MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

DEF LEPPARD - GYÉMÁNTCSILLAGOS DICSFÉNY

Több mint 100 millió eladott lemez nem lehet véletlen. Két olyan nagylemez, amely egyaránt több mint 10 millió példányban kelt el Amerikában, nos, ez pláne nem lehet az. Hogy a mondanivaló súlyát érzékeltessük: a Def Leppard mellett mindössze négy zenekar, a Beatles, a Led Zeppelin, a Pink Floyd és a Van Halen volt képes erre a bravúrra, ami elég jól mutatja, mekkora utat járt be az egykoron Sheffield fullasztó iparvidékéről indult kvintett. A ‘80-as évek rockhangzását forradalmasító, a slágerlistákat pedig letaroló Pyromania és Hysteria lemezek abszolút megelőzték korukat és túlzás nélkül kikövezték az utat egy egész műfaj számára. Ha nincs a Def Leppard, akkor nem biztos, hogy lett volna Bon Jovi és Winger, illetve jelenkori legsikeresebb követőjük, a Ghost tagsága sem ott tartana, ahol. A számos tragédiát túlélt brit sztárcsapat azonban soha nem a múltból akart megélni, a csúcskorszakuk óta eltelt 30 évben folyamatosan előre tekintve kutatták zeneiségük határait. Ennek újabb ékes bizonyítéka a május végén megjelent vadiúj nagylemez, a megannyi apró finomságot rejtő Diamond Star Halos, minek kapcsán a csapat két fő dalszerzője, Joe Elliott énekes és Phil Collen gitáros is exkluzív nyilatkozatot adott lapunknak.

Hogy érzitek magatokat két év bezártságot követően?

Phil Collen: Remekül vagyunk, végre újra beindult az élet! Itt az új lemez és készülünk a turnéra, ami nagy feladat, hiszen ismét meg kell tanulnunk énekelni! (nevet)

A Diamond Star Halos hallatán kicsit olyan érzésem van, hogy zeneileg felöleli a Def Leppard teljes életművét. Nevezhetjük definitívnek ezért?

Joe Elliott: Nehéz erre válaszolni annak tudatában, hogy 1987-ben ott volt nekünk a Hysteria, ami a mai napig a leginkább esszenciális lemezünk és meghatározta a zenekar egész karrierjét. Azóta rengeteg mindent túléltünk együtt: Steve Clarke halálát, Vivian Campbell küzdelmét a rákkal, a zenei klíma radikális változásait. Utóbbi folytán sok ‘80-as évekbeli kortársunk elhullott, mi viszont kitartottunk úgy egymás, mint és az elveink mellett, és úgy tűnik, mindez kifizetődött. Mostanra már ott tartunk, hogy simán készíthetünk olyan lemezeket, amelyek több korszakát is felidézik a bandának és ebben az értelemben a Diamond Star Halos akár definitívnek is mondható. Hogy fog-e hasonló sikert aratni, mint a Pyromania és a Hysteria? Nyilvánvalóan nem, mert régóta más idők járnak, az az üzleti modell már nem működik. Emiatt más mércével kell mérni a sikert. Úgy gondolom, hogy dalszerzés szempontjából az évek során egyre csak jobbak lettünk, miközben az élő fellépéseink színvonalát megtartottuk. A velünk egykorú zenekarok közül sok ma már nem csinál új zenéket. Persze mi sem adunk ki új lemezt minden évben, az előző anyag óta hét év telt el, de ha nincs a Covid, akkor a Diamond Star Halos már tavaly megjelent volna. Több, mint egy évvel ezelőtt befejeztük a felvételeket, de nem lett volna szerencsés 2021-ben kihozni. Ez egy Covid-mentes anyag, amivel azt szerettük volna elérni, hogy majd több év távlatából ne arra a sok borzalomra emlékeztesse az embereket, ami 2020-ban és 2021-ben történt a világban. Való igaz, hogy változatos lett, de ebben nem volt tudatosság, magától értetődően vált ilyenné. Lényegében egy nagyszabású és pozitív kicsengésű rock&roll-albumot akartunk, ami öt olyan fickót reprezentál, akik már 45 éve űzik ezt a mesterséget.

Phil: Az az érdekes, hogy eredendően nem is szándékoztunk teljes albumot készíteni, csak írtuk a számokat mindenféle kötöttségtől és nyomástól mentesen, és mire észbe kaptunk, már össze is gyűlt ez a mennyiség. Ráadásul a lemezen három olyan téma is helyet kapott, amelyek nem kimondottan a Def Leppard számára születtek. A Kick, a Fire It Up és a This Guitar triójáról van szó, ezeket mind külső dalszerzőkkel írtam, de amikor Joe meghallotta őket, azonnal lecsapott rájuk. Azt mondta, hogy bolondok lennénk nem felhasználni ezeket én pedig nem ellenkeztem! (nevet) Habár odakint tombolt a rettenetes járvány, maga a munkafolyamat simábban és gördülékenyebben nem is mehetett volna, ami annak volt köszönhető, hogy semmiféle teher nem nyomta a vállunkat, nem kellett senkinek megfelelnünk, kizárólag a saját mércénket és művészi szempontjainkat tartottuk szem előtt. A lehető legtermészetesebb módon nyúlhattunk vissza saját gyökereinkhez, a ‘70-es évek zenéjéhez, továbbá kipróbálhattunk újfajta felvételi módszereket. A saját házamban lévő stúdióban dolgozhattam ki az ötleteket, mi több, a vokálokat is itt vettem fel. Pedig nem végleges felvételnek szántam őket, csak amolyan szamárvezetőnek, de annyira jól sikerültek és olyan különleges hangulatot teremtettek az összképben, hogy végül meghagytuk ezeket.

A járványnak és a lezárásoknak voltak egyéb hatásai is a lemezkészítésre nézve?

Phil: Úgy gondolom, hogy kreativitás tekintetében abszolút jól jöttünk ki a dologból. Tudod, általában, amikor a lemezkészítés felvételi fázisához érünk, mindannyian összejövünk egy stúdióban. Most is ez történt volna. Egy ilyen helyen viszont rengeteg minden történik egyszerre: az egyik a basszusgitár szólamait játssza fel, a másik vokálozik, a harmadik a gitártémákon matat és néha emiatt ki tudsz zökkenni abból, amire elsődlegesen figyelned kellene. És amikor a koncentrációd lanyhul, óhatatlanul elveszíted az inspirációt. Ebben az esetben azonban nem ez a forgatókönyv valósult meg. Mivel a lezárások miatt nem volt lehetőségünk úgy dolgozni, mint azelőtt, mindenki tette a dolgát egymaga, ami szerfelett hatékony munkavégzést eredményezett. Teljes nyugalomban, 100 százalékos összpontosítással láttuk el a feladatainkat, és amikor készen lettünk, csak annyi dolgunk volt, hogy a felvételeket elküldjük Ronan McHugh producernek Dublinba. Ennek a felvételi módszernek köszönhetően sokkal komolyabb energiákat sikerült összpontosítani a dalokban, mint általában, ami nagyszerű érzés! Szóval bármilyen meglepő, mi tényleg csak nyerünk ezen a kényszerű helyzeten.

Joe: Attól kezdve, hogy kiderült, nem stúdiózhatunk a szokott módon, teljesen átadtunk magunkat a kreativitásunknak. A dalszerzést tekintve semmire nem mondtunk nemet, ha épp olyanunk volt, akkor a zongorás dolgokra feküdtünk rá, máskor az ukulelét állítottuk középpontba, illetve ahogy Phil is mondta, olyan dalokat is elővettünk, melyek eredetileg nem a Def Leppard számára íródtak. Nem voltak tabuk és emiatt sokkal több minden belefért. Ez a nyitott szemlélet azt eredményezte, hogy zeneileg szélesebbre tárhattuk a kapukat és standard gitárlemez helyett valami kalandosabb és művészileg nagyobb volumenű anyagot írhattunk. Ehhez persze az is kellett, hogy lemezszerződésünk és határidők nem lévén semmi nem szorított minket. Magunk sem számítottunk rá, hogy ez lesz a vége, mert nem így indult az album, szimplán a körülmények tették ilyenné. Viszont ettől függetlenül elmondható róla, hogy igazi Def Leppard-anyag lett, szerintem ez a legszebb az egészben. A mostani tudásunk szerinti legjobb anyaggal álltunk elő és ironikus módon leginkább a rajtunk kívülálló okok tették örömtelivé és emlékezetessé az elkészítését. Túlzás nélkül meghatározó élmény volt ez számunkra és emiatt nem tartom valószínűnek, hogy valaha is visszatérjünk a korábbi felvételi módszerhez. 

Ez volt az első eset, hogy egymástól teljesen függetlenül dolgoztatok egy lemez anyagán?

Phil: Dehogy! Nagyon ritkán vagyunk fellelhetőek egy légtérben, hiszen messze lakunk egymástól: Joe Írországban él, Sav (Rick Savage) Angliában, Rick (Rick Allen), Viv (Vivian Campbell) és jómagam pedig az Egyesült Államokban. Már a Pyromania és a Hysteria idején is külön írtuk a számokat. A különbséget és az újdonságot a dalok felvétele jelentette, tehát az, hogy mindenki egymaga stúdiózott és emailben küldözgettük a fájlokat. Ugyanakkor ez a módszer sokkal nagyobb szabadságot adott mindannyiunknak, minek köszönhetően jobban belemerülhettünk egyes témák vagy részek kidolgozásába.

Joe: Önismereti kurzusnak sem volt utolsó a lemezfelvétel. A munka végére egészen új dolgokat tudtunk meg magunkról mint emberekről és mint dalszerzőkről. Kiderült, hogy nem feltétlenül jelent problémát egy addig ki nem próbált munkamódszer szerint dolgozni. Ha vannak dalok és tudjuk, milyen hangszerelésben kívánjuk megszólaltatni őket, akkor teljesen mindegy, hogy egy épületben vagy két földrészen és három különböző országban tartózkodunk. A távmunkának minden kétséget kizáróan bebizonyosodott a létjogosultsága a felvételek tekintetében is, talán ez tekinthető az egész procedúra legnagyobb tanulságának. Nem mi voltunk az elsők, akik ezt az utat választották és valószínű, hogy nem is az utolsók, viszont abban is biztos vagyok, hogy ennyire a falig még nem sokan vitték el a metódust: a teljes folyamatot megoldottuk mp3 fájlok küldözgetésével, telefonos és emailes kapcsolattartással és különböző netes alkalmazások használatával. Egyetlen percre sem találkoztunk a lemezkészítés komplett időtartama alatt.

Nézzük a dalokat kicsit közelebbről! Az első single-ként kiadott Kick hallatán az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a Def Leppard sosem fogy ki a hallatlanul ragadós refrénekből?

Phil: Ahogy már említettem, ez az egyik kakukktojás a háromból. A szerzőtársam itt Dave Bassett volt, aki vokálozik is a dalban. Vérbeli rockhimnusz lett, de annak is terveztük. Imádom a régi fajta rock & rollt, Gary Glittert, a Slade-et és a T-Rex-et, ezért még a tempóját is úgy igazítottuk, hogy azt a világot idézze. Előre tudtuk, hogy mivé akarjuk formálni az ötletet, ami az egész procedúrát hallatlanul izgalmas időutazássá tette!

Joe: A Kick esetében az volt a helyzet, hogy majdnem fel sem került a lemezre. Már befejeztük az albumot, jó hat héttel voltunk azután, hogy az utolsó hang felkerült rá, amikor Phil szólt, hogy Dave Bassett és ő írtak egy Kick című dalt, esetleg meghallgatnánk? Persze egyből kíváncsivá tett, így elküldte a demót mindenkinek. Gondolhatod, mi történt: egy emberként vágtuk rá, hogy ezt még meg kell csinálni! Mire Phil csak annyit fűzött hozzá, hogy “hello, kér még valaki egy kis cukrot?” Csak hogy értsd, miért mondta ezt: amikor a Hysteriát készítettük, kísértetiesen hasonló szituációba keveredtünk, ami azóta is élénken él mindannyiunk emlékezetében. Az történt, hogy már végeztünk a stúdiómunkával és elégedetten konstatáltuk, milyen remek 11 számos lemezt csináltunk. Aztán hirtelen a semmiből bedobtam egy ötletet, ami csupán egy általam készített nyers demó formájában létezett. Pour Some Sugar On Me volt a címe, a többit pedig tudod. Nem csupán a lemez, hanem a zenekar történetének legfontosabb dala lett. Olyan pillanat volt ez, amit nem lehet elfelejteni, így nem csoda, hogy a Kick hallatán egyből felkaptuk a fejünket a párhuzamra. Aztán ahogy elkészültünk vele, újra elkapott bennünket a gépszíj és már a tizenhatodik meg a tizenhetedik dalról kezdtünk ötletelni! (nevet) Szerencsére időben kapcsoltunk és beláttuk, hogy a vinyl-megjelenés miatt nem csinálhatjuk ezt a végtelenségig, valahol meg kell húzni a határvonalat, különben 2023-ra csúszik a megjelenés. Így végül nem fejeztük be ezeket a témákat, inkább eltettük őket a következő anyaghoz. Ez is csak azt bizonyítja, hogy micsoda élvezettel vetettük bele magunkat a munkába. A nyugodt otthoni körülmények olyan jó hatással voltak ránk, hogy egyszerűen alig tudtunk megálljt parancsolni magunknak!

Az albumot nyitó Take What You Want bevezetője kicsit a Pyromania Rock Rock (Till You Drop) kezdését idézi, nem?

Phil: Azt a részt Sav írta, de nem hinném, hogy volt ebben tudatosság. Nekünk is egyből beugrott a párhuzam, de egyáltalán nem bántuk, mert éreztük a potenciált benne. A Pyromania nyitánya a Rock Rock dallal tökéletes módja volt egy rockalbum indításának és a Take What You Want kolosszális rocktémája hallatán egyből azt éreztük, hogy képesek leszünk megragadni vele valami hasonló érzésvilágot. Ebből persze egyértelműen következett, amiben mindannyian egyetértettünk, hogy ennek kell lennie az első számnak a lemezen!

A zenekar kísérletezősebb oldalát is megmutatjátok az új lemezen. A Liquid Dust az egyik legfigyelemreméltóbb szerzemény ebből a szempontból, nekem egyből a Slang albumotok ugrott be róla…

Phil: Abszolút igaz, és nem te vagy az első, aki megemlíti ezt! A minap a feleségem is ugyanezt mondta a dalról. Van egyfajta keleties, pontosabban indiai jellege, ami passzol a reinkarnációról szóló szöveghez. Néha megesik, hogy egy szövegrészlet meghatározza a zenét, de a fordítottja is igaz, egy dallamfordulat is képes előirányozni a tematikát. Ebben az esetben az utóbbi történt és szerfelett könnyen összeállt a kép: előjöttem ezzel az indiai hatású kórusdallammal, minek hatására beugrott a reinkarnáció témaköre. Nagy élvezet volt megírni, mert az elején még nem tudtam, hova fogok kilyukadni vele.

A Slang album a legvitatottabb lemezetek. Te magad milyen viszonyban vagy vele, Phil?

Phil: Imádom azt az albumot! Most is azt mondom, hogy szükség volt a Slang radikális irányváltására és ma sem csinálnám másképp. Ha megnézed az azt megelőző lemezeket, a Pyromania, a Hysteria és az Adrenalize egyaránt hasonló szellemben íródott. Az Adrenalize talán túlságosan is olyan lett, mint amilyen a Hysteria volt és ez nem hagyott más lehetőséget számunkra, csak a tendencia megtörését. A Slang homlokegyenest eltért mindentől, amit korábban csináltuk és éppen ezért volt annyira érdekes elkészíteni.

Allison Krauss két dalban is énekel és ezek a duettek azért érezhetően más irányvonalat képviselnek…

Phil: A This Guitar egy régi téma, 17 évvel ezelőtt írtam egy itteni barátommal, C.J. Vanstonnal és egészen mostanáig egyszer sem éreztük azt, hogy itt lenne az ideje feltenni egy Def Leppard lemezre. Ezúttal viszont úgy alakult, hogy Joe felvetette, talán készíthetnénk egy demót belőle. Meg is tettük és Joe énekével egészen más arcát kezdte mutatni a dal. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a menedzserünk megkérdezte Allison Krauss menedzserét, hogy esetleg lenne-e kedve szerepelni benne? Allisont régóta ismerjük és úgy véltük, hogy az angyali hangjával egészen különleges atmoszférát teremtene. Viszont nem csupán a This Guitart, hanem a Lifelesst is elküldtük neki, hogy legyen választási lehetősége, mire ő visszakérdezett, hogy megcsinálhatja-e mindkettőt? Mit mondjak, nem ellenkeztünk! (nevet) Allisonnak gyönyörű hangja van és Joe-val egészen szenzációsan egészítették ki egymást a dalokban. Mindazonáltal abban is biztos vagyok, hogy amennyiben normál módon vettük volna fel a lemezt, akkor ezek a dalok nem kerültek volna napirendre, szóval ebből a szempontból is jót tett az új stratégia, mert így változatosabb ötletekkel hozakodhattunk elő. Kicsit azt érzem a Diamond Star Halos esetében, hogy egy Queen-szerűen sokszínű lemezt készítettünk. Úgy értem, a Queenben négy különböző stílusú szerző tevékenykedett: Roger Taylor megírta a Radio Ga Gát, Freddie Mercury nevéhez többek között a Bohemian Rhapsody fűződött, Brian May az olyan rockos dolgokért felelt, mint a We Will Rock You, John Deacon pedig az Another One Bites To Dusttal tette le a névjegyét. Ez négy egymástól drasztikusan eltérő stílusú dal, mégis mindegyik vérbeli Queen, igaz? Valami hasonlót értünk el az új albummal, ami egyfelől sokrétű, mégis minden tétele igazi Def Leppard. Ez persze leginkább Joe-nak köszönhető, mert a hangjától még egy eredendően country jellegű szám is Def Leppard-osan szól.

Joe: Allisonnal 1996-ban találkoztunk először, mégpedig nem mindennapi körülmények között: a már nem létező brit Q magazin számára készített interjút velem a Slang album megjelenése alkalmából. Mivel hatalmas Def Leppard-rajongó volt, megkérte a szerkesztőséget, hogy hadd csinálja ő az interjút! (nevet) Biztos furán fog hangzani, amit most mondok, de a dalainkban lévő harmóniák már régen sem álltak messze a country világától. Mutt Lange mindig óriási country-fan volt, és sokszor alkalmazott countyban használatos trükköket a dallamvezetésekben. Alig észrevehető apróságok voltak ezek, de Allison mellett olyan country-zenészeket tettek a rajongóinkká, mint Taylor Swift, Keith Urban és Tim McGraw.  Ők mind meghallották a számukra ismerős harmóniákat, amelyek persze nem Dolly Parton módjára voltak country/folk-jellegűek, hanem úgy, ahogy az Eaglesnél, a Rolling Stonesnál vagy Rod Stewartnál manifesztálódott ez a hatás. Visszatérve a This Guitarban és a Lifeless-ben hallható duettekre, tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően alakult ki az együttműködés Allisonnal: egyik nap Robert Planttel váltottam néhány üzenetet. Általában akkor csetelünk, amikor az ő focicsapata éppen az enyém ellen játszik. Miután kitárgyaltuk a meccset, megkérdezte, hogy mivel töltjük az időt. Megsúgtam neki, hogy lemezt készítünk, de legyen olyan kedves és ne említse senkinek. Erre visszakérdezett, hogy Allisonnak azért szólhat? Végtére is, a kedvenc zenekara vagyunk, persze, hogy nem ágáltam ellene. Majd eltelt némi idő és ahogy Phil is említette, a menedzserünk éppen beszélt valami más ügyben az ő menedzserével és mintegy mellékesen megjegyezte, hogy épp új lemezen dolgozunk, mit szólna egy duetthez? Ismered a sztorit, a két dal új értelmet nyert Allison által. Már a This Guitar első nyers demójától eldobtam az agyam, a végeredmény pedig egészen lenyűgöző lett!

A lemez végén a From Here To Eternity olyan, mintha a Def Leppard és a Beatles találkozna…

Phil: Amikor elkezdesz írni egy dalt, megjelenik előtted egy kép. A From Here To Eternity ötletét Sav hozta és eleinte nem igazán tudta, milyen irányba kellene haladnia vele. Volt egyfajta Marlene Dietrich-et és Humphrey Bogartot megelevenítő film noir beütése, amitől nagyon más lett, mint az album többi része, de visszakanyarodva az iménti gondolatmenethez, a végére mégis ízig-vérig Def Leppard-os hangzásúvá vált.

A másik nagyívű ballada a Goodbye For Good This Time, ami elsősorban az álmodozós, filmzenés hangszerelése miatt kiemelkedő, illetve találni benne egy akusztikus gitárszólót is. Manapság nem nagyon hallani ilyesmit rocklemezeken…

Phil: Az egy igazán vicces sztori volt: felvettem a szólót, de Ronan szerint a hangzása nem volt elég autentikus, ezért kitaláltuk, hogy teszek egy újabb próbát, de már a Ramírez márkájú klasszikus gitárommal. A megfelelő hangzás elérése érdekében bezárkóztam a gardróbszobába és a Ronan útmutatásai alapján a mikrofont magamtól két lábnyi távolságra állítottam fel. Így sikerült olyan eredményre jutnom, amivel elégedettek lehettünk. Ez a szóló az én kis személyes megemlékezésem Mick Ronsonról, aki David Bowie gitárosa volt és nagy hatást gyakorolt rám. A Lady Grinning Soul dalban hallható szólója jelentette itt a fő inspirációt, mindenképpen szerettem volna megidézni a szellemét és ezáltal leróni a tiszteletemet előtte.

Joe: Ebben a dalban, illetve az Angels (Can’t Help You Now) című szerzeményben Mike Garson zongorista tovább erősíti a Bowie-kapcsolatot, aki a másik vendég az albumon. Mike alapvetően az avantgarde-jazz műfaj kiválósága és Phillel együtt gyerekkorunk óta rajongunk a játékáért. Amikor a Goodbye For Good This Time és az Angels témáit kezdtük kidolgozni, gyorsan kiderült, hogy az én alapfokú zongoratudásom nem lenne elegendő eme dalok grandiózus jellegének kidomborításához. Annyira dúsan hangszerelt darabok voltak már akkor, hogy az én pötyögésem tényleg rosszul hatott volna bennük, ezért egy profira volt szükségünk. Az elmúlt években több alkalommal is játszottam Mike-kal különböző Bowie-emlékkoncertek alkalmával Londonban és Los Angelesben, továbbá dolgoztunk együtt a Down ’n’ Outz projektem keretében, de a Def Lepparddal is zenélt a Drive-In Saturday feldolgozás erejéig. Jó barátságban vagyunk, úgyhogy egyszer csak feldobtam a labdát Philnek, hogy vajon mennyire lenne bizarr, ha meghívnánk Mike-ot zongorázni? Gondolhatod, hogyan reagált… Úgyhogy írtam is egy emailt neki, amiben megkérdeztem, lenne-e kedve játszani a lemezen? Először azt hitte, hogy viccelek, aztán csak sikerült meggyőznöm, hogy komoly az ügy! (nevet) A legteljesebb mértékben szabad kezet kapott, a felvétele hallatán pedig leesett az állunk. Olyan mélységet adott a daloknak a játéka, amilyennel nálunk korábban nem lehetett találkozni. Voltak azelőtt is zongorás számaink, a Miss You In A Heartbeat és a Kings Of The World, de azokban a tipikus John Lennon-féle alapra vett zongorázás ment. Ezzel szemben Mike rengeteg színt adott a két új dalhoz, nagyjából annyit, mint annak idején David Bowie szerzeményeihez, amivel finoman elvitte őket az avantgarde felé, magasabb szintre emelve a zeneiségüket, viszont a populáris érzet így is megmaradt. Pontosan ezek azok a lényegi részek az albumon, amelyek miatt úgy érzem, hogy most igazán sikerült magasabbra tenni a lécet. Anélkül hogy túlzásokba esnék, azt gondolom, hogy a Diamond Star Halos érzetre nagyjából azt a szerepet töltheti be nálunk, mint a Fleetwood Mac Rumours lemeze vagy az Eagles Hotel Californiája. Úgy értem, a korai Fleetwood Mac Peter Green vezetésével egészen fantasztikus dolgokat művelt, elég a Green Manalishi-re gondolni, de ami utána jött a Rumours formájában, az bizony kvantumlépésnek bizonyult és az Eagles esetében ugyanezt el lehet mondani. Az új albumunk muzikalitása nekem szintén kvantumlépésnyi távolságra van a korábbi munkáinktól a sokszínűsége és korlátokat átlépő mivolta okán. Büszke vagyok arra, hogy a dalok érdekében nem féltünk kipróbálni új dolgokat és simán felkértünk vendégzenészeket, amikor úgy láttuk, hogy a tehetségükkel még szebbé varázsolhatják a lemezünket. De ez sem új dolog: anno a Beatles és a Rolling Stones sem tartott attól, hogy Eric Clapton, Billy Preston vagy Ry Cooder szerepeltetése nem a kívánt hatást váltja majd ki.

A Def Leppard mindig híres volt a rétegzett gitársávokról, a nagy odafigyeléssel kitalált textúrákról. Általában hogyan dolgozzátok ki ezeket?

Phil: Amikor dalt írok, mindig megszámlálhatatlanul sok gitárrészben gondolkodom. Ez részben Brian May és a Queen, részben Mutt Lange és Steve Clark miatt van így. Steve elképesztően tehetséges hangszerelő volt, mindig tudta, hogyan kell felépíteni a gitárrészeket ahhoz, hogy nagyot szóljanak. Annak idején teljes mértékben kiaknáztuk a két gitárban rejlő lehetőségeket azzal, hogy mindketten más, egymást ellenpontozó, ugyanakkor ki is egészítő szólamokat játszottunk, majd a végén további díszítésekkel láttuk el ezeket. Sosem szóló- és ritmusgitárként tekintettünk a két hangszerre, ahogy általában mások teszik, nálunk a dallam és a groove volt az két fogalom, ami determinálta a hozzáállásunkat. Ez a gondolkodásmód pedig egészen sajátos elegyet képezett. A Hysterián Mutt Lange-gel és Steve-vel csúcsra járattuk a koncepciót. Ha meghallgatod az a lemezt, nem mondod meg, hogy melyik a szólógitár és melyik a ritmusgitár. Azóta is tartom magam ehhez a metodikához, ha leülök írni és már annyira belém ivódott, hogy teljesen természetesen jön, nem kell gondolkodnom rajta. Vivian ugyanígy van ezzel. 30 éve tagja a zenekarnak, éppen elég dalt raktunk össze együtt, szóval számára is magától értetődő és abszolút evidens a módszer.

Érdekes ez, hiszen Vivian alapvetően más felfogású gitáros, mint Steve volt, mégis tökéletesen illeszkedik a helyére immár 30 éve. Hogyan jellemeznéd őt?

Phil: Vivian a legjobb énekes a zenekarban technikai értelemben. Persze Joe-t nem számolom ide, ő más kategória, egy ikon. Vivian bármit képes elénekelni, így a koncerteken mindig ő kapja azokat a magas fekvésű vokálokat, amiket a Hysteriára Mutt Lange énekelt fel. Mióta Vivian velünk van, összehasonlíthatatlanul erősebbek vagyunk vokális fronton élőben. Már a kezdetektől igyekeztünk minden tekintetben kihasználni a képességeit. Voltak olyan dalaink, melyeket régen azért nem tudtunk eljátszani koncerteken, mert tisztában voltunk vele, hogy csak kínlódás lenne a dologból a magas szólamok miatt, Vivian érkezésével azonban megszűntek ezek a problémák, azóta bármit elénekel a csapat. Leginkább ebben változtunk nagyot, miután csatlakozott hozzánk. A gitárrészeket illetően viszont, ahogy az előbb is mondtam, minden maradt a régiben. Volt egy meghatározó hangzásvilág és egy jól működő szisztéma, amihez Vivian probléma nélkül képes volt alkalmazkodni és azóta is eszerint dolgozunk. Tiszteletben tartjuk a dal érdekeit, ez a Def Leppard-féle gitározás alaptézise. Nyilván fontosak a gitárrészek, de sosem lehetnek fontosabbak az adott dalnál és az éneknél!

A Kick videójában nem a szokásos Jackson Phil Collen modell látható a kezedben, hanem valami más. Mesélnél arról a hangszerről?

Phil: Az az egyedi készítésű Jackson PC Supreme gitár és van belőle úgy 6-7 példányom. Neck-thru konstrukció DiMarzio Super 3 pickuppal, Sustainerrel és titánból készült Floyd Rose lábbal, gyönyörűen szól és dögösen néz ki, a klipben pedig a prototípus látható, ami évek óta Angliában van. Minden szempontból meggyőző hangszer, úgyhogy az idei turnéra is magammal fogom vinni!

A Sustainer rendszer szerves részét képezi a stílusodnak. Mióta is használod?

Phil: Nos, már a ‘80-as években tisztában voltam a technológia lényegével, mert volt egy sustainiac pickuppal szerelt Hamer gitárunk, amit elsősorban Joe használt, de én is játszottam rajta alkalomadtán. Igazán viszont akkor fordult komolyra a dolog, miután ezzel a hangszerrel feljátszottam a Slang albumra a Pearl Of Euphoria dalt. Éppen a PC-1 nevű első szignált Jackson modellemet terveztünk és azt az elvet követtük, amit Eddie Van Halen határozott meg a ‘80-as évek elején, tehát egy olyan gitárt akartunk, ami képes egyesíteni a Les Paul és a Stratocaster legfontosabb jellemzőit. A teste mahagóniból készült, juhar top került rá, a nyaka viszont a Strat paraméterei szerint került kialakításra. Humbucker pickup és tremolókar került rá, szóval igazi hibrid hangszer lett, majd a lemezfelvétel hatására beletettük a Sustainert, aminek köszönhetően egészen új perspektívák nyíltak meg előttem.

Manapság is vevő vagy a modern technológiára, ha például lemezfelvételről van szó?

Phil: Olyannyira, hogy a Diamond Star Halos dalait is szoftveres úton rögzítettem, mégpedig a Guitar Rig 5 használatával. Egyébként az ezt megelőző pár album is mind a Guitar Rig segítségével készült, élőben pedig a Fractalt használom erősítő helyett két Atomic ládával.

Nyáron végre elindul az a többször elhalasztott amerikai stadionturné a Mötley Crüe, a Poison és Joan Jett társaságában, amire már évekkel ezelőtt szinte minden jegy elkelt. Mit vártok a körúttól?

Phil: Először is azt hiszem, hogy teljesen más lesz ez a turné, mintha az eredeti terveknek megfelelően lezajlott volna 2020-ban. Itt az új albumunk, aminek a felvétele komoly változást hozott a zenekar életébe és valószínűleg a színpadi hozzáállásunkra is hatást gyakorolt. Másképp fog kinézni a show és máshogy fogunk szólni, mint eddig. Már zajlanak a próbák, alaposan fel fogunk készülni a koncertekre. Annál is inkább így lesz, mert az elmúlt két évben teljesen elszoktunk a színpadi munkától. Az első közös próbák alkalmával az is nehezünkre esett, hogy egyáltalán állva énekeljünk, a videó készítésekor pedig még a hangszer is húzta a vállamat! (nevet)

A Def Leppard egyike azon kevés klasszikus rockbandáknak, amelyek még mindig képesek megtölteni arénákat és stadionokat. Mi lehet ennek a kulcsa? Tényleg az időtálló dalokon múlik minden?

Phil: Egyrészt igen, másrészt a csapatmunkában keresendő a siker titka. És amikor ezt mondom, nem kizárólag ötünkre gondolok, hanem mindenkire, aki keményen dolgozik azért, hogy a produkció a legjobb köröket futhassa: a menedzsmentre, a kiadó embereire, a promóciós ügyeket intéző kollégákra, a technikai személyzetre, tehát szó szerint a teljes stábra. Felettébb hatékonyan dolgozunk össze mindenkivel és azért vagyunk ennyire jók együtt, mert tudjuk, hogy azonos cél érdekében tesszük az erőfeszítéseket. Nálunk nincsenek nagy egók. Mindig azt mondom, hogy az intellektust az érzelmek fölé helyezzük, mert hideg fejjel lehet igazán eredményre jutni. Rengeteg zenekart láttam, ahol nem voltak képesek kizárni az érzelmeket, mi viszont soha nem engedtük meg magunknak ezt a fajta luxust. Mindig a kemény munkában és a csapatjátékban hittünk és jó látni, hogy a fiatalok közül is vannak páran, akik ezt a filozófiát vallják, például Ed Sheeran vagy az Arctic Monkeys, akik szintén alaposan megdolgoztak azért, hogy oda jussanak, ahol most vannak.

Elképesztően sok lemezt adtatok el annak idején, ma viszont már más szelek fújnak a zeneiparban, főként a streaming-szolgáltatók megjelenése óta. Mi a véleményed erről?

Phil: Úgy gondolom, hogy az ilyen streaming-cégek nem biztosítanak tisztességes feltételeket az előadók számára, ugyanakkor a hallgatók számára valami egészen elképesztően csodálatos dolog, mert mindent megtalálsz ezeken a felületeken. Emlékszem, a közönség számára ugyanilyen varázslatos volt, amikor kijöttek az első CD-lemezek, noha sokan fenntartásokkal kezelték a megjelenését. El kell fogadni, hogy a világ folyamatosan változik és az ember jobban teszi, ha lépést tart vele. Az élet bármely területét nézzük, a fejlődés megállíthatatlan. Vegyük például a labdarúgást: anno a focisták azt is megengedhették maguknak, hogy a félidőben elszívjanak egy cigarettát, ezzel szemben manapság Ronaldo vagy Messi szinte tudományos projektek részesei. A technológiai evolúció sosem fog megállni, ezért idegenkedés helyett érdemes a saját szolgálatunkba állítani ezeket a vívmányokat. Végtére is, nem ülhetsz le a félidőben cigizni, miközben a többi játékos a legmodernebb táplálékkiegészítőket tolja, ugye? (nevet) A zeneiparban ugyanez a helyzet. Most itt a streaming, de nemsokára úgyis jön valami még előremutatóbb platform, együtt kell élni ezzel. Az viszont üdvözítő, hogy a múlt igazán fontos vívmányait nem feledjük: a vinyl-lemezek visszatérése óriási öröm nekem. Mindig is egy darabka műalkotásként tekintettem minden egyes vinylre. Tudom, hogy jelen pillanatban alapanyaghiány miatt világszerte nehézséget okoz a vinyl-lemezek gyártása, de remélem, hogy ez mindössze átmeneti állapot és még hosszú időre itt tud maradni velünk ez a csodás formátum!

A zenekar 2019-ben bebocsátást nyert a Rock and Roll Hall of Fame panteonjába. Mit jelent ez számotokra, Phil?

Phil: Én magam sosem lelkesedtem az ilyesmi ceremóniákért, A Rock and Roll Hall of Fame ugyanúgy nem villanyoz fel, mint a Grammy- vagy Oscar-gála. Általában este tízkor már az ágyban vagyok, szóval abszolút nem az én világom a vörös szőnyeg és az effajta csillogás. Azt viszont tudom, hogy a rajongóinknak nagyon sokat jelentett a beiktatásunk, voltak, akik mjmajdnem könnyekig hatódtak. Nyilván minket is jó érzéssel tölt el, hogy egy szervezet elismerte a munkásságunkat, de ennél sokkal fontosabb, hogy a rajongói szavazatok alapján kerültünk be.

Joe: A Rock and Roll Hall of Fame egészen néhány évvel ezelőttig nem jelentett nekem semmit. Régen ugyanis egy-egy zenekar beiktatásáról egy ki tudja, kikből álló láthatatlan zsűri döntött, egyetlen kritérium alapján: akit szerettek, az bekerült, akit nem, az kint maradt. A hozzánk hasonló zenekarok sosem meccselhettek a U2-val, az R.E.M.-mel vagy Bruce Springsteennel, mert napirendre sem kerültünk. Emiatt nem is igazán szerettük, amikor az emberek azt kérdezgették, hogy mikor kerülünk már be a dicsőségcsarnokba? Nem érdelkelt minket az ügy, ám mióta létezik a közönségszavazás, megváltozott a helyzet. Mert ha a rajongók dönthetnek egy előadó bejuttatásáról, az már menő. Hirtelen mi is aspiránsokká válthattunk és ebben a formában már számunkra is elfogadható volt a dolog: ha a rajongóink azt mondják, hogy ott a helyünk a Rock and Roll Hall of Fame klubjában, és ennek érdekében annyi szavazatot adnak le ránk, mint korábban soha senki másra, akkor ez bizony nagy elismerés. De ha azt nézem, hogy azok mellett állhatunk - Beatles, Stones, Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, Aretha Franklin, Stevie Wonder -, akiken felnőttünk, és a Föld milliónyi zenekarából eddig alig több mint háromszázat ért ilyen megtiszteltetés, akkor azt kell mondjam, valóban alázatosan kell kezelnünk mindezt. A beiktatási ceremónia egyébként  fantasztikus volt azzal, hogy Brian May méltatott minket a beszédében, a végén pedig egy teljesen valószínűtlen all star jam részesei lehettünk a Cure és a Radiohead tagjaival. Persze Brian May sem tudta megállni, hogy gitárt ragadjon, de feljött a színpadra Stevie Van Zant és a Bangles-ből Susanna Hoffs is, illetve Phil Manzanera a Roxy Musicból. Megismételhetetlen pillanat volt, ki is szóltam a színpadról, hogy vegye már fel valaki! (nevet) Ott állva tudatosult bennem, hogy tényleg oda tartozunk, mert a rajongók így akarták, és ez az, ami igazán számít.

Írta: Danev György
Fotók: Anton Corbijn, Kevin Nixon

www.defleppard.com


 

2022. november 23. 05:48

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA