„Csak zene van” – 2. rész
Klasszikus zenét tanult, majd Charlie Parker amerikai szaxofonkirály lemezeinek hatására hamarosan a dzsessz rajongója, művelője lett. Emellett műfaji korlátok nélkül számos projektben jeleskedett. Koránt sem elégedett meg azzal, hogy mesterfokon fújja a klarinétot, vagy a szaxofonok bármelyikét, kivételes tudását napjainkig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszakán adja át növendékeinek. A csaknem kilenc éven át tartó külföldi vendéglátós zenélés mellett és után több dzsessz formációban is hallható invenciózus játéka, egyetlen saját zenekarával, a nevét viselő kvartettel 2019-ben stúdiólemezt is megjelentett. Elek István – aki több rangos kitüntetés mellett büszke és szerény tulajdonosa a Szabó Gábor díjnak, valamint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének – mozgalmas életútjáról, ars poeticájáról, továbbá a zenei értékekről is beszélt lapunknak.
A Besenyő Blues Band, illetve annak fúvósszekciója a Besenyő Brass szép sikereket ért el. Meglepődtél, amikor megnyertétek ’93-ban a Mitex Organ tévés fesztivált? Amely akár a régi táncdalfesztiválok utódjaként is aposztrofálható.
Muck Feri ötletére alakult a zenekar, 1989-ben. Említettem, hogy akkoriban a külföldi vendéglátóiparban tevékenykedtem, Feri barátom beszélt rá, hogy hagyjam abba és itthon próbáljak szerencsét. Az átlaghoz képest rengeteg, tizenhárom zenész alkotta a csapatot: Köves Pinyó dobolt, Zsoldos Tomi és Fekete Tibi Samu basszusozott, Papp Gyula billentyűzött, Marschalkó Zoli gitározott, Majsai Gabi énekelt és Király Éva vokálozott. A fúvós szekció, amely Besenyő Brass néven önállóan, illetve más produkciókban is közreműködött, Pados Zoltán harsonásból, Mákó Miki, Galyas Laci és Csizmadia Gábor trombitásokból állt, valamint Muck Ferivel ketten szaxofonoztunk.
Muki jóban volt Bodrogi Gyulával, aki akkoriban a Vidám Színpad igazgatója volt, és minden vasárnapra megkapta tőle a színház kisszínpadát. Ő pedig ezekre az alkalmakra dzsessz koncerteket szervezett. Az első szettben a zenekar önálló koncertje ment, a másodikban pedig vendégek is felléptek a bandával. Belőlük szedte össze végül a Besenyőt, a másik alapító egy Axmann Péter nevű kiváló billentyűs volt. A fúvósok adottak voltak. Többek között Blues Brothers nótákat, valamint rockosabb feldolgozásokat játszottunk. Muki a neves rádiós szerkesztővel, Kiss Imrével is jó viszonyt ápolt, aki beszervezte a zenekart különböző dzsessz fesztiválokra, ami jót tett a Besenyő Blues Band ismertségének, népszerűségének. Ezen belül, ahogy említettem, a fúvós szekció, a brass, más produkciókban is közreműködött.
A zenekar indulásának óriási lökést adott, amikor a Besenyő Brass az Ausztráliából ’91 júniusában hazalátogató Orszáczky Jackie kísérőzenekarát segíthette. Jackie rhythm and blues és funk jellegű számokat hozott magával, de játszottunk Syriust is, az Ördög álarcosbálja nagylemezről két szerzeményt. Az előzenekar pedig nem más volt, mint a Cream egykori basszusgitárosának, Jack Bruce-nak a triója. Felejthetetlen történet, amikor Csizma (Csizmadia Gábor trombitás – H.I.) a beálláson Haydn trombitaversenyének II. tételéből játszott egy részletet, amit Bruce azonnal felismert és elismerően bólogatott. Csizma pedig nem tudott hova lenni az örömtől és a meglepetéstől, hogy a Cream legendája őt fényképezi, elismerően integet neki, miközben felismeri és pontosan megnevezi a klasszikus mű szerzőjét, címét.
A ’92-es év turnéval telt, többek között az időközben hagyománnyá lett Demjén koncerttel a BS-ben, amelyen a Besenyő Brass is közreműködött. Rá három hétre jött a nagy Metró koncert ugyancsak a BS-ben, ahová Frenreisz hívott bennünket. Utána következett az LGT Nyugati pályaudvari búcsúkoncertje, amely rengeteg próbával indult Szentendrén, és tizenöt bejátszót valamint négy „éles” bulit eredményezett. Mondhatni, kézről-kézre adtak bennünket. Pici beajánlott az akkor szárnyait bontogató Ferenczi Gyurinak, vele egy lemezt is csináltunk.
A ’93-as fesztiválgyőzelemmel kapcsolatban érdekesség, hogy mindenki úgy tudta, a Ladánybene 27 fogja majd elhozni a fődíjat. Ők is így tudták. Nem volt előre eldöntve, de valahogy elterjedt. Azon túlmenően, hogy az Öreg járgány szívatóval indul nem rossz szám, szerencsénk is volt: a zsűriben csupa olyan zenész ült, akivel valaha, mint brass, játszottunk. Például Frenreisz, Charlie, Zorán, vagy Demjén, ez alól talán Bródy volt a kivétel, de neki is tetszett a produkció. Muki zenéje és szövege, Majsai énekhangja, a fúvósok koreografált ugrándozása megtette a hatását, a zene fúvós bevezetőjén kívül a többi fúvós témát én írtam. Az idő szorított bennünket, egy nap alatt megírtam a részemet, Muki a többit, és gyorsan beadtuk. Elfogadták, bekerültünk a döntőbe. És itt válaszolok a kérdésedre: igen, meglepődtünk, hogy mi nyertük meg. Még abban az évben a Magneoton kiadta egyetlen albumunkat, az …Aha… címűt, amelyen tizenkét szám hallható, köztük a fesztiválgyőztes Szívatódal is. Aztán a zenekar szétszéledt, mindenki a saját dolgaira koncentrált, én pedig visszatértem a dzsesszhez.
Muki egyébként sokat segített: sosem feledkezett meg rólam, kapcsolatainak köszönhetően (sok zenekarban játszott) ahová lehetett, magával vitt fújni. Így a Rockszínházba is, ahová már a kezdéskor, 1980-ban bekerültem.
Ha már többször szóba került, ugorjunk kissé vissza az időben: nem bántad meg a vendéglátózást?
’83-tól ’91-ig, nyolc éven át csináltam és egyáltalán nem bántam meg. A közhiedelemmel ellentétben abban a „műfajban” mindent kell tudni, illetve mindent kell játszani – méghozzá magas fokon. El kell tudnod adni magad. Nem csak a dalok, a közönség is mindig változott. Hol Phil Collinsnak, hol Michael Boltonnak, hol Billy Oceannak kellett lenned. Mondjuk, Michael Jacksont előadni eléggé nehéz volt…
Szerencsémre a skandináv országokba szólt a szerződésem, ahol általában három-négyórás blokkokat kellett játszani, ezzel szemben Németország és Svájc sokkal fárasztóbb: ott a kollégák elmondása szerint a napi hat-nyolc órás muzsikálás sem volt ritka.
Életed egyik fontos állomása a Budapest Jazz Orchestra, amely mellett világhírű muzsikusokkal is összekerültél.
Így igaz. Közülük a legnagyobb aura az ötszörös Grammy-díjas George Duke-é volt: zongorista-zeneszerző-producer, aki többek között Stanley Clark basszusgitárossal is játszott közös zenekarban. Óriási élmény és megtiszteltetés volt, hogy a Budapest Jazz Orchestra 2009-ben Duke-kal közösen szerepelt a Művészetek Palotájában.
A BJO-val 2005 és 2010 között dolgoztam, mint karmester és művészeti vezető. Ezt a szerepet Fekete Kovács Kornéltól vettem át, zenészként – bár ez utóbbit szívesebben csináltam volna – nem is működtem közre. A zenekar legfőképpen neves dzsessz énekeseket kísért, mint például Kevin Mahogany-t, akivel 2007-ben egy lemezt is felvettünk: ez volt az Everythings’ Allright. Egy évvel később Oláh Kálmán zongorista vendégművésszel is megjelent egy albumunk, az Images, amely a világ egyik vezető dzsessz szaklapjában kiváló kritikát kapott. De havi rendszerességgel, koncertsorozat keretében léptünk fel a Szépművészeti Múzeum egyik különtermében is.
Az évezred elején tanársegédként kezdtél tanítani a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Aztán óraadóként, majd tanárként folytattad…
… És most nyugdíjasként ismét óraadó lettem. A tanársegédi beosztás előtt státusz híján ugyanígy dolgoztam. Egy időben kis zenekari gyakorlatot tartottam, ma klasszikus és dzsessz szaxofont, klarinétot oktatok. Örülök, hogy nyugdíjasként is számítanak rám, boldogan megyek vissza.
.jpg)
Oktatóként mi az ars poeticád, mit tartasz fontosnak átadni a fiataloknak?
Mindenekelőtt a közös zenélést. Otthon muszáj ugye gyakorolni, de minek, ha közösségben nem tudod kipróbálni. A dzsessz ebből a szempontból is különleges műfaj. A szolfézs a zene matematikája, általában utálják, de meg kell tanulni. A következő lépés, hogy állandóan gyakorolni, készülni kell. Olyan nincs, hogy valaki mindent tud: állandóan tanulni kell. Az alapokat a fogásokat, a hangszerhasználatot meg lehet mutatni, a többi a tanuló hozzáállásán, tehetségén múlik. Improvizációt nem lehet tanítani, mert az mindenkinek a „magánügye”. Mint hogy a gondolatot sem, ám a stílusokban, a technikai megoldásokban tudunk segíteni. Az önállóságra és az egyéniség kialakítására próbálom nevelni őket: elmondom, hogy az adott témára én mit improvizálnék, ugyanakkor gyorsan hozzáteszem: te azt játszd, ami füledben, a kezedben és a lelkedben van! Legyél önmagad! És még valami, amit nagyon fontosnak tartok és hangsúlyozok nekik: a zenei alázat.
De a legfontosabb talán, hogy a növendék kérdezzen. Elsősorban abból kitűnik, hogy érdekli az, amit csinál; vagyis meg akarja csinálni, vagy éppen jobbat akar csinálni. Másodsorban egy óriási bizalom a részéről, amelynek meg kell felelnem, tehát válaszolni kell.
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél, illetve milyen konzekvenciákat vontál le a katedrán töltött időből?
Felgyorsult a világ. Ez észrevehető a fiatalok egymás közötti kommunikációjában, felfogásukban, fél szavakból is tökéletesen értik egymást. És ez a gyorsaság sokszor követhetetlen számomra. Figyelnek persze, várják a „tanár bácsi” magyarázatát, de látszik, hogy az adott témára már szinte kész koncepcióval rendelkeznek. Főként a gyakorlatnál figyelhető meg, amikor kevés az idő a részletes magyarázatra, ám, ahogy említettem, a kevés szóból is értik egymást. Én már csak a végeredményt hallom.
Az egyéni tanítás kicsit egyszerűbb, hiszen egyetlen növendékre kell koncentrálni, a csoportosnál ugyanez megoszlik.
Mi a véleményed: a fúvós hangszer általában – leszámítva a klasszikust és a dzsesszt – mennyire kedvelt a hazai közönség körében?
Nemrég gondolkodtam el azon, hogy a hatvanas évek végén igény mutatkozott arra, hogy a gitáron kívül komplett fúvóskórus is szólaljon meg a zenében. A Hammond-orgona és a Fender-zongora akkorra már elterjedt, a fúvóskar viszont a szintetizátor előfutárának mondható. Ugyanakkor be is határolta a zene megítélését, a fúvós megjelenését azonnal a dzsessz rock kategóriába sorolták, ilyen módon nehéz volt a dzsessztől elvonatkoztatni.
Ha valaki rock koncertre kíváncsi, nem fog örülni a fúvós hangszernek, mert az puhítja a hangzást. Holott a szaxofon is tud „recsegni”, ma már effektezzük is, de a bigott rockosok nehezen fogadják el. Pedig a rockzenében elég gyakori az előfordulása: elég csupán Tina Turnerre gondolni, aki a rhythm and bluesból érkezett, amely valahol a dzsessz határán mozog. A szaxofonosa, azt kell mondjam, megteremtette a rock szaxofonozás műfaját, akár nálunk Muki. Feri nem csak a dzsesszben, de a rockban is autentikus: úgy képes megfújni a hangszerét, hogy nem puhítja fel a kemény hangzást. Ami engem illet: a popot meg tudom csinálni, de a rock szaxofonozás, úgy érzem, nem az én világom. Saját tapasztalatom: a vendéglátóban a fúvós hangos, a rockzenében viszont nem tud elég hangos lenni.
Miként látod ennek a fajta zenének – amelyet magad is művelsz és meglehetősen széles skálán mozog –, a helyzetét Magyarországon?
Utalnék arra, amiről korábban beszéltünk, miszerint „csak zene” van. Ne is úgy kategorizáljunk, hogy jó vagy rossz, hanem ahogy én szoktam mondani: értékes, vagy értéktelen. És ezt, vagyis a halhatatlanságát nem a jelen, hanem majd a jövő fogja eldönteni. Ráadásul, hogy kinek mi az érték, szubjektív megítélésen alapul: van, akinek a szöveg, másnak a dallam, vagy a ritmus, da akad olyan is, akinek a sound.
Nekem például nagyon fontos a szöveg, a mondanivaló, az üzenet. Az olyan régi szövegírók, mint Horváth Attila, Adamis Anna, Bródy, vagy Demjén költeményeket írtak. Lehet, hogy önmagában nem tehetők Ady, vagy József Attila mellé, de azoknak a verseknek zeneisége van. A közönség az érzelmeire hallgat, táncolni is úgy megy ki a placcra, ha egy ismert motívum felcsendül a zenéből. És hála Istennek eljutottak oda, hogy nem elég nekik a playback, a hard discről megszólaló előre felevett zeneanyag, mint ahogy az sem, hogy a színpadon biodíszletek álljanak zenészek helyett. Ma már többségében igénylik az élő és minőségi zenét. Hogy ott, a helyszínen szülessen meg a produkció.
Megtaláltad a helyed, elégedett vagy az eddig elért eredményeiddel?
Nem mondhatom, hogy elfeledkeztek volna rólam: 2004-ben Artisjus-díjjal, 1992-ben, ’95-ben és 2006-ban eMeRTon-díjjal tüntettek ki, idén augusztus 20. alkalmából pedig megkaptam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének polgári tagozatát. Büszke vagyok mindegyikre. De a legbüszkébb a Magyar Jazz Szövetség Szabó Gábor díjára vagyok, amelyet 2018-ban vehettem át. E díjazottak tekintetében fantasztikus társaságba kerültem, ami boldogsággal tölt el. A hivatalos elismerésekről egyébként röviden annyit: ezt most én kaptam.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy régi történet egykori kiváló színészünktől. Egyszer megkérdezték tőle, hogy miért nem kap soha kitüntetést, amire azt találta mondani: „Jegyezd meg, a díjat azok kapják, akiknek adják!”. Ennek a lényege, hogy nem kell azt feltétlen kiérdemelni, csak ott kell lenni.
Köszönettel tartozom mindazoknak, akik gondoltak rám, és azért, hogy elismerik a munkámat. De leginkább a Magyar Jazz Szövetségnek köszönöm, hogy felterjesztett. Ha ők nincsenek, senkinek sem jutnék eszébe. Ami nem baj, mert nem mérem magam sem Török Ádámhoz, sem Presser Gáborhoz, sem más zenei nagyságokhoz.
Jól esik persze, hogy díjaznak. De legfőképp a kollégák hozzáállása, akik sorban gratulálnak, hogy „Pisti, végre olyan embert tüntetnek ki, aki megérdemli!”. Hogy valóban megérdemlem-e, az más kérdés. Annyi bizonyos, hogy próbálok megfelelni, maximálisan teljesíteni és nem konfrontálódni. A díjnál sokkal többet jelent számomra a kollégák és a közönség szeretete. És talán valami lenyomat is marad majd utánam.
Hegedűs István
2023. december 30. 05:18