Für Anikót elsősorban klasszikus színpadi darabok, játékfilmek és tévéfilmek főszerepeiben nyújtott alakításai, illetve ugyanennyire karizmatikus szinkronmunkái kapcsán értékeli nagyra a műértő közönség, a Jászai Mari-díjas művésznőtől ugyanakkor az éneklés és a zene sem idegen, ezt már musical-szerepekben is számtalanszor megmutatta. Sokoldalúsága tavaly ősszel újabb mű formájában nyilvánult meg, immár negyedik önálló lemezével jelentkezett, erről beszélgettünk vele.
Für For Ten címmel tavaly ősszel megjelent a legújabb lemezed, ami már a negyedik a sorban. Azt olvastam valahol, hogy a munkálatai már évekkel ezelőtt elkezdődtek. Ebbe persze bele kell számolni a Covid okozta felfordulást, de lehetséges, hogy ez a lassabb tempó még jót is tett az albumnak?
A lemezkészítés számomra a hab a tortán, amolyan jutalomjáték, hiszen nem zenei előadó vagyok elsősorban. Emiatt nincs rajtam különösebb nyomás vagy kényszer, nem szükséges kétévente előrukkolnom valami zseniális dologgal. Úgy gondolom, hogy azoknak sem tesz jót az ilyen fajta presszió, akiknek ez a fő foglalkozásuk. Ha valami nem egy olyan folyamatnak a vége, ami igazán belülről fakad, és mindenképpen meg kell születnie, abból csak lelketlen tömegtermék lesz, aminek szerintem semmi értelme. Nekem ezek a lemezmegjelenések ünnepi pillanatoknak számítanak, már csak azért is, mert nem gyakoriak, hiszen 17 év alatt mindössze négy ilyen adódott. Mondhatni, hogy nem kapkodtam el, de nem is lett volna igényem arra, hogy ennél gyakrabban hozakodjak elő egy-egy koronggal. Nyomós oka volt, hogy ezek a lemezek megszülettek, nagy örömömet leltem az elkészítésükben. Az első kettőnek Bereményi Géza írta a szövegeit, az utóbbi kettőnek pedig a férjem, Fekete György. Nem mintha Gézával nem volnánk továbbra is nagyszerű munkakapcsolatban, csak hát Gyuri előállt azzal az ötlettel, hogy – a Hrutka Róbert által rám szabott első két album után - mi lenne, ha ezeket a Jamie Winchester és Robi által közösen komponált szerzeményeket jelentetnénk meg magyar szövegekkel és női előadóval. Jamie ezeket a dalokat sosem énekelte magyarul, érzelmi okok miatt, így viszont általunk reinkarnálódhattak.
Az elmondottak alapján így nem is meglepő, hogy zeneileg és szövegileg is egyfajta folytonosság érhető tetten a két albumon. Érdekes továbbá a szövegekben fellelhető kettős koncepció, a párkapcsolati tematika mellett van egy társadalmi jelenségeket boncolgató vetülete is a lemeznek. Tudatosan alakítottátok így vagy menet közben alakult ki ez az irány?
Nagyon kevés olyan szöveg található az albumon, ami párhuzamba állítható az eredeti angol nyelvű verziókkal. Ha úgy tetszik, a magánélet és társadalmi élet, vagy akár érzelem és értelem nem választhatók el egymástól, nap mint nap meghatározzák az emberek életét, ezért próbáltunk kellemes elegyet képezni belőlük.
Érdekes a felépítése az albumnak, ahogy a dalok következnek egymás után: nekem úgy tűnik, hogy a személyes hangvételű kezdés után a középső rész inkább a külvilágot szemléli, míg a végén visszatér az intimebb megfogalmazáshoz, és ezt a lemezborító kiválóan szimbolizálja az óra számlapjára emlékeztető grafikával.
Jó, hogy ezt mondod! Ez a motívum kicsit nap is, meg óra is, a kiindulópontot jelentő tizenkettes szám pedig adta magát. Az elképzelés lényegét Fodor Attila grafikus barátunk egy nap-motívumban foglalta össze, de abszolút értelmezhető más síkon is, ami szándékos volt, szóval örülök, hogy ez jutott eszedbe róla! A zene dinamikájának is kell hogy legyen valamiféle íve. Ennek Robi a tudora, ezt ő építette fel. Ahogy koncerteken is adott egy speciális görbe, amit a műsor leír hangulatilag, tematikailag és dinamikailag, úgy ezek a dalok is ilyen elgondolás alapján kerültek a lemezre.
Annak idején a Madách Színházban kezdtem a pályámat, az első tíz évet ott töltöttem és nagyszerű musical-szerepeket is elénekelhettem, tehát azért nincs olyan nagyon messze ez a dolog tőlem. A főiskola - mert akkor még főiskolának hívták - első évétől kezdve Bagó Gizella volt az énekmesterem aki, képzeld el, az évtizedek múltával mind a mai napig fogja a kezem, és mellette olyan zenés darabokban szerepelhettem többek között, mint a Kabaré, a Macskák, A szerelem arcai vagy A vörös malom. Mindazonáltal nem vagyok a műfaj rajongója, ám ha érdekes szerep foglaltatik a műben és jó a zene, akkor öröm játszani. Amikor az Örkény István Színház alapító tagjaként Mácsai Pál vezérletével és az ő gondolatisága mentén lefektettük az alapjait ennek a színháznak, akkor a meghatározott keretek mellett nem zárkóztunk el az ilyen típusú művek színpadra vitelétől sem. Volt rá példa, hogy zenés darab került a repertoárunkba: ilyen volt például a Jógyerekek képeskönyve a The Tiger Lillies muzsikájával, vagy éppen A filléres opera, amit Kurt Weill örökbecsű zenéjével adtunk elő. Így kerül tehát a csizma az asztalra, azért énekelek, mert van rá lehetőség.
Eleve úgy álltatok neki az album készítésének, hogy a tíz vendégénekes meghívása eldöntött dolog volt?
Hál’ Istennek a szövegíróval egy fedél alatt élek, így ha valakinek eszébe jut valami, akkor nem kell külön köröket futni, hanem elég átordítani egyik szobából a másikba! (nevet) Vasalás vagy akár a ruhák hajtogatása közben is támadhat egy ötletem, hogy „mi lenne, ha…” de az az igazság, hogy ezek a dalok javarészt már a harmadik lemez idején összeálltak. Gyuri rengeteget hallgatta az angol nyelvű verziót, és a saját ízlésének megfelelően választott közülük, persze nekem is volt választási lehetőségem. Ahogy haladtunk előre, és rendezgettük az anyagot, egyre több ötlet merült fel: énekeljem el ezt is meg azt is? Rendben, de akkor csavarjunk rajta egyet. A tematika adott, viszont ha már párkapcsolati témák vannak, akkor miért nem csinálunk duetteket? Innen már csak egy lépés volt a megvalósítás. Először öt vendég meghívását terveztük, de aztán felvetettem, hogy ha tíz ilyen dal van, akkor legyen tíz! (nevet) Persze abban a pillanatban meg is ijedtem, mert nem tudtam, honnan fogunk toborozni tíz előadót, akikkel egyébként szívesen is duetteznék? A dalok ugyanakkor mind kiáltottak valaki után, ezért hangulati szempontból kezdtük számba venni a lehetséges művészeket. Kálloy Molnár Petivel már korábban is vendégeskedtünk egymás koncertjein, nagyon szeretem a zenei világát. Nagy Ervint ezer éve ismerem, ő is Gizella tanítványa, valamint partnerek vagyunk Dés László Így öten! formációban. Petruska Andrist a férjem lánya, Fekete Linda színész- és énekesnő ajánlotta. Kohánszky Roy-jal a tankcsapdás MTV Icon-on találkoztunk, és ismerkedtünk meg sok évvel ezelőtt, míg Schwartz Dáviddal és Schrott Péterrel a Silló Sándor által a szombathelyi Iseumban rendezett Jézus Krisztus Szupersztár kapcsán kerültem képbe. Ez még 2013-ban történt, és Linda miatt mentünk el megnézni az előadást. Ő játszotta Mária Magdolna szerepét. Szó szerint padlót fogtam, amikor meghallottam ezeket a fiatalokat énekelni! Rögtön az jutott eszembe, hogy ez olyan elképesztő teljesítmény és színvonal, hogy a világ bármely pontján megállná a helyét. Azóta eltelt tíz év, az élmény viszont élénken megmaradt bennem, ezért megkértem mindkettőjüket, hogy csatlakozzanak. Gerendás Péterrel ősrégi barátságot ápolunk, azt talán mondanom sem kell, hogy micsoda márkanév az övé. Epres Attila szintén kollégám, tisztelem és szeretem, és azt gondoltam, hogy neki is itt lenne a helye. Heinz Gábor “Biga” anno gitározott Gyuri pályázatott nyert, Dögkeselyű című musicajében. Hrutka Robira pedig hadd ne kelljen kitérnem külön, hiszen több mint két évtizede dolgozunk együtt. Végül rendkívül gyorsan összeállt ez a gárda, a legcsodálatosabb pedig az volt, hogy mindenki első szóra jött! Az ilyesmi annyira lélekmelengető!
Említetted, hogy egy fedél alatt élsz a szövegíróval, és ezzel kifogtad a szelet a vitorlámból egy kicsit, ugyanis meg szerettem volna kérdezni: milyen az, amikor az ember élete párja egyben az alkotótársa is?
Alapvetően nagyon jó dolog ez. Nyilván nekünk is voltak alkotói vitáink, de az a színházban is van és nem keverendő össze a veszekedéssel: a vita ugyanis jó és progresszív, mert előrevisz, miközben minden fél hozzáteszi a magáét, és egyszer csak kisül belőle valami. Prozódiában Gyuri mondjuk eleve csalhatatlan, ha akarnék sem tudnék belekötni egyetlen szótagba sem, amit leír. Volt persze egy-két kifejezés, amibe belekotnyeleskedtem, de a fontos dolgokat szeretem olyanokra bízni, akik az adott témához jobban értenek, mint én. Nem vagyok csalhatatlan, nem gondolom, hogy mindent jobban tudok másoknál.
Nagyon tetszik a szövegekből áradó derűs irónia. Ti ilyenek vagytok a magánéletben is?
Abszolút! Nagyon sokat röhögünk, a humor elengedhetetlen az élethez, ez pedig a kémhatásokban is megnyilvánul. Ezalatt most nem a testiséget értem, hanem azt a fajta szellemi vagy intellektuális kémiát, amikor valakinek vevő vagy a humorára és a lényére. Tudod, amikor egy kívülállónak fel sem tűnik egy elejtett félmondat, te mégis visítva röhögsz rajta, mert annyira tudod, hogy mi jár éppen a másik fejében! (nevet) Hála az égnek ebből a szempontból is nagyon egymásra találtunk!
A hangszerelését és a hangszeres játékot tekintve is rendkívül figyelemre méltó a lemezanyag, van rajta pop, rock, dzsessz és blues, mégis koherens az egész. Nem gondolod, hogy túl zenei ez a korong a mai közízlés számára? Csomó hangszeres szóló található a dalokban, ilyesmivel manapság nem nagyon lehet kereskedelmi sikert elérni…
Imádom, hogy ezt mondod! Nem kilóra mentünk, és nem az eladhatóságot tartottuk szem előtt. És ha már így sikerült, akkor azt mondom, hogy inkább legyen a vájtfülűek kedvence az album. Soha nem érdekelt semmilyen szempontból, hogy mi a divatos éppen. Ha a szomszéd nem gyűjti szelektíven a hulladékot, attól én még úgy fogom! Bármit, amit elkezdek, azt szeretném tökéletesen csinálni, legyen az akár a mosogatás. Szeretek hozzátenni valamit a dolgokhoz, és most nem a nagyképűség beszél belőlem, de annak nem látom értelmét, hogy mindössze csak egy strigulát húzzak valami mellett. Sokszor hallom azt, hogy “ilyen az élet”. Nem igaz! Tőled függ, hogy milyen az élet, és mit élsz meg belőle. Hogy éppen mire van igény, az nem lehet cél, csak következmény. A 11 éves gyerekemnek is szoktam mondogatni, hogy bárki lehet híres, és a 15 perc hírnév című De Niro-mozit hozom fel példaként: elég, ha kimész az Oktogonra, letolod a gatyádat és egy darabig úgy maradsz. Garantáltan rólad fog szólni minden az elkövetkező két napban, de lehet, hogy még a harmadik napon is lesz hírértéked. Ha ez a cél, akkor viszont hol van az alsó határ? Az igazi szándék az, hogy valami olyan értéket hozzunk létre, amiben örömünket leljük, és ha az történetesen még tetszik is néhány embernek, az már tényleg csak bónusz. Ugyanakkor ott a másik oldal is, azaz lehetek én zseniális otthon a fürdőszobában, ha az a kutyát nem érdekli. Ha csinálunk valamit, akkor azért elképzeljük, hogy nagyjából kiknek fog tetszeni, de a kereslet és a kínálat szerintem akkor tud találkozni, ha az ember a saját ízlésére hagyatkozva, szívvel-lélekkel próbál alkotni a legjobb tudása szerint. Így lehet megtalálni a hasonló gondolkodású és értékrendű hallgatóságot. Jó esetben…
Mennyire kíván más hozzáállást és felkészültséget Tőled a lemezkészítés, mint a zenés darabokban való részvétel?
Ha az ember rendelkezik a szükséges technikával, akkor nincs nagy különbség. Talán kevesebben tudják, hogy nem csupán az énekléshez elengedhetetlen a jó technika és a tudatos hangképzés, hanem a beszédhez is. Mi reggeltől estig ezt tesszük, próbán, előadáson, mikrofon előtt: kiabálunk suttogunk, mindenféle dinamikai tartományban megnyilvánulunk, hovatovább énekelünk is. Ezt pedig bírni kell. A rossz beidegződések viszont óhatatlanul problémához, így túlerőltetéshez és rekedtséghez vezetnek. A zene és a próza kettőssége ráadásul külön odafigyelést igényel, hiszen hiába bírok szoprán hangfekvéssel, nem csicsereghetek odafent, mert a hangomnak a középtartományban található beszélő lágét kell bírnia. Ezt muszáj figyelembe vennem, mert a munkám elvégzéséhez elsősorban ez szükségeltetik. A főiskolán beszédtanárok tanították meg nekünk ezt a technikát, mindannyiunk esetében felmérték, hogy milyenek az egyéni adottságok és hol található az ahhoz párosuló lágé, ahol működnünk kell. Nyilván adódnak szélsőséges esetek, amikor például kiabálunk, de ilyenkor is tudjuk, hogy miként vegyük a levegőt, ha nem akarunk bajt. Bagó Gizella azért is fantasztikus mester, mert prózai szerepek esetében is mindig lehetett támaszkodni a szakértelmére. Amikor például nagyon kimerítő szerepe volt Törőcsik Marinak, előtte mindig átvették ezt a fajta technikai kottát, hogy a két órán át tartó extrém megerőltetést üzembiztosan kibírja a torka. Gizella segítségével elmehetnék koloratúrába, de ez nem történik meg, mert elsősorban nem énekesként kell helytállnom. Volt persze példa arra, hogy kimozdultam a komfortzónámból, mint amikor Leonard Bernstein Candide-jából énekeltem egy áriát a Zeneakadémián. Felejthetetlen kaland volt, de nélküle egészen biztosan nem lettem volna képes megoldani a feladatot.
Napi rendszerességgel karban kell tartanod a hangodat?
Attól függ, bár most a duettek és a koncertek időszakát élem, ezért inkább azt mondom, hogy igen. Egy ideje részt veszek Dés László már említett Így öten! elnevezésű formációjában, az igazgatómmal és egyben kedves barátommal, Mácsai Pállal duettezünk a színpadon. Dés László vadonatúj dalaihoz pedig Grecsó Krisztián és Bereményi Géza írt szövegeket. Már tíz koncerten vagyunk túl. Tudod, annyira jó, hogy ezek a dolgok megtörténhetnek az életemben!
A beszélgetés elején szóba került az Örkény István Színház alapítása. Hogyan emlékszel vissza arra a korszakra?
Maga a folyamat, amit Mácsai Pál elindított, 2000-ben kezdődött, majd 2004-ben vettük fel Örkény István nevét. Pali roppant szigorú feltételek mellett vette át a Madách Kamara művészeti vezetését: meghatározott nézettségi rátákat kellett produkálnia, ellenkező esetben visszavették volna tőle az irányítást, de mint minden mást, nagyon bölcsen, EQ-val és IQ-val, szisztematikusan átgondolva vitt végig.
Milyen irányba fejlődött a kapcsolatotok a Örkényben az elmúlt 20 évben?
Nem tudok nem elfogult lenni Palival, hiszen már a Madáchban is együtt dolgoztunk. Ki se merem mondani, de már 35 éve ismerjük egymást, azóta vagyunk nagyon jó barátságban és jó viszonyban. Érdekes, hogy szinte minden létező felállásban dolgoztunk már együtt, színpadi partnerekként éppúgy, mint filmekben, de rendezett is engem, 2004 óta pedig az igazgatóm is. Azt szoktam mondani, hogy egy rezervátumban van szerencsém dolgozni, mert a minőség mellett az a hihetletlen elkötelezettség, amivel irányítja és megteremti a légkört, az bizony egészen kivételes. A Madáchban is jó volt, nem panaszkodhattam, de az ember néha valami másra, egy kis változásra vágyik, hogy más közegben, más kollégák között, más impulzusok érjék. Aztán megtörtént az a csoda, hogy nem Mohamed ment a hegyhez, hanem a hegy ment Mohamedhez: az öltözőasztalom a köntösömmel együtt maradt, ahol volt, viszont köré épült egy új színház. Ahelyett, hogy váltottam volna, a változás egyszerűen házhoz jött. Amióta végeztem, azaz 1989 óta, ebben az épületben vagyok és emiatt kicsit már úgy érzem magam, mint Kőmíves Kelemenné. Lassan eggyé válok a falakkal! (nevet) Visszatérve az eredeti kérdésre, boldog vagyok, hogy ezt a nagyszerű utat együtt járhattuk be, annak minden próbatételével együtt. Az évek folyamán az Örkény egy brand lett. A Színház, ami a minőség szinonimája. Sokféle színház létezik, és nem mondom, hogy az egyik jó, a másik meg rossz. De ha egy bizonyos színvonalat kitűzöl magad elé, és abból konzekvensen nem engedsz évtizedek múltán sem, akkor azért kicsit nehezebb ezt csinálni, és ebben az esetben a nívó fogalma is új értelmet nyer. Természetesen ez nem műfaji kérdés. A kabarét és a villámtréfákat is lehet magas szinten űzni, ugyanakkor a szerzők drámáit is lehet rettenetesen gagyi módon tolmácsolni. Bármi, amibe belekezdtünk az Örkényben, mindig valami olyan gondolat mentén történt, hogy ha már csinálunk valamit, akkor azt csináljuk jól, legyen értelme és szolgálja az emberek gazdagodását, örömét.
A színház és a szinkron mellett hogyan fér bele a zene az életedbe? Kell-e kompromisszumot kötnöd ennek érdekében?
Kompromisszumot nem szabad kötni, inkább az idővel kell játszani, hogy minden beleférjen. Az a legfárasztóbb ezen a pályán, hogy nincs a lónak háta: kampányidőszakok vannak, amikor az ember csak aludni jár haza, épphogy köszönőviszonyban van a családjával. Ugyanakkor léteznek lazább időszakok is, amikor például lefesthetem a kerítést. Hosszú távon mégis nehéz beosztani az energiákat emiatt a hektikusság miatt, ami mindenféle ritmust nélkülöz. Mint mondtam, olykor üresjárat van, máskor meg minden egyszerre szakad rám, és ilyenkor jön legjobban az énekmesteri háttér. Ha 4-5 órákat alszom huzamosabb ideig, mert mi másból venném el az időt, akkor lényeges, hogy legyen valaki, nevezetesen Bagó Gizella, akire hagyatkozhatom, aki segít abban, hogy ne lássam kárát a feszített tempónak.
Az rendben van, hogy fizikailag lehet bírni 4-5 óra alvással, mert az ember szervezete alkalmazkodóképes, de mentálisan is ez a helyzet?
Muszáj fejben is felkészültnek maradni, másképp nem megy. Menekülni csak előre lehet. Az ember próbálja magát lelki munícióval is ellátni, fohászkodik az égiekhez, aztán valahogy mindig sikerül átlendülni a holtpontokon! (folytatjuk)
Írta: Danev György
2024. május 23. 08:57