Felnégyelt Magyarország
Abban mindannyian megegyezhetünk, hogy az István, a király méltán vonult be az egyetemes magyar zene történelmébe. Erkel Ferencen túl alig-alig akad neves operaszerzőnk, ezért Szörényi Levente és Bródy János örökérvényű produktuma akár rock előtaggal, vagy épp anélkül, betagozódhat nemzeti operáink sorába. A Novák Péter rendezte, negyvenedik évfordulós, Papp László Budapest Sportarénabeli előadás koncepciója méltó párja az 1983-as, Koltay Gergely rendező által színre vitt királydombi bemutatónak. Az alapkonfliktus, valamint az eszmei mondanivaló megtartása mellett legfőbb jellemzője a hagyománytisztelet, a monumentális színpadkép, informatív, mégis egyszerű díszletek, izgalmas fénytechnika, kellő arányban modernizált zenei kíséret, illetve dramaturgia. Világszínvonalú produkció – Made in Hungary.
„Nem csinálunk olyan előadást, amelyben nincs fenntartható üzenet”– ígérte Novák Péter rendező még jóval a Papp László Budapest Sportarénabeli bemutató előtt rendezett sajtótájékoztatón.
Szükség is volt e biztató bevezetőre, hiszen az a királydombi ’83-as ősbemutató igencsak magasra tette a lécet. Az István, a király az elmúlt négy évtized során számos átdolgozást élt meg és túl, ki-ki ízlése, vérmérséklete, habitusa szerint válogathatott a különböző felfogású adaptációk sorában. A darab debütálása óta tematizálja a közbeszédet, mindenkinek van véleménye róla. Többnyire szuperlatívuszokban emlegetik, nem véletlenül: a mű frenetikus sikere egyértelműen a szerzők, a különböző rendezői koncepciók, az előadók teljesítményének szimbiózisán alapul. Ehhez jön még a gulyásszocializmus átmeneti időszakában fellazulni látszó politikai-társadalmi légkör, amely a nyolcvanas évek elején eleve különleges helyzetet teremtett. Arra az estére visszakaptunk egy szeletet identitásunkból, átérezve a vérre menő küzdelmet, mégis csak jó volt magyarnak lenni. Jó volt Istvánnak vagy épp Koppánynak „szurkolni”, vagy épp elmerengeni, elkeseredni azon, hogy miért lesz farkasa magyar a magyarnak. Hogy mindig voltak, vannak és lesznek olyan politikusok, prominens döntéshozók, tanácsadók, akik gondoskodnak arról, hogy sose fogyjon ki a muníció, mindig legyen ellenség(kép). Nem ismerős kicsit? Dehogynem. Csak közben elröppent több mint ezer esztendő…
Az István, a király azért is örök darab, mert az alapkonfliktus, az üzenet nem változott. Az a rendező, aki arra vetemednék, hogy mindezt fenekestől forgassa fel, magát a rockoperát nullázná le. Novák Péter, aki ezer szállal kötődik a dalműhöz, pontosan tudta, hová kell nyúlni: a koncepció adott, többi a szereplők, a helyszín, a díszletek, a koreográfia, valamint a jelmezek dolga. És a fentebb emlegetett szimbiózis máris működik. A cselekmény ismert, amelyet Bródy János öntött míves dalszövegekbe. Neki (és persze a rendezőnek) tulajdonítható az is, hogy a pogány Koppány személye csupán kevesek szemében lesz negatív hős. Élete árán is kitart eszméje, hite mellett és ehhez nem kér és nem vár el semmilyen külső vagy belső segítséget. Szörényi Levente nem kisebb bravúrt hajtott végre a betétdalok megkomponálásakor, mint hogy megteremtette a zenei stílusok közötti átjárást. A betétdalok önmagukban, és mondhatni az előadói karakterek nélkül is kifejezik a cselekményt, hozzák felszínre a mondanivalót. A dalmű összességében dinamikusan ötvözi a rock muzsikát az autentikus népzenével, a gregorián dallamokkal, illetve helyenként más, könnyebb műfajok is helyet kapnak egy-egy betétdal erejéig (például a három főúr előadásában). Eközben ne feledkezzünk el a klasszikus zenéről sem, hiszen Beethoven István király nyitánya – igazi ritkaság – remek bevezetőt ad a későbbi betétkompozíciókhoz. Miután az egyetemes magyar zenetörténet Erkel Ferencen kívül aligha dicsekedhet kifejezett és főként közismert operaszerzővel, talán nem véletlen, hogy Szörényi és Bródy művét rögtön a neves kompozitőr művei mellett emlegethetjük.
Ami a negyvenes jubileumi előadást illeti, az első szó, ami a széksorokban ülők, vagy éppen a színpad körül tolongó állósor közönségének eszébe juthat, az éppen a látvány, a monumentalitás. Az ígért kétezer négyzetméteres színpad nem tűnik üres vagy eltúlzott ígéretnek, valóban teljes „életnagyságban” terpeszkedik a küzdőtér közepén. Ehhez hasonlóval eleddig csupán Roger Waters legutóbbi koncertjén lehetett találkozni. A szintén beígért színpadi ketté osztottság azonnal feltűnik: a zenekari pódiumhoz közelebb eső rész felett – szakkifejezéssel – tomcat állványnak nevezett traverzekből összeállított kereszt, míg a Koppány oldalnak, a köralakon belül elhelyezett hányatott sorsú turulmadár ősi jelképe jut. Közös jellemzőjük, hogy mindkettő a cselekmény tartalmának megfelelő helyzetben, mintegy illusztrálva a történetet, színes fényekkel megvilágítva mozog. lly módon a közönség mintegy körbeveszi a tagolt színpadokat, az éppen háttal játszó szereplők arcát, mozdulatait a gondosan kiszámított mennyiségű és elhelyezésű, jól látható kivetítőkön követhetjük. A csata-, illetve tömegjelenetek illusztrációja a modern technika vívmányával elevenedik meg: a szemben álló felek díszletkardok helyett piros, illetve kék tónusú, úgynevezett cápa molinókkal (sarkuknál lekerekített, impregnált vászonból készült nyeles, hosszúkás, keskeny reklámhordozó felületek – H.I.) vívják élet-halál harcukat. A jelmezek Horányi Juli tervező művészetét dicsérik, aki egyébként – és egyáltalán nem mellesleg – kiváló alakítást, illetve énekes teljesítményt nyújt Gizella, István felesége szerepében is. Beszédesen jeleníti meg a pogány sereget a keki színű, elasztikkus testhezálló ruhába bújtatott, botoknak látszó, valójában fémrudakkal felszerelt táncosok hada, illetve a szolid, főként korhű jelmezt öltő királyi ellen oldal. Telitalálat a köpönyegforgató Sur, Solt és Bese főurak jellemábrázolása egyfelől énekhangban, másfelől kézben tartott és különböző funkciókat betöltő álarcaik jelbeszédével.
Talán a rockopera korai előfutárának is tekinthető az Illés együttes 1971-es úgynevezett „Fehér albuma” a Human Rights, amely korát megelőzve – és hazánkban elsőként – tartalmazott egy öttételes rock oratóriumot, közte a Mondd, te kit választanál opuszával. Amelyet a szerzőpáros szépen beapplikált az István…-ba is anno, méghozzá az erre az alkalomra összeállt Illés együttes előadásában. Itt és most azonban egy tíztagú gyermekkar, a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa közvetíti az üzenetet (méghozzá hátborzongatóan), mintegy jelezvén, bizony akár tetszik, akár nem, továbbiakban a miénk, mármint a gyerekeké a választás joga… Torda, a táltos szerepében ezúttal egy fiatal tehetséget, a Leander Kills frontemberét láthatjuk, hallhatjuk; Köteles Leander, aki nem csupán énekhangban remekel, úgy tűnik a színjátszásban is van keresnivalója. Idesorolható Borbély Richárd musicalszínész is (ő szintén megjárta a „tehetségkutatók” egyikét), aki ezúttal Laborc magyar úr jelmezébe bújva nyújtott parádés alakítást, nem mellesleg remek zenei élményt. Amelyet a Nem kell! emblematikus, Beatricére hajazó tétele alatt általa dühödten ripityára tört gitár is fokoz. Akár Ritchie Blackmore – és többen mások is – anno…
Énekhangban – legalábbis számomra – kevésbé meggyőző, némileg halványabb Astrik főpap (Orosz Ákos) és István anyja, Sarolt (Schell Judit). Utóbbi, királydombi elődjénél ugyan tisztábban szólal meg, ám nem szabad megfeledkezni arról, hogy Berek Kati pusztán prózai színész volt. Talán ennek is köszönhető, hogy az azóta elhunyt színésznő inkább karakteresebbnek, erőszakosabbnak tűnt, mint Schell Judit. Ellenkező előjellel ugyan, ám ugyanez vonatkozik a főpapot alakító énekes szerepre is; Victor Máté kenetteljes, gregoriánhoz passzoló egyedi orgánuma nehezen pótolható.
Javaslom, tanuljuk meg az alábbi két nevet: a címszereplő Koltai-Nagy Balázsét, valamint örök (persze csupán rockoperai) ellenlábasáét, Baricz Gergőét! Bár utóbbiét – akik figyelmemmel kísérték korábban a kereskedelmi televíziók aktuális „tehetségkutató” versenyét – immár tizenkét esztendeje megjegyezhették. Nos, nevezett erdélyi születésű, szerény és nem kevésbé tehetséges fiatalember egészen a harmadik helyig tudott felkapaszkodni, hogy aztán Póka Egon zeneiskolájában végleg helyükre kerülhessenek a dolgok. Itt és most olyan Koppányt kapunk, amilyenről a szerzők, a producer (Rosta Mária – külön köszönet jár neki), vagy épp a rendező megálmodhatott. Zeneileg, színészi alakításban egyaránt. Ez utóbbiban remekel Koltai-Nagy Balázs, a sportolóból lett színész is, akinek már most nagy jövőt jósolhatunk. Énekhangban pedig egyenesen katartikus, szőrszál borzoló, de hátborzongató is egyben. Szeretném némely hivatásos rock énekes figyelmébe ajánlani tanulásképpen… Óriásit alakít még az Irie Maffia fronténekesnője Sena Dagadu, aki úgyszintén kiváló sámánénekesnek bizonyul. Énekhangját, színpadi teljesítményét még sokáig fogják emlegetni.
A zenei kíséretre sem lehet panasz. Hattagú rock zenekar (két gitár, két billentyű, basszus és dob felállásban) hibátlanul hozza kiválóan megkomponált hangszerelési témákat, a „kötelező” kettő-négyet és minden egyebet, ami még kell és szükséges a hamisítatlan rock zenéhez. A szimfonikusok a nézőközönség számára láthatatlanok, ám Drucker Péter karnagy úr jelenléte mindennél (test)beszédesebb. A tökéletes megszólalás Mohai György (és persze társai) hangmérnök szakértelmét, a pompás, ha kell visszafogott fény-, illetve vizuál technika pedig a Szatyi Stage Team összmunkáját dicséri. A mű elengedhetetlen része, szinte lelke a temérdek táncos közreműködő. Interaktív módon, a közönséget is bevonva, hangulatot felturbózva – színpad körül, színpadon fáradhatatlanul mozogva, ugrálva, szökkenve, lejtve, összekapaszkodva – közvetítik az aktuális jelenet mondanivalóját. Öt (!) néptáncegyüttes mintegy százhúsz kiváló férfi-, illetve női táncosát illeti a köszönet.
Az István, a király talán legkatartikusabb, legjelentősebb mozzanata Koppány felnégyelése, amely egyben kihívást is jelent a rendező felé. Novák Péter az egyébként barbár jelenetet is rendkívül szemléletesen, látványosan, kiváltképp humánusan oldotta meg; ugyanakkor fontos, rejtett üzenetként tárja az Aréna közönsége elé. Az István- színpadon összesereglett vert had – Koppány, körülötte a sámánasszony, Torda, Laborc – teljes alakjára négy, vörös fénnyel megvilágított fehér lepel borul, amelyen a magyar történelem „fekete éveinek”, sorsfordulóinak évszámai olvashatók: 1222-től 1956-ig minden, ami jelentős. Ezzel üzenve – ellentmondva a Sámán asszony jóslatának a Duna menti köztársaságról, Dózsa György királyságáról és a győztes mohácsi csatáról –, hogy István győzelmét követően nem csupán Koppányt négyelték fel, de vele az egész hazát is.
A zenedráma zárótételét, a királlyá koronázás Felkelt a napunk „slágerét” színpadi kórus és közönség – székeikből egy emberként felállva – együtt zengi. Tízezer torokból szakad fel a himnikus örömóda, hogy aztán tényleges nemzeti imánkkal fejeződjék be ez a felemelő, magasztos, szívet melengető, megújult előadás. Hangosan és meghatottan, tízezernél is több torokból előtörve csendül fel a magyar Himnusz – amit ’83-ban az Illés együttes csupán instrumentálisan adhatott elő.
„Végre olyan István-darabot láttam, amelyben a színészek nem csupán „felmondják” a „kötelező” sorokat, hanem átéléssel adják elő” – mondta el véleményét e sorok írójának Szörényi Levente az előadást követően. Bródy János pedig így összegzett ugyanott: „Mindannyian magyarok vagyunk: ki István-, ki Koppány-magyar”. Mindehhez csupán annyit fűznék: összetartozunk.
Hegedűs István
.jpg)
2023. augusztus 22. 07:35