Fejjel a dalnak
Konok? Makacs? Eltökélt? Igen, de emellett nyitott minden újra, befogadó és szintetizáló egyéniség. Sárdy Barbara nem csak tudja: tanítja is. Az új album kapcsán Rozsonits Tamás beszélgetett vele, nem csak az lemezről.
Értelmiségi családban születtél és nőttél fel. Mennyire határozta meg az életedet az otthoni miliő és kultúra?
Orvos felmenőim hatására sokáig én is orvosi pályára készültem. Igaz, járattak zeneiskolába, de nem hiszem, hogy zenésznek szántak, hanem csak úgy, az „alapműveltség részeként” szerették volna, ha zenei ismereteket is szerzek.
Orvos létükre anyukám és nagymamám is bármikor odaültek a zongorához játszani. Csodálatos gyerekkori élményeket őrzök ezzel kapcsolatban, mert mami legszívesebben a két világháború közti időszak slágereire – filmzenékre, sanzonokra, katonadalokra - tanított a hangszer mellől, anya pedig leginkább Beatles dalokat játszott, vagy táncdalfesztiválos nótákat a ’60-as, ’70-es évekből. A zene szeretetével, s a nyolc éves zongora tanulmányokkal a lehetőségek óriási ajándékát kaptam tőlük.
Tizenhét évesen a soproni Petőfi Színház színitanodájában kezdtél tanulni, majd elvégezted a Kőbányai Zenei Stúdiót. Mennyire tartod fontosnak az ott töltött éveket a későbbi pályafutásod alakulása szempontjából?
A színitanodás évek megfertőztek a színpad szeretetével, azontúl ott ismerkedtem meg Papp Gyulával, későbbi férjemmel. Mondhatni, ez fenekestül felborította az addigi életemet, terveimet. Húsz évesen jelentkeztem a Kőbányai Zenei Stúdióba, ami végtelenül jó döntés volt, hiszen a könnyűzenei szakmai élet színe-java tanított és tanít ott. Kiváló iskola, kitűnő tanáraim voltak, nagyon sokat köszönhetek ezeknek az éveknek. Megalakult első zenekarom a Mother Funker is. Ebben a zenekarban avanzsáltam szövegíróvá, s noha ezzel a formációval csak egy albumunk jelent meg – Loving (2000) – , a zenészekkel azóta is együtt dolgozunk, s az évtizedek alatt igazán jó barátság alakult ki közöttünk.
A művészi pályafutásod nem szokványos történet: énekelsz, tanítasz, zenekarban játszol, írsz, rendezel, zenét szerzel, hangszerelsz, korábban a politikai életben is szerepet vállaltál. Melyik számodra a legfontosabb és miért?
Szerencsés embernek mondhatom magam, mert mindig szerettem, szeretem, amivel éppen foglalkozom. Érzelmes, sőt az is lehet, hogy érzelgős vagyok, ezért hajlamos rá, hogy a feladataimat küldetésként éljem meg. Hívő emberként, a zenével, a dalokkal, a tanítással és akár a politizálással: mindig is szerettem volna adni valamit az embereknek. A gyakorlásnak, a fejlődésnek sosincs vége, próbálom élet és halál nagy viszonylatába helyezve szemlélni a dolgomat a világban, beleértve a legkisebb hétköznapi kihívásokat is. Hiszek a folyamatos tanulásban, s abban, hogy csak az el nem végzett munka nem válik hasznunkra. Az elmélyültség okozza a lélek legemelkedettebb pillanatait, olyan állapotot, amelyben sok nagy terv, sok alkotás ötlete megfogan, hiszen talán ilyenkor kapunk pillanatnyi betekintést, ízelítőt abból a tökéletességből, amelyet Teremtésnek neveznek.
Tagja voltál a Mother Funker és a Papp-Sárdy n.b.b. zenekaroknak, szólólemezeid is megjelentek, ma a Papp-Sárdy Acoustic együttesben zenélsz. Mutasd be kicsit ezeket a zenekarokat, kérlek!
Ahogy említettem, a Mother Funker-rel lettem beavatott. Nagyszerű zenésztársakkal - Papp Gyula, Kiss Zoltán /gitár/, Bese Csaba /baszusgitár/ kóstoltam bele a szakma rejtelmeibe, funky zenét játszottunk és írtunk. Habár ez részemről inkább volt ösztönös, mint tudatos zenélés, született egy CD, amit a mai napig szívesen meghallgatok. Utólag persze azt mondom, nagyon naivul álltunk hozzá; készítettünk egy jó lemezt, és azt hittük, ez elég a dicsőséghez. Pezsgő klubélet volt akkoriban Budapesten, s vidéken is több helyen, rengeteget játszottunk, de gyalázatos gázsikért, s ez bizony megtörte a lendületet és a lelkesedést. Nem voltunk kitartóak, nem tudtuk megbecsülni egymást, s 3-4 év elteltével feloszlottunk.
Sokszor gondolkodtam már azon, mennyiben alakul a sorsunk a Gondviselés keze által vezetve, s mennyiben múlik szabad akaratunkon. Egy régi bölcsesség szerint, „aki nem veszi kezébe a maga sorsát, azt a sorsa vonszolja magával”.
Az ezredforduló tájékán úgy hozta az élet, hogy férjemmel együtt politikai színtérre sodródtunk. Félreértés ne essék: nem volt ebben részünkről semmiféle megalkuvás. Teljesen tudatos és nyílt szerepvállalás volt az akkori MIÉP által megfogalmazott és képviselt nemzeti gondolat mentén, amely művészi munkásságunkra is kihatott, hiszen 2002-ben gyakorlatilag átvettük az akkor távozó Nagy Feróék helyét a Bocskai István Szabadegyetem Színpadának műsoraiban. Jártuk az országot a Trianon a magyar költészetben című előadással, és jópárszor játszottunk százezres létszámú közönség előtt nemzeti ünnepeken. Két szólólemezem született ebben az időszakban, a Forr a dalom (2002) és a Valóban nem álmodom (2003). Ezeken a lemezeken nemcsak saját szerzeményeket, hanem feldolgozásokat is énekeltem, ezért a rajtuk szereplő dalok inkább ideológiailag voltak fontosak és egységesek, mintsem zeneileg. De csodálatos évek emlékét őrzik és életre szóló gondolati igazodásomat örökítettem meg általuk.
Aztán teltek az évek, megszülettek a kislányaim, s ez természetesen felülírt minden fontossági sorrendet. Amíg ők kisbabák voltak, nem volt zenekarom. Nem szűnt meg az előadói munkásságom, mert jóbarátunknak, Petrás Jánosnak hála, évente körülbelül harminc alkalommal léptünk fel Gyulával az ország különféle pontjain vendégként, Kárpátia koncertek előtt. Ő kísért engem, én pedig énekeltem hazafias témájú sanzonokat, katonanótákat, meg irredenta dalokat, s az ország legtávolabbi részéről is hazaértem a gyerekekhez maximum éjfélre. Közben viszont írtam otthon dalszövegeket, születtek az új dalok, s mikor összegyűlt belőlük egy lemezre valónyi, életre hívtuk új zenekarunkat, a Papp – Sárdy NBB –t (Nem Blues Band). 2009 – ben kihoztunk egy új albumot, Magyar akarok maradni címmel. Ezt a lemezt nagyon szeretem, úgy érzem, ekkorra értem dalnokká, a mai napig repertoáron tartok róla jópár szerzeményt. A lemez címének köszönhetően ránk akasztották a „nemzeti rockzenekar” táblát, noha épp ezen a CD-n a címadó dalon kívül talán csak egy ilyen tartalmú szerzemény volt. Sajnos ez a címke a hazai fesztiválszínpadokon való fellépési lehetőségek tekintetében elég nagy hátrányt jelentett. Ugyanakkor a direkt nemzeti fesztiválokon pedig nem volt igazán befogadó a közönség, pl. a Mást akarsz című latin műfajú szerelmes dalunkra, vagy az Egyedül vagyok bluesra. Valahogy „két szék között a pad alá” estünk, évről – évre kevesebb koncertet tudtunk szervezni. Ebben persze közrejátszott az is, hogy Sopronba költöztünk, és nehéz volt működtetni azt a zenekart, amelynek a többi tagja Budapesten élt. S nyilván az is közbeszólt, hogy amikor a gyerekek megszülettek, azt mondtam: nem utazom el többé útiköltségért, napijegyért, sörért, pörköltért, reményért … zenélni sehová. Ingyen inkább kimegyek a kicsikkel a játszótérre. 2011-ben elindítottam az Énekiskolámat, s zongorán is újra elkezdtem gyakorolni. 2012 – től felvételt nyertem a Győri Egyházmegyei Kántorképzőbe, ahol négy év alatt megtanultam orgonálni. Emiatt a Hammondhoz is hozzá „mertem” nyúlni, s tán nem túlzás állítani, hogy a férjem személyében az ország egyik legavatottabb szakértőjétől tanulhattam a fortélyokat. Közben, 2013 – tól a Soproni Petőfi Színházban is egyre több énektanári, korrepetitori feladatot kaptam. Igaz, nem dúskáltunk a zenekari fellépésekben, de azért „életben tartottuk” a bandát, s mindennek ellenére a kezdeti ösztönösségem egyre inkább tudatos elhivatottsággá ért bennem, ezért természetesen írtam új dalokat, dalszövegeket. Felfedeztem az NKA–s mecenatúra lehetőségeket, s többszöri nekifutások tapasztalati útján „edzettem” magam gyakorlott pályázatíróvá. Hozzászoktam, hogy nem csak dalokat, hanem pályázatokat is kell írnom azért, hogy lehetőség szerint a dalaim ne csak a fiókban végezzék.
2014-ben jött ki Toronyiránt című lemezünk, amelyen a hangzás megint egy kissé megváltozott, mert testvérem, Sárdy Zoltán és Papp Attila beszálltak a csapatba énekelni és vokálozni. Amennyivel kevesebb dalt énekeltem, annyival többet zongoráztam, vagy Hammondoztam a koncerteken, s egyre inkább élveztem, hogy hangszer mögött is ülök. Az is kiderült, hogy a többszólamú vokális részek szerkesztése és megszólaltatása számomra az egyik legnagyobb öröm a zenében, így ahogy teltek az évek, egyre nagyobb hangsúlyt fektettem erre. Tavaly megváltoztattam a zenekar nevét és arculatát. Csendesebb, finomabb hangszerelésbe öltöztettük a dalokat, s a vokál szekciót két énekesnővel kibővítve, karakteres kórus megszólalásokkal gazdagítottuk a hangzást. A nevünk pedig ebben a formában Papp–Sárdy Acoustic lett.
Ebben az esztendőben jelent meg a Papp-Sárdy Acoustic: Fejjel a dalnak című című albuma. Mély, igényes és elgondolkodtató az anyag. A lemezt gyakorlatilag egyedül írtad. Miért nem Sárdy Barbara szólóalbumként látott napvilágot?
Nem is tudom. Úgy voltam vele, hogy akit ez kicsit is érdekel, az majd úgyis látja a borítón, hogy ez a szerzői lemezem, még akkor is, ha nem szólólemez. S ahogy említettem, egészen friss formáció volt dalaink megszólaltatására a Papp-Sárdy Acoustic, magától értetődőnek éreztem, hogy zenekari név alatt jelentetem meg a CD-t.
Úgy érzem, egy periódus lezárását és valami új kezdetét sugározzák a dalaid, amelyek zenei stílusukat tekintve a rockzenén kívül a blues, a sanzon és a gospel jegyeit viselik, a szövegek pedig mélyen személyesek, meditatívak, máskor lázadók, történelmi és sors-problémákat feszegetők. Minek lett vége és mi következik most a zenei pályafutásodban?
Sosem tudtam igazán műfajok mentén meghatározni az alkotói tevékenységemet. Rengeteg minden hatott az ízlésemre. Ahogy idősödöm, értelemszerűen egyre szélesebb az irodalomismeretem, s ezért aztán egyre önazonosabb a stílusérzékem. Zeneileg a formai gazdagság híve vagyok, a dalszövegek tekintetében pedig a tartalmi mélységé. Minden lemezem fontos állomása a pályámnak, az eltelt évek és élmények összefoglalása. Ezt most nagyon szerettem volna egyedül megírni, egy olyan cél volt, amit régóta kitűztem magam elé.
Egy magyar népdal-feldolgozáson kívül minden zene és szöveg a te munkád. Papp Gyula Szőcs Zoltán versére írt szerzeménye bonus track-ként szerepel az albumon, jelezve, hogy máshova tartozik, mint az előző számok. Ez a lemez rólad szól, mégis zenekari közegben képzelted el. Kik a zenekar tagjai és kik szerepelnek vendégként a felvételeken? Országosan ismert muzsikusok mellett több soproni zenész is fellelhető a társaid között. Fontos szempont számodra a lokálpatriotizmus?
A lemez közreműködői közül a vokál szekció – Papp Attila, Vida-Veres Imola, Szénási-Szabó Diána –, a dobos – Vida Misi – , Gyuszi, meg én élünk Sopronban. Ha a zenekar tekintetében lokálpatrióta lennék, akkor a gitárosunk és a basszusgitárosunk is soproni volna, mert sajnos rettenetesen megnehezíti a zenekari próbákat, hogy Kiss Zoltán és Bese Csaba Budapesten laknak. De ezt a két posztot mégis Zoli és Csabi töltik be, egyszerűen azért, mert húsz éve zenélünk együtt és szeretek velük játszani. Egyébként rengeteget ingázunk mi is Pest és Sopron között. A vendégművészeink szintén a fővárosban, Sáfár József „Öcsi” stúdiójában játszottak rá a dalokra. Kézdy Lucát három éve hallottam először hegedülni egy Mini koncerten, s azóta vártam az alkalmat, hogy egyszer zenélhessek vele. Nem véletlenül választották többször az év jazz-hegedűsének, nagyon boldog vagyok, hogy tehetségét két dalomban is megcsillogtatta. Pál Lajos (érdemes művész) tangóharmonikán játszott autentikus motívumokat a Cirkusz című számban, lenyűgözően. Bálint Gergő szaxofon, Besenyei Csaba szájharmonika, Kutasi Zsolt pedig steal gitár játékával tett hozzá csodálatos részeket egy–egy dalhoz. A Gospel–ben pedig kilenc fantasztikus soproni énekes gondoskodott a telített, izmos kórus megszólalásról. Velük Schmiedl Tamás stúdiójában dolgoztunk.
Amikor a dalaidat írod, a zene vagy a szöveg születik meg előbb? Melyik csalogatja elő a másikat? Könnyen írsz?
Az új lemezen egyértelműen a zene született meg előbb mindig. De van úgy, hogy együtt születik az egész, pl. kavarom a tűzhelyen az ebédet, s a semmiből eszembe jut egy refrén, odaülök a zongorához, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, lekísérem és eléneklem. De ez a ritkábbik eset. Inkább az a forgatókönyv, hogy egy-egy ilyen „bevillanás” által elindulok valamerre és szépen lassan megfejtem a dalt, mint egy keresztrejtvényt. Ezer verzió van mindig, s egyszercsak mégis érzem, hogy ez így most jó lesz.
A zenében és a hangszerelésben segített-e, hogy kántorképzőt is végeztél, valamint orgona-tanulmányokat is folytattál?
Rengeteget. Megtanultam lábbal basszusozni, és jól függetleníteni, hiszen általában énekelek is, miközben orgonálok. Nemcsak elvégeztem ezt az iskolát, hanem gyakorló kántor vagyok, s még karvezetője is egy templomi kórusnak, amire nem lennék képes a kántorképzőben megszerzett tudás nélkül. Az elmúlt két évben több kórusművet írtam, s ezeket volt szerencsém vezényelni is hangversenyeken és liturgikus szolgálatok alkalmával. Az egyházzenei tevékenységem folyamatosan fejleszt és ez nyilván kihat a könnyűzenében végzett alkotómunkára is.
Ha egy lemez megjelenik, elkezdi élni a saját életét. Mikor és hol várható az élő bemutató? (Tekintettel a vírushelyzetre…)
Remélem, az ősszel bemutathatjuk élőben a CD-t. Szerintem, az egyszerűség kedvéért Sopronban lesz az ősbemutató, de bízom benne, hogy aztán majd koncertezhetünk sokfelé.
A mostani médiaközeg nem barátja a mély, igényes, értékes anyagok megjelenítésének. Mit gondolsz erről?
Hát, évekig teljesen meg voltam sértődve. Aztán be kellett látnom, hogy ezen nem tudok változtatni, ezért egyszerűbb, ha nem foglalkozom vele. Persze érzékelem, hogy mi a trend, vagy mi a mainstream, de amikor leülök a hangszerhez, vagy leírok egy sort, az alkotásban ezt szempontként képtelen vagyok figyelembe venni. Különben is abban hiszek, hogy a világ állandó körforgásban van, a sötétség után világosság jön, a háború után béke, az anarchia után rend, stb. Az igazán értékes művek kiállják az idő próbáját és bizonyos távolságból majd úgyis helyére kerül minden és mindenki.
Egyébként, még a médiára vonatkozó véleményemmel sem általánosíthatok, mert lám, például Te ezzel az interjúval teret nyitottál nekem, hogy egy szakmai lapban beszéljek az új lemezemről és a pályafutásomról.
Évek óta sikeresen működteted a saját nevedet viselő énekiskolát. Mikor és milyen indíttatásból kezdtél el tanítani?
2009 – ben volt egy vírusos hangszalag gyulladásból származó lerekedésem, amit csak mélyített, hogy közben nem pihentettem, nem kíméltem a torkomat. Megijesztett, hogy nem úgy viselkedik a hangom, ahogy megszoktam és szeretném. Ráadásul akkor jött ki új lemezünk a Papp – Sárdy NBB. –vel, s be volt táblázva a nyár a lemezbemutató koncertjeinkkel. Volt, amelyiket élő egyenesben adta vonalból egy internetes rádió, én meg három kalcium injekció után is csak hangfoszlányok kikiabálására voltam képes. Nem hallgattam vissza azt az adást, de képzelem… borzasztó volt ezt megélni, lelkileg nagyon megviselt. Nyár végére meggyógyultam, de folyton féltem tőle, hogy újra megtörténik, s talán épp e félelem miatt, túlságosan óvatosan kezdtem énekelni, ami újabb feszültségeket okozott a hangképzésemben. Ősszel,egy Svájcban élő barátunk megajándékozott Brett Manning: Singing Success című oktatóanyagával. Ezt elkezdtem alkalmazni napi rendszerességű, tudatos gyakorlással. Viszonylag gyorsan forradalmi változásokat okozott az éneklésről alkotott elképzeléseimben. Mikor már „kívülről tudtam” az egészet, megrendeltem a következő gyakorlóanyagot, aztán a következőt és a következőt, s rászoktam, hogy folyamatosan képzem magam. Két év múlva megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék másoknak is segíteni az éneklésben. 2011 – ben kezdtem el tanítani.
Milyen módszerek alapján tanítasz?
Ahogy említettem, Brett Manning módszerei alapján fogtam neki az egésznek. Aztán persze nem korlátozódtam pusztán erre, hiszen számos más forrásból táplálkozva a mai napig állandóan tökéletesítem az oktatási metódusomat. A legtöbbet a tanításból tanultam és tanulom. Rengeteg gyakorlatot fejlesztettem ki már magam is, és egy ideje foglalkoztat, hogy a tapasztalataimat összegezve, rendszerezve egy interneten hozzáférhető, tematikus énektechnikai tananyagot készítsek.
Miben sajátos és egyedi a te iskolád?
Soha nem felvételiztettem, soha nem mondtam azt valakinek, hogy „te ne énekeljél”, mert aki maga is akar fejlődni, az fejleszthető. Fejlődni mindig mindenkinek van hová. Nekem nemcsak olyan tanítványaim vannak, akik feltétlenül énekesek akarnak lenni, hanem olyanok is, akik kísérletező kedvtől hajtva kóstolnak bele, milyen is énektanárhoz járni, vagy csak afféle lelki terápiaként, a saját maguk számára engedélyezett „énidőt” töltik nálam. Az ember bölcsőtől a koporsóig énekel: altatódal, nászének, gyászének, munkadal, induló, bordalok, vallási rítusokat kísérő dalok; mind ékes bizonyítékai annak, hogy az éneklés az élet minden színterén jelen van, az emberi lélek manifesztálódik a dalban. „Torkomban dobog a szívem”, „fojtogat a sírás”, „lenyelem a dühöm”, „gombóc van a torkomban” és még folytathatnánk a sort sok szép példával, amelyben magyar nyelvünk is arról tanúskodik, hogy lelkiállapotunk milyen nagy befolyással bír a hangképzésünkre. Hangunk nem hazudik: megrebben, elfúlik, fennakad, elárulja izgatottságunkat, zavarunkat, érzelmeinket, sőt, saját tapasztalatból mondhatom, a lerekedések döntő százaléka pszichoszomatikus eredetű. De ez a hatás nem egyirányú. A hangképzésünkre való odafigyelés, a hangképzőizmok rendszeres és tudatos építése, a rutinszerűvé tett gyakorlás pszichésen is kondicionál, hiszen megszólalásaink magabiztossá tétele visszahat a személyiségünkre. Aki pedig a hangjával keresi a kenyerét, az ezerszeresen ráutalt, hogy a hangját kezelni és óvni tudja.
Mennyi növendéket vállalsz és hogy zajlik nálad egy kurzus?
Az előzőek fényében a kurzus tehát mindenkinél személyre szabott. Hogy a napi gyakorláshoz minden segítséget megadjak, az órák anyagát rögzíthetik a tanítványaim telefonnal, vagy diktafonnal. Olyan növendékeim is akadnak szépszerivel, akikkel nemcsak az éneklés rejtelmeiben mélyedünk el, hanem akár zeneelmélettel, szolfézzsal, zeneszerzéssel, vagy szövegírással is foglalkozunk. Vannak, akik kifejezetten kérik, segítsek abban, hogy kísérni tudják magukat zongorán, miközben énekelnek. Nem tudom pontosan, hány tanítványom lehet. Van, aki kilenc éve jár hozzám, de csak havi rendszerességgel jön, van, aki intenzívebben vesz részt az óráimon, s van sok gyakorló énekes is, akikkel csak alkalomszerűen skálázunk, vagy éneklünk egyet.
A gyakorlati tapasztalatszerzésre is figyelmet fordítasz: stúdiófelvételeket készíthetnek a növendékeid, a tudásukat pedig élőben, koncert körülmények között mutathatják be. Miért tartod ezeket fontosnak? Mik a visszajelzések?
A stúdiófelvételek két szempontból nagyon fontosak. Egyrészt pedagógiailag, hiszen éneklés közben a koponyánk, a testünk rezonál, s csak belülről halljuk magunkat. Amikor egy felvételen, úgymond „külső füllel” találkozunk a saját hangunkkal, sokkal jobban oda tudunk figyelni apró részletekre, a rezdüléseinkre, a hangszínünkre, a hangvételünkre. Egyfajta önazonossági gyakorlat ez. Másrészt, nem árt, ha egy énekesnek van magáról mutatható anyaga. Sok tanítványom az interneten közzétett stúdiógyakorlataink hozományaként került egy-egy zenekar élére, vagy jutott énekléssel kapcsolatos egyéb feladatokhoz, munkához. A koncertek igazi örömzenélési szakmai fórumok. Élő zenekarral kísérjük a tanítványaimat, ami minden énekes számára nagy élmény. Ezek a koncertek teltházasak, s elfogulatlanul mondhatom, osztatlan sikert aratnak az énekesek, a meghívott zenészek és a közönség köreiben egyaránt.
Várhatunk-e tőled az énektanítással kapcsolatos könyvet vagy más oktatóanyagokat?
Igen, ez a terv éppen most van kibontakozóban, a következő egy–két éven belül szeretném formába önteni.
Milyen útravalóval bocsátod el a nálad végzett hallgatókat? Szükség van-e ennyi énekesre? Mi lesz azokkal, akik nem tudnak megkapaszkodni ezen a pályán?
A mai világban az, hogy valaki jó énekes, vagy hiteles előadó, egyáltalán nem garancia a sikerre, nem borítékolja, hogy egzisztenciát tud teremteni ebből. Viszont hiszek abban, hogy amit az ember kitartóan, töretlenül csinál, annak egyre nagyobb hatósugara van. Aki igazán elhivatottnak érzi magát, az eltántoríthatatlan, az valamilyen formában úgyis közel marad az egészhez, nem tesz le az álmairól, képzi magát, fejlődik és ezáltal „pályán marad”.
Szerintem, az énektanulás kicsit olyan, mint egy jobbagyféltekés rajztanfolyam: sokan elvégzik, de elsősorban nem azért, mert ebből akarnak megélni, hanem csak a maguk örömére, hogy jobban tudjanak rajzolni.
Én sosem versenyistállónak képzeltem el az énekiskolámat.
Az elmúlt kilenc évben előfordult pár alkalommal, hogy néhány igazán istenáldotta tehetség pályára lépésénél bábáskodhattam. És rengeteg alkalommal megadatott az, hogy az embereknek saját határaik, korlátaik leküzdésében segíthettem az énekléssel kapcsolatos szorongásaik felszabadítása által. Amikor egy egész életében „botfülűnek” mondott tanítványomat felvették abba a kórusba, ahová mindig is vágyott tartozni, ugyanolyan sikerként éltem meg, mint amikor profi énekes tanítványom megnyert egy országos tehetségkutatót. Szerintem, az ő boldogságuk között sem volt különbség.
A lemez borítója a lányod, Papp Zsuzsanna Cserne szép munkája. Mennyiben mások egy művészi tehetséggel megáldott gyerek lehetőségei manapság, mint amikor te voltál az ő mostani életkorában? Hogyan támogatod a gyerekeidet a művészi fejlődésükben?
Ebben talán sosem fog változni a világ: a művészi tehetség csak egy pályára való adottság, amit kizárólag rengeteg szorgalommal, lemondással, áldozathozatallal, kitartással lehet gyümölcsözővé tenni. A lányaim most 12 és 14 évesek, mindketten egyre jobban zongoráznak, állati jól énekelnek, rajzolnak, sőt Zsuzska kitűnő verseket ír. Nyilván, nekem elsődleges célom a tanulás, a fejlődés lehetőségeit megteremteni számukra. Amellett, hogy természetesen érzik; büszke vagyok rájuk, igyekszem a figyelmüket ráirányítani arra az állandó munkára, amivel egy ilyen hivatás jár, s hogy az élet nem mindig érdemeik szerint igazságos, vagy igazságtalan a művészekkel. Dehát korántsem biztos, hogy művészeti pályára lépnek majd, ki tudja?
Nekem csak egyetlen vágyam van; hogy boldog emberek legyenek.
Hol és milyen módon érhetnek el azok, akik nálad szeretnének tanulni?
barbarasardy@gmail.com
https://www.youtube.com/channel/UCEGYPxZ09ASvryJLG1m-PYA
http://www.sardybarbara.hu/enektanitas/
https://www.youtube.com/channel/UCesvb7DtsSAkJjPZzAF2v-Q
2020. október 24. 07:34