Fender Broadcaster/Telecaster 70
Jubileumot ünneplünk: 70 évvel ezelőtt, 1950. októberében történt valami világrengető. Valami, aminek hatására végérvényesen, visszavonhatatlanul megváltozott minden. Megszületett a tömör testű elektromos gitár. A többit tudjátok.
A tömör testű elektromos gitár megszületését hajlamosak vagyunk egyetlen modellhez, Leo Fender Broadcasteréhez kötni, ami tulajdonképpen egy új iparág létrejöttét is szimbolizálta. De vajon tényleg ez volt-e a legelső olyan gitár, amit ma közmegegyezésesen tömör testű elektromos gitárnak hívunk? Tény, hogy a Broadcaster megjelenésével új alapokra helyeződött az elektromos gitárok tömeggyártása, a paradigmaváltás fő letéteményese pedig mindenképpen Leo Fender volt, még akkor is, ha nem feltétlenül ő talált ki mindent az új konstrukcióval kapcsolatban. Az elektronikáért már kölyökként rajongó és különféle hangosító berendezésekkel kísérletező Fender hosszú utat tett meg, míg szerény fullertoni rádiószaküzletétől eljutott a modern zene forradalmasításáig. Eredetileg könyvelőnek tanult és ebben a szakmában dolgozott, majd az 1930-as évek elejének nagy gazdasági világválsága az ő lába alól is kihúzta a talajt egy időre. Az ambíciónak, önbizalomnak és hangyaszorgalomnak híján nem lévő Leo emiatt új utakat kezdett keresni: saját vállalkozását a ‘30-as évek végén hozta létre, minek profiljába eleinte a rádiójavítás és a lemezjátszókkal való foglalkozás tartozott, továbbá árult különféle hangszereket, hanglemezeket és kottákat is. Habár abban az időben már javában dolgozott gitárok erősítését elősegítő hangszedő-dizájnokon, figyelme akkor fordult végérvényesen az elektromos gitárok felé, amikor 1940 körül megismerkedett Doc Kauffman steelgitárossal. A két férfi megérezte az együttműködésben rejlő perspektívát, minek eredménye következtében, amúgy a hangszedő-tervezés melléktermékeként létrehoztak egy tömör testű tesztgitár-prototípust 1943 táján. Első közös szabadalmukat egy új elektromágneses hangszedőre 1944. szeptember 26-án nyújtották be az illetékes szabadalmi hivatalhoz. A második világháború lecsengését követően Leo is azon iparosok közé tartozott, akik a kézi munkát idejét múltnak tekintették és a jövő nagy üzletét a tömeggyártásban látták. Kauffman nem akart nagy tétekkel játszani, Fender viszont amint elég tőkeerős lett hozzá, azonnal emelte a tétet és a nagy volumenű gyártás feltételeit biztosító berendezésekkel és szerszámokkal látta el műhelyét. Elektromos steelgitárok gyártására ráállt cége az 1940-es évek végére országos hírűvé vált, a munkamániás Leo azonban nem dőlt hátra: nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy létre kellene hozni egy tömör testű elektromos gitárt. A bökkenő csupán az volt, hogy a zenészek körében korábban a Rickenbacker, a Gibson, az Epiphone és a National által gyártott üreges testű, domború fedlapos elektromos gitárok sem arattak sikereket - nem véletlenül. Egyébiránt nem Leo volt az egyetlen, aki nagyratörő terveket szövögetett a témában, hiszen egy New York-i gitáros, bizonyos Les Paul szintén gondolkodott ezen és már 1941 körül megépítette a maga tömör testű elektromos hangszerét, a “Fatuskót”. Egy másik kaliforniai szakember, a tremolórendszeréről később híressé vált Paul Bigsby pedig Merle Travis countryzenésszel karöltve tervezte meg a Bigsby-Travis gitárt 1947-ben, ami szintén jelentős lépés volt a tömeggyártásra tervezett tömör testű elektromos gitár elérése felé vezető úton. Ahogy Les Paul, Bigsby és Travis, úgy Fender is arra apellált, hogy a tömör test a húr tiszta hangját adja vissza, illetve képes nullára redukálni a feedback-jelenséget, megkönnyítve ezáltal a nagyobb hangerő mellett történő játékot, ezen erények pedig végső soron a zenészek érdeklődésének felkeltéséhez vezethetnek. Leo mint mindent, a létrehozandó hangszert is végtelenül pragmatikusan képzelte el: a tervezés művészi aspektusa teljesen hidegen hagyta, kizárólag a funkcionalitást tartotta szem előtt. A cégéhez időközben csatlakozott George Fullerton mérnök segítségével olyan gitárt akart megvalósítani, ami egyfelől kimondottan egyszerű kialakítású, minek következtében gazdaságosan gyártható és könnyen javítható, továbbá strapabíró, lehet ütni-vágni. Másrészt a zenész leendő igényeit sem tévesztette szem elől: noha ő maga nem játszott gitáron, fontosnak tartotta, hogy a hangszer viszonylagos kényelmet biztosítson, és a nyakon erőlködés nélkül el lehessen érni az összes érintőt. A fő paraméterek kialakításához kikérte különböző zenész ismerősei véleményét, illetve felhasználta mindazon tapasztalatait, amit a steelgitárok gyártásánál gyűjtött össze, az eredmény pedig 1949 nyarán vált először kézzelfoghatóvá. A legelső prototípus teste fenyőből készült, fejformája pedig szimmetrikus volt, de a későbbi fő jellemvonások, így a Fender Champion steelgitárban is megjelent húrlábbal egybeépített hangszedő és a testhez csavarozással rögzített nyak már ezen a kezdeti példányon is tetten érhetőek voltak. A második, ‘49 telén megszületett munkadarab testének anyagát már a kőrisfa adta, test- és fejformája pedig szinte teljesen letisztult és kialakult. Természetesen a legnagyobb szenzációt a gitár ragyogó, fényes hangja jelentette, ami éles ellentétben állt az addig ismert üreges testű elektromos gitárok nyaki hangszedőinek meleg, ugyanakkor tompa és dinamikátlan hangjával. Fender húrláb előtt rézsútosan elfordított pickupja soha azelőtt nem tapasztalt mértékben aknázta ki a gitár által elérhető frekvenciatartományt, míg a testen áthaladó húrozás különleges stabilitást és hangkitartást biztosított. A kolosszális és valóban újító hangzás ellenére Fender üzlettársa, Doc Randall aggódni kezdett, mert azt látta, hogy a Gibson már két pickuppal kezdi szerelni a gitárjait, így nagy nehézségek árán rávette a hírhedten keményfejű Leót, hogy készítsen egy két pickuppal rendelkező változatot is. Így történt meg az, hogy noha 1950 tavaszán kikerültek az első Fender Esquire példányok a kereskedőkhöz, a néhány hónappal később kiadott Fender-katalógusban már a két hangszedős változatot lehetett megtalálni e név alatt.
Ahogy az lenni szokott a radikális és formabontó újításoknál, a szakma finoman szólva sem ölelte keblére az Esquire-t az 1950 júliusában Chicagóban megrendezett NAMM hangszerkiállításon. A fő indokokat a megbízhatatlan elektronika és legfőképpen a nyakmerevítő pálca hiánya szolgáltatták, utóbbinál Fender végül belátta, hogy e lényegi alkotóelem nélkül nincs esélye versenyképes modelleket gyártani. A konstrukció gyermekbetegségeinek leküzdését követően a két pickupos verzióval kezdték a tömeggyártást 1950 októberében, amit időközben Broadcasterre kereszteltek át, hogy a két típust meg lehessen különböztetni egymástól. A Broadcaster elnevezés azonban kérészéletűnek bizonyult, hiszen alig pár hónappal a termelés beindítása után a Gretsch cég jelezte, hogy egyik dobtípusuknál már 1937-ben levédették az elnevezést. Nem volt mit tenni, Fendernek és Randallnak alkalmazkodnia kellett: először átmeneti megoldásként annyit tettek, hogy eltávolították a Broadcaster-matricákat a gitárok fejéről, az így előállt modelleket később Nocasterekként kezdték emlegetni. Mindazonáltal a rádióadásra utaló Broadcaster név alapján Leónak nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy milyen fantázianevet viseljen hangszere a jövőben: Amerikában éppen beköszöntött a televíziózás korszaka, így adta magát, hogy az új név erre asszociáljon és legyen Telecaster. A legelső Telecasterek 1951 áprilisában kerültek le a gyártósorról, és addigra a Broadcaster eladásai már megalapoztak egy bizonyos mértékű hírnevet a hangszernek. Fenderék számításai kezdtek bejönni: hangszerük semmihez nem hasonlított, ami addig létezett, ugyanakkor messziről ordított róla, hogy az Isten is tömeggyártásra és tömeges felhasználásra teremtette: letisztult, egyszerű vonalai, “szőke” kidolgozása, 21 érintős fogólapja, fekete koptatója, krómosan csillogó fémborítású hangszedői, három egymástól függetlenül állítható húrvezetője, jól elhelyezett kapcsolói és nem utolsósorban steelgitárokat idéző, éles és kristálytiszta hangja mind a praktikusságot sugallták, ami komoly vonzerőt jelenthetett a fiatal, felvilágosult zenész-generáció számára. Az ősrobbanás-szerű fordulat azonban akkor következett be, amikor Leo és George Fullerton megkeresték az akkori idők egyik vezető session-zenészét, a televíziós műsorokban rendszeresen fellépő Jimmy Bryantet. Bryant messze földön híres volt virtuóz hangszerkezeléséről, ezért Fenderék úgy gondolták, ha más nem is, ő egészen biztosan igazságot tudna szolgáltatni a Telecasternek. Bryant első látásra beleszerelmesedett az új típusú gitárba és a legenda szerint már a legelső alkalommal sosem hallott hangokat és hangzásokat csalt elő a hangszerből. A gitáros attól kezdve minden televíziós fellépésekor a Telecastert használta, akárcsak az 1951-ben készített mozifilm, az In Old Amarillo bizonyos jeleneteiben, felbecsülhetetlen értékű nyilvánosságot biztosítva ezzel a gitárnak. A hatás nem maradt el, hirtelen minden zenész olyan hangszert akart, mint Jimmy Bryanté, ami oda vezetett, hogy egy idő után már nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, a Fender egyszerűen nem győzte a Telecaster gyártását.
A hangszer külsejében és funkcióiban az elkövetkező 70 év folyamán igen csekély változtatások történtek. Hogy mást ne mondjunk, egészen 1957-ig kellett várni arra, mire egyáltalán kijött egy az eredetitől eltérő kivitel, ami vajszínű testű, fehér koptatóval ellátott változat volt. Természetesen Leo Fender nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Tele sikerének titka annak egyszerű jellegében rejlik, ezért a későbbiekben mindig roppant óvatosan és körültekintően nyúlt az eredeti dizájnhoz, és ezt a tradíciókat nagy műgonddal ápoló hozzáállást a Fendernél többé-kevésbé akkor is továbbvitték, amikor ő maga már nem tartozott a céghez.
A következő jelentős módosítás a Telecasteren 1959-ben történt, amikor a jávor nyakra paliszander fogólap került, míg a koptatót ettől fogva 8 csavarral rögzítették a testre. E modelleket 1962-ig gyártották. 1965-ben a CBS felvásárolta a Fendert, a változást pedig egy idő után a Telecaster megjelenésében is tetten lehetett érni. 1967-ben a nyakrögzítő lemezre került a Fender nagy F-betűje, majd egy évvel később megjelent az addigiakhoz képest már-már radikálisnak tűnő Thinline-változat: a nevéből adódóan ez egy f-lyukkal ellátott, vékony testű konstrukció volt, amit két humbucker pickuppal, Stratocaster-szerű 6 húrvezető babával ellátott fix húrlábbal és gyöngyházfényű koptatóval szereltek. A Strat- és Precision-jellemvonásokat ugyancsak láttató koptató formája köszönőviszonyban sem volt az eredeti elképzeléssel, melyen a potmétereket és a hangszedőváltó kapcsolót is másképp tájolták. A Thinline-t ebben a formában 1980-ig gyártották, közben azonban megjelent a Custom változat is, ami 1972 és 1982 között készült. A Thinline-hoz képest a Custom modernizált formában visszakapta a húrlábbal egybeépített single coil hangszedőt, míg a nyaknál megmaradt a humbucker. A Thinline-nál bemutatott koptatót tovább módosították és kissé Gibson-os módra 4 potmétert helyeztek el rajta. 1973-ban érkezett a Deluxe, ami megtartotta a Custom koptatójának formáját és kapcsolóinak kiosztását, ugyanakkor Strat-szerű tremoló-rendszerrel, fejformával és két humbuckerrel látták el. Ez a verzió szintén 1982-ig élt. 1983-ban, a Fender történetének egyik legnehezebb időszakában elkészült a Telecaster Elite, ami csak körvonalaiban emlékeztetett a Telecasterre és ennek megfelelően meglehetősen sikertelennek bizonyult. Két évvel később le is állították a gyártását, majd miután a Fender szakembergárdája megvásárolta a céget a CBS-től, újra a hagyományok ápolása lett az elsőrendű szempont a Telecastert illetően. 1988-ban piacra dobták az American Standard Telecastert, ami hosszú ideje a legautentikusabb Telecaster-jegyeket viselte magán - tulajdonképpen klasszikus Tele volt némi funkcionális finomhangolással ellátva. 1989-ben bemutatták az aranyozott szerelvényekkel és 'tigriscsíkos” jávor fedlappal büszkélkedő jubileumi 40th Anniversary modellt, ami azt is világossá tette, hogy a Fendernél nem 1950, hanem 1949 jelenti az időszámítás kezdetét. A Fender Custom Shop 1987-es megalapítása újabb fordulópontot jelentett a széria életében lévén beköszöntött a különböző egyedi kérések alapján megépített modellek kora, ami a Signature szériák megjelenésében csúcsosodott ki, de ez már egy másik történet.
A ‘90-es évek eleje óta főleg a régi modellek ráncfelvarrott újrakiadásai zajlanak a Fendernél és csak ritkán engednek teret az olyan invencióknak, mint amilyen a ragasztott nyakú Set Neck Telecaster volt 1992 táján. De ez így van jól, a Telecaster elsősorban eredeti formájában az, ami.
A profi zenészek körében a kezdetektől óriási népszerűségnek örvendő Tele szinte egyedülálló módon volt képes megőrizni közkedveltségét a megjelenése óta eltelt emberöltőnyi idő alatt. Jimmy Bryant nyomán az ‘50-es években olyan country- és rock & roll-zenészek törtek lándzsát a modell mellett, mint Little Richard gitárosa, Russell Willaford, Johnny Cash, Luther Perkins, Jimmy Wyble, Charlie Aldrich, Scotty Moore, Roy Watkins, Paul Burlison és Bill Carson. 1957-ben a fiatal James Burton fordította a világ figyelmét a hangszerre, a Suzie Q című Top 40-es slágert játszotta fel Telecasterrel, amit vitt magával Ricky Nelson zenekarába és amihez mindvégig hű maradt. A blues világában B.B. King és Muddy Waters találta meg saját hangját a Telében, ami a Barney Kessel-, Howard Roberts- és Tommy Tedesco-féle A-kategóriás stúdiózenészek számára is az első számú hangszert jelentette abban az időben. A ‘60-as évektől már az Atlanti-óceán mindkét partján tombolt a Telecaster-láz, itt Eric Clapton, Pete Townshend, George Harrison, Keith Richards, Jimmy Page és Jeff Beck, ott Chuck Berry, Buddy Holly, Albert Collins és Jerry Lee Lewis használta zenéjének fő kifejező eszközeként. Később, a ‘70-es években David Gilmour és Syd Barrett is Telén játszott a Pink Floydban, akárcsak Roy Buchanan, Steve Cropper, John Lennon, Danny Gatton, Jerry Donahue és Mike Stern. Minden évtized kitermelte a maga híres Telecaster-játékosait, még a ‘80-as évek futurisztikus gitárdivatjának közepette is léteztek olyan sztárok, mint Bruce Springsteen, Vince Gill, Andy Summers a The Police-ból, a The Clash frontembere, Joe Strummer, Chrissie Hynde és James Honeyman-Scott a The Pretendersből vagy éppen maga Prince, akik nem tágítottak a Tele mellől. A Telecaster gond nélkül átmentette népszerűségét a ‘90-es évekre is, a modell gyakorta volt látható a legnépszerűbb pop- és a grunge-előadók kezében. Sheryl Crow, valamint a Pearl Jam és a Radiohead tagjai éppúgy előszeretettel jelentek meg Telével a kezükben, mint Jon Bon Jovi vagy Graham Coxon a Blurből. És ezzel még korántsem volt vége: a Tele a new country és a modern metál műfajaiban folytatta térhódítását, lévén olyan country-szupersztárok választották társnak, mint Brad Paisley, Garth Brooks és Keith Urban, illetve a 2000-es évek legnagyobb hatású metálgitárosai közül Marilyn Manson és Rob Zombie oldaláról ismert John 5, valamint a Slipknot/Stone Sour-zenész Jim Root.
A Telecasteren játszó zenészek listája nyilvánvalóan végtelen, annyi viszont bizonyos, hogy minden magára valamit is adó muzsikusnak volt már ilyen hangszer a kezében. A Telecaster ugyanis örökérvényű és meghatározó darabja, mondhatni, alfája a tömör testű elektromos gitár históriájának, ami sokoldalúságából és hatékonyságából adódóan még nagyon hosszú ideig állni fogja a sarat évtizedekkel fiatalabb versenytársaival szemben.
Írta: Danev György
Felhasznált irodalom: Tony Bacon: The Ultimate Guitar Book 1991, The Fender Electric Guitar Book 1992
www.fender.com
2020. december 18. 11:40