beszélgettünk, jókat ettünk, embert nem ismertem még, aki ilyen lelkesedéssel vetette be magát a kulináris élvezetekbe, legyen az haltepertő, sertéscsülök Pékné módra, vagy éppen főtt-füstölt császárszalonna. Kicsit iszogattunk, és meglepődtünk mennyi közös vonás van bennünk, életünk, világlátásunk milyen sok tekintetben mutat azonosságot.
Mutattam a zenei ötleteimet, felvetettem, ezt a kettőnk vezérletével baromi jól meg tudnánk csinálni. Tetszett neki: „Kár, Bécó, b…meg, hogy korábban nem ismertük egymást jobban, de mindegy, majd jövőre megcsináljuk, ti meg „jösztök” majd az új klubomba, őszre „kiraj” lesz. Így szerette mondani, rövid á-val, pontos j-vel. Most is hallom a hangját…
(folytatjuk)
Hegedűs István
2024. január 15. 05:24