DAVID PAICH
“Mindig úgy tekintettem magamra, mint egy jó ritmusgitárosra, aki történetesen zongorán játszik.” Felsorolhatatlan, David Paich ki mindenkivel dolgozott már pályafutása során: a Toto ikonikus billentyűs/zeneszerzője több mint kétezer albumot jegyez stúdiózenészként vagy zenei rendezőként, köztük olyanokat, mint Michael Jackson Thriller és Bad című mesterművei, vagy éppen Bryan Adams, Elton John, Rod Stewart, Tina Turner, Joan Baez, Ray Charles, Barbra Streisand, Cher, Don Henley, Boz Scaggs, Aretha Franklin, Miles Davis, Quincy Jones, George Benson és Pink sikerlemezei, mindemellett számos filmzene is viseli a keze nyomát. A Toto oszlopos tagjaként tizennégy stúdióalbum, 40 millió eladott lemez és számtalan világkörüli turné a mérlege, a nevéhez pedig olyan örökzöld slágerek fűződnek, mint az Africa, a Hold The Line és a Rosanna. Munkásságát hat Grammy-díjjal honorálta a szakma, páratlan karrierje alatt tehát szinte mindent elért, egy valamit leszámítva: saját neve alatt egészen mostanáig nem adott ki dalcsokrot, az augusztus végén megjelent Forgotten Toys koronggal azonban ezt is kipipálhatta a világszerte óriási megbecsülésnek örvendő zenész. Erről a Forgotten Toys címre keresztelt és számos világsztárt felvonultató anyagról beszélgettem vele.
50 éve zenélsz a legmagasabb szinten, megszámlálhatatlan stúdiós session fűződik a nevedhez, önálló albummal viszont ezidáig nem jelentkeztél. Miért éppen most jött el a megfelelő pillanat?
David Paich: Mindenkitől ezt a kérdést kapom először! (nevet) Több oka is volt, hogy miért most: habár a szólólemez terve nagyon régóta bakancslistás nálam, a Toto soraiban mindezidáig meg tudtam valósítani az összes zenei elképzelésemet mind a dalszerzés, mind a produkciós munka tekintetében. Így nem volt szükségem arra, hogy a saját nevem alatt kezdjek bele egy külön projektbe. A Covid miatti lezárások azonban ezt is más megvilágításba helyezték. Nem tudtunk koncertezni, hirtelen rengeteg szabadidőm lett, ráadásul Luke és Joe (Steve Lukather és Joseph Williams - szerk.) is egyre többet piszkáltak, hogy végre csináljam meg a saját lemezemet, ennél jobb pillanat úgysem adódhat. Addig mondogatták, amíg rászántam magam és elkezdtem leporolni néhány régóta a polcon heverő ötletet. Joe segített kipofozni őket, majd a felvételeknél is rendelkezésemre állt.
Ezek szerint a lemezen szereplő dalok javarészt különböző időszakokban íródtak?
David: Pontosan. A Lucy ötlete például néhány évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, amikor Mike Lang zongorista szólóalbumát készítettük. A dal végül nem került rá arra a korongra, de eltettem magamnak, hogy a későbbiekben fel tudjam használni. A többi szerzemény is hasonlóképpen jött létre, különböző dalszerzős időszakok eredményezték őket. Roppant érdekes volt lemenni a stúdiómba és újra felfedezni ezeket a darabokat, úgy raktam össze őket, mint valami kirakós játékot: az egyik alkotóelemet innen, a másikat onnan vettem elő, míg végül kialakult a teljes kép.
Minden szerzőnek megvan a maga sajátos módszere a dalírásra. Nálad melyek a főbb szempontok?
David: Az én esetemben a sztorival kezdődik minden. Ha a narratíva megfelelő, már majdnem nyert ügyem van. A cím kiválasztása szintén kulcsfontosságú. Aztán a történet megzenésítése jön, lecsupaszítottan, egyetlen zongora vagy akusztikus gitár használatával. Sokféleképpen el lehet kezdeni zenét szerezni. Én általában leülök a zongorához és elkezdek játszani, közben pedig énekelek, keresem a megfelelő dallamokat. Ez egy kimondottan gyors folyamat. A dalszöveg tökéletesítésére viszont sokkal több időt szánok, mert fontosnak érzem, hogy a költészet nyelvén fejezzem ki magam.
Akkor is így dolgozol, amikor mások számára írsz dalokat?
David: Minden szituáció sajátos tulajdonságokkal bír. Van úgy, hogy egy félig kész dal befejezéséhez hívnak segítségül. Ilyen esetben azzal kell kezdenem, hogy rájöjjek, hol és mit rontottak el, vagy éppen mivel járuljak hozzá, hogy a szám jobb legyen. De az is megesik, hogy a stúdióban egy spontán ötlettől vezérelve leülök a zongorához, mire a többiek beszállnak és a dal szinte abban a pillanatban megírja önmagát. (nevet)
Számos nagynevű kollégád tiszteletét teszi az anyagon. Mesélnél róluk?
David: A legközelebbi barátaim szerepelnek a dalokban. Egyikük sem fogadott el pénzt a szolgálataiért cserébe, mindannyian baráti alapon jöttek, ez a szeretet pedig a játékukban is megmutatkozott. Hatalmas odaadás jellemezte őket a stúdiómunka alatt, tényleg a legjobbját akarta nyújtani mindenki. Nathan East-et úgy 30 éve ismerem, a földgolyó egyik legkiválóbb basszusgitárosa, imádom a játékát. Gregg Bissonette dobost főként Ringo Starr csapatából lehet ismerni, azt viszont kevesen tudják róla, hogy szenzációs dzsesszdobos, mely képességét a Lucy dalban kamatoztatja. Még egy tételben szerepel, a willibelongtoyou-ban, de ott rockot üt. Michael McDonald ezer éve barátom, mindig odáig voltam az énekhangjáért, ő a Spirit Of The Moonrise-ban hallható. A Queen Charade dalban az egykori Eagles-tag Don Felder hozza a slide gitár témáit, ugyanitt pedig Monét Owens énekel velem, ő korábban több Toto-lemezen is vokálozott. James Tormé a Lucy-ban vállalt szerepet, ami azért is érdekes, mert az apja, a híres dzsesszénekes Mel Tormé annak idején apámmal is zenélt. Úgy gondoltam, hogy lenne pikantériája, ha meghívnám Jamest és ezzel emléket állítanánk a szüleinknek. Az említetteken kívül még rengeteg barát vonul fel a lemezen, többek között Steve Lukather, Joseph Williams, Brian Eno, Michael Sherwood, Lenny Castro, Warren Ham, Ray Parker Jr. és Steve Jordan.
Vegyük szemügyre kicsit közelebbről a Forgotten Toys dalait! A Forward című intróval kezdődik az anyag, ami olyan, mint egy filmzene részlete…
David: Pontosan ez volt a célom vele. Ugyanis nem szeretem, ha egy lemezt rögtön valami hangzatos gitárriff vagy dobtéma indít. Annak a híve vagyok, hogy egy album ne nyilvánvaló módon kezdődjön, hanem lepje meg a hallgatót. Az is tény, hogy a filmzenék őszinte híveként mindenáron szerettem volna egy olyan intrót a lemezemre, ami ebbe az irányba mutat és Jerry Goldsmith munkássága előtt tiszteleg. Annak idején az első Rambo film zenéjén volt szerencsém együttműködni Jerryvel, a címadó First Blood témáját hangszereltem és produceltem. Óriási megtiszteltetés volt a keze alá dolgozni. Jerry igazi jóbarát és példakép volt, minden idők legnagyobb zeneszerzője a filmes világban, persze John Williamsszel együtt, aki a másik nagy hősöm.
A willibelongtoyou akár a Toto számára is készülhetett volna, nem?
David: Annál a dalnál az a helyzet állt elő, hogy Joe-nak volt egy jól elkapott refrénje, míg nekem egy verzém, és ezeket megpróbáltuk összerakni. Remekül működött az elképzelés, végül pedig egy tipikus közös dal kerekedett belőle, amit ketten énekelünk és ettől lett igazán totós darab.
Első single-ként a Spirit Of The Moonrise-t hoztad ki, ami egészen fenomenális téma. Ebben Luke gitározik, ugye?
David: Nos, a fő gitártéma az enyém, amit aztán Lukather megduplázott egy másik sávon. A dal hangszerelésében Joe oroszlánrészt vállalt, a struktúra javát ő alakította ki. Itt a történetet kreáltuk a zene köré, a szöveget a zenei alapok elkészülte után írtuk meg Joe-val. Az ihletet egy visszatérő álmomból merítettük, egy zaklatott lányról, aki a holdfény alatt lovagol. Egy időben sokszor láttam ezt a képet álmomban és rendesen zavarba is ejtett! Megemlíteném még, hogy Lukather elképesztő gitárszólóval látta el a nótát, és ugye Michael McDonald is a hírnevéhez méltó vokálokat hoz!
A legjobban a hangversenyzongora használata teszik ebben a dalban, szinte kiváltja a ritmusgitárt.
David: Nagyon örülök, hogy megjegyezted ezt, mert valóban ez volt a célom vele!
Mit gondolsz, miért kopott ki ez a hangszer a rockzenéből? A mai billentyűsök miért nem használják?
David: Mert a mai zenészek már a szintetizátoron nőttek fel, ami játékérzet szempontjából teljesen más műfaj, mint a hangversenyzongora. Egy olyan kilenc láb hosszú zongora, mint amilyen nekem van, na, az a hús és krumpli, ha érted, mire gondolok. Egy ilyen hangszerből csak úgy tudod előcsalogatni a megfelelő hangzást, ha értesz hozzá és komoly zongorista előélettel rendelkezel. Az előbbi hasonlatod egyébként abszolút helytálló, mert mindig úgy tekintettem magamra, mint egy jó ritmusgitárosra, aki történetesen zongorán játszik. Már a kezdetektől figyelmet fordítottam erre. Nem sokan vagyunk, akik így gondolkodnak, Greg Phillinganes és Bruce Hornsby játszik hasonló indíttatásból vezérelve.
A First Time egy megható lírai tétel, ami akár sláger is lehetett volna, ha a ‘80-as években születik…
David: Egyetértek. A dal a felnőtté válásról szól és a lányomnak írtam. A szöveg azt taglalja, hogy milyen egy apának megélni, ahogy a kicsi lánya felcseperedik. Ez egy duett a lányommal, aki ma már a harmincas évei elején jár. Egyik nap arra mentem le a stúdióba, hogy a dalt énekli. Csodálatosan szólt a hangja, úgyhogy gyorsan fel is vettük az énekét. Mit is mondhatnék azon kívül, hogy szívet melengető érzés volt! Nem lennék meglepve, ha a First Time tipikus apa-lánya témája rövid időn belül esküvői kedvenccé válna!
A következő szerzemény a Queen Charade, egy meglepően bluesos téma…
David: Van egy karcosabb, vakmerőbb vetülete a stílusomnak, amit ritkábban mutatok meg. Nagyon kedvelem a bárzenét, a kocsmai rock & rollt, és úgy véltem, nem árthat az anyagnak, ha ilyesmivel is megfűszerezem kicsit. Steve Lukather játszotta fel a ritmusgitársávot, méghozzá egy Telecasteren! Soha azelőtt nem csinált ilyet, mégis tökéletesen elcsípte a lényeget. A slide gitár Don Feldernek köszönhető, míg Warren Ham harmonikán játszott. A dobokat pedig Steve Jordan ütötte fel, közvetlenül azelőtt, hogy beszállt a Rolling Stonesba. Ez az egyik kedvenc témám az anyagon!
A Forgotten Toys egyik legkülönlegesebb pillanata kétségkívül az All The Tears That Shine, egy experimentális szerzemény Brian Eno közreműködésével.
David: Brian küldött egy hangmintát, amit táviró készülékkel vettek fel. Intrónak szántuk, de aztán hagytuk, hogy a szekvencia végigvonuljon a komplett dalon, így sajátosan hipnotikus hatást gyakorolt rá. Ebben a számban Michael Sherwood énekelt és társszerzőként is közreműködött, szerintem a korong legfantasztikusabb teljesítményét nyújtotta. Sajnos Michael a múlt évben elhunyt, ezért ezt a dalt az ő emlékének ajánlom.
Ez a dal engem kicsit Peter Gabriel munkásságára is emlékeztet…
David: Valóban? Akkor igazán előkelő társaságba kerültem! Köszönöm az összehasonlítást, megtisztelő!
Végezetül nézzük a Lucy dalt, amiről az imént már meséltél…
David: Apám dzsessz-zongorista volt, az ő nyomdokaiba szerettem volna lépni ezzel a kompozícióval. A nagybőgőt Mike Valerio kezelte, Jon Diversa trombitált, a zongoraszólót pedig a legendás Mike Lang játszotta, vele írtam a dalt évekkel ezelőtt. Más oldalamról mutatkozom itt be, egyszerre volt öröm és kihívás megvalósítani ezt a darabot.
Tervezed a folytatását ennek a hat számnak?
David: Ez jó kérdés, még magam sem tudom rá a választ. Egy ehhez hasonló játékidejű EP-re akár esély is nyílhat, teljes nagylemezt viszont biztosan nem fogok kihozni a saját nevem alatt. Nem azokat az időket éljük már, mint régen. Megváltoztak a zenehallgatási szokások, manapság a single kiadványok működnek legjobban. Egy tizenkét dalból álló albummal már nem lehet fenntartani a közönség figyelmét. Csak pár témát ollóznának ki róla a lejátszási listájukra, úgyhogy inkább megkönnyítem a dolgukat és kizárólag azokat a dalokat hozom nyilvánosságra, amelyek a legjobb formámat mutatják.
Ami a stúdiózenészi pályádat illeti, felfoghatatlan mennyiségű lemezen szerepeltél. Melyek voltak a legemlékezetesebbek eme session-munkák közül?
David: Volt egy pár… A Seals & Crofts 1972-es Diamond Girl anyaga ilyen nekem, mert az volt az első valódi sikerlemez, aminek a készítésében részt vettem. Fontos mérföldköve a karrieremnek, akkor vetettem meg a lábam a szakmában, mint zongorista, dalszerző és producer. A másik nagyon lényeges munkám Michael Jackson Thriller albuma, azon belül pedig a The Girl Is Mine dal. Paul McCartney énekelt duettet Michaellel benne, a zenei rendezést George Martin és Quincy Jones közösen végezték. Hihetetlen élményként és tapasztalatszerzésként éltem meg, soha nem fogom elfelejteni. Ezek az emberek mind rajta voltak azon a listán, akikkel mindenképpen szerettem volna együtt zenélni, úgyhogy tényleg óriási hatással volt rám az a session. Manapság is rendszeresen eszembe jut és boldogsággal tölt el, hogy részese lehettem.
Hogyan lesz valakiből jó stúdiózenész?
David: A sok gyakorlás nem hátrány, ahogy az sem, ha barátságot kötsz a metronómmal. Több különböző műfajban is otthonosan kell mozogni, nem kell félni attól, hogy egyszer countryt vagy western zenét, máskor meg dzsesszt kell játszani. Vagy éppen mediterrán vagy kínai muzsikát. Minél több stílusba integrálódik egy zenész, annál többet ér.
Még mindig annyi stúdiómunkát vállalsz, mint egykoron?
David: Már nem! Alkalomadtán azért részt veszek különböző lemezek stúdiós procedúráiban, de leginkább a barátaim kedvéért. Legutóbb például Don Felder és Michael McDonald számára dolgoztam. Ez a szegmens is átalakuláson ment keresztül, sokan nem mennek már stúdióba, hanem otthon barkácsolnak, minek következtében lecsökkent a stúdiómunkák száma is. Steve Lukather következő szólóanyagán viszont jelenleg is ügyködöm, Joe Williamsszel közösen segítünk neki és nagyon élvezzük!
A Toto zenekar szinte koncepciót épített a női nevekkel ellátott dalcímekre: Rosanna, Angela, Elenore, Lorraine, Carmen, Lea, Pamela, Anna, Melanie. Mi volt a célotok ezzel?
David: Ez az egész tőlem indult. Apám egyszer dolgozott Ray Charles egyik lemezén (Dedicated To You, 1961 - szerk.), amin kizárólag ilyen dalok szerepeltek - egy-egy női név volt mindegyiknek a címe. Ezt vettem alapul, amikor elkezdett foglalkoztatni a koncepció. Eredendően hálás tematika nőkről írni és a zenésztársaim is egyetértettek abban, hogy ezt a területet érdemes boncolgatni. Kimondottan produktív lettem e téren az évek során!
A Totóról mai napig az Africa jut eszébe először az embereknek. Elmesélnéd, hogyan született?
David: A dal ötletével elég sokat játszadoztam. A verze és a dallam volt meg először, amit egy Yamaha CS-80-as szintetizátoron témázgatva találtam ki. A CS-80 egy viszonylag új fejlesztés volt akkoriban, nem sokkal korábban jött ki és volt egy nagyon speciális, fuvola-, vagy kürtszerű hangszíne, amit imádtam. A kezdőriffet is ezen játszottam el, majd jött a kórus, ami egyetlen mágikus pillanat eredménye: leültem a hangszerhez, elkezdtem énekelni és abban a percben meg is született, amit hallani a dalban. Semmit nem változtattam rajta később és tényleg azt hiszem, hogy isteni beavatkozás következménye volt. Persze nem minden ment úgy, mint a karikacsapás, a szöveg véglegesítésével még hónapokig bíbelődtem ezután. Az egzotikus ritmust, ami a dal valódi hajtóereje, egy loop formájában Jeff Porcaro és Lenny Castro együtt vették fel, amiben hatalmas szerep hárult Al Schmittre. Véleményem szerint Al Schmitt a zenetörténet legbriliánsabb hangmérnöke volt és ezt igazolta azzal is, ahogyan szalagra vette a témát. Elképesztő módon értett a mikrofonozáshoz és az analóg felvételi technikához. Miután ezekkel megvoltunk, a többiek egyenként feljátszották a maguk részeit, mindenki a saját maga producere volt. Az Africa elkészítése karrierünk egyik varázslatos fejezete lett, már a stúdiózáskor éreztük, hogy őrületes slágerpotenciállal bíró szám került a birtokunkba.
Szerinted miért robbant akkorát a dal?
David: Valószínűleg azért, mert minden alkotóelemében volt valami különleges: a tempójában, a dallamában, az érdekes szövegében, a refrén és a harmóniák pedig egészen kivételesen fülbemászóra sikerültek. Nyilvánvalóan ezek összessége sem mindig garancia a sikerre, szóval hiszem, hogy ezeken felül is rendelkezett valami megfoghatatlan plusszal, valami x-faktorral, ami előidézte a milliárdnyi stream-et, illetve azt, hogy negyven éve folyamatosan szól a rádióban és megállás nélkül éneklik az emberek a karaoke-bárokban. Kicsit minden ember a magáénak érzi, talán ez lehet a megfejtés.
-Alessandro-Solca.jpg)
A Toto számára mit tartogat még a jövő?
David: Rengeteg koncertet, ebben biztos vagyok, ráadásul azt vesszük észre, hogy egyre nagyobb közönség előtt játszunk. Tavasszal a Journey-vel turnéztunk az Egyesült Államokban, rengeteg ember jött el minden bulira, a tizenkétezres arénák csordultig teltek. Európában is hasonló a tendencia, de az mindig erős területünknek számított. Úgy gondolom, hogy a koncertezés mellett időről időre kiadunk majd új zenéket is, de csak miután a szólóanyagainkkal lefutottuk a köreinket!
www.instagram.com/therealdavidpaich/
Írta: Danev György
Fotó: Alex Solca
.jpg)
2022. november 28. 07:44