Darvasi Líviusz
Egy tehetségkutatón zsűriztem, amikor először találkoztam vele. A zenekarokat instruálta, meg persze minket is, a zsűrit. Ha azt mondta, hogy másfél perc múlva kezdünk, akkor a 90-dik másodpercben indult a muzsikálás, mi meg ültünk, mint a kis angyal. Ritkán találkozom ilyen határozottsággal, eszem ágában nem lett volna megkérdőjelezni, vitatkozni vele. De másnak sem. Mindezt úgy, hogy nem emelte fel a hangját, nem volt durva, és az egész rendezvényt belengte a lazaság. Mert biztonságot adott az érzés, hogy jó kezekben van a színpad, és a műsor, amikor meg kibeszélt - vagyis néhány percre, mikor látva, hogy rendben halad minden, és mint hétköznapi ember szólt hozzánk -, mindannyian éreztük, hogy nyugi van. A szemében ott villogott a csibészek életszeretete. Hát Darvasi Líviusz, a Színpadmester - a Fejnélküli Lovas - most kijött egy zenei anyaggal…
Nem tudom eldönteni, hogy a felnőtté válásomnak, vagy az újraéledt infantilizmusomnak köszönhető, de vallom, hogy ez a “rock’n rollság”, ez a jó értelemben vett barbár üzemmód egy archetípus. Valószínűleg évezredekkel ezelőtt is születtek úgy gyerekek, hogy bennük volt ez a plusz löket.
Nem hiszem, hogy meglepődsz azon, hogy én Téged ilyennek látlak. Hogyan fedezted fel magadban a rock’n roll arcot?
Nem hinném, hogy az én esetemben ez egy nagy felismerés eredménye lett volna. Amióta csak az eszemet tudom, mindig is volt bennem egy ösztönös makacsság, hogy folyton a saját fejem után menjek, így valósítva meg önmagam. Ha akarod nevezhetjük ezt rock’n rollnak de az tény, hogy a szóban forgó attitűd hamarabb bennem volt, mint ahogyan a rock zenével megismerkedtem.
Te is próbateremben kezdted a szakmát. Mesélsz erről az időszakról?
15-16 éves koromban alapítottam meg az első zenekaromat a mezőhegyesi barátaimmal, egy punkrock bandát, amit Nitro névre kereszteltünk az egyik Offspring dal után. Tudod mivel egy kisvárosból származom így nem igen voltunk eleresztve rock zenészekkel a környéken, ezért életkorban és zenei ízlésben is meglehetősen vegyes felvágott voltunk. Ennek ellenére tudtunk olyan dalokat írni, amik mindegyikőnk zenei éhségét, ízlését kielégítették.
Nagyon büszke vagyok erre az időszakra és a barátaimra. Rengeteget tanultam tőlük a zenéről. Az pedig, hogy Mezőhegyesen azóta is alakulnak rock, punk, vagy metal bandák valahol szerintem annak is köszönhető, hogy anno mi életbe tartottuk a lángot. Megmutattuk azt, hogy tök mindegy milyen aprócska helyről is származol, ha a saját zenédet akarod megírni, eljátszani az igenis lehetséges!
Hogyan kerültél mégis a technikai oldalra?
Ez az egész úgy indult, hogy felvettek díszítőnek a Szegedi Szabadtéri Játékokhoz és ott kezdtem el megismerkedni a színpadmesterkedéssel, mint szakma. Plusz akkoriban koncerteket is szerveztem a városban és a több zenekaros esték megkívántak egyfajta koordinációs tevékenységet a színpad körül, így kb. magamat képeztem a véletlenek folyamatos sorozataként. Aztán 2015 környékén Binges Zsolti (Fish!, Storm The Studio, Tulpa basszusgitáros) barátom jóvoltából megkaptam a székesfehérvári FEZEN fesztivál egyik színpadát és onnantól kezdve már nem volt megállás. Ez volt az első olyan munka, ahol teljes értékű színpadmesterként voltam jelen. Köszi Bingi!
Csinálsz egy csomó mindent. Hogy néz ki egy ilyen bonyolult életvitel a hétköznapokban? Reggelente 7-kor kelsz, elmész friss kifliért, kaukázusi kefirért, aztán elolvasod a napi sajtót, felveszed a nyakkendődet - minden nap másikat -, és bemész dolgozni?
Nem egy családcentrikus életvitel az enyém az tény. Rengeteg áldozatot, szervezést és utazást igényel, de ezt választottam, szóval nem panaszkodom. A munkám a hobbim, ezért igazából sohasem dolgozom és egyben mindig dolgozom.
Nálam általában két fajta munkamenet zajlik. Az egyik az előkészítés, ami inkább irodai jellegű rengeteg telefonálgatással, excel táblázattal és produkciós forgatókönyvgyártással. A másik pedig a helyszíni lebonyolítás, ami már a kivitelezést és a színpadmesterkedést jelenti. Erre jönnek még rá a különböző lóti-futi melók, amikor hirtelen el kell intézni valamit az adott esemény körül.
Egy ideig igyekeztem ebbe az egészbe egyfajta rendszert iktatni de mostanra, vagy inkább az életem jelenlegi szakaszában rájöttem, hogy ez teljesen felesleges. Megyek, csinálom amit kell és amikor felszabadul egy kis idő azt igyekszem hasznosan eltölteni. Olvasok, zenélek, a barátaimmal vagyok.
Nagyon más az életed, mint azoknak, akik a színpadon nyomják a rock’n rollt?
Nem mondanám, hogy nagyon különböző lenne a kettő, hogy az egyik kedves kollégámat idézzem: ez ugyanaz az ajtó csak egy másik emelet. Az ő dolguk az, hogy szórakoztassanak, értéket közvetítsenek az enyém pedig az, hogy megteremtsem az ehhez szükséges feltételeket.
Színpad mesterként tudod élvezni a bulikat, a koncerteket, vagy ez teljesen kizárt?
Miért lenne kizárt? Szeretem a munkámat és a munkám szerves részét képezik a koncertek. A mai napig ragaszkodok bizonyos előadókhoz, plusz mellettük keresem az új hangokat is, akár otthon, akár a színpadokon. Ezen a téren például mindig szerettem a Fekete Zaj fesztivált, ahol minden évben bele akadtam egy-két olyan előadóba, akiket korábban nem ismertem de mostanra a rajongójuk lettem.
Mit tanultál a zenélésről szervezőként, színpadmesterként? Van olyan rétege a színpadon való zenélésnek, amit közönség nem láthat, hallhat?
Ez egy nagyon fura és egyben érdekes kérdés. Főleg nekem, hiszen több fajta műfajban, több színpadon dolgozom. Értem ez alatt azt, hogy ugyanúgy megfordulok színházi, zenei vagy televíziós produkciók deszkáin és mindegyik másfajta ráhangolódást igényel. Egy színházi darabnak nem lehet fesztiválszervezői vehemenciával nekimenni ugyanúgy, ahogyan tévés színpadmesterként sem irányíthatok le egy zenekart a fesztiválokon.
Szóval, ha a kérdés lényegét akarom megragadni, akkor azt kell mondanom, hogy amit a közönség soha nem lát a színpadon az a belső rákészülés folyamata. Ők már csak a profi végterméket élvezik.
Ennyi elfoglaltság mellett volt energiád egy saját anyagot összerakni?
Lassan tizenöt éve írok dalokat a négy fal között, majd amikor 2020-ban ránk tört a COVID, felborítva mindenki életét - különösen a kulturális iparban dolgozókét - döntöttem úgy: „Na itt az idő… most megcsinálom ezt a lemezt!” Így kezdtem bele.
Egyrészről nem voltam hajlandó beleőrülni az akkori állapotokba, igyekeztem magam kreatívan lefoglalni, másrészről pedig ez egy nagyon régi adósság volt magammal szemben. Azt hiszem ez volt az alap motiváció.
Egyébként rengetegszer fel akartam adni menet közben, de Mihály Gergely, aki a lemez hangmérnöke és részben producere volt mindig visszarángatott a szakadék széléről. Szerintem, amíg élek ezt nem fogom tudni neki eléggé megköszönni. Persze megvannak az albumnak gyerekbetegségei, mint minden első lemeznek de én nagyon büszke vagyok rá. Őrölük, hogy végig mentem ezen az úton!
Szerinted hatással van-e az anyagra az a rengeteg buli - ráadásul a legnagyobbakkal -, amit Te színpadmesterként átéltél? Volt-e olyan élményed, amire azt mondtad, hogy ezt Neked is meg kell csinálnod a saját anyagodnál?
Azt kell mondjam, hogy abszolút semmilyen hatással nem volt a színpadmesteri tevékenységem a lemez tartalmára. Sőt, amennyire lehet ezt a két világot igyekszem magamban ketté választani. Zeneileg meglehetősen tudatos vagyok. Tudom, hogy milyen hangulatot és milyen hangszerelést akarok megteremteni egy-egy dalhoz.
Amikor az ember nekiáll egy anyagnak, mesélővé válik. A Te meséid miről szólnak?
Az életemről, az élet tapasztalatimról, a lelki sebhelyeimről és az országúton eltöltött éveimről.
Nagyon sokan ismernek és szeretnek Téged a szakmában. Ők hogyan fogadják az anyagot?
Ha egyetlenegy szóval kellene megfogalmaznom akkor azt mondanám, hogy udvariasan. Vannak, akiken egyértelműen látom, hogy tetszik nekik, míg mások egy kicsit megilletődtek tőle. Lehet nem ezt várták el egy magamfajta faszitól.
Azonban akadnak olyanok is, akik nem mondanak semmit, egyszerűen csak elmegy a fülük mellett. Számomra ez a legrosszabb forgatókönyv, hiszen egy negatív kritikával még mindig beljebb vagyok, az által tudok eljutni egyről a kettőre. De itt kell megjegyeznem, hogy egyelőre senki nem esett nekem olyan vezérszavakkal, hogy égessem el a gitáromat, vagy ugorjak a Tiszába, szóval a végtermék nem sikerülhetett olyan rosszra.
Mi lesz a Fejnélküli Lovas sorsa? Elképzelhetőnek tartod, hogy felfalja a színpadmestert és a szervezőt?
Nem hiszem, hogy ez a veszély fennállna. Egyrészről a zene, amit játszom meglehetősen rétegzene, nem a nagy tömegeknek szól, így nem is lehet belőle megélni de ezzel semmi baj nincs! Nem azért csinálom, hogy számolhassam a vaskos milliókat. Számomra ennek az egésznek egyfajta terápiás jellege van, hogy kiírhassam, kiénekelhessem magamból a frusztrációimat, a bajaimat a világgal és a múltammal kapcsolatban.
Másfelől pedig annyira szeretek közreműködő lenni a produkciókban, akár színpadmesterként, akár szervezőként, hogy nem tartom elképzelhetőnek, hogy ezt az egészet feladjam a zenélés miatt.
A kérdésedre pedig, hogy mi lesz a Lovas sorsa azt tudom mondani, hogy legalább még két nagylemeznyi zene és jó pár koncert bennem van. Szeretném a szakmát előadóként is megélni, plusz érdemi időt tölteni olyan zenészekkel a színpadon, akiket nagyon nagyra tartok.
Írta: Lombos Márton
fotók: Kovács Zoltán
.jpg)
2023. augusztus 12. 07:34