Egy gitáros a családból
A beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. A hatvanas évek közepe-vége felé néhány zuglói fiatal rendszeresen birtokba vette a Népstadion utat szegélyező pihenő padok egyikét, egész estéket átgitározva adták át magukat az épp akkor beszivárgó beatzene bűvöletének. Végvári Ádám esetében ez a bűvölet gyorsan átcsapott elhivatottságba, hogy aztán az amatőr Metropoltól indulva a félprofi Volán együttesen, a hat éven át tartó Unversalon, a kérészéletű Geminin, a nagylemezes Kati és a Kerek Perecen keresztül átcsapjon élete fő attrakciójába, a világsikerekkel kacérkodó Neoton Famíliába. A történet ott sem ért véget: az énekes-gitáros-zeneszerző ma is aktívan muzsikál, elmondása szerint a különböző könnyűzenei produkciókban is igyekezett hangsúlyossá tenni kedvenc hangszerét, a gitárt.
Kezdetekkor sok más zenésztársaddal együtt téged is megérintett a rock, aztán a pályád inkább a popzene felé kanyarodott. Úgy gondoltad, hogy a könnyebb műfajban is meg tudod mutatni magad gitárosként?
Igen. Valójában a west coast rockzenét szeretem, mint a Toto, a Kansas, a Journey, vagy Boston, de a Led Zeppelint is. A Kati és a Kerek Perecben például nagyon jó Zeppelineket énekeltünk. A Neotonba valószínűleg azért hívtak, mert olyan gitárosra volt szükségük, mint én. Valóban a könnyebb zenei műfaj felé orientálódtam, ám ettől függetlenül a színpadi megjelenésbe is, a hangzásba is igyekeztem belecsempészni valamennyi rockzenét. Az első Neoton nóta, amit énekeltem az Apám szólt, amely közelebb van a rockhoz, mint a pop-diszkóhoz. A második a Legkisebb fiú – ez már az én szerzeményem – kimondottan rockos dal. Az Évával való duettek viszont egyértelműen a popzene kategóriájába sorolhatók.
Pont a rock műfaja iránti tiszteletből és szeretetből mentem Alapi Istvánnal a podcastjébe keményebb zenét játszani, ahol többen rácsodálkoztak, hogy ilyet is tudok.
Zuglói fiatalokként az akkori Népstadion előtti kis téren gyülekeztetek egy jó kis gitározásra Ihász Gáborral és a többiekkel. Úgy tudni, a későbbi korálos Fischer Laci például neked köszönheti az első fogásokat a hangszeren.
Hogy az elején kezdjem: édesapám amatőr szinten gitározott és énekelt, édesanyám pedig az akkor Lumumba utcának nevezett, ma Róna utcában található Filmgyárban dolgozott. Ő ugyanott ének korrepetálással is foglalkozott. A falunkon lógott egy ma már muzeális értékű akusztikus gitár, amely a fateré volt és a mai napig őrzöm. A nyakán különböző szalagok lógtak, amelyeket egy-egy éjszakai szerenád után a csajoktól kapott. Talán hat-hét éves lehettem, amikor ezt a gitárt leakasztottam a falról és először csak úgy magamnak elpötyögtem rajta az Égi lovast. Fater mutatott pár harmóniát, akkordokat, s akkor éreztem, hogyan szippant magába ez a zene. Amely azóta is fogva tart. Eleinte nem is a szokásos gitártartással fogtam kézbe a hangszert, hanem a térdemre fektettem és úgy keresgéltem rajta a hangokat.
Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor először léptem közönség elé. Az Őrnagy utcai általános iskola tanulójaként egy utcabálon vettem részt, ahol teljesen egyedül nyomtam a nótákat a színpadon.
Az autodidaktikus kezdetektől tovább képezted magad?
Első hivatalos képzésem az Országos Szórakoztatózenei Központban történt, ahol Kovács Andor gitárművésztől vettem órákat. Emlékszem, olyan fogásokat mutatott, hogy képtelen voltam lejátszani. Ettől függetlenül szorgalmasan tanultam, majd sikeres vizsgát tettem. Később Turán Laci bácsinál kötöttem ki, aki zongorista zseni volt ugyan, mégis ő tanította a később világhírűvé lett Szabó Gábort is gitározni. Sőt, bevette a zenekarába is. Laci bácsi a múlt század harmincas éveiben egyébként Cziffra György zongoraművésszel közösen adott műsort az akkor még létező Budai Vigadóban. A másik mesterem Babos Gyula volt, aki többször lépett fel velünk a Neotonnal, ő játszotta fel például a Santa Maria gitárszólóját. De tanultam zeneelméletet, szolfézst is.
Énekórákat is vettél?
Ahogy említettem, édesanyám korrepetitor volt, ő foglalkozott velem. Sokat nem tanultam, ugyanis azt vallom, hogy az éneklést nem lehet megtanulni. A tudást lehet fejleszteni, ám, ha valakinek nincs tehetsége, hiába próbálkozik. A technikát kell elsajátítani: hangképzés, levegővétel, rekeszizmok, a többi vagy van, vagy nincs.
Szerencsére erős hangszálaim vannak, így a hangképzéssel nem kellett sokat bajlódni. Ma már erőlködöm kissé, ám fiatalabb koromban szépen kijött az A, vagy akár a H hang. Nem igazán jelentettek gondot a Led Zeppelin – Whola Lotta Love felső hangjait kiénekelni. A magas falzettem később a Rubettes – Sugar Baby Love-jánál is jól jött.
Anyu segítségén túl Turán Laci is tanított énekelni; a zongora, gitár és ének mellett zeneelméletet is oktatott. Rajtam kívül sok más énekes köszönheti neki énektudását. A későbbi Volán együttes gárdájával, Baranski Lacival, Kiss Ernővel, Papp Imre Mityóval együtt tanultunk; Lacival együtt mi voltunk a legszorgalmasabbak közülük.
Mikor kezdtél komponálni?
Itt visszautalnék az előző kérdésedre, amikor tizenhárom-tizennégy évesen, fiatal srácokként a köztéri ülőalkalmatosságokat megszállva gitározgattunk. Ihász Gabi, Fischer Laci és én egymás közelében laktunk, gyakorta kiültünk a Stefánia utat (akkor Népstadion út – H.I.) szegélyező padokra. Gabival, aki nagyon jól énekelte Del Shannont, akkoriban kezdtünk el a közös dalokat csinálni. Az első nótánk címe Kék csillag, amelyet elvittünk az ugyanazon nevet viselő együtteshez, és megmutattuk Szakály László billentyűsnek. Onnan egyenesen S. Nagy István szövegíróhoz vezetett az utunk. Abban maradtunk, hogy Ihász Gábor és S. Nagy István szerzeményeként adjuk be a zenemű kiadóhoz. Megállapodtunk, ha lesznek további dalaim, azok már a Végvári-Ihász szerzőpáros nevén lesznek lejelentve. Így ment ez akkoriban.
Első amatőr együttesed a Metropol. Ugyancsak zuglóiak?
Igen. Úgy ismerkedtem meg a zenekarral, amelyet akkor még nem is Metropolnak hívtak, hogy egyedül indultam a ’68-as Kimittudon, amelynek az elődöntőjét a Várna utcában található vállalti ebédlőben tartották. Tovább jutottam, így jöttünk össze.
Előbb a Hungária körúton található Telefongyár ebédlőjében működő beat klubba kaptunk fellépési lehetőséget, majd nyárra, Balatonlellére, a Vörös Csillag étteremre kötöttek velünk egész szezonra szóló szerződést. Ez volt 1968-ban az első, professzionális zenészállásom. Igen szerény felszerelésünk volt, a Regent erősítőnkbe az ének mellett a gitár is be volt kötve. Talpasi Zsombor volt a zenekarvezető. Árva Andris, aki egyébként tehetséges, sokáig a vendéglátóban dolgozó muzsikus volt alapvetően hegedült, később megtanult zongorázni és gitározni is. Sajnos aztán elkallódott. Emlékszem, nem sokkal előbb jelent meg a The Beatles – Abbey road című korszakos albuma, amelyet egy az egyben lejászottunk az Ifiparkban. Óriási sikerünk volt. Az interpretációk mellett írtunk saját nótákat is, ezek nagy részét én csináltam, de Zsombor is írt néhányat.
A Metropol végül is tehetséges amatőr zenekar volt, ám érdekes módon rajtam kívül senki sem lett hivatásos zenész. OSzK vizsgás banda lévén évről-évre kiközvetítettek vendéglátós munkára, ami valójában nem elégített ki. Rájöttem, hogy közösségünkre inkább a barátság, mintsem „a zenekar” a jellemző, így kénytelen voltam tovább lépni. 1970-ben a Volán együttesbe igazoltam.
Miként történt az átigazolás?
Leányfalun egy étteremben játszottunk a Metropollal, amikor valahogy odakeveredett Baranski László és Kiss Ernő. Az is lehet, hogy célzatosan jöttek… Akkoriban kezdték összerakni a Volán zenekart. Laci már akkor ragyogó gitáros volt, de szükségük volt egy énekes-gitárosra is. Megbeszéltük a váltást, amiben nagy szerepet játszott a leendő zenekari cucc minősége. Az első próbára lejött Mityó, azaz Papp Imre, aki fantasztikusan énekelt. Utána ketten is énekeltünk. Dobosnak először egy debreceni srác, Pikó Sándor érkezett (akkor éppen Budapesten élt), ám ő mindössze pár hónapot tartott velünk, hamar átpártolt Felkai Mikihez a Lux együttesbe. Őt Batu Andris váltotta, aki irdatlan jó dobos volt. Kiss Ernő basszusgitáros zenekarvezetővel, Baranski Laci gitárossal, Mityóval, valamint velem, ’70-ben így állt fel a klasszikus Volán együttes. Csináltunk néhány saját nótát, köztük Mityó – Mosolyogj, ha elém állsz című dalát, amely aztán a Geminiben lett igazán ismert.
Egy évvel később, ’71-ben, amikor Várszegi Gábor a Gemini basszusgitáros-vezetője (később a Fotex tulajdonosa – H.I.) „ellopta” Mityót és Baranskit, Lerch Pisti jött billentyűzni a Hétfő együttesből. Várszegi egyébként engem is megkörnyékezett, ám nem álltam kötélnek. Lerch Pistivel a többi mellett játszottunk egy kis Emersont, ez is jó időszak volt. Aztán Kiss Ernőt elvitték katonának, s ezzel szét is esett a klasszikus Volán együttes. Lerch Pisti 1973-ban megcsinálta saját csapatát, a V’73-at, de az már egy másik történet. Egyedül a „V” betű utalt az egykori Volán együttesre…
Visszatekintve: a repertoárt valamint a zenészek kvalitásait tekintve a Volán a Gemini erős konkurenciájának számított. Az egykori Metropolhoz képest mennyiben jelentett előre lépést a Volán?
Ami a konkurenciát illeti: nem rivalizáltunk, mindkét téren fej-fej mellett haladtunk. Az előrelépést elsősorban a felszerelés minősége jelentette, valamint az, hogy a Volán nem vendéglátózott. A Volán Tröszt (Magyarországon, a szocialista rendszerben az egyetlen ilyen jellegű vállalati forma, tömörülés volt – H.I.) közlekedési vállalat vezérigazgatója, ha jól tudom, Tarinak hívták – a keresztnevére már nem emlékszem – fejébe vette, hogy támogatja a popzenét. Vett egy akkori, vagyis 1970-es mércével mérve is elképesztő zenekari felszerelést, Laney énekhangfalakat, Marshall erősítőket és ládákat, valamint egy nagy Hammond orgonát. A Nagykörúton volt a Volán központi épülte, ahol helyet kapott a próbaterem is. Amikor Kiss Ernő a Metropolból áthívott a Volánba, együtt mentünk el a székházba, ahol megmutatta az új cuccot. Egy raktárban ott sorakozott mindaz, amit az imént felsoroltam. Tari tehát biztosította a csúcsminőségű felszerelést, ám egy szigorú kikötést tett: heti két alkalommal kötelezően és rendszeresen kellett zeneórákra járni Turán Laci bácsihoz, akit a vezérigazgató egyébként a Volán Tröszt zenei vezetőjeként alkalmazott. Így kerültünk mindannyian a kitűnő ének-zene tanárhoz. Vele egyébként együtt is játszottunk; gyakorta előfordult, hogy a Volán vállalati rendezvényein beszállt a zenekarba billentyűzni.
Ezt követően hat éven keresztül dolgoztál az Universallal. Mit tudhatunk erről az időszakról?
A Volánnal az Erzsébet Sörözőbe jártunk, de vele szemben, a körút túlsó oldalán is volt egy másik zenész találkozóhely, a Royal. Kiss Ernő sokszor átsétált oda, mi pedig hívására vele tartottunk. Ott, a Royal Sörözőben 1972-ben alakult meg az Universal együttes Kapitány Gabi billentyűssel (nemrég halt meg szegény), Zwolenszky Feri „Márió” szaxofonossal, Király Tamás dobossal, Kovacsics András „Öcsi” basszusgitárossal, valamint velem.
Turnéztunk Nyugat-Németországban, de itthon is nyomtuk mindenféle klubokban, ifiparkokban. A saját dalok mellett külföldi számokat is játszottunk, ’76 környékén kipróbáltuk a vendéglátózást is egy fél évre: jártunk Hamburgban, Lübeckben, végül hosszas vitatkozás után úgy döntöttünk, befejezzük az effajta tevékenységet. Ekkor jött idehaza az ajánlat, legyünk Kovács Kati kísérőzenekara. Vele vettük fel a Csendszóró című albumot (érdekesség, hogy épp a V’73 volt a másik kísérő együttes), rengeteget koncerteztünk az énekesnővel.
Mellette mi is megmutathattuk magunkat, saját dalaink közül kiemelkedő a Vajon hol voltál? (ez máig kiadatlan rádiófelvétel), amely kimondottan rock nóta. És éppen ez okozta az egyik problémát, nevezetesen, hogy „beragadtunk” a rádióba. A 8-as stúdióban csak úgy fogadták be a szerzeményeinket, ha Szenes Iván, vagy valamely ismert szövegíró írta meg a verset a szerzeményünkhöz. A másik „klikk” a hanglemezgyár, a két intézmény között nem létezett átjárás. Egyre több saját szám született Kovacsics Öcsi, később (1979) az én helyemre került Lukács Laci tollából (vele most épp a Neotonban dolgozom együtt), aztán ’81-ben néhány kislemezt követően felvehették a Volt- e más bolond című albumukat. De én már ’79-ben eljöttem a zenekarból.
Bizonyos források szerint megfordultál a Geminiben is. Mi ebből az igazság?
Az Universal után Mityó megkeresésére egy ideig valóban játszottam a Geminiben. Ahol egyébként basszusgitárosként számítottak rám, ám nem sok kedvem volt ehhez a hangszerhez. Végül ráálltam, miután Mityóval régebben együtt játszottam, Bardóczi Gyuszival pedig jó barátok voltunk, hiszen mellettem lakott Zuglóban.
Érdekes módon már az a banda is a végét járta: Várszegi már régebb óta kiszállt, az őt követő Heilig Gábor pedig már szintén nem volt a zenekarban; így hát én basszusoztam, és ha kellett, gitároztam. Baranski volt egyébként a gitáros, Markó Andris és Mityó billentyűzött, énekelt, Gyuszi dobolt. Mindössze fél évet élt meg ez a felállás. ’79-ben Makkoshotykán léptünk színpadra utoljára, és még ebben az évben Kiss Ernő hívására Gyulával átmentünk a Kati és a Kerek Perecbe.
Érdekes módon a Kati és a Kerek Perec sem tartott tovább egy esztendőnél, pedig ígéretes, szép jövő előtt álló csapat volt.
Ők ’75 óta már léteztek, Gyuszival menet közben szálltunk be. Nagy Kati billentyűzött és énekelt, Ernő basszusozott. Csaknem egy évvel korábban a belépésünk előtt már elkezdték csinálni első lemezüket, épp jókor érkeztünk. Így már velünk jelent meg a címnélküli Kati és a Kerek Perec album, jórészt nagyon ütős nótákkal, ez a lemez mai napig egyik kedvencem. Már a Neotonban játszottam, amikor két japán menedzsernek megmutattam a felvételeket, őket is megfogta az anyag. Az akkori Gibson Firebirdömmel sikerült néhány igen érdekes gitártémát elhelyeznem benne, amire szintén büszke vagyok. Egész sorozat videoklipet vettünk fel, természetes környezetben. Jó hangulatú koncerteket nyomtunk, a sajátok mellett műsoron többek között a Led Zeppelin Whola Lotta Love-jával is. Épp elkészült az összes videó felvétel, amikor jött a Neoton…
… Mielőtt azonban a Neotonra térnénk: távozásotokat követően a Kati és a Kertek Perec egészen ’84-ig létezett, sőt kiadta második nagylemezét is, ám a korábbi sikereket már nem tudta megismételni. Bevett szokás volt akkoriban, hogy az illetékes döntéshozók tisztességes verseny helyett inkább – előre megfontolt szándékkal – szétzilálták a konkurenciát, ez esetben egy szép karrier elé néző zenekart.
A helyzet ettől sokkal bonyolultabb volt, az okokat inkább „kapun belül” kell keresni. Nem titok, Kiss Ernő zenekarvezető-basszusgitárossal sohasem volt felhőtlen a viszonyunk. Már a Volán megszűnésekor sem békésen váltunk el egymástól, mégis bíztam benne, hogy a Kati és a Kerek Perecben másként lesz. Egy darabig működött is, ám a lemez készültségi fokával egyenes arányban megint kiütközött a kettőnk közötti ellentét.
Az első találkozásunk a Neotonnal a hanglemezgyár stúdiójában történt, ahol a Disco Party I. album felvételei folytak. Kovács Kati mellett a teljes Neoton, azaz a három Éva – Csepregi, Pál és Fábián –, Pásztor Laci, Baracs Öcsi, Jakab Gyuri és Ambrus Zoltán dobos; valamint mi, a teljes Kati és a Kerek Perec (Kiss Ernő, Nagy Kati, Bardóczi Gyuszi és én) játszották, illetve énekelték föl a lemezt. Az ABBA – Does Your Mother Know nótáját, amelyet a két fiú énekelt eredetileg, a Neotonra osztották, ám ott nem volt olyan hang, amely ezt hitelesen interpretálta volna. Lacinak is, Öcsinek is egész más típusú orgánuma volt, nekem viszont feküdt a nóta, így igent mondtam a felkérésre. Jakab Gyurinak megtetszett a hangom, félig tréfásan, félig komolyan megkérdezte, nem mennék-e át a Neotonba? 1979 novemberében jártunk, Ernő és köztem ekkor már nagyon feszült volt a viszony.
Aztán egy darabig semmi sem történt, nyilván meghányták-vetették maguk (no és Erdős menedzser) között a lehetőséget. A fordulat a MOM Művelődési Házban következett be, amikor a Kerek Perec koncertjére eljöttek a neotonosok is, nagyon tetszett nekik a műsor. Érdekes, hogy őket is épp a Whola Lotta Love magas fekvésű éneke fogta meg… Ekkor már túl voltak a ’80-as Napraforgó lemezen, de mint később kiderült, sem Fábián Évával, sem Ambrus Zolival nem voltak elégedettek. Jakab Gyuri megismételte a felkérést, immár komolyabb formában, de még akkor is vacilláltam. Egy hétig tipródtam, mindenkinek, aki számított, kikértem a véleményét. Erről tudomást szerezve Erdős behívatott, és felvázolta a Neotonnal kapcsolatos terveit. Ekkor már túl voltak a Midemen, ahol komoly külföldi érdeklődés övezte a zenekart. Minden adott volt hát, persze, hogy igent mondtam.
A kérdésedre visszatérve: az előbb elmondottak fényében Erdősnek összesen annyi szerepe volt a Kati és a Kerek Perec / Neoton kérdésben, hogy – nyilván a meggyőzésemre –felvetette, mi a véleményem arról, hogy egy ilyen kis országban el lehet-e adni két, egyazon stílusban mozgó zenekar lemezeit? Persze nem tudtam rá válaszolni, de nem is akartam. Eközben kiderült az is, hogy nem csupán gitáros-énekes kell nekik, de dobos is. Bardóczi mellett szóba került Király Tamás is az Universalból, ám végül Gyuszi lett a befutó.
1980. január 1-én végül együtt léptünk be a Neotonba. Márciusban már Spanyolországba, majd Japánba utaztunk, ősszel pedig turnéba kezdtünk. Jakab Gyurit nagyon szerettem, de a zenekar többi tagjával is kiváló viszonyban voltam. Már a Rottenbiller utcai stúdiózásnál is nyilvánvalóvá vált, hogy egész más, sokkal barátibb légkörben dolgoznak, mint a Kati és a Kerek Perec. Szakmailag is előrelépés volt, Gyuszin kívül mindenki énekelt, irgalmatlan erős vokális hangzást tudtunk produkálni. A frenetikus sikerű Napraforgó lemezen még nem én gitározom, de annak angol nyelvű kiadásán már igen. Egyszóval nem bántam meg a cserét.
Beszéljünk Erdős Péter személyéről. Elmondtad, hogy Fábián Éva kollektív zenekari döntés értelmében nem illett a produkcióba, ezért kellett mennie. De ott volt még Pál Éva, aki nem keveset tett hozzá a Família imázsához; állítólag az ő távozása – személyes okokból – a menedzsernek köszönhető. S, ha ez kevés lenne, arról is lehetett olvasni, hogy a menedzser Cserháti Zsuzsának vokalista szerepet szánt Csepregi Éva mögött a Neotonban.
Hogy mi történt Erdős Péter és Pál Éva között még a ’79-es MIDEM előtt, nem tudom, akkor még nem voltam a zenekar tagja. Amúgy sem foglalkoztam soha magánügyekkel.
Sokkal fontosabb, amit 1980-tól megéltem a Neotonnal: Éva (mi Palinak hívtuk) ragyogó színpadi és énekes tehetség, ám mentálisan komoly bajokkal küszködött. Többször ott akarta hagyni a zenekart, de Pásztor Laci egyszer sem vette komolyan, tudta kezelni a női szeszélynek betudott helyzeteket. Pali állandó sértődöttsége ott is problémákat generált, ahol az nem volt indokolt. Megvolt a tehetségéhez mért, méltó szerepe a zenekarban, megmutathatta magát, mégis többet szeretett volna. Egyértelműen nem érezte jól magát közöttünk, de szerintem más közösségben sem. Állandó gyógyszereken élt.
Az i-re a pontot végül egy Magyar Ifjúságbeli (korabeli, fiataloknak szóló hetilap – H.I.) nyilatkozata tette fel, ahol eléggé meggondolatlanul nyilatkozott a zenekarral, illetve az ott betöltött, saját szerepével kapcsolatban. Pásztor Laci nyilván nem örült ennek, aztán az ezzel összefüggő vita végén ezúttal elfogadta Pali felmondását.
Cserháti Zsuzsával kapcsolatban: lehet, hogy volt ilyen történet Erdős és közte, én viszont nem tudok arról, hogy szóba került volna Zsuzsa neotonos tagsága, pláne vokalista szinten.
Maradjunk még kicsit Erdős Péter személyénél, akinek finoman szólva sem egyértelmű a megítélése: van, aki köszönhet neki (pl. Neoton, Dinamit), van, akiket viszont tönkre tett. Lehetséges reálisan, elfogulatlanul megítélni őt több mint négy évtized távlatából?
Erdős doki a menedzserünk volt, a főnök, nem a barátunk, más volt a viszonyunk, mint Gyurival, Öcsivel, vagy Évával.
Kezdjük az Évához fűződő viszonyával: szerintem abszolút korrekt módon járt el, hiszen már a kezdet-kezdetén – a várható pletykákat megelőzendő – bement a főnöke, Bors Jenő irodájába és őszintén elmondta. Az is az igazsághoz tartozik – noha a zenész szakmától sokszor megkaptuk: bezzeg nekünk könnyű –, hogy a zenekarnak inkább hátránya származott ebből a kapcsolatból. Ez például abban mutatkozott meg, hogy a Neoton kevesebb stúdióidőt kapott a felvételre, mint az Európa Kiadó, amelynek éppen kétszer annyi jutott, mint nekünk. Másfelől, miközben az ORI gázsik ezen a szinten másoknál már ötezer forintnál jártak, mi csak kétezret kaptunk egy ugyanazon besorolású fellépésért. Hihetetlenül hangzik, de hozzánk sokkal szigorúbb volt, mint másokhoz. Ám a legfontosabb, hogy nagyon tudott menedzselni. Rendelkezett azon képességekkel, amellyel csak kevesen: két-három évre is tudott előre gondolkodni, mi több, meg is valósította az elképzeléseit.
Rajtunk és a Dinamiton kívül azért a Dolly Rollnak, a KFT-nek és másoknak is segített a boldogulásban.
A rockzenekarok azonban nem mondhatják el ugyanezt. Sokan a mai napig panaszkodnak rá.
Nem mondom azt, hogy Erdős nem szerette a rockot, inkább azt, hogy nem érdekelte. Voltak valóban, akik nagyon nem szerették őt, akik esetleg olyan zenét játszottak, amely nem illett a lemezgyári koncepcióba, vagy más okok miatt kicenzúrázták őket. Azért ne felejtsük el, hogy kőkemény kommunizmusban éltünk, és Erdősnek is voltak főnökei! A mai zenészek el sem tudják képzelni, hogy neki, de még Aczél Györgynek is mennyire kellett egyensúlyoznia a pártvezetés és a rábízott ágazat, intézmény között. Véleményem szerint, ha a hanglemezgyárnak nincs egy Erdős Pétere, akkor Magyarországra legalább tíz évvel később jut el a pop- és a rockzene. Sőt, rockzene egyáltalán nem lett volna. A lemezgyárnál rajta kívül senkit nem érdekelt a magyar könnyűzene sorsa.
Arról se feledkezzünk el, hogy a dorogi présüzem beindításáig az MHV állandó kapacitáshiánnyal küszködött, nem tudta kielégíteni a valós és jogos igényeket.
Az is beszédes, hogy halála után szinte azonnal feloszlott a Neoton. Van összefüggés a kettő között?
Nem egészen így történt. A nyolcvanas évek közepén megalakult a Pro Menedzseriroda, ahol Erdős a Neoton mellett még Zoltán Erikával, a Dolly Rollal, Vörös Istvánnal és néhány más előadóval is foglalkozott. Az iroda szervezetileg az MHV és Bors igazgatása alá tartozott ugyan, ám helyileg a Damjanich utcában, a Liget közelében, egy pincében kapott telephelyet. Ekkorra az egységes Neoton albumok mellett a zenekarban működő két szerző trió – Pásztor-Jakab-Hatvani és Végvári-Csepregi-Dobó – (ez utóbbi Dobó Ferenc lemezgyári hangmérnök és zongorista – H.I.) jóvoltából már készültek külön Ádám-, Éva- valamint Ádám-Éva duett lemezek is.
Ez a dömping ugyanakkor házon belüli feszültséget is generált. Erdős elévülhetetlen érdemei közé tartozik, hogy ezt a nem könnyű zenekart tíz éven keresztül össze tudta tartani. A ’90 előtti utolsó két év már arról szólt, hogy a Pro menedzseriroda a Neotonon túl már az említett előadókat is felvállalta, talán ennek köszönhetően is egyre jobban mélyült az ellentét Pásztor Laci és a menedzser között. ’89-re Laciban megérlelődött az elhatározás, hogy Erdőstől leválva létrehoznak egy új, saját menedzserirodát. Ez a lépés azonban erősen megosztotta a zenekart ...
… Vagyis az „élet a Neoton után” című fejezet következett: a szakadás. Te az Éva Neotonnal tartottál, ’94-ben jött Adam’s Family, majd a jelenleg is sikerrel működő Neoton Família sztárjai.
Igen, Pásztor Lacival tartott Jakab Gyuri és Bardóczi Gyuszi, bevették Szulák Andreát énekesnek, Borhi Mikit gitárosnak és Palit visszahívták vokálozni. Magneoton néven léptek fel, de a működésük nem tartott sokáig. Előnyben voltunk, hiszen a régi Neoton Família teljes frontja a másik formációban, nálunk, az Éva-Neotonban szerepelt. Lassan eldőlt, hogy a közönség minket választ, Laci és Jakab Gyuri abba is hagyta az aktív zenélést, megalapították – zenekari nevet tovább gondolva – a Magneoton kiadót. Mi Csepivel és Baracs Öcsivel az említett Éva-Neoton néven folytattuk, ahol Herpai Sanyi (sajnos ő sincs már közöttünk) dobolt, Erdélyi Gábor billentyűzött, plusz két vokalista lány egészítette ki a csapatot. Ezt a formációt 2005-ig csináltuk Évával.
Nem is működhetett volna sokáig párhuzamosan a két Neoton, előfordult, hogy a közönség összetévesztett bennünket. A névvel is baj volt, egy darabig pereskedtünk, aztán a bíróság döntése szerint mindkét zenekar csak megkülönböztető módon használhatta a nevet. Mi, az Éva-Neoton egyébként abban is előnyben voltunk, hogy ’90-ben már készült egy lemezünk Bob Heatlie szerzővel és Fenyő János egykori VICO-s támogatásával, aki nagy tisztelője, barátja volt Erdősnek és a zenekarnak. A Neoton Família nevével forgalomba került Trónörökös című album sokat nyomott a latban, a régi elnevezést csak az összes tag egyazon színpadon való fellépésével lehetett használni. Mindeddig ez két alkalommal fordult elő: ’98-ban a BS-ben és 2005-ben a Puskás Ferenc stadionban.
A nagy koncert után Évával megcsináltuk a Neoton Família Sztárjait, amelyben Bardóczi Gyuszi újra tag lett, fia, Gábor pedig vendégként dobolt. Mindössze két évig tartott, 2007-ben aztán Éva fia, David Heatlie lett a végleges dobos, aki a mai napig velünk van.
Az Adam’s Familyt akkor hoztam létre, amikor Éva szülni ment. Egyetlen albumot adtunk ki Hírek címmel, amelyre egy grafikus barátom, Karády György írt nagyon jó szövegeket. Baracs Öcsi basszusozott, Lukács Ákos nevű barátja gitározott és menedzselt bennünket, Szendrey Pisti pedig dobolt. Nem tartott sokáig, körülbelül egy évet élt meg a banda.
A Kati és a Kerek Perecnél került szóba a Gibson Firebird gitárod. Ez előtt és ezt követően milyen hangszereket, kiegészítőket, illetve alapokat használtál, használsz?
A két Washburnöm mellett egy 1982-es Yamaha SG-t, két Fender Stratocastert, egy Epiphone ES-339-t, valamint egy Paul Reed Smith SE Custumöt használok. A koncertekre általában három gitárt viszek, a hangzástól függően váltogatom őket. Egy időben például a Stratókat nyúztam, az Universalban viszont a Telecastert – ebből két darabom is volt – részesítettem előnyben. Akusztikus hangzásra van egy elektroakusztikus Godin Acousticasterem és egy Furch típusú gitárom.
Ami a pedálokat illeti, a multieffektben hiszek, korábban Line 6-t, ma Headrusht – amely az egyik legjobb erősítő szimulátor – használok. Egyébként mindkettő besorolható az első három-négy legjobb közé. A backline most úgy néz ki, hogy van a Line 6- full csöves erősítőm két Headrush hangfallal, s ezzel tökéletesen elégedett vagyok.
Régebben volt Marshallom, Laney-m, Vox-om, Peavy-m tehát eredeti vintage cuccok, de az az igazság, hogy nagyon körülményes a szállítás. A roadok igyekeznek ugyan kíméletesen bánni ezzel a drága és érzékeny felszereléssel, de ha sietni kell, bizony könnyen összeszednek egy-két maradandó sérülést, amit nem szívesen kockáztatok. Aztán rájöttem, hogy a Headrush az összes felsorolt cucc hangját tudja, megkockáztatom, még jobban is, mint az eredetiek. Amúgy is: a megszólalás több mindentől függ: egyrészt az elé rakott mikrofon minőségétől, a hangosító technikus fülétől, és hát az én kezemtől.
Korábban Boss GT-8-as pedált használtam, visszahallgatva a régi demókat, az is baromi jól szólt. Ez Peavy erőstővel párosítva felülmúlhatatlan. Az erősítő már nincs meg, nagyon a végét járta, eladtam. Nem csöves, hanem félvezetős típus volt, a kondenzátorok kiszáradtak.
Van még két 2 × 2 hangszórós aktív ládám, ezt akkor viszem, ha nagy térben nagy hangerő szükséges. Mint például tavaly az Arénában.
Mi a véleményed a gitártechnikákról?
Anélkül, hogy bárkit meg akarnék bántani, az az érzésem, hogy a mai gitárosok kissé „etetik” egymást. Pedig jobban meg kellene nézni, hogy mi a közönség igénye. Ezzel kapcsolatban van egy megtörtént eset, ami tökéletesen alátámasztja a véleményem.
A nyolcvanas évek első felében hétfőnként nyolc-tíz előadásból álló sorozatot csináltunk a Neotonnal az Erkel Színházban. A hét első napja amúgy színházi szünnap, a közönséget busszal szállították vidékről a helyszínre. A produkció részeként egyedül maradva a színpadon, minden alkalommal kaptam egy önálló, egyedüli gitárszólós lehetőséget. Meg akartam mutatni, mit tudok, tekertem, mint az őrült. A szóló végén tombolás helyett néma csönd a közönség részéről. A buli után odajött Erdős és a következőt mondta: „Na idefigyeljen Végváhi! Miéht nem tud maga úgy csinálni, mint az a szemüveges gitáhos a Shadowsból? Mint az a Henk Mehvin (értsd: Hank Marvin)?” A következő bulira kidolgoztam egy nyugis, méltóságteljes vintage szólót, amelyet tényleg díjazott a közönség. Igaza volt az öregnek.
Szeretem a megírt szólókat, beleteszek egy-két futamot, de nem viszem túlzásba. Ha már gyors futamokat kell játszani, azt úgy kell csinálni, mint Steve Lukather. Az ő tekerésének még azon belül is van értelme. És főként lelke.
Belecsöppentél a magyar eurodiszkóba, amelyen számos művészeti fogást lehet találni, de egyvalamit mindenképpen el kell ismerni: dallamosságban nem volt hiány. Ám ennek a műfajnak sem tett jót a technika, a szintetizátorok, sőt a kompjúter zene. Ez, a manapság bizonyos körökben dívó, zenének nehezen nevezhető elektronikus zaj vajon meddig fokozható? Mi lehet a jövő?
A rap a fekete előadók sajátja Nyugaton, illetve az Államokban, hogy ennek a magyar elterjedése kinek a felelőssége, nem tudom megmondani. Tartok tőle, hogy ebben a kiadók és főként a média keze is benne van. Ez a primitív dallamra történő ritmikus szövegmondás nálunk is gyökeret vert, de komoly bajok vannak a prozódiával. Manapság a hazai rapperek nagy része úgy akar magyar szöveget előadni, hogy angol hangsúlyozással „énekel” magyarul.
A kereskedelmi rádiók, televíziók pedig nem az értéket részesítik előnyben, hanem a profitot. Ennek érdekében befogadják, sőt terjesztik ezeket az ízlésromboló, művészetileg rendkívül gyenge produkciókat. Eközben az olyan internetes platformokon, mint a Deezer, a Spotify és a többiek, nem ezek hallhatók: gyönyörű dallamok, igényes zenék sorakoznak a kínálatban. Valamelyik tévé csatorna közvetítette Steve Wonder születésnapi ünnepségét, ahol Lady Gaga leült a zongorához és elénekelt egy Steve Wonder nótát úgy, hogy beleborzongtam.
Nálunk viszont valami félrecsúszott: a fiatalok zene helyett dobgépre táncolnak. Ennek is megvan az oka: bizonyos tudatmódosítók használata mellett erre van igény. Mint az előbb említettem, azt látom, hogy Amerikában és Angliában, a beat-, pop- és rockzene eredeti hazájában nem ezek az uralkodó trendek. Ebből következően nem mi magyarok, vagy közép-európaiak fogjuk kitalálni a „hogyan továbbot”, nekünk csak követnünk kell azt az irányt, amit ők megszabnak, és ami majd előbb-utóbb hozzánk is begyűrűzik. Ezzel kapcsolatban a kedvenc mondásom: a festményt festik, a verseket költik, a regényt írják, a zenét meg „szerzik”.
Hegedűs István
2023. október 3. 17:32