Elment a kalapos gitáros (Felkai Miklós 1950. szeptember 12. – 2024. június 8.)
Amikor döbbentem olvastam a hírt, egy Illés szám dallama járt a fejemben – Élünk és meghalunk. Milyen igaz: életünk során nem gondolunk rá, ám születésünk pillanatától fogva elindul a visszaszámlálás. Hogy kire hány esztendő van szabva, a Jóistenen kívül nincs megmondhatója.
Mi, zenerajongók, akik csodálattal vegyes tisztelettel nézzük kedvenceinket, abban a hiszemben élünk, hogy ők örök életűek. Hogy ők nem hagyhatnak itt bennünket, az örökkévalóságig „szolgálnak”. Aztán jön a kijózanító valóság. És az utóbbi években egyre sűrűbben… Lassanként búcsúzik a Nagy Generáció.
Most éppen Felkai Miklóson a sor. Valakik odafenn úgy döntöttek. Talán kellett még egy gitáros zseni Radics Béla, Bencsik Sándor, Barta Tamás és a többiek mellé. Mert Felkai Mikinek (mi csak így hívtuk) – ha már szólították – ebben a csapatban a helye. Kvalitásait tekintve semmivel sem maradt el tőlük, legfeljebb a hírnévből jutott kevesebb. Amit Miki soha nem tett szóvá. Inkább girtárpárbajokat szervezett, ahová a legjobbakat hívta. Legutóbb 2017-ben a Barba Negra színpadára Staféta címmel, ahol a kiérdemesült kollégákkal együtt fiatal tehetségeknek adta át képletesen a botot, a szakma szeretetét. Ők majd tovább viszik azt, amit Miki és a többiek elkezdtek. Az a fajta zenész volt, aki csendben, szerényen tette dolgát: tanított, komponált, gyakorolt, gitározott. Magas fokon. Neki aztán nem kellett bizonytani. Rajta kívül senki sem játszhatta úgy, azzal az empátiával, átérzéssel Barta Tamás után a Várlak című blues szívbe markoló gitárszólóját, ahogyan azt Miki tette az Égi Zenekar Fesztiválon. Vagy Radics Béla gitártémáit az Új Taurusban, majd némileg szelídítve, csendesebben a Radics Akusztik trióban. Az sem véletlen, hogy Bencsik disszidálása után őt hívták a Metal Companybe.
Még a kilencvenes években, a szebb napokat megélt, ma már legendás Old Man’s Pub parányi színpadán találkoztam vele közelebbről; lenyűgözött. Ibanez gitárjával, jellegzetes alakjával, mintás ingével, elmaradhatatlan fekete, szegecses kalapjával, ami a védjegye lett. De mindenekelőtt egyedi, érzelemdús játékával. A Felkai Jam az egykori Colornál intimebb, közvetlenebb muzsikája közelebb hozza az embereket egymáshoz. Bennünket is. Hamar megfogott fanyar, sajátos humora, sztorizós készsége, valamint az, hogy soha senkit nem volt képes megbántani. Nem tudom, voltak-e barátai; talán fiatalkori csapata, a Lux együttes zenészei. Akiket mindig szeretettel emlegetett, akár Debrecent, szülővárosát. Amely minden beszélgetés alkalmával szóba került. Ezért lett egyik interjúnk címe is: Debreceniség.
Aztán az élet mégis Székesfehérvárra szólította. Ott élte utolsó éveit, ott, a helyi Fezen klubban ünnepelte hetvenedik születésnapját is régi illetve újabb zenésztársaival. Majd jött a hír a betegségéről, küzdelméről. Más volt, mint zenésztársai, nem élt úgynevezett „rock and roll” életet. Mégis elérte a kór… A gyógykezelés költségeire felmerült a segélykoncert gondolata, amely már nem valósulhat meg. Pedig reménykedtünk. A család és Brigitta lánya gondos, odaadó ápolása és törődése ellenére a Sors közbeszólt. Igazságtalanul.
Drága Miki! Ahhoz a generációhoz tartoztál, amelyiknek a zene fontos volt, „ügy” volt. Emlékszem, amikor a Gitárpárbaj III.-at szerveztük, Tátrairól azt mondtad: ő egy „intézmény”. Megkerülhetetlen. Nos, én azt mondom, te voltál a másik „intézmény”. Nem egy voltál a sok gitáros között, hanem te voltál „a” gitáros. Egy fogalom. „A” Felkás.
Te már nem lehetsz közöttünk, de a lemezek, az emlékek, amelyeket itt hagytál nekünk, túlélnek. Nemcsak fizikai valójában, de a szívünkben is. Mindörökké.
Hegedűs István
2024. június 9. 20:13